Vérrel festett csillagok [KaiChen]

Sziasztok ^^ A régen emlegetett KaiChen OS-t hoztam így a hét kezdésére, ha már szabin vagyok. Bár lehet, hogy a tőlem megszokott angst életérzés nem jó hétfőre xD Igazából már akkor kész volt, amikor mondtam az egyik előző LayChen résznél, hogy lehet ezt fogom hozni, de akárhányszor átolvastam, nem voltam biztos benne, hogy átadja azt, amit szeretném, hogy átadjon. Először még tavaly fogalmazódott meg bennem egy KaiChen, bár azt vidámabbra terveztem és tök más lett volna. Na, mindegy. Végül úgy döntöttem, felteszem, ha már, egyrészt megígértem, másrészt, iiiiimádom ezt a fotósorozatot róluk és sosem volt lehetőségem használni őket (senkit se tévesszenek meg a vidám képek, de a történtben érthető lesz, miért ilyenek) *.* Jó, befejeztem, kellemes olvasást ^^

Cím: Vérrel festett csillagok

Páros: KaiChen

Szereplők: Kim Jongin (Kai), Kim Jongdae (Chen)

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem 

Megjegyzés: csak a szokásos; nem hangzik el benne név.

 

Megnyugtatóan csöpögött a konyhai csap a kicsiny lakás egyik apró sarkában. A festőállvány előtt álló magas fiatal feje önkéntelenül is mindig reagált a ritmusra, ugyan teste tudatosan nem mozdult ennél többet, nehogy még baja essék élete művének. Túl régóta készült a kép, minden szabad pillanatában, s ébren töltött percében ezen munkálkodott. Néha még álmában is.

Az ecset szinte némán szelte ketté az ütemes kopogást, majd halkan csattant a pohár hűvös vizében. Az üvegen megtört a lassan a horizont alá bukó Nap gyönyörűséges játéka, illetve a túloldalán a nappali padlóján ülő sovány alak sziluettje. A fekete szempár fáradtan vette szemügyre a fiatalabb munkáját, nem értett a festészethez, azonban tudta, hogy a másik miért készíti. Emlékezni.

Még a középiskolában találkoztak. A szótlan, folyton festő srác és a nagydumás, aki nem tudja, mit akar kezdeni az életével. Utólag belegondolva, talán így volt megírva. Most már mindegy lenne úgy is, ha lett volna terve. Egy pillantás elég volt az egyik lenyűgöző festményre és megfogadta, mindig mellette lesz, mert nem akarja elszalasztani, mikor a fiú világhírű lesz. 

Káprázatos alkotások kerültek ki az örökösen festékes ujjak közül, egyik lélegzetelállítóbb volt, mint a másik. Bármit képes volt vászonra vinni, egyedül embert nem volt hajlandó. Mert nem állandóak. Megállás nélkül változnak.

Az idősebb pillái megviselten záródtak le egy másodpercre, azután gyorsan rendezte vonásait és mosolyogva pillantott fel a közben felé fordult férfira. Amaz nehézkesen sétált hozzá közelebb, azt követően leguggolt elé és óvatosan végigsimított haján, s csontos arcán. Egy lélegzetvételnyi időre elidőzött ott, aztán közelebb hajolt és egy lágy csókba hívta. Esetlen volt, mintha az első lett volna, holott ez koránt sem volt igaz. Egy kis idő után rájött, miért. Remegett és sírt.

A maszatos kezek akadozva siklottak lejjebb, először nyakára, majd vállaira, végül kissé visszább, a mellkasán, kicsivel a szíve fölött torpant meg. A puha pokróc lomhán hullott a földre, ahogy elengedte, hogy a fiatalabb teljes egészében megszemlélhesse magának. A lemenő Nap, valamint a halványan égő lámpa kettőse nem szolgáltatott megfelelő fényt ehhez a tevékenységhez, mégis a művésznek ez bőven elég volt. Az érzései kipótolták a hiányt.

A vékony, ugyanakkor izmos test sehol sem volt, már csak az emlékeiben élt. Az erős kezek már nem fogták olyan biztosan az övét, mint régen. A szüntelenül huncutul csillogó íriszek megfakultak, akárcsak némely évekkel ezelőtt festett képe, amihez olcsó, vacak festéket használt. Még mindig őrzi az első minőségi tubust, amit szerelme vett neki a legelső fizetéséből. 

Félt előbb nekilátni a műnek, s most úgy érezte, elkésett. Hónapok teltek el, s mégis oly kevés az idő. Nem tudja befejezni azelőtt, mielőtt párja ragyogása teljesen eltűnne. A beteges arc már így is csak halovány mása volt a régi életvidámnak. Az elmúlt időben megannyi közös fotót megnéztek együtt, jóllehet egyen sem látta azt a férfit, aki nap, mint nap felkelt mellette, kávét főzött neki, elmondott egy szörnyen rossz viccet és mindig kisikálta a beszáradt festéket a körme alól. Ezért vágyott úgy egy róla készült festményre. Egy festményre, amiben a saját érzései vannak. Minden öröme, s kínja. 

