Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 12. Fejezet

Sziasztok ^^ Elég kaotikus napok állnak mögöttem és még fognak is, így hogy közeledik az év vége, szóval nem volt időm előbb hozni az új részt, pedig a hét közepén szerettem volna, de most itt vagyok vele. És legalább Chanyeol szülinapján *-* A fejezetben a sztori kettéválik és ChanLay, illetve ChenSoo szálon fut tovább. Akik ChenSoo pártiak azt hiszem, örülni fognak a résznek. Na, de szót se többet, remélem, tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

12. Fejezet

Jongdae

Üveges szemekkel meredtem ki a sötétített ablakú autón, bár kint akkora vihar tombolt, hogy sokat nem láttam. Némán vártam, hogy a menedzserem visszaszálljon; valaki hívta és gőzöm sincs, ki volt az, de jobbnak látta inkább szakadó esőben lebonyolítani a dolgot. Biztató. Lassan megpördítettem ujjaim között szorongatott telefonomat, majd feloldva újból végigolvastam az üzenetet. Luhan nem ér ma rá. Faszom.

Feszülten dobtam a másik ülésre a készüléket, aztán kapucnimat lejjebb húztam és még jobban belesüppedtem a bőrbe. Kívülről biztos nem tűnt úgy, összevesztünk Lay-jel, max némi nézeteltérésünk volt, viszont én tudtam, hogy túllőttem a célon. Megint. Chanyeol mindig is a konfliktusunk forrás volt, ám most már semmi jogom nem volt ahhoz, hogy ezt szóvá is tegyem. Pontosabban mondva, megjegyzést tegyek. Bármilyen megjegyzést.

Természetesen a menedzserem tudni akarta, mi volt az a szóváltás a stúdióban, azonban kussban maradtam és szerencsére nem faggatott, mert érzékelte, hogy jobb most békén hagyni. Egy örökkévalóságnak érződött az a néhány perc, amíg szótlanul ültünk bent. Féltem elindulni, ugyanis tudtam, hogy Lay gyalog fog lemenni, így nyilván, ha én meg lifttel megyek, előbb érek le és még a végén összetalálkozunk. Mivel egyikünknek sincs szerencséje. Csak Sors nevű barátja. Hogy rohadna meg!

Úgyhogy kicsivel később lódultunk neki a férfival, ami mint utólag kiderült, ugyanúgy hiba volt. Még pont szerencsém volt elkapni, ahogy Chanyeol egy esernyőt emel Lay fölé, illetve megöleli. Abban a pillanatban elmondhatatlanul hálás voltam a maszknak, valamint a napszemüvegnek. Legalább senki nem látta, amikor atomjaimra hullottam. Ismét.

Yixing

Apró mosolyt küldtem Chanyeol felé, miközben megigazítottam a lábaim között tartott csuromvizes ernyőt, azután a lámpára sandítottam. Nem régóta voltunk úton, s noha emlékeim megkoptak Szöult illetően, abban biztos voltam, hogy nem a hotel felé tartottunk. 

Meglepett, hogy az üzenetében azt írta, eljött az ügynökséghez és megvár, de ha őszinte akartam lenni, valójában kicsit sem lepett meg. Mert ez volt Chanyeol. Mindig kedves, mindig segítőkész, mindig jófej. Néha megesett, hogy felvetődött bennem, mi lett volna, ha… Vele maradok. Talán beleszerettem volna idővel. Hülyeségeket beszélek. Amit Chen iránt éreztem… Érzek, nem sokaknak adatik meg. Pláne nem úgy, hogy viszonzásra is talál.

- Félek megkérdezni, de… Milyen volt… Khm, milyen volt ma? Jongdae-val… Megvoltatok? - muszáj voltam elmosolyodni óvatos kérdése hallatán, bármennyire is fájt igazából a szívem miatta. Tudtam, hogy ugyan tőlem tudakolta meg, ugyanúgy kíváncsi volt arra is, Chen hogy van. Emlékszem a dalára a barátságról. Még most is kínzóan dobban meg miatta ketyegőm.

- Hát… Chen… Nos, Chen volt - motyogtam csöndesen. Zavartan vakartam meg állam, azt követően automatikusan a vállamra tévedt kezem, ám gyorsan a combomra simítottam tenyeremet. Nincs gond. - Szőke. Jól áll neki - tettem még hozzá könnyed hangon. Nem hiszem, hogy Chanyeolt ez érdekelte.

- Értem - lesütöttem pillantásomat a semleges hangnem miatt. Többet kellett volna mondanom neki, csakhogy mégis mit? Hogy továbbra sem tud mit kezdeni a vérmérsékletével? És hogy emiatt valószínűleg szar se lesz az albumból? A megjegyzéséről róla meg aztán ne is beszéljünk… Esetleg hogy láthatóan kurva jól megvan a menedzserével, vagy isten tudja, hogy még mi? Hogy mindennek ellenére ugyanolyan figyelmes, mint régen? Hogy…

- Majdnem csókolóztunk - csúszott ki a számon, mire Chanyeol úgy rálépett a fékre, hogy féltem, megfulladok az övtől. Ezt rohadtul nem kellett volna.

