Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 56. Fejezet ~ VÉGE

Sziasztok ^^ Nos, eljött az utolsó rész ideje, kicsit szomorú is vagyok, meg nem is. Örülök, hogy befejeztem, de hiányozni is fog a történt. Őszintén szólva, még mindig nem tudom, elégedett vagyok-e a végével, de majd Ti eldöntitek. Bizonyos dolgokról szerettem volna írni, de valahogy sehogy sem illettek sehova és kicsit zavar, hogy emiatt nyitva maradt itt-ott egy-egy kérdés. Ezek miatt is volt, hogy ennyit ültem felette, szerettem volna ezeket beilleszteni, de akkor meg túl erőltetnek éreztem. Na, mindegy. Kellemes olvasást hozzá ^^

Az Extrát illetően, igen, lesz. Jelen állás szerint úgy 99%-ig biztos vagyok benne, úgyhogy elárulom, hogy a Kim-Zhang család közös nyaralásra megy Chen egy sebtében, alkoholmámorban tett utazásfoglalása végett. Mert nem is ő lenne xD Hogy mikor érkezik, azt még nem tudom, de folyamatban van ;)

56. Fejezet

Jongdae

Üres tekintettel meredtem felfelé a hatalmas viharra, bennem is legalább ilyen erők dolgoztak. Törni, zúzni vágytam, kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget, idegességet, elkeseredést, szomorúságot. Mindent. Közben meg legszívesebben összekuporodtam volna itt, a reptér oldalánál, a fal tövében és zokogtam volna, mint egy csecsemő. Nem akartam tovább érezni a fájdalmat. Elég volt. Tényleg elég volt. Nem akarom Lay-t tovább szeretni. Fáj. Elviselhetetlenül fáj. Komolyan azt hittem, ezúttal megkapjuk a boldog befejezést. Együtt.

- Chen! - Mi a…? - Chen!

Hallucinálok, bassza meg. Ez eskü, már a vég. Totál elszállt az agyam a tablettáktól. Részletkérdés, hogy úgy érzem, szart se használnak már. Istenem, most tuti az jön, hogy Lay-t fogom mindenhol is látni. Geci, ebbe belehalok… A homlokomra szorítottam a két kezem és kicsit megmasszíroztam azt, hát ha segít, majd sebes léptekkel megindultam visszafelé, ám a hang megállított. Lay hangja.

- Ne merészelj még egy lépést tenni, Kim Jongdae! - döbbenten fordultam vissza és csak néztem, ahogy Lay alakja fut felém. Mit fut? Úgy rohant mint, akit üldöznek. 

Ében tincsei a fejére tapadtak a gigászi esőzés miatt, akárcsak a ruhája. Szívszorító volt látni, mennyire is vékony. Az eltelt hetekben egészen összeszedte magát, azonban az elmúlt napok eseményei után, ismét megzuhant. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de sosem szerettem, mikor ilyen volt. 

- Mi a faszt keresel itt? - vetettem oda flegmán, ugyanakkor igencsak dühösen. Oké, meglehet, hogy egy egészen icike-picikét felgyorsult a szívverésem is a látványára. - Jöttél integetni?

- Érted jöttem.

Yixing

Teljesen jogos volt a hangsúlya, a modora, az ábrázta. Nem is vártam kevesebbet tőle, minthogy így beszél velem. Megérdemeltem. Hülye voltam. De jóvá szeretném tenni. Kettőnkért. 

- Hah, értem ugyan nem - morogta ingerülten és újból hátra arcot csinált, hogy visszamenjen, csakhogy nem hagytam neki. Nem hagyhattam. Chen jelenleg nagyon sértődött, de tudom, hogy… Hogy még mindig szeret, csak szörnyen makacs és nem akar engedni. 

- De, igen. Hacsak nincs még itt egy Kim Jongdae, akibe őrülten szerelmes vagyok.

- Legyetek boldogok! - üvöltött vissza, viszont meg nem fordult, csak robogott tovább a reptér bejárata felé. Nem hagyhatom.

Sietve kaptam a karja után, aztán megragadtam balommal a derekát és magamhoz rántottam. Gyengéden öleltem át hátulról, arcomat nedves tarkójába temettem. Erősen tartottam, ugyanis nagyon szabadulni próbált, végül reményvesztetten ütni kezdte a kezem.

- Engedj el! Hallod! Szakadj le rólam! Lay! Engedj el… - utolsó szavai sírásba fulladtak, mire csak még szorosabban bújtam hozzá. - Hogy… Hogy dobhattál el… Minket? Hogy… Engedj el! - ordított fel megint és közben igyekezett lefeszíteni a tagjaimat a testéről.

- Eddig nem akartad, hogy elengedjelek - suttogtam csöndesen a hajába. Megdermedt egy pillanatra és még a vihar ellenére is hallottam, milyen nagyot nyelt. Mély levegőt vettem, beszívtam az eső, illetve az ő illatát is, s még jobban magamhoz szorítottam. - Mondd ki még egyszer és elmegyek. 

Jongdae

Na, nem. Ezt nem fogja átpasszolni rám. Én mondtam ki azt is, hogy szakítsunk, mert nem volt vér a seggében, hogy megtegye. Erre most meg átdobná nekem ebben is a labdát? Meg a faszomat! Ő volt az, aki eldobta kettőnket. Aki a szarban nem állna mellém. Kurvára nem érdekel, mi lesz, ha kitudódik a kapcsolatunk. A francba, még most se megy, hogy múlt időben gondoljak rá! Annyiszor, de annyiszor hangoztattam, hogy nekem ő akkor is elég, ha minden más széthullik az életemben. A mindenem.