Be kellene befejeznie, de oly csábító a fagyos ölelés és a reszketeg simogatás. A rekedt, akadozó szavaktól, amik a szíve legmélyére hatoltak, pedig lelke egy egészen kis időre megnyugodott. Majd holnap reggel. Lesz még idő rá, nem?

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 21. Fejezet

Sziasztok ^^ Nos, ehhez a fejezethez csak annyit fűznék, hogy óóóó, igen, LayChen *-* Kellemes olvasást ^^

21. Fejezet

Jongdae

Ujjbegyeim puhán siklottak végig Lay hófehér, ám szerencsére már nyugodt arcán, majd pólója szélénél megtorpanva, elkaptam tagom és villámgyorsan ráterítettem a takarót. Fürgén pattantam fel az ágyam széléről, mielőtt még fasz tudja, mit csinálok. Nagyon csábított a tudat, hogy mellette maradjak és együtt érjen minket a reggel, azonban gőzöm sem volt, egyrészt, őt mennyire zavarná, vagy érezné kényelmetlenül magát egy ágyban valakivel, másrészt, én hogy bírnám ki. Főleg azután a tüzes csók után a liftben.

Elpirulva pislogtam hátra, s közben akaratlanul is megérintettem a szám. Még mindig égett Lay csókjától. Talán, mert érzelmesebb állapotban volt, talán, mert már iszonyú rég volt, nem tudom, de esküszöm, szerintem sosem csókolt még olyan szenvedéllyel, mint ahogy a liftben is tette. Arra sem emlékszem, hogy jutottunk be az ajtón, úgy elvette az eszem.

Tudatosan tisztában voltam azzal, hogy hibát hibára halmozok - halmozunk -, viszont a szívem sóvárgott a folytatásért. Lay-t akartam. Megint. Mindenestül. A förtelmes múltjával, illetve a menő jövőjével, mint világhírű dal- és zeneszerző. Arra vágytam, hogy ismét segítsek neki túljutni azon a rohadékon és ott szerettem volna lenni, amikor díjat kap, s izgatottan tapsolni. Tuti kap egyszer. Túl jó ahhoz, hogy ne.

Fáradtan heveredtem le a kanapéra, s kimerülten hunytam le pilláimat, miközben a bal karommal eltakartam szemeim. Annyira sebtiben történt minden. A napjaim sűrűek voltak azelőtt is, hogy Lay újból felbukkant az életemben, ám azok máshogy voltak pörgősek. A megszokott rutin ismétlődött így, vagy úgy. Mióta itt volt, minden felerősödött és kiszámíthatatlan lett. Ha nincs Lay, a büdös életben nem kezdek ki a menedzseremmel. Ha… Ha nem jön ide, a lelkem még mindig fagyos lenne, és nem vágyna úgy arra, hogy újra szeressen.

Yixing

Kábán fürkésztem a számomra ismeretlen plafont ébredésem után és, noha először megijedtem, hol is vagyok, hamar eszembe jutott az éjjel. Chennél vagyok. Chen lakásán vagyok. Nehézkesen támaszkodtam fel alkarjaimra és pillantottam körbe az óriási, kvázi egy légterű helyiségben. Chent nem láttam sehol sem, amitől újfent aggodalom futott végig rajtam és gyorsan lelöktem magamról a takarót, hogy felkeljek. 

Hangtalanul sétáltam le azon a két lépcsőfokon, aminek a tetején az ágy is állt. Önmagában a lépcső is már kész röhej volt, úgyhogy a kurva nagy ágyat hagyjuk is… Nem is Chen lenne, ha nem akkora ágya lenne, amin három másik ember is elfért volna… Ketyegőm sebesen kezdett dobogni mellkasomban, mihelyst a bézs színű kanapé mögé érve észrevettem csöndesen szendergő alakját. Nem feküdt mellém, csakhogy ne érezzem kellemetlenül magam, mikor felébredek, inkább nyomorgott itt. Istenem, Chen…

Bevallom, valamilyen szinten meglepett, hogy az éjszaka megcsókolt, valamilyen szinten nem. És örültem is neki. Elvonta a figyelmemet a szar helyzetről, de utána… A régmúlt érzései hamar a felszínre kerültek és megint úgy csókolóztunk, mintha csak az egyetemi koleszszobánkban lettünk volna. Felszabadultan, hevesen, ugyanakkor végtelenül lágyan. Élveztem és akartam.

