Alea iacta est [SeXing] 4. Fejezet

Sziasztok :) Tudom, eltartott egy darabig, de megjöttem a SeXing új részével. Bár már egy ideje úgy-ahogy kész volt, nem tettem fel, mert nem igazán sikerült átadnom azt, amit szerettem volna. Legalábbis szerintem. Így próbáltam finomítgatni, de még mindig nem vagyok teljesen elégedett vele, de remélem, Nektek tetszeni fog ^^ Munka előtt teszem fel s bár átnéztem, előfordulhat benne hiba, ha találtok, szóljatok nyugodtan. Nem akartam húzni, mert féltem, megint meggondolom magam a feltöltésével kapcsolatban >< Kellemes olvasást ^^

4. Fejezet

Csöndesen, ám a némaságban mégis fülsértően hangosan roppant meg a dohos pad Sehun feneke alatt, ahogy leült rá, közben sötét íriszei még mindig a gyönyörű sírra meredtek. Tekintete lassan követte végig a vihar után maradt apró esőcseppek útját; hol magán a nyughelyen lévőket nézte, hol az elszáradt, elkorhadt virágokon kóborlókat, de leginkább a név mélyedéseiből kifolyókat figyelte.

Furcsa melegség, ugyanakkor sosem érzett gyötrelmes kín költözött szíve mélyére a kínai nevet látva. Mellkasa összeszorult s nem tudta, miért, hiszen fogalma sem volt róla, ki is fekszik a nyári hőségben valószínűleg óriási porral, illetve földdel teleszállt, ellenben valamiért mégis ragyogó sírban. Honnan veszi egyáltalán, hogy száraz időben is szép?

- Hiányoztál - a kellemes bariton lágyan törte meg a zivatar utóhatásaként megmaradt halk neszek játékát. Sehun tétován fordította kissé oldalra a fejét, majd szemei döbbenten kerekedtek el, ahogy felismerte, ki is jön felé. Hallotta már, de most… Valami más volt.

A férfi egyszerű, azonban ízléses cipője szinte hangtalanul szántotta végig a megannyi ággal, s gallyal teli zöldellő füves részt és a fiatalabb akárhogy próbálkozott, képtelen volt elkapni pillantását. De nem mert feljebb nézni.

Kiszáradt szája megremegett, mikor az alak lefékezett a közvetlen közelében, majd egy villámgyors mozdulattal megkerülte és fürgén felpattant a padra, hogy a háttámlára ráülve, fentről kémlelje őt. Különös érzés áradt szét Sehunban, miközben igyekezett nem foglalkozni az arcát fürkésző barna szempárral, ám nem bírta megállni, hogy néha ne tekintsen a másik felé félszemmel.

Nagyot nyelt, ahogy észrevette a férfi ajkain játszó könnyed kis mosolyt, illetve az ehhez tartozó apró gödröcskéket orcáin, csillogó tekintetét és mire feleszmélt, már szemtől szembe bámult rá. Szíve sosem tapasztalt dobogásba kezdett, félt, esetleg kiszakad a helyéről. Miért?

- Azt hittem, többet nem jössz - suttogta gyengéd hangon a hónapokkal ezelőtt meghalt most mégis élő, majd vigyázva végigsimított Sehun arcán. Ujjbegyei mondhatni alig érintették a jelenleg igencsak forró bőrt.

A fiatalabb meg volt róla győződve, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen ki volt hűlve a vihar által hozott hideg szél miatt, illetve azért, mert csak ült egy vizes padon, ki tudja, mióta. Nem értett semmit sem. Pillái megremegtek és önkéntelenül is, de lehunyta íriszeit, holott ez nagyon nem volt bölcs döntés. Nem ismerte az alakot, ennek ellenére…

- Nem értem - lehelte erőtlenül még mindig csukott szemekkel, élvezve a leheletfinom kényeztetést. A férfi érintése meglepően fagyos volt és bár lehetett az idő miatt is, Sehun valamiért ebben nem volt olyan biztos. Az egész lényéből áradt egyfajta dermesztő aura, mégis… Melegséget is érzett.

- Az ilyesmit nem érteni kell - súgta halkan a koreai jobb fülébe, majd óvatosan egy lágy csókot hintett nem sokkal a halánték alatt lévő felhevült felületre. Fekete hajszálai puhán simultak Sehun arcához, majd egy hevesebb széllökés következtében a kissé nedves, barna tincsekkel vívtak harcot, hogy végül összekeveredve megpihenjenek.

A percek teltek, talán az órák is, mikor egy, a fáról elcsatangoló esőcsepp észhez térítette a fiatalabbat. Pimaszul pont a nyakára hullott, teste összerezzent, ám ennél több reakciót nem produkált, mert nem is érdekelte a dolog. Eltűnt. Mellkasa fájdalmasan lüktetett felhevült bőrével együtt, tekintete sebesen kutatta az ismeretlen, mégis valahol ismerős személy hollétét, de nem lelte, így csalódottan telepedett vissza a régi, ütött-kopott padra.