- Miért kéne? - kérdeztem rekedten. - Te már elengedtél. 

- Chen…

- Nem, nekem nem elég, hogy itt vagy. Hogy most itt vagy és így ölelsz. Én erre vágyom akkor is, ha a szalagcímek azt fogják írni, hogy Chen, a híres dél-koreai énekes évek óta titkos kapcsolatban van a neves dal- és zeneszerzővel, Lay Zhanggal. Hogy ne félj attól, hogy ezért megutállak. Hogy ha az igazság napvilágot lát, csak mellém feküdj és megnyugtass. Hogy rám mosolyogj azzal a démonokat is elűző, gyönyörű mosolyoddal. Hogy megcsókolj kétes érzések nélkül. Csak téged akarlak, Lay, hát, tényleg nem elég neked?

- Én a boldogságod is akarom - súgta a fülembe, amit természetesen a testem nem hagyott reakció nélkül, s megremegett. 

- Te vagy a boldogságom - nem reagált szóban, de éreztem, hogy az ölelése még erősebb lesz. Nem volt épeszű ember, aki kijött volna ebben az óriási zivatarban, mi mégis itt álltunk ölelkezve. Erre csak is mi lehetünk képesek. 

- Chen… Az az újságíró… Mit mondott neked rólam?

Yixing

Tudnom kellett. Tudom kellett, miért rettegett annyira elmondani. Biztos volt valami oka, hogy ennyire kussolt róla és ilyen sokáig. Olyan szörnyű nem lehetett, vagy agyon is verte volt a csávót érte ismerve őt.

- Nem számít - lehelte halkan és ráfogott a kezeimre, hogy lefejtse őket magáról. Hagytam neki, de azonnal magam felé is fordítottam szomorú alakját és megpróbáltam szemkontaktust létesíteni vele, ám kerülte a pillantásom. Persze, te észlény, hisz haragszik rád! - Vissza kell mennem, Kyungsoo biztos vár már és aggódik. 

- Nem akarom, hogy Kyungsoo-val legyél.

- Akkor mégis mi a frászkarikát akarsz, ha? Mert nekem úgy tűnik, hogy kurvára nem tudod eldönteni! Sose tudtad! - dühösen lökött el magától, ami bevallom, rohadtul szarul esett. - Szakítottunk. Semmi, de semmi közöd nincs ahhoz, hogy kivel, mit csinálok! 

Pontosan értettem a szavai mögött megbúvó mondanivalót és igen, felbaszott. Elég rendesen. Vagyis hát… Féltékeny lettem. Féltékeny lettem Kyungsoo-ra és talán rá még jobban, mint Minseokra. Mert Kyungsoo-val tényleg jó volt a kapcsolata és tudom, hogy Chennek vannak, ha nem is szerelmi jellegű érzései a férfi iránt, de valamilyen jellegűek. Kedveli őt, értsünk ezalatt bármit is. Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy más érintse meg.

Értetlenül nézett rám, amikor határozottan megtoltam a mellkasánál fogva. Egészen a falig hátráltam vele, majd időt sem hagytam neki a tiltakozásra, ugyanis láttam, hogy már nyílik is a szája, hogy elhordjon mindennek, csak gyorsan, s szenvedélyesen megcsókoltam. Belesűrítettem az összes érzésemet, legyen az jó, vagy rossz a csókba és reménykedtem benne, hogy viszonzásra találok, azonban nem így lett. Chen feldúltan taszított el magától, de olyan erővel, hogy a sárban landoltam. Erre nem számítottam.

Jongdae

Kurva fosul éreztem magam, amint megláttam Lay-t egy méretes pocsolyában landolni, ugyanakkor igyekeztem rendezni a vonásaimat, elvégre haragudtam rá. Meg nem mintha nem áztunk volna már mindketten halálra, szóval ennél betegebb úgy se lehet már egyikünk sem. Nem szívem, nem kell a rinya a beteg Lay elképzelése miatt. Megérdemli a köcsögje!

- Ezt… Soha többet… - hangom megakadt és fizikailag fájtak a még ki sem mondott szavak. Ezzel véglegesen lezárom a dolgot köztünk. Nem fogok attól rettegni a hátralévő időben, hogy mikor mondja, hogy mégse akarja. Mégse akar engem. Nem akarja a szenvedést és félelmet, hogy talán lebukunk. - Megmondtam két napja, hogy soha többet nem akarlak látni. Nincs már jogod ahhoz, hogy megcsókolj. Megadtam az esélyt. Többször is. Vártam rád. Bíztam benne, hogy… Hogy ha feldolgoztad a tanároddal történteket, újra… Újra velem leszel. Melléd feküdhetek este. Megcsókolhatlak. Szerethetlek.

- Most itt vagyok, Chen - pont egy gigantikus villám szelte ketté az eget, ami megvilágította az arcát. Tökéletesen láttam a fényben az eltökélten csillogó sötétbarna szempárt. Mondott még valamit, de a villám után egy hatalmasat dörrent az ég, így nem hallottam. Vagyis hát… Nem hittem a fülemnek.

- H-Hogy?

