Sziasztok ^^ Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a Rover-t és aaaaannyi EXO-t kaptunk most így Kai új albumával, hogy ahj... *-* Szóval, KaiHo, mert drága leader-ünk mindenhol ott volt <3 Bevallom, utána kellett néznem, hogy tényleg ez-e a shipnevük, mert hát, ez aztán tényleg szokatlan párosítás. Persze, az angst-ot nem tudtam elhagyni, bocsi. Remélem, azért tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást ^^
A temérdek ruhával, kozmetikai szerekkel és ajándékokkal zsúfolt szoba parfümök furcsa egyvelegében úszott. A magas alak észre sem vette, idegesen ült a székben ezredszerre is ellenőrizve, hogy minden rendben van-e, ám képtelen volt megnyugodni. Hiába mondta mindenki körülötte, egyszerűen túl feszült volt. Olyan rég volt már, hogy itt volt, olyan rég érezte már ezt az izgatottságot. Mindennek tökéletesnek kellett lennie.
Óvatosan arrébb tolt néhány ecsetet az asztalon, majd letette a telefonját és arcát a kezeibe temette. A kabát kényelmetlenül tapadt hátához, így inkább hátradőlt és elgondolkozva bámult a mennyezetre egy rövid ideig, aztán lehunyta pilláit. Nem az első alkalom volt, de közönség előtt már nagyon régen nem lépett fel, egyedül pedig még nem is volt rá lehetősége. A többiekkel együtt kellene színpadra állnia.
- Menni fog - ijedten pattantak ki szemei és döbbenten meredt a fölé hajoló alak szívet melengetően szép mosolyára. Elpirult, ahogy tekintete találkozott a gyönyörű barna íriszekkel és bár zavarban volt a helyzettől, nem szakította meg a szemkontaktust. - Nincs nálad jobb, Jongin.
A fiatalabb zavartsága elérte a maximumot a magabiztos bóktól. Joonmyun mindig ezt csinálta. Elhalmozta kedvesebbnél kedvesebb dicséretekkel. Ott volt. Igen, ez volt a legfontosabb. Ott volt, mikor kellett és akkor is, amikor nem. Amikor szüksége volt rá egy-egy nehezebb nap után, esetleg gyakorlás közben arra gondolt, hogy most milyen jó is lenne, ha az idősebb itt lenne, megjelent, vagy felhívta. Mintha mindig megérezte volna. Mint most is. De persze… Ez volt a dolga. Figyelni rájuk.
Annyira szerette volna azt hinni, hogy ezek csak neki szólnak, a folytonos váratlan felbukkanások, az aggódó érdeklődések, ez a… Ez a világát bearanyozó mosoly, ami még a Napnál is fényesebben ragyogott, azonban tudta, hogy nincs így. Tudta, hogy a Kínában lévő tagjukkal is rengeteget beszélt, ha a legfiatalabb pedig csak másképp vette a levegőt, már ott is volt.
Fájdalmasan dobogó szívvel pillantott félre, majd elhúzódott és felült rendesen. Mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, azt követően a másik felé fordult a forgószék segítségével. Elképedve nézett a hatalmas csokor virágra és igyekezett nem elsírni magát, mikor Joonmyun kissé felé nyújtotta azt.
- Én magam választottam őket. Neked - tette még hozzá halkan és Jongin remegő kezei közé tuszkolta a csokrot, ugyanis a magasabbik mozdulni sem tudott a döbbenettől. Joonmyun imádja a virágokat. De sosem vesz senkinek. Sosem.
Lassan billent előre a feje és csak pislogott a kézfején felejtett ujjakra. Forróság áradt szét belsőjében, holott az idősebb tagjai hűvösek voltak, hiszen kint még hideg volt, főleg így hajnalban. Annyira szerette volna ezt félreérteni, többet belelátni, mint ami valójában volt, noha semmi értelme nem lett volna. Ez pusztán figyelmesség. Amit mindegyikük megkap így, vagy úgy. És nem lehetett önző, nem akarhatta ezt csak saját magának. Nem akarhatta őt csak saját magának.