Kedvtelenül meredt az óriási pocsolyákra, amik néha, egy-egy alkalommal a szél, esetleg a fák leveleit lehúzó, végül elengedő cseppek miatt megrezdültek, majd egy csöndes sóhaj után hátradőlt. Még mindig érezte a hideg, ugyanakkor forró érintést magán, elméjének egy eldugott része szinte üvöltött, s könyörgött a folytatásért, de az nyilvánvalóan nem jött.

Ujjai öntudatlanul mozdultak meg és töröltek le néhány, számára érhetetlen okokból az arcán lefolyó könnyet, ám azok nem fogytak. Öltönynadrágja ezúttal nem az esőtől sötétült el, a pocsolyák nem a vihar utóhatásai miatt fodrozódtak, hanem miatta.

- Tudom, hogy nem érteni kell, de… Érezni nem akarom - motyogta csöndesen, miközben pillantása még utoljára a szépséges sírra tévedt, majd kínzóan lassan elindult vissza szüleihez, hiszen bár nem tudta, mennyi idő telt el, valószínűleg már régóta várhattak rá.

Keserédes hajnal [KaiXing]

Sziasztok :) Ismét hoztam egy rövidke kis történetet a szokásos hangulatommal. Bocsi T.T Tudom, nem a SeXing, az is készül, de most arra nincs elég energiám. Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

Cím: Keserédes hajnal

Páros: KaiXing / KaiLay

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst, egyperces

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, hangyányi szexuális utalás (tényleg nagyon minimális)

A hajnal első sugarai könnyedén törtek át a vajszínű függöny résein, hogy egy hosszú csíkot fessenek a halvány falra, majd az idő múlásával az ajtóra. A fiatal férfi tekintete lassan követte végig, míg odaért a Nap fénye, közben élvezte, ahogy az ablakon beáramló lágy, kellemes szellő végigcirógatta fedetlen vállait, s hátát.

A homályban úszó kicsiny szoba fullasztóan hatott rá a megnyugtató levegő ellenére is, nem azért, mert nem volt valami hatalmas, hanem azért, mert tisztában volt a ténnyel, nekik csak ennyi járt, nem több. Egy apró kis hely, ahol elbújhattak mindenki szeme elől pár órácskára, hogy aztán végül néhány kínos szó után, egyikük balra induljon, a másikuk meg jobbra.

Pillái megrebbentek, mikor a mellette fekvő fordult egyet, törökülésben lévő teste megfeszült, nem volt még kész arra, hogy lefolytassa azt a bizonyos kellemetlen beszélgetést. Szeretett volna csak még egy kevés időt eltölteni így, nyugodtan, békésen. A reggel pillanatok múlva eléri őket s minden semmivé válik, meg nem történté.

Íriszei lopva siklottak végig a vékony takaró alól kikíváncsiskodó barnás bőrön, majd nagyot nyelve elkapta pillantását, mielőtt még az anyag pereméhez ért volna. Forróság kúszott végig gerince mentén, ahogy felrémlett előtte a koreai fiú meztelen alakja; a formás combok érintése csípője körül, az izmos karok szorítása hátán, vállain, időnként nyakán. Fülében felcsendült néhány rekedtes, csöndes nyögés, aztán pár elfúló sóhaj, végül egy, a nevét észveszejtően vadító hangon kiejtő bariton maradt csak meg számára.

Ajkai égni kezdtek emlékei nyomán; nem csak ezen éjjel miatt, az elmúlt rejtőzködéssel töltött év minden mámorító alkalma eszébe jutott. A csókok, az érintések, a hangok, az illatok, minden. Aztán a keserű magány is beköltözött szíve mélyére. Szemeit elhomályosították a könnyek, ujjai remegve markoltak a takaróba, ahogy ismét azt látta maga előtt, a másik egyszerűen csak fogja és összeszedi a ruháit, felöltözik, aztán elmegy egy-két kínos, ám fagyos szó után.

A hajnal utolsó sugarai nehézkesen törtek át a vajszínű függöny résein, hogy egy végső megpróbáltatás után megkezdődhessen a következő nap. Egy új, ugyanakkor régi fájdalommal, s kínnal teli, azonban ezúttal nem a kínai akart az lenni, aki csak nézi a távolodó alakot, de… Akkor miért volt az, hogy végül mégis ő pillantott vissza a szobában édesen alvóra, miközben becsukta az ajtót?