- Otthagytam. Elestem és ő ott volt. Olyannyira ide, hozzád akartam jönni, hogy még az iránta érzett rettegésem sem tudott megállítani. Csak futottam, mert semmi sem jár. Chen… A világ sem tudott megállítani abban, hogy most itt legyek. Ennyire veled akarok lenni. Kérlek, bocsáss meg!

Yixing

Döbbenten pislogtam felfelé a földről, Chenből hangos sírás robbant ki. Mármint olyan igazán… Nos, a hisztérikus lenne a legjobb megfogalmazás, de gyanítom, ezért a szóért megölne. 

- Akkor eddig mégis mi a faszom bajod volt? - fakadt ki és hozzám vágta a maszkját. Talán nem a legmegfelelőbb helyzetben, ám egy mosoly kúszott számra. Érzékeltem a váltást a hangszintjében. Ez már inkább a csak azért is durcás leszek volt.

Fürgén pattantam fel, azt követően oda siettem hozzá, hogy magamhoz öleljem. Fújtatva, a mutatóujjával lökött vissza, de egy villámgyors mozdulattal elkaptam a csuklóját és magamhoz húztam. Centikről kémleltük a másikat és éreztem, hogy szabad bal kezével óvatosan a pólóm szélébe markol. Homlokomat az övének döntöttem és csak figyeltem közvetlen közelről a könnyekkel tarkított fekete szemeket. Örültem, hogy nem szakította meg a szemkontaktust, csak egy másodpercre, amikor lenézett az ajkaimra. Ohh, Chen, a tested elárul.

- Nem bocsátottam meg - morogta szinte hangtalanul.

- Tudom - suttogtam vissza, s ezúttal én sandítottam le a szájára. Az egy dolog, hogy úgy tűnik, tudat alatt akarja, de vajon pofon vág, ha most megcsókolom?

- Lay… Te is akarod és én is. Szóval megtennéd, hogy ide - mutatott a szájára - adsz egy olyan csókot, hogy ne is emlékezzek az elmúlt napokra? 

- Hmm, az lehetséges?

- Lay!

- Igen?

- Csókolj már meg, baszod! - és én így tettem. Ott, a kihalt reptér szélén, egy szűnni nem akaró vihar kellős közepén, miközben valószínűleg mindketten olyan szinten betegek voltunk már, hogy ezután kórházi kezelésre fogunk szorulni. De nem érdekelt, mert minden megpróbáltatás ellenére, ami az idevezető úton történt, az enyém volt a szerelme. Köszönöm a vihart, Sors. Máskülönben elkéstem volna és elvesztettem volna Chent, a mindenem.

Jongdae

Beletúrtam a vizes, ében hajkoronába és még közelebb vontam magamhoz Lay testét, hogy még véletlen se táncolhasson vissza. Éhesen, követelőzve, ugyanakkor mérhetetlen szerelemmel mélyítettem el a csókot és tényleg, teljesen, totálisan hozzá tapadtam. És az esőtől ez valóban totálisant jelentett.

Fasz vagyok. Egy méretes idióta. Nem kéne megbocsátanom neki. Oké, azt mondtam, nem bocsátottam még meg neki, de csak azt szeretném, ha teperne kicsit. Nyilván megbocsátottam. Mindig megbocsátok neki. Megbocsátottam, hogy kussolt az afférról a szüleink között, az előző szakítást is, és most is eljöttem érte Kínába, miután otthagyott álmomban. Álmomban!

Vajon ezt jelenti örökké szeretni valakit? Mindent megbocsátani neki? Lay sosem csalt meg és sosem tenné, más meg igazából megbocsájtható, nem? Hiszen féltésből és szeretetből tette, amit tett. Azért teperjen csak még egy-két… Hónapig.

Halk sóhaj csúszott ki belőlem, amint hátam a falnak nyomódott, arcom Lay hűvös nyakába temettem. Bőröm lángolt, szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, kiszakad a helyéről. Lay olyan szorosan tartott a karjai között mint, aki sosem enged el még egyszer. Nem is baj. Én is erre vágyom. Örökké Lay ölelésében lenni, a szerelmében fürödni. Kezdek nagyon nyálas lenni. Hmm, vagy ismét beütöttek a tabletták, vagy beteg lettem. 

- Menjünk most már be - súgta Lay a fülembe és arrébb lépett, ami nem jött be, tekintve, hogy így elengedett. 

Elképedve figyeltem, ahogy összefűzte az ujjainkat és gyengéden megszorította a kezem. Akkor és ott, tudtam, hogy Lay végérvényesen az enyém. Nem eresztette el remegő tagom, még a kérdő pillantások kereszttüzében sem, csak rendületlenül haladt egyre beljebb a reptér folyosóján. Köszönöm a vihart, Sors. Máskülönben elmentem volna, és sosem lenne enyém ez az új, magabiztos Lay.

VÉGE

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 55. Fejezet

Sziasztok, megjöttem az utolsó előtti fejezettel ^^ Bár ez annyira talán nem örömteli hír, viszont már készül az Extra rész is. Biztosra még nem mondom, mert valójában ez a második próbálkozásom már, az elsőt harmincvalahány oldal után kukáztam, mert rájöttem, hogy nem tetszik. Igen, ennyire belemerültem, hogy aztán kidobjam. Mindegy is. Vagyis nyilván megvan még, mint vázlat, de azt biztos nem fogom kitenni. Na, de a részről; a szenvedés megy tovább, de gondolom, ez várható volt, bocsi :3 Kellemes olvasást hozzá ^^ (A héten eskü hozom a zárót is, mert utána elhavazódom megint és félek, hogy nem lesz lelkierőm feltenni >.<)

55. Fejezet

Yixing

Idegesen harapdáltam az alsó ajkam a házunk előtt ücsörögve. Szerencsére a felső két lépcsőfokra már nem esett rá az eső, ám még így is úgy visszaverte a föld, hogy a lábam szára totál elázott. Nem bírom. Fizikailag fáj, hogy nem megyek Chen után. A testem minden sejtje érte kiált. Menni akar. Menni akarok.