Jongdae

Megviselten nyomtam le a lakás kilincsét, majd elcsodálkozva merevedtem le, hisz az működött. Megkönnyebbült sóhaj szökött ki számon és egy másodpercre nekidöntöttem a homlokomat az ajtófélfának. Testem azon nyomban megfeszült, mihelyst megéreztem a gyengéd érintést vállaimon, menedzserem bekísért a hatalmas nappaliba. Nem maradhat. Vállalhatatlan állapotban vagyok. Még megtippelni sem tudom, mit fogok tenni.

Rémülten kerekedtek el fekete szemeim, a férfi váratlanul elém lépett és tenyerét fejemnek szorította. Nem vagyok lázas, baszki! Közel volt, túlságosan is és jelenleg másra sem vágytam, mint elfelejteni a mai napot, ami az én esetemben egy, de inkább több menetet jelentett, némi piával megfűszerezve. Erősen ütöttem félre tagját és sebesen elviharoztam mellette, a fürdő irányába, ám elkapta csuklómat.

- Mi az isten van veled, Jongdae? 

- Azok után, amit ma mondtál nekem, kurvára ne érdekeljen - sziszegtem vissza ingerülten. Határozottan téptem ki a karom a markából és ismét megindultam a fürdő felé, csakhogy legalább két külön helyiségben legyünk, amíg eltakarodik. Ajánlom neki, hogy sürgősen vegye a lapot. - Hazahoztál, most már léphetsz is - morogtam dühösen.

- Most is ugyanolyan gyerekes vagy, mint délelőtt - érkezett rögvest a válasz, mire azonnal visszafordultam és odatrappoltam elé. Idegesen próbáltam meg mellkason bökni, azonban elkapta a kezemet, s mikor megkíséreltem ugyanezt a másikkal is, azt is megfogta. A rohadt életbe, ez most komoly?!

- Engedj el!

- Láthatóan valami nagy gondod van - füle botját sem mozdította előbbi felkiáltásomra, bár hangja sokkal lágyabb lett. - Tényleg szeretnék neked segíteni, miért nem hagyod?

- Szóval segíteni szeretnél? Oké! - mivel karjaim még mindig rabságban voltak, így azok nélkül kellett boldogulnom. Szerencsére könnyedén toltam meg hátrafelé, egészen az óriási tévé mellett álló, albumokkal, rajongói ajándékokkal és régi emlékekkel teli, eredetileg könyvespolcként szolgáló szekrényig. Amint nekilöktem, ágyékomat félreérthetetlenül az övének nyomtam és kihívóan belenéztem a meghökkent, s elképedt íriszekbe. Na, erre mit lépsz?

Yixing

Gondterhelten haraptam bele alsó ajkamban, miközben Chanyeol ujjait mustráltam a kormányon, ahogy egyre csak fehérednek a szorítástól. A vihar elmosta a város hangjait, ugyan biztos voltam benne, hogy a heves dudaszó mellé nem kevés kedves hozzászólást kaptunk, amiért a középső sávban álltunk meg. Mondjuk, gondolhattam volna rá, hogy ne útközben mondjam el neki. A francba is, sehogy és semmikor se kellett volna elmondanom!

- Chanyeol…

- Hogy… Hogy mi? - nyögte ki végül, azt követően végre rám pillantott. Még a félhomály ellenére is meg tudtam állapítani, hogy ábrázata igencsak csalódott és… Sértett. Ez utóbbit nem értem. - Az istenit, Yixing, hónapokig vártál rá! Egy rossz szavad sem volt, mindent elnéztél neki! - csattant fel.

Nyílt a szám, hogy megvétózzam, amit mondott, de torkom akadtak a szavak. Volt benne valami. Nem, igaz volt. Akármi is volt, azt én sosem tettem szóvá. Vagyis, de, persze, mindazonáltal én hamar ráhagytam Chenre a dolgokat. Nem akartam veszekedni vele. Viszont neki… Azt nem mondhatom, hogy semmi sem tetszett, ugyanakkor szinte mindig volt valami, ami nem volt az ínyére való. Nos, mondjuk ki; Chanyeol kapcsán mindennel is baja volt.

- Ő nem látta, hogy milyen reménykedve várod a hívását, vagy az érkezését - szólalt meg suttogva, közben kezei lecsúsztak a kormányról, s kissé felém fordult. - Hát, nem emlékszel, mikor úgy volt… Mikor megígérte, hogy eljön a félév végi vizsgára, majd baszott eljönni? - Hogyne emlékeznék. Akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok tovább várni. Aztán mégis megtettem.