Zavartan haraptam bele alsó ajkamba, majd óvatosan fölé hajoltam és végigpásztáztam arcát. Gondterheltnek tűnt. Legalábbis az összevont szemöldökei és karba font kezei erről árulkodtak. Remélem, nem az éjjel történtek miatt van ez. Bár végül is ő kezdeményezett. Ettől függetlenül még megbánhatta. Mégis… Mégis úgy érzékeltem, hogy… Lehet, hülyeséget képzelek bele, de mintha… 

Félve kémleltem a sűrű szempillákat és, ugyan a fekete szempárból többet ki tudtam volna olvasni, azonban most hálát rebegtem, amiért aludt. Nem hiszem, hogy tudjuk tovább odázni azt a bizonyos beszélgetést kettőnkről. Rettegtem, milyen irányt vehet a dolog, mindazonáltal egy részem… Nem, igazából az egész valóm Chen után áhítozott.

Jongdae

Álmosan néztem körbe, aztán nagy nehezen felültem és pillantásom azon nyomban az ágyamra tévedt. Lay-t kerestem, viszont ő már nem volt ott, csak az összetúrt ágynemű mutatta, hogy benne volt valamikor. Aggódva térdeltem fel és, mint egy hülye, ismét megszemléltem a helyet. Baszki, Jongdae… Mintha csak úgy egyszeriben ott teremhetne…

Felsőtestem fájóan szorult össze, ahogy realizáltam, lelépett minden szó nélkül, amikor is egy apró koppanást hallottam. Riadtan kaptam a fejem a konyha felé és ott rögvest megláttam Lay-t. Elcsodálkozva figyeltem a hátát, miután megfordult pedig őt magát. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt a markában lévő pohár láttán. Oké, nyugi, itt van. Csak ivott.

- Öhm… Jó reggelt - halk motyogása alig jutott el hozzám, így inkább felálltam én is és közelebb ballagtam hozzá. Tisztes távolságban torpantam meg; a pult nappali felőli oldalán és onnan mustráltam a láthatóan zavarban lévő Lay-t. Önkéntelenül is elmosolyodtam, azért az ritka volt, hogy ő maga ilyen könnyen és csak úgy zavarba jött. - Én… Khm, szóval, köszi az… Öhm, igen. Szóval, köszi - köszönte meg végül esetlenül, gondolom a segítségem.

- Mit kerestél ott a faszba, egyedül, olyan későn? - kérdeztem szinte némán. Ellentétben azzal, mikor megérkeztem hozzá a motoron, most nem volt semmi keménység a hangomban, tényleg csak tudni szerettem volna, mi a halált csinált ott. 

- Én csak… - szólalt meg eléggé megviselten, s közben letette a poharat. Tenyerét ő is a márványmintás pultra helyezte, mire jobbon öntudatlanul is megremegett. Olyan közel volt. - Miért nem… Miért nem mondtál semmit? 

- Mi van? Miről beszélsz? - nyomjanak fegyvert a halántékomhoz sem értettem, Lay mi az isten nyiláról beszélt.

- Miért nem kértél meg rá tegnap a stúdióban, hogy maradjak? - A kurva életbe! Ugye most nem az fog kiderülni, hogy miattam volt az egész?!

Yixing

Türelmesen vártam Chen válaszát, bár őszintén szólva, tartottam attól, mit fog mondani. Ábrázata olyan gyorsan váltott fehérbe, mint szerintem nekem szokott egy pánikroham közeledtével, majd át vörösbe és vissza. Gőzöm sem volt, mi zajlódhatott le benne, de kívülről elég kaotikusnak tűnt a dolog. Vannak aggályaim amiatt, hogy netalántán most kitér a hitéből.

Valami furcsa csuklásszerű hang tört fel belőle, azután egyszerűen fogta magát és elsietett, egyenesen a fürdőbe. Elképedve meredtem a hátára, azonban félteni nem kellett. Idegesen robogtam utána és szerencsére még a másik helyiség előtt megragadtam a csuklóját. Feszülten sóhajtottam fel, miközben próbáltam elérni, hogy legalább méltóztasson rám pillantani, ám ügyesen kerülte a tekintetem. Komolyan mondom, nem sok hiányzik, hogy felhúzzam magam.

- A francba is, szakadj már le rólam! - fakadt ki elkeseredetten. Szavaira azonnal lecsúszott róla a kezem, hátrébb léptem, s szomorúan vizslattam letört, illetve kétségbeesett arcát. Ez most rohadtul fájt.

- Szóval ezt szeretnéd? Ez a válaszod? - a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy tegnap is azt akarta, maradjak. Azért is kérdeztem most is így és bíztam benne, hogy valami faszságot fog felelni, aztán a végén kinyögi, hogy jó lenne, ha maradnék. Szép remények voltak, Yixing… Csalódottan fürkésztem a fekete íriszeket néhány másodpercig, amíg képes voltam rá, anélkül, hogy elsírnám magam, azt követően lesütöttem szempárom és úgy döntöttem, akkor jobb, ha tényleg lelépek, mielőtt isten tudja, mi történik közöttünk. Nem erre számítottam.

- Ne! Várj… Kérlek, ne menj - Chen megtört baritonja hatására kínzóan dobbant meg ketyegőm, testem rögtön reagált, s megálltam neki háttal. - Én… Én úgy… Sajnálom, hogy… Hogy miattam… Ilyen állapotba kerültél. Sosem akartam, hogy… - olyan nagy kuss volt, hogy ugyan kb hangtalanul zokogott fel, így is tökéletesen hallottam és már fordultam is volna oda, de átölelt hátulról, így nem tudtam. Aztán folytatta. - Akartam, hogy maradj, mert annál, minthogy veled legyek, nem létezik semmi a világon, amit jobban szeretnék és mégis… Pont ezért nem akartam. Nem akarom, hogy úgy legyél velem, hogy közben valójában nem vagy az enyém.

Jongdae

Olyan erővel szorítottam Lay testét magamhoz, hogy valószínűleg semmi és senki nem bírta volna kiszedni a karjaim közül. Arcomat tarkójának döntöttem és némán, rettegve vártam, mit válaszol. Már ha válaszol egyáltalán valamit. Elvégre nem kérdést tettem fel. Belehalok, ha nem mond semmit.

Libabőrös lettem, ahogy végigsimított kézfejemen, majd szívem kihagyott egy dobbanást, vagy többet, mikor gyengéden lefejtette tagjaimat derekáról. Kész voltam újfent elbőgni magam, mert ellépett előlem, s inkább lehajtottam a fejem, hogy ne is lássam, amikor fogja, azt kisétál. Persze, hogy nem kezdené újra. Pontosan tudom, hogy mennyit várt rám, még ha eddig őt is hibáztattam mindenért és azt is, hogy mennyire nehezére esett közölnie azokat a szavakat akkor, azon a kibaszott délutánon. Túl sokáig várt rám és még egyszer nem fogja megtenni.

- Most megkérdezném, hogy ez volt-e olyan nehéz, de tudom, hogy az volt - könnyeim tengerén át nem sokat láttam belőle, viszont az érzékeltem, hogy közel volt. Nagyon is. És mosolygott. Mosolygott. Rám. Itt. Most.

- Anyád - szipogtam fel és durcásan mellkason vágtam. Semmi erő nem volt benne, amúgy se ütném meg úgy, ebben a helyzetben meg aztán örültem, hogy még nem ültem itt helyben seggre. Akkor ez azt jelenti…

- Erre most tudnék mondani valami nagyon csúnyát, tekintve, hogy… De nem fogok - hát, hogyne. Az ő anyja az enyém is. Az édesanyja meg… Elpirultam, ugyanis elkapta karom, azután olyan közel húzott magához, hogy egy falevél se fért volna már el közöttünk. Zavartan hagytam neki, hogy letörölje az apró kis cseppeket és, mikor végzett sem vette el orcáimról kezeit. Hüvelykujjaival puhán simogatta bőröm, forró lehelete számnak csapódott, a varázslatosan csillogó sötétbarna szemek meg már megint totálisan elbűvöltek. Nyilván.

- Mire vársz még? - morogtam halkan, miközben belemarkoltam felsőjébe csípőjénél és még jobban hozzá simultam. Csöndesen felkuncogott és esküszöm, egy pillanatra azt hittem, a régi szokásának fog hódolni, vagyis kibasz velem, ám áldja az ég, nem tette. Lágyan csókolt meg, én pedig az összes szarságról elfelejtkeztem és minden sejtemmel csak rá koncentráltam. Oké, meg arra, hogy még véletlenül se izguljak fel ennyitől. Az nagyon gáz lenne.

Yixing

Alig hallhatóan nyílt ki a fürdőszoba ajtaja, azt követően Chen, immáron lezuhanyzott és tiszta ruhát húzott alakja tűnt elő. Megilletődve sandítottam le saját cuccaimra, pontosabban mondva, Chen cuccaira és akaratlanul is végigsiklott tenyerem a fekete farmer anyagán. Ismét szörnyen figyelmes volt, adott másik ruhát és nem tett egyetlen egy kétértelmű, vagy olyan igazán kimjongdae-s szexuális megjegyzést sem, amíg elmentem rendbe szedni magam előtte. Elismerem, azért kicsit hiányzott a pimasz Chen.

Mintha csak természetes lenne, úgy dobta le magát mellém, térde az enyémnek nyomódott, belém karolt jobbjával, baljával meg egyszerűen, a vállamnál fogva, lenyomott az ágyra, s hozzám bújt. Elvörösödve pislogtam a mennyezetre és igyekeztem tudomást sem venni az érzékeny nyakamon érzett meleg levegőről. Vagy a félig rajtam fekvő Chenről. Vagy arról, hogy automatikusan átöleltem félkézzel. Istenem, ez pont olyan, mint régen.

- Hmm… Nem maradunk így egész nap? - kérdezte suttogva. Hangja álmosnak hallatszódott és nem lennék meglepődve, ha tényleg kurva fáradt lett volna. Majdnem hajnal volt, mire ide értünk, de korán is keltünk mindketten. Elvileg hamarosan menni kéne a stúdióba folytatni a munkát. - Faszom - motyogta ingerülten, majd felült és festett tincsei közé túrt. - Kurva munka - tette még hozzá azért. Döbbenetes számomra egy olyan Kim Jongdae-t látni, aki valóban elkötelezett valami felé.

Hirtelen felém fordult, azután elvigyorodott és, mire feleszméltem, már felettem is térdelt, végül lecsapott ajkaimra. Rövid csók volt, azonban nem bántam, mert jelenleg ezt nem szándékoztam volna folytatni. Fürgén ugrott fel és baszki, még szerencse, hogy nem húzódott el a dolog, ugyanis… A menedzsere lépett be mindennemű beinvitálás nélkül.

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 20. Fejezet

Sziasztok ^^ Nos, mégis LayChent hoztam. Bár nem adok címet a fejezeteknek, de ha adnék, ennek tuti a Chen, a hős megmentő lenne, vagy valami ilyesmi xD A szokottnál kicsit hosszabb, ráadásul a másik felét újraírtam, mert nem voltam az eredetivel elégedett, így nem tudom, hogy érződik-e valamiféle váltás benne, mindenesetre végül tetszett, ahogy alakult. A megszokott keserédesen, fájdalmasan romi hangulatát árasztja xD Remélem, Nektek is tetszeni fog, jó olvasást hozzá ^^

20. Fejezet

Yixing

Teljesen elvesztettem az időérzékem, ugyanakkor az ütemes búgás hangja, illetve az, hogy ezt Chen érkezésével tudtam összekötni, bőven elég volt ahhoz, hogy nyugodtan üljek a hűvös járda szélén, még ki tudja, meddig. Az emberek jöttek-mentek, azonban, ahogy az éjszaka haladt előre, úgy lettek egyre kevesebben, ami azért már némi viszolygást váltott ki megviselt valómból. Körmeim öntudatlanul is bőrömbe vájtak ruhámon keresztül. Hol vagy már, Chen?

Könnyek szöktek a szemembe, amint elhalt a zúgás, hirtelen iszonytató csönd lett. Remegő ajkakkal szorítottam össze pilláimat és némán vártam, hogy halljak valamit Chen felől, ám továbbra is csak a kuss fogadott. Aztán…

- Nézz fel, Lay. Itt vagyok - mérhetetlen erővel markoltam felkarjaimba, mihelyst felcsendült Chen lágy baritonja, s ezúttal már nem a mobilomból. Tényleg itt volt. 

Hangosan csattant telefonom a betonon, miután felemeltem a fejem, mert a fülem, valamint a vállam közé préselt tárgy kicsúszott. Döbbenten meredtem az előttem álló alakra, s bár a ruhája kétségtelen, hogy Chen stílusa volt, talpig feketében volt, bő pulcsival és bakancsban, az arcát nem láttam. Ugyanis egy röhejesen díszített bukósisak volt az illetőn.

Nem sok időm volt bámészkodni, váratlanul a kezeim közé dobott még egy sisakot, amit szerencsére elkaptam két elképedt pislogás között, majd végre feltolta a fekete szempárt eltakaró üveget. Ketyegőm meglódult mellkasom az ismerősen csillogó íriszek láttán és önkéntelenül is hálás mosolyba görbült szám. Szarva arra a néhány éjjeli bagolyra, aki még kint volt, ugrottam fel és öleltem magamhoz Chen karcsú testét. Megígérte és eljött.

Jongdae

Zavartan viszonoztam Lay tettét, balom akadozva kulcsoltam vékony dereka köré pár másodpercre, de azt követően gyorsan arrébb léptem, mielőtt még isten tudja, mit művelek. Például magamhoz kötöm, hogy még egyszer ilyen faszságot ne csinálhasson. Azt hittem, a szívem sosem dobban többet, amikor megláttam, milyen meggyötörten, s reményvesztetten ül ott a padka szélén. Ha jól sejtem, a hányás is az övé lehet…

- Mi az anyámat keresel itt? - kérdeztem feldúltan. Noha a sisak tompított valamelyest a hangomon, azért még így is érezhető volt benne az él. Dühös voltam Lay-re, hogy ilyen hülyeséget csinált, mégis megkönnyebbült, hogy jól volt. Mondjuk, hogy jól.

A hangsúllyal ellentétben vigyázva felhúztam az ő fejére is a védőfelszerelést, azután óvatosan félresöpörtem egy-két ében tincset, ami eltakarta a látását. Nagyot nyeltem, a sötétbarna tekintet olyan vegyes érzelmekkel fürkészett, hogy féltem, még felgyulladok itt helyben. Vagy meghalok. Igazából tökmindegy. A lényeg, hogy Lay végre itt volt előttem.