- Tessék, bár nem hiszem, hogy nagy hasznát veszed most - nagy szemekkel lestem oldalra, az óriási esernyőre, majd anyám komoly íriszeibe. - Kérlek, inkább hívj taxit, ha kiértél a főútra, jó? Nem szeretném, ha bajod esne ebben az időben. 

- Miből gondolod, hogy… Én…

- Túl sokszor, túlságosan is sokszor szakított már el egymástól titeket a Sors, de Yixing, végül mindig visszataláltatok egymáshoz. Tudom, hogy ezúttal sem lesz másképp.

- És ha megint megtörténik? - kérdeztem reszkető hangon, félig majdnem újfent sírva. Nem hiszem, hogy képes leszek még egyszer elviselni. Most is alig tartom már magam.

- Akkor megint visszataláltok a másikhoz. Tudod… Nem mindig a… Megfelelő ember mellett kötünk, de ti… - Vajon itt magára és Chen apjára gondol? - De ti, Yixing, tényleg összetartoztok. Hiszem, hogy egymásnak teremtett titeket a Sors, bármilyen nehéz is az utatok.

Sosem gondoltam, főleg nem öt évvel ezelőtt, hogy Chennel akárcsak összetalálkozunk, nemhogy egy egyetemre kerülünk, egy szakra, ráadásul egy kolesz szobába is. Nem hittem, hogy szerelmes leszek belé, utána azt, hogy bármi elszakíthat tőle. Három hónappal ezelőtt pedig a legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy ismét egy helyen fogunk tartózkodni, aztán újból együtt leszünk. Hiányzol, Chen. 

Jongdae

A bevett tablettáktól némileg bódultan, kerekre tágult szempárral bámultam a reptér budijának plafonjára, miközben Kyungsoo a nyakamat csókolgatta. Azt azért nem mondom, hogy kurva régen dugtam utoljára vécében, de nem most volt, az is biztos. Rohadtul nem kéne most ez. Egy részem tudja. Először sem kellett volna összekeverednem Kyungsoo-val, most meg pláne nem. Viszont képtelen vagyok csöndben meghúzni magam. Kell valami, ami elvonja a figyelmem. Ki akarom ereszteni a gőzt.

Hevesen kaptam a férfi ajkai után, felgyűrtem fekete pólóját, hogy a tenyerem kényelmesen felfedező útra indulhasson. Mondjuk, nem mintha lenne még olyan felület a testén, amit ne ismertem volna, de ezt inkább hagyjuk. Lazán jártam végig minden négyzetcentimétert, végül a lapockáiba mélyesztettem be a körmeimet, mire felmordult. Meglepett nyikkanás csúszott ki belőlem, amint felkapott és úgy szorított neki a falnak. Nem sokáig foglalkoztatott a dolog, sőt voltaképpen tetszett is, úgyhogy azonnal köré kulcsoltam lábaimat és elégedetten vigyorodtam rá. 

- Megdöbbent, hogy itt csinálod ezt velem - somolyogtam rá. - De bejön - súgtam a fülébe, majd belecsókoltam a nyakába, csípőmet erősen az övéhez nyomtam. Térjünk már a lényegre, a kurva életbe!

A világ végérvényesen kezdett összemosódni, érzékeltem a kicsit több, mint a menedzserem érintését, hallottam, hogy néha mond valamit, de szinte rögtön el is szállt, noha asszem, azért válaszoltam neki. Minden felfokozódott, mégis a vágy el is söpörte azt a mindent és csak az maradt. A vágy és Lay. Mert csessze meg, még így is csak rá tudtam gondolni és csak őt akartam. A hangját, az érintését, az illatát, mindenét. Bármennyire is felejteni szerettem volna, ebben az állapotban is képtelen voltam. Életem minden rohadt pillanatában csak rá vágyom, és csak rá fogok.

Yixing

Elég volt a kapun csak kiérném, már az alsóm is tiszta víz volt, esernyő ide, vagy oda. Ennyire kurvára esett. És ennyire kurvára Chent akartam. A félelmeim nem múltak el, rettegtem, hogy lebukunk, hogy magammal rántom valami elbaszott botrányba. Megint. A gondolattól is rosszul voltam, hogy kiderüljön, mit tett velem a tanárom. Hogy megbélyegzik, mert szeret, mert velem van. És hogy egy napon mindezekért meggyűlöl. 

Talán azt túlzás lenne mondani, hogy hömpölygött az utcán a víz, de baszki, hát… Hömpölygött. Kibaszottul hömpölygött és kibaszottul nem járt az égegyadta világon semmi. Sem autó, sem busz, taxi meg főképp nem. Rábasztam. Nem kicsit. Nagyon. Adtál egy kurva esélyt, Sors, erre velem is kibaszol?

Frusztráltan túrtam hátra agyon ázott tincseimet, az ernyőt a legközelebbi kukába dobtam és reményvesztetten néztem szét. Esélytelen. Mire egyáltalán kijutnék innen és elérném Chent, már a repülők is járni fognak. És elmegy. Itt hagy. Mehetek utána, de akkor már mindegy lesz. Sosem bocsát meg. Meglehet így sem. 

Ingerülten köptem ki némi esőt, azt követően előhalásztam a mobilom, hogy bassza meg, akkor gyalog menjek el a reptérig, holott tudtam, kizárt, hogy ez sikerüljön. Messze volt, ez még normális körülmények között is lehetetlen vállalkozás volt. De Chenért bármit. 

Jelenleg bármit megtettem volna azért, hogy még egyszer láthassam őt. Ha csak a dühös, sértődött alakját is. Bocsánatot akartam kérni, amiért ezúttal én is megszegtem az ígéretem. Másodszor is. Az ígéretem, amit az első félév vizsgájának másnapján tettem. Kitartok mellette, bármi is legyen.

Jongdae

Amikor valaki eszeveszetten verni kezdte a mosdó ajtaját, anyáztam. Először. Másodpercekre voltam attól, hogy végre megkapjam az áhított menetemet. Aztán… Egy egészen hangyafasznyit elszégyelltem magam. Nem a szex miatt. Áh, dehogy! Amiatt, hogy… Igazából mindegy lett volna, kitől kapom meg, amíg megkapom. Kyungsoo volt itt. Pont. 

Szétcsúszva hagytam a férfinak, hogy végigvonszoljon a folyosón; a szűk nadrágom rohadt kényelmetlen volt, a maszkom is, a vérem pezsgett, a bőröm égett. Vágytam a folytatásra. Lay-re vágytam. 

- Jongdae… Jongdae! Szedd össze magad! - Tehetném, de nem akarom. - Hé, hallasz? Jongdae! - Hallak, Kyungsoo. De nem akarlak. - Az istenit!

Csuklón ragadott és vitt tovább fasz tudja, hova. Teljesen szétestem, a tabletták beütöttek és őszintén? Ha magamnál lettem volna, se érdekelt volna, hogy mi van, vagy hol vagyok. 

A szemeim elé kaptam a kezemet, ugyanis hirtelen lerántotta a fejemről a sapkát, illetve a napszemüvegem és azt hittem, a fény menten megvakít. Kábán pillantottam rá és elvigyorodtam, mikor észrevettem, hogy milyen feszült. 

- De most tényleg halálkomolyan oda merted adni az egész dobozt, Kyungsoo? Tényleg nem számítottál rá, hogy ez lesz, vagy abban bíztál, hogy kicsit felengedek? Végül is felengedtem. Simán hagytam volna, hogy megdugj egy kibaszott reptéri klotyóban. Mert nekem ennél több sose fog jutni - és elsírtam magam. Sosem fog ennél több járni nekem.

Yixing

Ilyen fizikai megpróbáltatásban szerintem sosem volt még részem és valószínűleg sosem lesz még egyszer. Legközelebb fejbe verem saját magam, ha eszembe jut ilyen útra indulni, ilyen időben. Kilátástalan volt az egész, mégsem álltam meg. Reménykedtem benne, hogy eláll a vihar és akkor tudok hívni egy tetves taxit, vagy esetleg megszán valaki és felvesz. Így lett, de nem kellett hozzá, hogy csillapodjon az eső. Bárcsak nem kívántam volna ezt.

Mert a Sors ismét kicseszett velem. Mást sem csinál, csak kicsesz. A kocsi nem ment nagy sebességgel nyilvánvaló okokból, ám így nem tűnt fel, mikor lefékezett mellettem, túlságosan is máshol járt az eszem. Chen körül. Viszont a zivatar ellenére is felismertem a hangot. A hangot, ami a rémálmaimban kísértett.

- Yixing? - elcsúsztam egy pocsolyában úgy megijedtem. Holtra váltan néztem fel a jármű letekert ablakára, a mögötte lévő férfira nem mertem. Ne, istenem, csak őt ne! Könyörögve kérlek… - Mit keresel ilyenkor kint?

A büdös életben egyszer sem voltam képes akárcsak egy árva szót is mondani neki. Mégis honnan a faszból gondolja, hogy majd most válaszolok neki? A szerencsétlen kis huszonhét évem lepergett a szemem előtt, amikor kinyitotta az ajtót és kiszállt. Rémültem figyeltem a karját, ami felém nyúlt, gyanítom, hogy felsegítsen, azonban én csak a múltat láttam. A múltat, amiben azok a kezek leszorítottak, meggyaláztak, megrontottak. Itt fogok meghalni. Ezt biztos nem bírom ki. Chen tuti nem bukkan fel, hogy megmentsen. 

Vagy mégis. Pusztán Chen gondolata is elég volt, hogy a testem automatikusan cselekedjen, félreütöttem tagját. Nem. Nem omolhatok itt össze. El kell érnem Chent. Meg kell találnom őt. Nem mehet el. Nem mehet el úgy, hogy nem láttam őt. Látnom kell legalább még egyszer, s utoljára. Ezúttal nem fogok rád várni, Chen, én magam fogom itt hagyni ezt a rohadékot.

Jongdae

Elgyötörten dőltem az oszlopnak, aminek a takarásában álltunk és igyekeztem nem zokogni annál is hangosabban mint, amin már így is zokogtam. A könnyeimen át nem láttam Kyungsoo-t, ám többször is végigsimított fedetlen felkaromon megnyugtatás céljából. Csak hát szart se segített. Bőgtem, mint állat. Kíváncsiak vagytok, milyen voltam az előző szakításunk után? Nos, ez még semmi sem volt. A kezdeti jobban akarom érezni magam, valamint szakadatlan és gáz sírás után jön majd a totális szétcsapás, illetve munkába menekülés. 

Képtelen vagyok elviselni. Nem megy. Nem is fogom. Tudtam, hogy ha újból bekövetkezik, belehalok. Úgy fáj. Nem akarom érezni. Tizenhárom év. Tizen-kibaszott-három év. Hogy szeressek ki valakiből, akiért ennyi ideje dobban meg a szívem?

- Jongdae… Kérlek… Nem tudom, hogy segítsek - Kyungsoo gyengéden ölelt magához, szavai kedvesek voltak, ugyanakkor elkeseredettek is. Én sajnálom a legjobban, hogy nem tudsz. 

Letéptem a maszkom, az arcomat a nyakába temettem, miközben belemarkoltam felsőjébe és közelebb húzódtam hozzá. Nem Lay, de legalább valaki. Jobb mint, mikor előzőleg egyedül kellett visszasétálnom a lakáshoz és ülni a szobámban a sötétben magam elé meredve. Dögölj meg, Lay, amiért ezt újra át kell élnem!

- Megoldjuk, jó? Jongdae, nézz rám, kérlek! Segíteni fogok neked. Ígérem - Ne használd ezt a szót, Kyungsoo. 

- Ne… - erőtlenül leheltem a szót és lefejtettem magamról tagjait. - Levegőre van szükségem - suttogtam és a férfi tiltakozása ellenére kifelé vettem az irányt. Én eskü, nem akartam megadni magam a siránkozásnak, de nem bírom. Lay, nem szeretted volna, hogy bántódásom essen, végül mégis te bántottál a legjobban.

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 54. Fejezet

Sziasztok ^^ Hétfőn szerettem volna feltenni ezt a részt, nem akartalak váratni Titeket, de sajnos elhavazódtam, bocsi. Mindenesetre most itt vagyok. A hangulat még mindig sírós, Lay vívódik, Chen meg... Nos, Chen :D Kellemes olvasást ^^ 

54. Fejezet

Yixing

Valamiféle kábult állapotban mostam el a tányéromat vacsora után, nem is emlékeztem, hogy a csepegtetőtálcára tettem. Minduntalan Chen utolsó, hozzám intézett szavai visszhangzottak a fülemben. Kimondta. Szakított. Igaza volt, legutóbb sem volt merszem. Most már emlékszem. Ő mondta ki akkor is.

Összepréseltem az ajkaimat, közel voltam ahhoz, hogy olyan hangosan zokogjak, hogy még a szomszéd is hallja. Szörnyen fájt a szívem. Chen könnyes szemeit láttam magam előtt folyamatosan. A szavaival együtt kész kínzás volt számomra. Jobb lesz így, nem lehetünk együtt.

- Édesem - anyám tenyere puhán simult vállamra, s gyengéden maga felé fordított. - Nem tartozik rám, de… Mi történt? Hol van… Jongdae?

- Vissza kellett mennie már - motyogtam halkan és közben igyekeztem kerülni a pillantását. Valahol igaz volt, mindazonáltal akkor is hazugság volt. Elüldöztem Chent magamtól. Elüldöztem a fiát magamtól. Mégis hogy mondjam el neki, hogy lehet, sose látja többet?

- Ez nem magyarázat arra, miért aludt a kanapénkon az ágyad helyett két napig.

- Csak… Figyelmes volt - látásom elhomályosult a könnyektől. Az volt. Nagyon is az volt. Biztos nagyon vágyott arra, hogy együtt legyünk, mégis tartotta a távolságot, hogy nehogy szarul érezzem magam. 

- Mi történt, Yixing? - valószínűleg most már ő is sejtett valamit, mert élesebb lett a hangja. Nem akarok a férfiról beszélni vele. De a szakításról sem. - Yixing?

- Szakítottunk.

Jongdae

Érzelemmentes arccal ültem a reptér várójában és üres tekintettel meredtem magam elé balomon Kyungsoo-val. A délután maradékát végigbőgtem a hotelben, úgyhogy már csak bámulásra futotta tőlem. Szerintem egy életre elfogytak a könnyeim. Kisírtam az összeset Lay miatt. Megint. Mondjuk, előzőleg is azt hittem.

- Tessék - zavartan néztem le a Kyungsoo ujjai között lévő tárgyra, majd rá pillantottam. - Nem pártolom, de… Most kell neked. Látom.

- Kösz - suttogtam szinte hangtalanul és elvettem tőle a repülést megkönnyítő kis dobozkát, benne a bogyóimmal. Nem utolsó sorban segít kiütni magam, hogy ne gondoljak Lay-re.

Bármennyire is gázul hangzik, vagy faszságnak, reménykedtem benne, hogy Lay utánam jön, miután elrohantam a közös gyakorlásunkról. De nem jött. Minden lépéssel, amivel messzebb kerültem az épülettől, csak még jobban összetört a szívem, pedig nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Annyira kurvára bizonygatta, hogy akarja kettőnket. Hogy működjön. Erre azért, mert lehet, hogy talán egyszer arcon basz a dolog, inkább meg sem próbálja? Faszom! Kész röhej!

Akaratlanul dobbantottam egyet a lábammal idegességemben, mire a mellettem ülő rögtön rám függesztette a szemét. Kyungsoo aggódva kémlelt barna íriszeivel, s lágyan megszorította a vállam. Nem kell a sajnálata. Nem kell senki szánalma, együttérzése. Megszoktam ezt. Végül mindig én szívom meg. Én baszok rá. Ez a világ egyetemleges rendje, vagy faszom tudja. Önként, s dalolva adtam oda ismét mindenem Lay-nek. Sosem leszek boldog. Ezek után biztos nem. Nekem ez jutott. Ez jár.

Yixing

Anyám arca leírhatatlan volt az utolsó szavam után. Igazából most eléggé hasonlított a fiára. A kiismerhetetlen nézésük ugyanolyan volt. Ettől csak még jobban hiányzott Chen. 

- Hogy… Hogy mi? De… Ezt nem értem. Én úgy láttam, hogy… - megakadt és csak figyelt tovább némán, amitől igencsak feszélyezetten éreztem magam. Igen, látott. És tudja, hogy Chen sosem, semmilyen körülmények között nem szakított volna. - Yixing… Miért?

- Anya…

- Ismerlek mindkettőtöket. Lehet, hogy Jongdae sokáig nem volt az életem része és valószínűleg nem tudok róla eleget, holott az anyjaként mindent is tudom kéne, de egyben biztos vagyok, minden porcikájával csak téged szeret. Te pedig inkább mások helyett aggódsz, mint magadért és ezért… Eltaszítod az embereket magadtól.

- A kapcsolatunkba nem látsz bele - morogtam alig hallhatóan, kissé bosszúsan. Nem tudja, hogy milyen nehézségek állnak előttünk, vagy éppenséggel mögöttünk, hogy Chen egy szempillantás alatt elveszíthet mindent miattam. Inkább veszítsen el engem, mint az egész életét. - Nem tudod, hogy… Milyen nehéz olyannal lenni, mint… Ő. 

- Nem, tényleg nem - szólalt meg csöndesen néhány szótlan perc után. - De azt tudom, hogy a fiam szíve most összetört. Látnom sem kell hozzá. Mert téged látlak most és látom, hogy mennyire fáj. 

- Nagyon fáj - leheltem erőtlenül, s kiszakadt belőlem a sírás. Mintha Chen elvitte volna magával a szívem egy darabját. Nem, én hajítottam el. Chen sosem vitte volna el magától. Ott tartotta volna, ahol neki is lennie kellett volna. Itt, velem, mellettem.

Jongdae

Megropogtattam a nyakamat, miközben megmostam a kezem, azt követően a mosdókagyló szélére támaszkodtam és csak néztem magamra a reptér mosdójának a tükrében. Amellett, hogy kurvára be voltak dagadva a sok bőgéstől, már látszódott a szemeimen, hogy kezd beütni a tabletták hatása. Igen, tabletták. Kyungsoo komolyan azt képzelte, hogy majd csak egyet veszek be?

A testem lassan ellazult és most biztos voltam benne, ha vízszintesbe kerülnék, elaludnék. Végre. Aludni akartam álmok nélkül, nem gondolkodni, s felejteni. Kitörölni az elmúlt közel három hónapot Lay-jel. Vagy az összeset.

Aki számított, az már tudta, hogy újra összejöttünk, most kibaszott jó lesz hallgatni tőlük az érdeklődést, aztán meg a sajnálkozást, amikor elmondom, újfent ennyi volt. Esküszöm, ez az életem. Újra, s újra ez ismétlődik. A picsába is, nem adom meg magam a siránkozásnak! Ezúttal más lesz. 

Nem fogom itt itatni az egereket napokig, hetekig, vagy hónapokig. A faszomat, évekig! Nem omlok össze, mint legutóbb. Nem érdemli meg Lay. Ezek után nem. Ha a fejem fölött ki lenne írva, hogy kapcsolatban Zhang Yixinggel se érdekelne. Akkor is büszkén fognám meg a kezét és, ha ez valakinek ne tetszene, hát isten vele! És ha ez neked nem tetszik, Lay, hát isten veled is! Szabad vagyok. Jól fogom érezni magam. És már tudom, hogy mivel kezdem…

- Jong… - időt sem hagytam Kyungsoo-nak, hogy befejezze, csak elkaptam a pólójánál fogva és berántottam rendesen is az ajtón. Határozottan löktem neki és csak gyorsan rátapadtam az ajkaira, mielőtt még felfogná a helyzetet. Nem fogok közben Lay-re gondolni. Nem és pont.

Yixing

Szipogva fürkésztem az ablak mellett ülve az óriási vihart kint. Egyik pillanatról a másikra érkezett, majdnem akkor, amikor totál szétestem és nem akart szűnni. Akárcsak a lelkemben érzett kínzó fájdalom. Mindig is tudtam, hogy Chen életem szerelme. Egy-egy gondolat ide, vagy oda, ténylegesen sosem vágytam másra és nem is akarnék mással lenni. Mégis…

Ha az emberek el is fogadnának minket… Az isten szerelmére, mi a világ számára testvérek vagyunk! Teljesen mindegy, hogy éltünk-e együtt, hogy nincs köztünk vérségi kapcsolat, egy felröppenő kicsike kis pletyka is elég ahhoz, hogy oltári nagy szarság legyen az egészből. Arról nem is beszélve, hogy… A tíz évvel ezelőtti események nagyon rossz fényt vetnének Chenre, ha kitudódnának. Egyszerűen… Azt nem bírnám elviselni, ha miattam szólnák meg így, vagy úgy.