Jongdae

- Azt mondtad, segíteni akarsz - súgtam a férfi ajkaira néhány milliméter távolságból, miután jó pár perc után sem mondott, vagy tett semmit, csak meredt rám döbbenten. - Nos? - aprót löktem a csípőmmel, mire megremegett, én meg rájöttem, magammal is jól kibasztam. Bevallom, először nem voltak tényleges szándékaim felé, ám most nagyon gyorsan megindult a vérem dél felé. Helyes, vagy sem, bejön, vagy sem, ezt most elkúrtam. De most már nem hátrálok meg. Kim Kibaszott Jongdae nem jön ki egy ilyen helyzetből vesztesen!

- Jongdae… - éreztem, hogy szorítása jelentősen gyengül csuklóim körül, tekintete fátyolos lett és nem mertem volna megesküdni rá, azonban mintha pillantása a számra tévedt volna egy tizedmásodpercre. Nocsak!

Magabiztosan veselkedtem neki, hogy kiszabadítsam tagjaimat a fogságból, mert tudtam, ezúttal nem fogok ellenállásba ütközni. Huncut vigyorral támaszkodtam neki a polc szélének, s még közelebb húzódtam. Forró lehelete ajkaimnak csapódott és féltem, túlzásba esek még, így inkább irányt váltottam, s füléhez hajoltam. Csak kicsit kibaszok vele. Semmi több. 

- Nem mondom el senkinek, ha te sem - duruzsoltam alig hallhatóan a fülébe, közben óvatosan derekára fontam jobbom. Anyám, baszki, olyan rég csináltam már ilyet, hogy rendesen hiányzott! - A mi kis titkunk marad - suttogtam továbbra is ugyanoda.

- Jongdae…

- Hmm, igen, így hívnak - kuncogtam fel. Ezt most nem fogja zsebre tenni. - De mit szólnál, ha inkább… - ügyelve, hogy minél lassabb, illetve izgatóbb legyek, becsúsztattam kezem felsője alá és ujjbegyeimmel végigsimítottam alhasán. - Alattam, vagy felettem mondanád a nevem? Vagyis… Nyögnéd - leheltem fülébe olyan erotikus hangon, amilyenen már rohadt rég nem ejtettem ki egy betűt sem.

Olyan hirtelen történt minden; a férfi egy szempillantás alatt mozdult és átfordított minket. Az állvány hangosan nyikordult meg, ahogy a testem meglökte, néhány tárgy le is esett róla. Kábán kémleltem a vágytól elködösült sötét szemeket, elmémre rátelepedett a sóvárgás okozta fekete lepel, és immáron kurvára nem érdekelt, hogy újfent a csuklóimat szorongatta. Igazából most már bejött. Szarok az egészre. Remélem, ebből ma dugás lesz.

Yixing

Összerándultam, amint kiballagtam a kisbolt ajtaján; egy esőcsepp hullott a nyakamra az ereszről. Némán léptem oda Chanyeolhoz, aki a járda szélén ácsorgott és egy üveg vizet nyújtottam felé, amit ő egy bólintással köszönt meg. Szótlanul álltunk egymás mellett, s szerintem egyikünk sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Legalábbis én tuti nem. 

- Csak egy gyenge pillanat volt - szólaltam meg halkan. - Mindketten tudjuk, hogy… - megráztam a fejem és összekulcsoltam karjaimat. - Amúgy se menne - hangom teljesen elhalt a végére. Ez volt a szomorú valóság. Őszintén szólva azt se tudtam, hogy ezt mire értettem. Hogy nem bírnánk Chennel járni, vagy arra, hogy nekem nem menne a dolog. Chen rövidúton kitérne a hitéből, ha nemhogy szex nem lenne, de még csók se nagyon.

- Nem akarom, hogy újra átéld azt a fájdalmat, amit akkor is - szívem furcsán dobbant meg Chanyeol lágy baritonja miatt és inkább félrepillantottam. Sosem volt egyértelmű, hogy… Hogy vajon akar-e tőlem valamit. Még a szakítás, vagy a csókom után sem, ám mindig ilyen… Kedves és aranyos szavakat mondott nekem. Tudom, hogy azóta is szerelmes belém, mégsem próbálkozott egyszer sem.

Zavartan pirultam el, ugyanis minden előzmény nélkül elém lépett és finoman végigsimított vállaimon, majd az autója felé bökött. Csöndesen szálltunk vissza és már indította volna be a kocsit, mikor ráfogtam kezére, jelezvén, várjon egy kicsit. Tisztáznom kell vele a… Csókot. Akkoriból.

- Szörnyen viselkedtem veled az egyetemen - láttam, hogy nyílik a szája, hogy szokásához híven biztosítson afelől, ez nem igaz - holott, de, igaz -, úgyhogy fürgén az ajkai elé tettem a mutatóujjam. - Sajnálom. És… Sajnálom a csókot is. Elbaszott egy állapotban voltam és hülyeséget csináltam.

Mellkasom összeszorult, ahogy a szomorkás, ugyanakkor sértett szempár rám nézett és inkább kitekintettem az ablakon. Mi a francért sértett megint? Meglepődve sandítottam le, Chanyeol puhán fonta balom köré ujjait, azután gyengéden felemelte azt és egy leheletnyi puszit nyomott kézfejemre.