Megtépázott dallam [ChanLay]

Sziasztok :) Tőlem szokatlanul hosszú ideje nem jelentkeztem (mintha két hét sok lenne…), tulajdonképp sehol sem, ennek van több oka is, de igazából a blogot érintve csak egy; nem nagyon voltam érdekelt sem olvasásban, sem írásban kpop terén. Ez van. Bevallom, még most sem vagyok igazán, így a SeXing folytatására például várni kell még, de valamit szerettem volna hozni, inkább csak amiatt, hogy visszaszokjak egy kicsit. Talán összejött, talán nem, nem tudom, mindenesetre kellemes olvasást Nektek, remélem, lesz, akinek tetszeni fog ^^

Cím: Megtépázott dallam

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: Angst (Fluff-szerű véggel. Asszem. Szóval próbálkoztam.)

Korhatár: Nincs

Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: Aki szeretné, veheti úgy, hogy ez is a kis ChanLay-füzéremhez kapcsolódik.

A lágy, varázslatos dallam lassan, óvatosan siklott végig a régi épület repedezett falai között, hogy végül az ajtón belépő fiatal férfi szíve legmélyén találjon helyet. Hangosan süvített a szél, szinte semmit sem lehetett hallani a környezetből, mégis a csodás, ám szomorú dal valahogy minden mást elnyomott.

Yixing halkan lépkedett végig az egykor valószínűleg fenséges fehér köveken, hogy ne zavarja meg a fület gyönyörködtető, ugyanakkor bánatos kis játékot, majd a romos ajtó tövében leülve, csak hallgatta a bent lévőt. Nem értette, mit keres Chanyeol egy ilyen házban és bár a többiek mondták neki, a másiknak nincs jó kedve mostanában, ez azért kissé túlzásnak tűnt. Nem, valójában nem akarta meghallani a bandatagok vádló hangját.

Elmerengve nézett maga elé, majd lehunyta pilláit és teljesen átadta magát a világot megtöltő melankolikus szerzeménynek. A testét éltető szerv kínzóan dobbant egyet, valahányszor egy erőteljesebb érzés csapta meg, könnyei kicsordultak, ahogy rájött, a férfi úgy érzi, cserben hagyta, elárulta őt. Sosem tenne ilyet.

Váratlanul néhány akkordban furcsa változások mentek végbe; indulatosabbak, feszültebbek lettek, végül a gitár elhalt, majd pár pillanattal később csöndesen földet ért. Fülsértő lett a hirtelen beállt csend, minden elnémult; a hangszer, a szél, a világ, egyedül a helyiségben tartózkodó szívfacsaró sírása hallatszódott.

A kínai remegő lábakkal állt fel, majd hangtalan léptekkel megindult befelé a viharvert szobába. Mellkasa fájdalmasan szorult össze, mikor végre észrevette a másikat; nem hitte volna, hogy valaha ilyen állapotban fogja látni, mint amilyenben most is volt. A fekete szemek, amik mindig csillogva figyelték őt, ezúttal apró kis sós cseppekkel megtelve pillantottak vissza rá és bár ettől úgy tűntek, mintha fénylenének, valójában fénytelenek voltak. És vádlók.

- Mit keresel itt? - kérdezte rekedt, karcos hangon a magasabbik, mire Yixing torka kiszáradt, nem tudta, mit is mondhatna erre. Egy szomorkás mosollyal fürkészte a dühös, megbántott íriszeket, de nem sokáig, Chanyeol elfordult tőle, majd hetykén az ajtó felé bökött. Elég erős jelzés volt arról, mit is szeretne, ám az idősebbnek esze ágában sem volt eleget tenni a ki nem mondott szavaknak.

- Hazajöttem - suttogta halkan, majd vigyázva közelebb lépett. Ujjai remegve érintették meg a szürkés pulóver durva anyagát a koreai vállánál, félt, hogy az ellöki magától, ám mikor nem tette, puhán rászorított, aztán leguggolt, s úgy nézett fel rá. Az otthona mindig ott lesz, ahol ő is van.

Kereste a gyönyörű szempár pillantását, de nem tudta elkapni, így gyengéden ráfogott a hatalmas kezekre. Izmai ellazultak, ahogy bőre Chanyeoléhoz simult, a kellemetlen hiányérzet, ami hónapok óta kínozta, eltűnt, úgy érezte, tényleg hazatalált. Igen, ebben egészen biztos volt.

A fiatalabb pillái megrebbentek, majd némi belső vita után Yixingre sandított és bár haragudni szeretett volna rá, képtelen volt. A mindig borús, ugyanakkor számára ellenállhatatlan tekintet reménykedve kémlelte arca minden rezdülését, végül egyenesen szemeibe pillantott.

Biztos volt abban, hogy a másik még a lelkét is látta, illetve, hogy tudta, már megbocsátott, holott nem kellett volna. Mi sem volt erre ékesebb bizonyíték, mint a kínai óriási mosolya, majd szavai, miközben óvatosan megpendítette a földre hullott, poros gitárt.

- Mindig visszajövök hozzád, teljen bármennyi időbe is, Channie.