- A vihar miatt töröltek minden járatot bizonytalan ideig - értetlenül pillantottam hátra anyámra, mikor meghallottam a hangját a nappali bejárata felől. - A Dél-Koreába tartó gép még nem szállt fel - lóbálta meg a kezében lévő telefont. - Szóval Jongdae még itt van - tette hozzá lágyan. 

- Hmm… - Ennyire futotta tőlem. Nem tudom, hogy miként kéne éreznem most ezzel kapcsolatban. Anyám célozgatása elég egyértelmű, azonban én…

- Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, már csak azért sem, mert huszonhét éves vagy, de talán nem kellene kihagynod ezt a lehetőséget, édesem - fejem fáradtan hullott a karomra, amit a fotel karfáján pihentettem és lehunytam fájó szempáromat. Sors, most választás elé állítasz? Ez az utolsó esélyem? Esélyünk?

Jongdae

A férfi nem viszonozta a csókom, ugyanakkor nem is ellenkezett, vagy húzódott el tőlem. Mozdulatlanul tűrte, hogy azt csináljak vele, amit csak akarok. Ami nem volt túl bölcs tőle, tekintve, hogy még én magam sem tudtam megtippelni, hogy mi lesz a következő lépésem. 

Ráérősen simítottam végig mutatóujjam hegyével a nadrágja széle fölött, mire végre kaptam egy reakciót, megremegett a teste. Tehát még mindig ilyen hatással vagyok rá. Jó tudni. 

- Mikor kell beszállni? - érdeklődtem a füléhez hajolva, s közben átöleltem a derekát. Öt perc is elég lesz, nincsenek nagy igényeim perpillanat.

- Durva vihar van, úgyhogy nem szállhat fel semmi jelenleg - súgta rekedten vissza. Elégedetten vigyorodtam el és arcomat a nyakába temettem. Hadd felejtsek egy kicsit. Kedvelem Kyungsoo-t. Ha nem lenne Lay… A kurva életbe, ne is gondolj rá, Kim Jongdae!

- Talán a Sors akarta így - duruzsoltam ismét a fülébe, majd továbbra is átkarolva őt, kissé hátrébb dőltem, hogy összekapcsoljam tekinteteinket. - Kyung-

- Szakítottatok? Végleg? - vágott a szavamba hevesen. Beharaptam az alsó ajkam, mellkasom szúrt a kérdéstől. Miért ilyen… Izgatott? 

Lesütött pillákkal bólintottam és már épp elléptem volna tőle, amikor is villámgyorsan átfordított minket. Meglepődve pislogtam rá, erre nem számítottam. Ahogy arra sem, hogy szenvedélyesen megcsókol. Agyamra rátelepedett a vágy köde, amint érzékeltem, hogy az egyik kezével a seggem taperássza, a másikkal meg a felsőm alatt nyúlkál. Csak egy kicsit. Hadd felejtsek csak egy kicsit.

Yixing

Hüvelyk- és mutatóujjam segítségével lomhán tekergettem az ujjamon a Chentől kapott gyűrűt. Gondolataim szüntelenül Chen körül forogtak. Szívem szerint már most csapot-papot itt hagyva rohantam volna utána, de a józan eszem ellenkezett. Nem lehet. Meg kell állnom.

- Dae bátyó nem jött vissza veled? - azonnal Ziyi felé néztem, amint meghallottam halk, kérdő hangját. Hosszú, hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy hozzám szólt. Valószínűleg az utolsó is, ha megtudja, hogy Chen nem is jön már vissza. Miattam. - Kéne a segítsége.

- Én is szívesen segítek - mosolyom az arcomra fagyott, amikor megrázta a fejét. Az én segítségem nem kell neki. Szuper. Ezt tényleg baszhatom. Ezt is. - Ziyi…

- Mit csináltál? - szerintem a családom visszatartott összes szemrehányása benne volt a kérdésében. - Dae mást sem akart, mint veled lenni. Erre elüldözted magadtól, igaz? 

- Ziyi…

- Itt aludt lent - suttogta csöndesen. - Láttam, hogy mennyire rossz volt neki. Hallottam, amikor arról motyogott, hogy érted még ezen a kényelmetlen kanapén is hajlandó várni. Várni rád. Mi mindig csak várunk rád - pusmogta szomorúan, s végre megtisztelt egy pillantással, ám nem bírtam sokáig elviselni a bánatosan csillogó szempár látványát. 

A sírás kerülgetett. Már megint. Igaz volt. Tényleg mindig rám vártak. Mindig óvatoskodniuk kellett, ha volt valami velem. De mi lenne, ha Chennel együtt lennénk? Csak még inkább óvatoskodnia kéne mindenkinek. És Chen… Ha a boldogságot választom, talán egy nap mindent elveszít. Az édesanyját és Ziyit már a legelején, mert nem derülhet ki, hogy gyakorlatilag testvérek vagyunk. Ahj, Chen, tudod te egyáltalán, hogy mit áldoznál fel értünk, amikor azt ismételgeted újra, s újra, hogy velem akarsz lenni örökre?