Sziasztok :) Nos, eléggé nehezemre esett kitenni ezt a történetet, napok
óta kész volt, de míg először jónak éreztem, most már nem. A kedvem valahol a
béka segge alatt van jelenleg, ez meg is látszik az írásomon szerintem, főleg a
végén, amit vagy ötször írtam újra. Nem tudom, remélem, azért lesz, akinek
tetszeni fog. Kellemes olvasást hozzá ^^
Cím: Elkárhozott szenvedély
Páros: ShowXing
Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Luo Zhi Xiang (Show Luo)
Műfaj: angst (talán túlságosan is depresszív, nem tudom), egyperces
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, szexuális utalások, erőszak említése,
halál
A zongora minden egyes lenyomott billentyűje keservesen csendült fel a
fiatal ujjai alatt, akárhányszor csak újrakezdte az oly sokszor játszott,
szívének legkedvesebb dallamot, ám egyszer sem sikerült elérnie, hogy úgy
hangozzon, mint ahogy azt ő szerette volna. Gondolatai elkalandoztak, a
hangszer pedig követte lelkének fájdalomtól, s szenvedéstől törött darabjainak
kívánságát. Mint ő is tette, valahányszor a férfi csak ránézett.
Apró könnyek hullottak a gyönyörű, ugyan kicsit megviselt fára, azonban a
mű nem maradt abba, pedig már látni sem látott semmit sem a sós cseppektől.
Hagyta, kezei vezessék, még akkor is, amikor a csendes sírdogálás hangos
zokogássá változott. Ennek ellenére, talán a valaha volt legcsodálatosabb
szerzeményét készítette el, hiába öntudatlanul történt a dolog. Mint
szerelembe esése egy nála jóval idősebb férfiba.
Hirtelen, minden előzmény nélkül ért véget az igencsak depressziós szám,
karjai elgyengülten estek ölébe. A zeneterem hatalmas ablakán keresztül
besütöttek a kora tavasz első sugarai, az épphogy csak kirügyezett fák levelei
árnyékot vetettek a fiú meggörnyedt, fáradt, roskatag testére, ő maga pedig a
zongorára. Mint tavaly ilyenkor, viszont akkor még boldog volt.
Tekintete a kissé megkopott kulcsra tévedt, amit hetykén a hangszer
tetejére hajított, miután berohant a helyiségbe, majd a mellé dobott
nyakkendőre pillantott. Gyötrelmes kín hasított szívébe, amint felrémlett
előtte a mindössze egyetlenegy nappal ezelőtti éjszaka, mikor a férfi
biztosította afelől, csakis őt szereti, miközben ujjai ott érintették, ahol még
soha senki más rajta kívül.
Teste felforrósodott, ahogy az emlékek szép lassan utat találtak a
felszínre, pedig alig néhány órája döntött úgy csupán, hogy többet nem gondol a
másikra, mégis… Képtelen volt elfelejteni a gyönyört, amit élete első, s utolsó
szerelme okozott számára. Sosem lesz még egy. Sosem fogják észrevenni, mert…
Mert őt sosem látták meg.
Reszkető kezekkel simított végig a puha, királykék színű anyagon, majd
gyengéden markába zárta, mire ismét felderengett pár emlék az előző együtt
töltött időkből. Egy zavart, esetlen első alkalom pontosan egy évvel
ezelőttről; egy kalandos, mámorító nyári utazás; egy őszi séta a folyamatosan
hulló levelek alatt a közös lakásuk melletti kis parkban; egy szerelemtől, ám
félelemtől remegő hang a tél egyik leghidegebb napján, ami… Az övé volt. A
férfi sosem viszonozta egyetlen szavát sem mostanáig, de ez is hazugság volt.
Bárcsak ne mondott volna inkább semmi se.
Ügyetlenül helyzete a nyaka köré a nyakkendőt és még annál is sutább
mozdulatokkal igyekezett megkötni azt, azonban nem járt sikerrel. Nem értett
hozzá. Idegesen tépte le magáról, s a ruhadarab hosszú, vörös csíkkal
jutalmazta dühös tettét, amitől csak még feszültebb, mérgesebb lett. Aztán
ismételten felrémlett egy emlék egy ködös, homályos estéről. Nemcsak látta
lelki szemei előtt, bőrén érezte, ahogy az idősebb durván megérinti, karjait
összekötözi azzal, amely jelenleg is az ujjai között pihent, mégis… Emlékezett
arra a bizonyos éjjelre, de nem szólalt fel egyszer sem amiatt, ami akkor
történt.
Az elapadt könnyek újra útra keltek, egymás után érkeztek meg hófehér
nadrágjára, végül egy hatalmas foltot alkottak, ám ez a fiatalt nem érdekelte,
reményvesztetten bámult ki az ablakon. Az előbbi fényesség már sehol sem volt,
a hirtelen jött vihar könyörtelenül lecsapott, s a kínai tudta, neki ennyi
volt.
Túlságosan szerette a férfit az összes
szégyenletes, undorító és visszataszító cselekedetével együtt, talán ezért is
tűrte szótlanul azt, hogy darabokra törje a szívét minden szörnyű pillanatban. Mint
most. Kihasználták, majd elhagyták egy szebbért, egy fiatalabbért, egy
jobbért, ő mégis még mindig várt, hát ha kinyílik a terem ajtaja és felbukkan a
sokat látott, festett barna hajzuhatag, holott tisztában volt vele, sosem jön
már vissza.
Örökké tartó másodpercek, végeláthatatlan órák, néhány szívfacsaró,
melankolikus dallam, párszor elhaló, csöndes zokogás, egy nyikorduló ablak, egy
gyönyörű, a napsütésben megcsillanó nyakkendő, s egy test, amihez tökéletesen
illett, hiába volt már sápadt és élettelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése