Sziasztok :) Nem először teszem ezt közzé, ahogy a következő néhány történetet sem, csak sajnos akadt némi gond az előző bloggal és jobbnak láttam újat nyitni, mint azzal szenvedni... Amúgy is akartam pár dolgom változtatni, szóval még jól is jött a hiba. Szép sorba visszakerülnek az előző történetek, némi javításokkal, ha szükséges.
Cím: Mosoly
Páros: ChenLay/LayChen (EXO) - kinek hogy tetszik
Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Kim Jongdae (Chen)
Korhatár: Nincs
Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem (vagyis
fogalmazzunk úgy, hogy kinek mi jön le olvasás közben)
Mosoly. Rajongtam az emberek mosolyáért. Teljesen mindegy
volt, hogy miből származott; lehetett igazi vagy hamis. Csak szép legyen.
Fogjon meg benne valami. Magam sem tudom, hogy miért, de mindig csak ezt néztem
meg a nőkön, férfiakon. Aztán mikor találtam egy olyan személyt, akinek a
mosolya bearanyozta a világom, kerestem egy még annál is szebbet. Meg akartam
találni azt az illetőt, akinek a legszebb van.
Tisztán emlékszem mikor megleltem. Bár először magam
sem tudtam, hogy ő lesz az, hogy az ő mosolyánál gyönyörűbbet sose
találok.
***
Tavasz volt, alig volt pár hét a szorgalmi időszakból
az egyetemen. Épp a csoporttársaimmal vártam a tanárra a teremnél, mikor
felbukkant. Ráérősen sétált felénk, pontosabban egyik társamhoz. Még a számat
is eltátottam mikor megláttam varázslatos mosolyát. Csodaszép.
Ő az!
Nem bírtam levenni róla a szememet; végigkövettem,
ahogy odasétál a fiúhoz, majd azt is mikor elment.
Tudnom kell ki ő!
***
Zeneszakos. Esélytelen, hogy valaha is újra
találkozzak vele. Ő és én két külön világ vagyunk; ő énekes akar lenni én pedig
informatikus. Mi még akkor se lennénk egy hullámhosszon, ha rajtunk kívül nem
lenne más élőlény a bolygón.
***
Egy egész kört írt le a Föld a Nap körül mire újra
láttam. Majd’ egy év telt el. Ennyire reménytelen, hogy mi megismerkedjünk.
Sebesen haladtam afelé a fa felé, ahová mindig le
szoktam ülni tanulni mikor jó idő van. Terebélyes lombkoronája volt, pompázatos
levelekkel. És az sem elhanyagolható tény, hogy egy pad is volt alatta.
Mikor megkerültem az óriási törzset, hogy leüljek,
akkor láttam meg. Ott ült, ahol én szoktam mindig, a bal oldalon. Lehunyt
szemekkel halkan dúdolgatott, gondolom arra a számra, ami a fülhallgatójában
szólt. Ajkain ott volt az az elragadó mosoly, ami akkor volt rajta mikor
először láttam. Meseszép.
Hirtelen nyíltak ki pillái és nézett rám egyenesen.
Ijedten léptem hátrébb és zavartan fordítottam el a tekintetemet. Éreztem, hogy
bámul, gyanítom azért, mert csak állok itt ahelyett, hogy csinálnék vagy
mondanék valamit.
- Én… Bocs, de itt én szoktam ülni - motyogtam halkan.
Bűnbánóan pattant fel az ülőalkalmatosságról és lépett
elém.
- Ne haragudj, nem tudtam. Elmaradt egy órám és ide
ültem ki, mikor láttam, hogy üres - nevetve vakarta meg a tarkóját.
- Semmi baj. Végül is elférünk rajta ketten is -
mondtam csöndesen, majd leültem a jobb oldalra és kinyitottam könyvemet.
Ekkor beszélgettünk először.
***
Sok idő telt el mire ismét szót váltottunk. Többször
megismétlődött, hogy együtt ültünk a fa alatt, de sosem kommunikáltunk
egymással. Mondtam, egy zeneszakosnak és egy informatikus hallgatónak nincs
közös témája.
***
Apró sóhajjal ütöttem fel az első oldalon azt az új
könyvemet, amit tegnap vettem. Semmi értelme nincs olvasnom, mikor itt ül
mellettem, nem tudok a betűkre koncentrálni, csak rá. Annyira szeretném egész
nap csak őt csodálni, de nem lehet.
Mégis hogy nézne az ki?
- Juj, az nagyon jó könyv! - összerezzentem, amikor
váratlanul megszólalt.
Miért ilyen tökéletes még a hangja is? Ja, hát persze,
énekes. Hogy ne lenne az…
- Huh?
- A könyv. Érdekes és fordulatos. Már többször is
olvastam.
Arcán - mint mindig - ott volt az a levakarhatatlan és
szépséges mosoly. Álomszép.
- Nekem leírás alapján nem tetszett, de több barátom
is ajánlotta, azért vettem meg - suttogtam.
- Te alapból ilyen halk vagy? - értetlenül néztem rá.
- Akárhányszor beszéltünk sosem voltál ennél hangosabb.
