Sziasztok ^^ Ezúttal egy rövidke kis SeHo történetet hoztam. Az elmúlt írásmentes idő alatt sem változott az ízlésem, így tőlem megszokottan angst, bocsi :D Eredetileg a Grey Suit album megjelenése kapcsán szerettem volna hozni, de sajnos nem volt időm befejezni. Ezt sem. Na, mindegy, remélem, tetszeni fog Nektek a hangulata ellenére is. Kellemes olvasást ^^
Cím: Töredezett
való
Páros: SeHo / HunHo
Szereplők: Kim
Joonmyun (Suho) és Oh Sehun
Műfaj: angst
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: fiú
x fiú szerelem
Megjegyzés: szokás
szerint név nem hangzik el benne.
Az éjjel
feltűnésmentesen érkezett meg a hóviharral együtt. Az a néhány ember, aki még
ilyenkor is kint tartózkodott, igyekezett fedelet találni, hazatérni, ám nem
mindenki vélekedett így. A szövetkabát hevesen örvénylett a haragos égi áldás
hatására a magas alak körül, azonban az nem foglalkozott vele.
A fiatal férfi
céltudatosan, ugyanakkor aggódva sietett végig a szűk utca mocskos kövein; nem
érdekelte a látását zavaró aprócska, ellenben rengeteg hópehely, továbbá a
számtalan, hatalmas tócsa, vagy a szemernyi, saras hókupac sem. Félt, sőt
rettegett. Szívének oly kedves, s mélyen őrzött szerelme nem volt a szokott
találkozóponton, sem otthon. Nem ez volt az első alkalom, mégis a pánik
irdatlan erővel szorította össze tüdejét, mert máshol sem lelte.
Fáradtan emellett
nem titkolt kétségbeeséssel küszködve hunyta le egy másodpercre szempárját,
közben ujjai idegesen szántották végig nedves, sötét tincseit. Elveszetten
kémlelt körbe a kiterjedt úthálózaton, miután kiért a házak közül; sebesen
fürkészte a monumentális épületeket, s tépelődött, mi tévő legyen.
Túlontúl sok óra
telt már el, és bár a férfi szerinte csekély mennyiségű helyre látogatott volna
el nélküle, ahova igen, ott az elmondások alapján nem bukkant fel a délután
folyamán. A testét éltető szerv fájdalmasan facsarodott össze, amint felrémlett
előtte a tél miatt sivár, noha elbűvölő piciny park, ahol minden nap végén
élvezték az együtt töltött időt, ugyanis a másik ma nem jött el. Ez volt az
egyetlen stabil pont életükben. Aminek meg kellett történnie, akármi is
legyen.
Reményvesztetten,
illetve tanácstalanul fordult le balra és csak tette egymás után lábait.
Leverten veselkedett neki, hogy ismét tárcsázza azt a számot, amit álmából
felkelve is tudna, visszafelé, holott biztos volt benne, esélytelen a válasz.
Dühösen morgott az éjszakába, mikor sejtelme valósággá vált, majd elrejtette a
készüléket a zsebében kezeivel együtt.
Az évszak hűvössége
hamar inkább fagyossá, dermesztővé változott, míg az utcákon kóborolt, és
jóllehet volt egyfajta hangulata, a fiatal bármit megadott volna azért, hogy
kettesben legyen választottjával egy kellemes kis helyen. Fázósan ölelte át
saját magát, miközben egyre csak nézelődött hol erre, hol arra; íriszei sietve
mustrálták végig a boltokat, házakat, udvarokat. Semmi.
Kedvtelenül,
valamint feltűnésmentesen tévedt be abba az apró parkba, ahol a találka lett
volna. Bakancsa alatt hangosan ropogott a hó, ráadásul meg mert volna rá
esküdni, még be is ázott, mindazonáltal annyira át volt már hűlve egész valója,
hogy nem is izgatta. Tekintetét elhomályosította néhány parányi csepp; a
rémületnek már nyoma sem volt, helyette színtiszta aggodalom maradt.
Bár látása a sötét,
illetve a könnyek miatt eléggé korlátozott volt, hallása továbbra is tökéletes
volt, így rögtön a hang irányába kapta pillantását, mihelyst megütötte fülét
kedvese derűs baritonja. Belsőjében forróság áradt szét, amint az idősebb elé
ért és azonnal átkarolta. Az eddig a szemeit égető gyöngyök kicsordultak, ugyan
nem a bánattól, hanem a megkönnyebbüléstől, s boldogságtól. Azonban az öröm
egykettőre tovaszállt.
A férfi lelkesen
nyújtotta felé a vékony ujjai között szorongatott virágcsokrot, aztán puha csókot
lehelt a fiatalabb jeges kézfejére, végül vidáman boldog első évfordulót
kívánt. Felhőtlen pillanat kellett volna, hogy legyen, de nem volt az. Mert
nem az első volt, még csak nem is a második, ám a másik nem emlékezett az
együtt töltött, hosszú időre.