- Én nem sajnálom - mosolyodott el. A rohadt életbe! Zhang Yixing, nem jöhetsz most zavarba!

Jongdae

Menedzserem olyan hevesen vette a levegőt, hogy minden egyes apró mozdulattal hozzáért ajkaimhoz a sajátjaival. Kurvára nehezemre esett, de türelmesen vártam, mert tudtam, ebből nyertesen jövök ki. Kizárt, hogy kibírja. Láttam a barna íriszekben, hogy nagyon viaskodik magával, viszont valahányszor leheletfinoman megérintette számat, odalesett. Akarja.

- Elment az eszed - motyogta szexi, rekedt hangon. Szavai dacára nem moccant egy tapodtat sem; ujjai határozottan, s erősen, ám nem fájdalmasan szorították továbbra is csuklóimat. Még mindig bejön.

- Nem - válaszoltam pimasz vigyorral és úgy döntöttem, ideje lépni, vagy még a végén hoppon maradok. Csak egy kicsit még. - Tudni akartad, mi bajom. Ez. Kielégületlen vagyok… Kyungsoo. Szexre vágyom. Rád vágyom - valószínűleg már az is elég volt, hogy a nevét olyan kéjes hangsúllyal ejtettem ki, mint aki tényleg kurva rég nem dugott, s utolsó szavaim csak rátettek még egy lapáttal. Pedig hazugság volt. Nem rá vágytam.

Egy alig hallható nyikkanás csúszott ki belőlem, a férfi a karjaimnál fogva rántott el az állványtól, majd eltaszított magától, ami bevallom, kissé szarul esett. Zaklatottan markolt hajába, s elfordult tőlem, alighanem amiatt, amit láttam. Rohadtul tetszett neki, amit mondtam. 

- Ne szórakozz, Jongdae! - morogta idegesen, azt követően csípőre tette kezeit és sebesen köröket kezdett róni a tágas nappali közepén. - Nem vagy normális! Mégis… Mégis, hogy gondoltad, hogy… Elment az eszed! - fakadt ki ismét és feldúltan széttárta tagjait. 

- Hmm… Szerintem tudok segíteni abban, hogy ezt a frusztrációt ma este levezesd - döntöttem oldalra a fejem somolyogva és se szó, se beszéd megragadtam pulóverom alját a pólóméval együtt, s lekaptam magamról. Tekintete azon nyomban végigsiklott rajtam, holott nem egyszer látott már ruha nélkül, azonban ezúttal máshogy nézett meg magának. Végigmért. Nem. Felmért.

Csábos mosollyal sétáltam oda hozzá, ujjaim övére kulcsoltam úgy, hogy azért még a bőrén is végigsimítottam és odahajoltam ajkaihoz. Most nem hagytam neki időt, szenvedélyesen rájuk martam, s fél kézzel tincsei közé túrtam. Száját szorosan zárta össze egészen… Nos, kb három rohadt másodpercig, azután hasonló hévvel viszonozta a dolgot. Nyertem.

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 11. Fejezet

Sziasztok, megjöttem a következő résszel ^^ Az előző fejezetben történtek után némileg megváltozik a hangulat a fiúk között, majd egy esemény miatt Chen megmutatja régi önmagát is kicsit, csakhogy ne felejtsük el, milyen is volt, Lay pedig felismerést tesz. Már ha mondhatjuk így. Kellemes olvasást hozzá ^^

11. Fejezet

Jongdae

Soha a büdös életben nem volt semmi annyira nehéz, mint az, hogy kurvára meg akartam csókolni Lay-t, de nem tehettem. Pontosabban mondva, nem akarhattam. Ha ezt meglépem, az egész együtt dolgozós faszság nagyon rossz irányt vehet. Nagyon rossz irányt. 

Mégis… Annyira csábítottak a jól ismert, ám borzasztóan rég érintett ajkak, hogy ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha kétszáz fotós állt volna mögöttünk és egy perc múlva már rontott is volna nekem az igazgató, hogy mi a halált csináltam. Azért a csókért bármi megérte volna.

Mellkasán pihenő tenyerem lejjebb siklott, majd egy elhaló sóhaj után azt tettem azzal is, mint a másikkal, rámarkoltam a korlát hűvös anyagára, így beszorítva Lay-t karjaim közé, homlokom pedig vállára hajtottam, s magamban imádkoztam, hogy megnyugodjak. Én tényleg közömbös szerettem volna lenni vele, megcsinálni a munkát, és viszlát. Eddig azt hittem, képes vagyok rá. Hát, Jongdae, fiam, legalább azt kibírtad, hogy ne smárold le alig huszonnégy óra alatt…

Frusztráltan haraptam be szám szélét, azt követően felsandítottam Lay-re, s ő rögtön visszapillantott rám. A sóvárgó tekintet mellett rengeteg félelmet, s aggályt is láttam benne és ez bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, csaknem oltári nagy hülyeséget csináltam. Nyilván nem akarja. Örülhetek, hogy egyáltalán hozzá tudok érni. Az ilyen testi kontaktus biztos sok neki. Szokásomhoz híven megint majdnem csúnyán elbasztam.