Zavartan sütöttem le szemeimet és inkább a földet
kezdtem el pásztázni. “Akárhányszor”. Mintha olyan sokszor beszéltünk
volna…
- Ne haragudj - mondta szinte hangtalanul. - Most…
Most megbántottalak?
Felkaptam a fejemet és az arcát kezdtem el pásztázni.
Ne-ne! Mosolyogj! Te akkor vagy a legszebb!
- Ne-nem, dehogy. Én csak… Te olyan…
Még én magam sem tudom, hogy akkor mit akartam
mondani, de végül nem is mondtam semmit se. Ismét hallgatásba burkolóztunk;
visszabújtam könyvem mögé, ő pedig visszadugta fülhallgatóját. Mi egyszerűen
nem tudom beszélgetni egymással…
***
- Te… Ugye infószakos vagy? - a kérdés az utolsó
szorgalmi nap délelőttjén hagyta el ajkait a szokásos helyünkön.
Lassan emeltem rá a tekintetemet, majd egy aprót
bólintottam. Arca felragyogott, szája annál is ragyogóbb mosolyra húzódott. Meseszép.
- Miért… Miért kérdezed? - kérdeztem tőle.
Még mindig nem megy a hangos beszéd, ha ő a közelemben
van…
- Lenne egy kis problémám a gépemmel. Leszedtem egy új
programot és azt hiszem vírusos lett - nevetve piszkálgatta a tarkóját.
Zavarban van, akkor csinálja. Már megfigyeltem. Így
viselkedett az egyik évfolyamtársunkkal szemben is. Aki történetesen az
osztálytársam is egyben. És elég jól ismerem. Lány. Kedvelem őt. Kissé
féltékeny is vagyok rá, ami azt illeti. Vele olyan jól eldiskurált, velem miért
nem tud?
- Ellenőrizd a vírusírtót, az sok mindent meg fog
mutatni.
- Öhm… Vírusírtó? Az… Izé… Nem jönnél fel inkább? Úgy
egyszerűbb lenne szerintem.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ő most felhívott
magához?
***
Érdeklődve pillantottam körbe a kicsinyke kollégiumi
szobában. Semmi több nem volt benne két ágyon, két íróasztalon és két
szekrényen kívül. Én nem voltam koleszos, viszonylag közel laktunk a
családommal az egyetemhez. Bár még így is legalább egy óra volt az út, de végül
is ki lehet bírni.
- Tessék - nyújtotta oda laptopját egy zavart mosoly
keretében.
Szó nélkül vettem el tőle és ültem le az egyik ágyra.
Elég rossz állapotban volt a gépe, sokáig tartott, míg megcsináltam. Jócskán
besötétedett, mire felpillantottam a barnahajúra.
- Kész. Ezek után jobban vigyázz rá - mondtam neki
alig hallhatóan.
- Köszönöm - szája lélegzetelállító mosolyra húzódott.
Ketyegőm hevesen kezdett el verni, és pirulva hajtottam le a fejemet.
- Nagyon… Késő van. Nem alszol itt? A szobatársam már
rég hazautazott, úgyhogy szabad ez az ágy - paskolta meg azt a fekvőhelyet,
amin ő ült.
Hogy mi? Itt aludni? Úristen, én az ő ágyára ültem le?
- Oké - Mi? Én most komolyan beleegyeztem?
***
Jóleső nyögéssel lazítottam meg a nyakkendőmet. Véget
ért az utolsó vizsgám is, végre kezdetét veheti a nyár. Na, nem mintha pihennék
alatta, mert dolgoznom kell, de a tudat, hogy nem kell tételeket tanulnom,
felemelő.
- Héé! Várj már meg!
Megtorpantam és a jól ismert hang felé fordultam. Vagy
negyven fok volt, ő mégis gyorsan futott felém öltönyében. Jól le fog izzadni,
ebben a hőségben.
- Fu, már azt hittem meg se állsz! - játékos mosollyal
nézett rám. - Hova ez a rohanás? - bökött oldalba. - Csak nem randid lesz?
- Mi-mi? Dehogy! - kiáltottam fel döbbentem. - Már
hogy lenne? - kérdeztem elvörösödve.
Vállat vont, majd megragadta a karomat és boci
szemekkel nézett rám.
- Gyere el velem fagyizni! Olyan meleg van...
- Miért pont én? - zavartan próbáltam félrenézni.
Miért velem akar elmenni mikor egy csomó közelebbi
barátja van?
- Hát... Barátok vagyunk, nem?
- Barátok? Már hogy lennénk? - kérdeztem vissza. -
Hisz még egymás nevét sem tudjuk.
Pár pillanatig csak pislogott rám, majd édesen elmosolyodott
és kinyújtotta a kezét.
- Kim Jongdae.
- Zhang Yixing.
***
Kim Jongdae mosolya maga volt a megtestesült
tökéletesség és mindig megajándékozott vele. Akármikor találkoztunk mindig
vidám volt, mosolyát nem lehetett eltűntetni az arcáról és egy idő után
átragadt rám is. Bár sosem volt olyan szépséges mosolyom, mint neki, de őt ez
nem érdekelte. Azt mondta az enyém is gyönyörű és ez nekem épp elég volt...