Egész úton idefelé csak arra tudtam gondolni, nehogy történjen vele valami. Ugyan mindig is igyekezett elrejteni, azonban régen is kurvára aggódtam a sebzett Lay-ért és sajnos, a jelenlegi állapotában még inkább. Tudtam, hogy lelkileg bármennyire is töröttnek tűnt, valójában kibaszott erős volt, viszont testileg ebben nem voltam már olyan biztos. Rettegtem, hogy a szervezete előbb feladja, mint ő maga.

- Köszönöm, Chen - mosolyodott el elengedve a füle mellett az ingerült kérdésem, majd mögém pillantott. - Te nem vagy normális - nyögte ki elképedve, miközben reszkető ujjal a motoromra mutatott. - Erre max a halott testem teszed fel!

Yixing

Nem láttam Chen száját, csak egy kis részt az arcából, ám holtbiztos voltam benne, hogy vigyorgott. Mint a tejbetök. Elképzelni sem tudtam, mégis mikor, miért és minek tanult meg motort vezetni egyáltalán, de nem volt semmi, ismétlem, semmi ezen a földön, amiért hajlandó lettem volna felülni mögé. Még meghalunk, amilyen szerencsénk van, baszki!

- Jaj, ne már! - bökött szórakozva mellkason. - Élvezni fogod. Nagyon jól vezetek - vidáman kacsintott rám, aztán puhán csuklóm köré fonta kesztyűbe bújtatott ujjait és gyengéden a jármű felé húzott. Őszinte leszek. Ismerve Chen vérmérsékletét nem kevés aggályom volt, ráadásul kissé - szóval kurvára - paráztam attól, hogy netalántán menőzni kezd nekem. Még csak az kéne!

- Nem tudnál inkább taxit hívni? - tudakoltam reménykedve, azonban amint rám sandított, tudtam, faszságot kérdeztem. 

- Vagy levehetem itt és most a bukósisakot - vont vállat flegmán. - Talán a megmaradt rajongóim közül valaki hazavisz. 

- Muszáj ilyen cinikusnak lenned? - morogtam bosszúsan, közben közelebb csoszogtam, mert sejtettem, ezt a csatát elvesztettem. Kibírom ezt is. Mindent kibírok.

- És te miért nem hívtál taxit? - vágott vissza szenvtelenül, mire a testem megmerevedett. Chen fekete szemei egy pillanat alatt bűntudattal teltek meg, tudta, hogy ezzel csúnyán átlépett egy határt. Nem lettem volna képes beülni egy idegen mellé és kettesben lenni vele. Az állam megfeszült, ahogy összeszorítottam fogaimat, hogy erre még véletlenül se reagáljak. - Sajnálom. Én…

- Nem kell ez. Csak induljunk - sziszegtem még számomra is igencsak vérfagyasztó hangon. Nos, még úgy igazán nem baszott fel, de szépen halad… Sok mindent megéltem már vele, láttam, illetve meg is tapasztaltam az összes lehetséges oldalát és meglehetősen jól kezeltem őket, viszont ezt most kibaszott nehezen tűrtem. Anyám… És még el sem indultunk…

Jongdae

Tisztában voltam vele, hogy ezzel az egy kérdésemmel túlzásba estem vele szemben. Alighanem én voltam az egyetlen a világon, aki egy aprócska mozdulatából, pillantásából is könnyedén rájött, mit él éppen át belül és most is tudtam. Tudtam, hogy valószínűleg rosszabbul van, mint mostanában bármikor. Tudtam, hogy az, hogy két lábon állt előttem és beszélgetett velem, rengeteg erőt, s kitartást igényelt tőle. Tudtam, hogy képtelen lett volna egyedül beülni egy taxiba valakihez. Ezt most rohadtul elbasztam.

Nagyot nyeltem, mihelyst Lay tenyere a vállamra siklott, hogy kényelmesen elhelyezkedjen mögöttem, azután egy elhaló sóhaj szökött ki számon, ugyanis tudatosult bennem, hogy ez így nem lesz jó. Az alsó ajkamat rágcsálva váltam meg kesztyűimtől, majd remegve a fagyos ujjakért nyúltam és óvatosan a derekam köré kulcsoltam karjait. Érzékeltem, hogy megdermed egy másodpercre, ám a következőben már el is lazult. A rohadt életbe, akkor ez csak nekem kínszenvedés?

Miközben visszavettem a kesztyűmet és felkészültem az indulásra, csak arra voltam képes gondolni, hogy Lay tagjai öleltek, mellkasa a hátamhoz simult, s térde a combomnak nyomódott. Istenem, Kim Jongdae, szedd össze magad, eszedbe se jusson erre felizgulni!