- Ne haragudj, nem gondolkodtam. Ez neked biztos kényelmetlen - lehangoltan húzódtam hátrébb, miközben elsuttogtam mondandómat, s beletúrtam hajamba. Lay lesütötte pillantását, aztán félre is nézett és zsebre csúsztatta kezeit. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, szégyelli magát, mint régen is, mikor ez közénk állt.

Yixing

Elgondolkozva kémleltem Chen alakját a helyiség másik végében. Miután némán tisztáztuk, hogy kurva szar szituációba vagyunk - megint -, illetve, hogy bármennyire is akarjuk, ebből semmi sem lehet az égvilágon, inkább visszajöttünk a stúdióba folytatni a munkát. Azt meg ne is firtassuk, hogy úgy látszik, ő meg tud érinteni még egy elbaszott helyzetben is, de többet valószínűleg nem bírnék ki. Rosszul vagyok ettől a felismeréstől.

Chen halkan dúdolt valamilyen dal, nem ismertem fel, holott a szoba jól vezette a hangot, így még a minimális hangerő ellenére is tökéletesen értettem a nagy részét. Valójában… Annyira kerültem az őt érintő dolgokat, hogy sosem hallottam egyetlenegy dalát sem. Ez kurva kínos lesz, ha kiderül, úgyhogy villámgyorsan pótolnom kell a hotelben!

Nagyot nyelve lestem az ajtó felé, Chen menedzsere kiment, mert míg mi fent voltunk a tetőn, rendelt egy kései ebédet - ami most már inkább vacsora volt -, ugyanis még semmit sem ettünk ma. Túl sebtiben, egyik pillanatról a másikra történt minden és bevallom, a kaja volt az utolsó, ami megfordult a fejemben. Mint általában mindig. Szóval a változatosság kedvéért, most a négy fal között voltunk kettesben, nem a szabadban. Fasza… Gyanítom, neki is ugyanolyan zavarba ejtő, mint nekem.

Feszülten fürkésztem az előttem lévő lapokat, sok értelmes nem került rájuk a kis szünet előtti időből. Ezért is szerettem egyedül, otthon dolgozni. Ott nemigen volt semmi, ami elvonhatta a figyelmemet. Itt túl sok minden volt. Vagyis… Nos, egyvalaki.

Ijedten rándultam össze a váratlanul felhangzó fülsüketítő zaj miatt és óriásira tágult szemekkel figyeltem Chent, amint igyekezett felszedni egy cintányért a földről. Akaratlanul is félmosolyba görbült a szám, még innen is láttam a vörös foltokat az orcáin, miközben kapkodó mozdulatokkal próbálta felkapni a hangszert. Hát, igen, mint mondtam, egyvalaki folyton elvonja a figyelmemet.

Jongdae

Remegett a pálcika a kezemben, akkora zavarban voltam. Igazából éhes sem nagyon voltam, pedig reggel ettem utoljára. Baszki, most eszembe jutott a reggel a menedzseremmel. Hát, ez egyre jobb lesz… Félve pillantottam oldalra, a férfira, majd a velem szemben ülőre, végül a kajámra. Távol szándékoztam maradni Lay-től és ez a tetőn történtekig még megvalósíthatónak tűnt, ám most… A francba is, néhány órával ezelőtt még azon aggódtam, nehogy meghallja a menedzserem, hogy egy ajtóval arrébb épp kiverem, erre most ez…

- Nem ízlik? - mihelyst megszólalt menedzserem, kicsúszott ujjaim közül az evőeszköz és csörömpölve a fán végezte. Lay érdeklődve sandított fel rám, azután a tányéromra kukkantott, és felvonta az egyik szemöldökét. Kurvára nem jó, hogy pont ezzel a két emberrel ülök egy asztalnál. 

- De, csak… - hangom hamar elhalt és továbbra is csak bámultam előre. Egy másodpercre lehunytam pilláimat, aztán lassan felvettem a pálcikákat, hogy folytassam az evést. Vagy legalább úgy tegyek, mint aki nem akar bárhol máshol lenni. - Nem… Nem nagyon vagyok éhes - motyogtam végül, de azért bekaptam egy falatot.

A percek vészesen fogytak ebből a napból és ez azt jelentette, hogy a menedzseremmel hamarosan autóba szállunk édes kettesben és hazavisz. És amilyen szerencsém van, tuti ott marad újfent. Meg a faszomat! Azok után, ahogy beszélt velem, úgy rúgom ki, hogy a lába se éri majd a földet! Aztán áthívom Luhant. Igen, így lesz. Ki kell engednem a gőzt. 

Terveim szövögetéséből egy aprócska rezzenés ébresztett fel, s egyből az asztal túloldalán lévő mobilra néztem. Menedzserem mindig lenémította, ha olyan volt a szitu, én pedig az elmúlt napok fényében jobbnak láttam nem is hallani felőle, így kizárásos alapon csak is Lay-é lehetett. 

Mellkasom kínzóan dobbant meg; még pont elkaptam Chanyeol nevét a kijelzőn, mégis, ami a legjobban fájt, az Lay elragadó mosolya volt. Hülye lennék, ha annak idején nem számítottam volna rá, hogy mennyire is közel kerülhetnek, hiszen Minseok pont akkor végzett, mikor én gyakornok lettem, Lay-nek nem igen voltak más barátai, Chanyeolnak meg annyi volt, hogy igazi nem sok akadt köztük. De, hogy ennyire… Tényleg… Lenne köztük… Valami?

Yixing

- Elnézést! - zavartan, ugyanakkor hatalmas mosollyal nyúltam a telefonomért, amint megláttam Chanyeol nevét a képernyőn, ám nem szerettem volna bunkó lenni és az asztalnál üzengetni, így inkább elrejtettem farmerom zsebében azt.

Kényelmesen hátradőltem a kanapén, hogy megvárjam, míg ők is befejezik. Nem voltam sosem egy nagyevő, azonban mostanra nem igazán volt olyan, hogy teljesen megettem volna azt, ami előttem volt. Aggódva pásztáztam végig a Chen előtt lévő adagot is, nem nagyon evett belőle semmit, azt követően rápillantottam. 

Elég gyászos képpel meredt maga elé és nem mertem volna megesküdni rá, de szerintem még mindig ugyanazt a falatot rágta, amit ezelőtt is. Idegesen töröltem izzadó tenyeremet nadrágomba, ugyanis biztos voltam benne, hogy ez miattam van. A tetőn lezajlottak miatt. Nem hiszem, hogy kibírtam volna egy csókot, noha lehet, hagynom kellett volna neki. Talán nekem is segített volna. Mindennek ellenére vágyódom az ajkai után.

Chen réveteg tekintete hirtelen összekapcsolódott az enyémmel, mire elpirultam, túlságosan egyszerre történt a gondolataimmal. Felköhögtem, hogy oldjam a feszültségem, azután megérintettem a zsebembe csúsztatott tárgyat és inkább úgy döntöttem, kimegyek, s megnézem, mit írt Chanyeol. Fürgén álltam fel, viszont Chen azonnal elkapta a csuklóm és határozott fogása arról árulkodott, nem enged ki innen. 

- Maradj, kérlek! - suttogta csöndesen és lágyan vissza, a kanapé irányba kezdte húzni tagom. Testem rögvest reagált a reménykedő kérlelésre, s csakhamar újra az előző helyemen találtam magam. Elvörösödve szabadítottam ki karom és próbáltam nem a helyiség harmadik illetőjére nézni, mert, még ha csak ketten lettünk is volna, rohadtul gáz lett volna az egész, nemhogy úgy, hogy volt még itt valaki. Ha így folytatod, Chen, a drága menedzsered egykettőre levágja, hogy valami fura közöttünk.

Jongdae

Tudtam, hogy azért akart kimenni, hogy megnézze, mit írt neki Chanyeol. Sose volt bunkó, persze, hogy nem kajálás közben írogatna neki. Inkább kimenne és úgy. Kizárt, hogy engedem. Max a holttestemen át. Egy hangyafasznyira voltam attól, hogy földhöz basszam a mobilját, ám összekapartam minden erőmet és helyette halkan megkértem, ami nem is maradt válasz nélkül. Visszaült. Oké, lehet, kicsit rásegítettem, de az a lényeg, hogy itt maradt.

- Ha ezt megettük, szerintem fejezzük be - riadtan lestem menedzserem felé, amint elhagyták a száját a szavak. Kurvára nem készültem fel arra, hogy… Tulajdonképpen mire is? Hazamenni vele, vagy elválni Lay-től? - Tudom, hogy sietős, de mindenki mögött hosszú és nehéz napok vannak és láthatóan eléggé nyögve nyelősen megy. Inkább pihenjük ki magunkat - a férfi kedves mosolyt küldött felém és holtbiztos voltam benne, hogy ez nekem szólt. Nem is ismerte Lay-t és Lay tökéletesen rejtette el minden baját mások elől. Segíteni akart, azonban ez most ritka fosul jött ki.

- Ez esetben… - Lay alig hallhatóan megköszörülte a torkát, s feltápászkodott. - Ha nem gond, akkor én… - Baszki, kérlek, ne! - Mennék is. Lenne… Lenne még egy kis… Dolgom - A kurva életbe, tuti Chanyeollal találkozik!

Nem gondolkodtam, csak mint egy idegbeteg felpattantam és dühösen földhöz basztam - nem, szerencsére nem a telefonját - a kezemben szorongatott pálcikákat. Meg lehet, hevességemben levertem a vacsorámat is. Éreztem magamon menedzserem döbbent szempárját, Lay csak nézett rám azokkal az őrjítően gyönyörű íriszeivel és bármennyire is meg akartam nyugodni, képtelen voltam. Szóval kicsúszott belőlem. Mint mindig. Gúnyosan. Mint mindig.