- Sajnálom - szólaltam meg alig hallhatóan és emiatt nem is értette. Érdeklődve húzódott még közelebb, sisakja hangtalanul koccant össze az enyémmel, ahogy próbált áthajolni bal vállam felett. Mély levegőt vettem, aztán ügyelve, nehogy rontsak az amúgy is szar helyzetemen, felé fordultam valamennyire ültömben. - Sajnálom, Lay. Nem gondolkoztam. Egy fasz voltam és-

- Ne - szakított félbe fáradt, erőtlen, ugyanakkor kedves hangon. - Szarul esett? Persze. De… Eljöttél. Ilyen későn és azok után, ami ma történt. Egyetlen szó nélkül. Kérés nélkül! Ez bőven elárulja nekem rólad, ami fontos. Még mindig ugyanaz a végtelenül figyelmes és melegszívű srác vagy, akibe beleszerettem.

Yixing

Talán nem kellett volna ezt mondanom. De igaz volt. Chen esetében néha a szavak kicsit másképp jutottak el az emberhez, mint azt ő akarta, ellenben a viselkedése, az összes hisztivel, közönyösséggel és faszsággal együtt is olyan képet festett róla, amit minden bizonnyal szívesen letagadott volna. Más meg szerette ezért. A Kim Jongdae című útmutató amúgy kurva hosszú volt, csakhogy tisztázzuk.

Bármilyen kétségem is volt az utazással kapcsolatban, abban a pillanatban, hogy átkaroltam, elszállt mind. Mondtam, mellette mindig biztonságban érzem magam. Szerettem volna minél előbb visszaérni a hotelbe, lefeküdni és megfeledkezni a… Nem, igazából nem vágytam elfelejteni a mai napot.

- Lay… - motyogta halkan, olyan elveszetten, hogy szerintem gőze se volt, erre most mit válaszoljon. Pedig nem is vártam vissza semmit. Nem is volt rá szükség. Nem azért szakítottunk, mert már nem szerettük egymást és az elmúlt hetek függvényében úgy véltem, ez nem változott azóta sem. Viszont mindketten tudjuk, hogy halálra van ítélve az újrakezdés.

Gyengéden fogtam rá derekára újfent, azt követően visszafordítottam előre, jelezvén, inkább induljunk. Nem szólt semmit, csak még egyszer megtapogatta a kezeim, hogy ellenőrizze, tényleg rendesen tartom-e magam, majd rálépett a gázra, ugyan csak finoman. Bevallom, először nem volt bátorságom kinyitni a szemem, ám amint leesett, milyen körültekintően is vezet, körbekémleltem, s a végére egészen élveztem én is a dolgot. Legalább már tudom, hogy valóban megérdemelte a jogsit, nemcsak… Nos, fogalmazzunk úgy, megszerezte valahogy.

- Megjöttünk - kábán szálltam le a motorról egy több tízemeletes épület mélygarázsában és értetlenül pillantottam Chenre. Nem vagyok egy zseni a városból, de ez tuti nem a hotelem. Hova a faszomba hozott?

Jongdae

- Gyere! - határozottan ragadtam csuklón, miután levettem a bukósisakot. Fingom sem volt, hol szállásolták el és az utolsó mondata után már nem volt merszem megérdeklődni tőle, inkább csak… Hazahoztam. Oké, lehet, nem akartam egyedül hagyni sem. Még véletlenül sem voltak hátsószándékaim. Eskü.

Zavartan túrtam bele, a sisak miatt enyhén izzadt - maradjunk annyiban, hogy emiatt volt -, hajkoronámba, aztán Lay-t is megszabadítottam tőle, mire elvigyorodtam. Fekete haja szinte égnek állt, arcán húzódott egy kis bemélyedés, ahogy megnyomorgatta a sisak. Nem fogok arra gondolni, milyen kibaszott aranyos. A francba!

- Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de hova az istenbe hoztál? Menten elalszok állva, úgyhogy nem szándékozom bármit is csinálni a továbbiakban - megsemmisülten hunytam le három másodpercre pilláimat és igyekeztem nem valami olyanra gondolni, amiben ő, én és egy ágy szerepel. Esetleg egy asztal. Vagy pult. Vagy biliárdasztal. Áhh, anyám, azok a szép emlékek!

- Khm, hozzám.

- Hogy?

- Hozzám jöttünk. Itt lakom - nyögtem ki végül hangosabban, elpirulva. Megilletődve pásztázta körbe a hatalmas parkolót és már szinte vártam, hogy azt mondja; mármint itt laksz lent, azonban csak elmosolyodott. Még mindig talpig vörösen csíptem bele kabátja ujjába, hogy a lift felé húzzam, ám rögtön észrevette, merre is viszem.

- Mit… Mit csinálsz? - elkeseredetten fürkésztem az ijedt szempárt, szívem belefacsarodott, hogy ezúttal én kergetem valami elcseszett szar szituációba, ugyanakkor segíteni szerettem volna neki. Kérlek, Lay…

- Itt vagyok, Lay - súgtam csöndesen. - Fáradt vagy és én is. A tizenkilencedik emeleten lakom, és ne mondd, hogy odáig, ilyen állapotban fel tudsz menni, mert mindketten tudjuk, hogy nem. Csak… Csak engedd, hogy segítsek.