- Nem bírod még ki egy kicsit nélküle?

Yixing

Felhúzhattam volna magam Chen undok hangsúlyán, csakhogy bőven volt időm megedződni mellette, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évek alatt olyan szinten zenbe mentem, hogy még ő sem hiszem, hogy ki tudna hozni a sodromból. Bár… Félelmetesek a képességei… Őszintén szólva arra számítottam, hogy az első ilyen megjegyzése után rögtön felmegy bennem a pumpa. Kicsit még én is meglepődtem, hogy mégsem sikerült neki.

- Nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy erre most mondjak bármit is - motyogtam és bíztam benne, hogy ennyiben is hagyja. Jobb volt mindkettőnknek, ha csak a lehető legkevesebb időt töltjük együtt, s nem többet. Már így is pengeélen táncoltunk. Tehát, hogy érthető legyen; hazudok is, ha kell, hogy távol maradjunk egymástól.

- Mert te aztán tudod, hogy én mit szeretnék - morogta vissza, majd ledobta magát a székére és karba fonta kezeit. Az egész világon én ismerlek a legjobban, persze, hogy tudom, mit szeretnél. Zavartan pillantottam a helyiség legidősebb tagjára, azt követően felkaptam a kabátomat, a gitáromat viszont inkább hagytam ott, ahol volt, nem szándékoztam elsétálni Chen mellett. Mögött. Még ki tudja, mit csinál. 

- Akkor holnap - suttogtam kb némán, s gyorsan kiléptem az ajtón, ám még elkaptam a menedzser kérdő pillantását Chen irányába. Túl egyértelművé tette, hogy jobban ismerjük egymást, mint mutattuk. Ezt most nagyon elbaszta.

A folyosó végéig, mint egy őrült siettem, nehogy még véletlen ők is elinduljanak, ott ellenben, miután a lépcsőkön lesétálva két emelet közé jutottam, megtorpantam és elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit küldött nekem egyetemi barátom. Szörnyen gáz volt az egész, nem mintha nem lenne jogom előttük, Chen előtt, elővenni a telóm és meglesni, mit írt. Mi a francért óvatoskodom egyáltalán? Nem vagyunk együtt, ha tovább léptem volna, ha képes lennék továbblépni és lenne valakim, mégis mi az isten lenne? Rejtegetnem kéne előle, csakhogy a lelki világa rendben legyen?

Meglepetten kerekedtek el sötétbarna szemeim, karom elernyedt és visszahullott testem mellé. Ez volt az első alkalom, még ha csak feltételesen is, hogy megfordult a fejemben a továbblépés. Bármilyen szempontból. Nem tudom, hogy ez most fáj-e, vagy némi megkönnyebbülést érzek. Vagy mindkettő. Talán mindkettő.

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 10. Fejezet

Sziasztok, megjöttem a következő résszel ^^ Ezúttal csak a fiúké a főszerep, illetve az érzelmeké. Nagyon szerettem írni ezt a fejezetet, remélem, Nektek is tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

10. Fejezet

Yixing

Fázósan öleltem át magam, közben sötétbarna íriszeim ismét körbepillantottak Szöul utcáin, ahogy az elmúlt számos alkalommal is. Gyönyörű volt a látvány az ügynökség épületének a legtetejéről a városra. Be kell vallanom, néha azért hiányzott otthon, a szobám magányában, ez a nyüzsgés. Hiányzott a Koreában töltött idő.

- Lenyűgöző, igaz? - meglepve kaptam pillantásomat a mellém érkezőre. Chen karba tett kezekkel állt meg tőlem úgy egy méterre. Hmm, ez valami biztonsági határ, vagy mi? 

Nyílt a szám, hogy válaszoljak, azonban hirtelen felém mozdult és, mire feleszméltem, kabátom már hátamon is volt, ő pedig már az előbbi helyén. Zavartan markoltam az anyag szélébe, majd, miközben egy aprót bólintottam kérdésére, belebújtam a kabátba. A francba is, zavarba hoz ezekkel a tetteivel.

- Nem kéne ilyen időben, főleg itt fent, egy szál pólóban lenned. Így is elég szarul nézel ki - beleharaptam alsó ajkamba és inkább elfordítottam a fejem. Nagyon nem vágytam arra, hogy arról beszélgessünk, milyen egy mosott szar vagyok. Tudom én azt magamtól is. - Már bocs - tette hozzá még. Hát, kösz…

- Jól vagyok - motyogtam halkan, s óvatosan zsebre csúsztattam tagjaimat. A szél ellenére is hallottam, milyen hangosan sóhajtott fel, aztán a korlátra támaszkodott. Évek óta ez az első alkalom, hogy egyedül vagyunk ilyen nyugodt körülmények között. A tárgyalóban töltött idő olyan kevés volt. Szinte semmi. És még csak nem is nyugodt volt. 