Yixing

Holtra váltan meredtem Chen szomorú, de magabiztos íriszeibe, miközben próbáltam nem meghalni belül. Mégis, hogy az anyámba gondolja, hogy tizenkilenc kibaszott emeletet képes leszek megtenni? Akkor se bírnám ki pánikroham nélkül, ha benyugtatóznának, nemhogy egy ilyen szar nap után. Elismerem, szavai megmelengették rémült szívem és egy részem maradni vágyott. Itt. Vele. Kísérletet tenni, vajon meg tudom-e csinálni. Esélytelen, hogy menne.

- Lay… - meg akarta érinteni a karom, ám elrántottam azt. - Segíthetek - suttogta szinte némán. - Tudom, hogy segíthetek - ismét nekifutott, hogy megfogja tagom és ezúttal hagytam neki. Persze, hogy tud segíteni. Ő az egyetlen a világon, aki tud segíteni. Mindig is ő volt.

Ahogy apránként elmeséltem múltam leggyomorforgatóbb eseményét neki, még a Kínában töltött nyár alatt, valamint utána a második évben, úgy sikerült egyre inkább feloldódnom. Emlékszem, amikor először szálltam tudatosan, magamtól liftbe a kollégiumban, hogy felmenjek vele a szobánkhoz. Szar volt. De Chen velem volt. Akkor is.

- Ne engedj el - kértem halkan, elhaló hangon, s harmatgyengén megszorítottam az ujjait. Keserédes mosoly kúszott ajkaira és tisztában voltam vele, mennyire fájdalmas is volt ez a pár szó. Számunkra.

A kapcsolatunk már régen nem volt rendben, azonban mindketten erősen kapaszkodtunk a másikba. Egyikünk sem tudta kimondani, hogy… Hogy valójában már nincs is kapcsolatunk. Hogy… Ennyi volt. Chen engem hibáztatott, hogy képtelen voltam kitartani még egy kicsit, holott kurva sokat vártam rá. Sírva és, nem mellesleg, üvöltve hordott el mindennek, aminek csak tudott. Bár én kezdeményeztem, őszintén mondom, gőzöm sincs végül ki mondta ki, hogy vége.

- Soha - lehelte alig hallhatóan, mire a testemet éltető szervem kínzóan dobbant meg mellkasomban. Ne mondd ezt, kérlek. Ne így és főleg ne most.

Jongdae

Aggódva vizslattam Lay egyre sápadó alakját; minél lejjebb ért a lift, annál több színt veszített az arcából. Rosszul voltam magamtól. Én kényszerítettem bele ebbe a helyzetbe. Régen alig pár emeletet utazott így és, ami a legfontosabb, nem volt ilyen szarul. Nem kéne tovább erőltetnem. Jobb, ha visszaviszem a hotelbe. Most már rá merek kérdezni, merre van. Nyílt a szám, hogy megtudakoljam tőle, ám ekkor felhangzott a kis csilingelés, miszerint megjött a felvonó és torkomon akadtak a szavak. Lay magától beszállt.

Elhűlve léptem utána, kezem még mindig az övét szorongatta, a másikban a sisakom volt. Némileg nehézkesen, de sikerült benyomnom azt a fránya tizenkilences ikont, aztán azonnal felé fordultam és minden érzékszervemmel csak rá koncentráltam. Légzése egyenetlen volt, orcái hullafehérek, szóval egyáltalán nem festette egy jól lévő ember képét, mégis… Olyan elszántság csillogott a sötétbarna tekintetben, hogy el se hittem. Nem gondoltam, hogy még meg tud lepni.

- Ha bárki be akarna lépni, csípőből kirúgom - szólaltam meg rekedten, továbbra sem szakadva a gyönyörű szempártól. Apró félmosolyt küldtem felé, amit vérszegényen ugyan, de viszonzott. Ez is valami. Tagja szorítása erősödött és észleltem, hogy akaratlanul is a panel felé pislog, alighanem amiatt, hogy meglesse, hol járunk. Nem szerettem volna, ha látja. Nincs rá szükség.

- Csak rám figyelj - mondtam kb hangtalanul, s önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá. Rögvest összekapcsolta pillantásunk, azonban csak néhány másodpercre. Tüdőmben bent rekedt a levegő, ahogy realizáltam, számra sandított, s ezzel egy időben összefűzte ujjainkat. - Lay…

- Csak rád figyelek - súgta lágy hangon és most ő lépett egyet közelebb. Markom fogságából kicsúszott a röhejes matricákkal, illetve olcsó kis kövekkel díszített bukósisak, s hangosan csattanva vágódott a padlónak. Egy pillanatra, egy kicseszett pillanatra, megálljt akartam parancsolni az érzéseimnek. Tudtam, hogy nem kéne, Lay olyan állapotban volt, amit nem szabadott volna kihasználnom, ennek ellenére nem bírtam ellenállni. Úgyhogy megcsókoltam.