- Van egy régi stúdió a mínusz elsőn. Most már inkább csak raktárnak használják, de beszélek az igazgatóval, hogy használhassuk azt. Valami okot majd kitalálok - hátrasimította szőke hajkoronáját, azt követően egy vigyort küldött felém. - Mégse várhatom el a karrierem megmentőjétől, hogy minden nap megmásszon ennyi lépcsőt.

Jongdae

Szavaimat mélységes csönd fogadta. Lay csak meredt rám kerekre tágult szemekkel és már kezdtem rosszul érezni magam. Most baszki, tényleg nem hiszi el, hogy jófej vagyok vele? Szétmentünk, oké, de azért nem leszek vele egy oltári nagy fasz, amikor láthatóan komoly gondja vannak. Megint.

- Köszönöm - szólalt meg végül. Előrébb lépett, azután ő is rátehénkedett a vasra és… Istenem, rám villantotta azt a mosolyát, amit úgy imádtam az első másodperctől fogva.

Éreztem, hogy az arcom lángba borul, így inkább lehajtottam a fejem és a felkarjaim között igyekeztem elrejteni előle zavarom. Biztos voltam benne, hogy még a fülem töve is vörös, úgyhogy végső elkeseredésemben újfent magamra húztam a felsőm kapucniját. Semmi vész, most pofáztam arról, hogy nincs túl jó idő. Majd azt hiszi, fázom.

Hosszú ideig nem hangzott el egy szó sem közöttünk, ám meglepően kellemes volt a hangulat. Idilli. Mintha sosem szakítottunk volna. Vagy inkább, mintha sosem jártunk volna és mindig is barátok lettünk volna. Állandóan fagyos kezeim most már valóban rohadtul fáztak, így nagy, vastag pulcsim zsebeibe dugtam őket, aztán nagyot nyelve felé fordultam. 

Mondhatni azonnal reagált ő is, továbbra is édes mosolyával sandított rám, már csak a jobb könyökével támaszkodva. Szívem meglódult, s féltem, kiszakad a helyéről, ahogy őt vizslattam. Szerettem volna a stúdióban történtekről faggatni, arról, mi történt vele, hogy… Hogy visszaesett, azonban képtelen voltam kinyögni bármit is. Nem lehetek én az, aki letörli ezt a ragyogó mosolyt az ajkairól.

Yixing

Érdeklődve figyeltem Chen arcát, más valószínűleg nem vette volna észre, viszont én tökéletesen láttam azt a megannyi érzelmet, ami alig néhány pillanat alatt átfutott rajta. Némán, türelmesen vártam, mit akar mondani, de csöndben maradt. Aggódom, hogy robbanni fog a bomba, ha túl sokáig fogja vissza kikívánkozó mondandóját.

- Ne kímélj - motyogtam és visszafordultam a kilátás felé. Valakinek kezdenie kellett és kettőnk közül úgy gondolom, még mindig én vagyok az, aki jobban bírja a szartengert. Túljutottam a középiskolában történteken, megbirkóztam többé-kevésbé a szakítással is és, bár megtörtem egyszer-kétszer a volt tanárommal való újbóli találkozás miatt, most mégis itt voltam. Nem otthon, nem diliházban, s nem kórházban. Mindent is kibírok.

Azt hittem, szavaim után kifakad és jön a sérelmeivel, esetleg valami faszságról fog dumálni, csakhogy mondjon valamit, ám szótlan maradt. Értetlenül pillantottam rá, azt követően tekintetem döbbenten siklott végig rajta. A szüntelen pimaszul csillogó szempár fátyolos volt, alighanem néhány ki nem csordult könnycsepptől. Mellkasom összeszorult és erősen a hűvös korlátba markoltam. Erre nem számítottam.

- Chen… - a nyelvem hegyén volt bocsánatkérésem, hiszen sejtettem, mi a baj, mégis... Mintha nem lenne súlya. Megszámlálhatatlanul sokszor ismételtem el azon a borzalmas délutánon, egy idő után annyira automatikus lett, hogy megesett, ha elbambultam, akkor is kicsúszott a számon. - Saj-

- Annyira… - rögtön elcsendesedtem, amint közbevágott síri hangon. - Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott… Veled, amikor… Amikor az a rohadék… Sajnálom, Lay.

Jongdae

Nem tudom, mi történt vele az eltelt évek alatt, de, amit láttam belőle, a testéből, a lelkéből, pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, ki miatt volt. Ki akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy nem voltam ott vele. Jelenleg ez volt az egyetlen, amivel szerettem volna, ha tisztában van. Meg azzal, hogy egy szavába kerül és megölöm.

- Kérlek… Kérlek, ezt ne - lehelte erőtlenül és elfordult tőlem. Lesütöttem pillantásom a hátának látványára, tüdőmből kiszáguldott minden levegő. Nem hittem, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy totálisan elrontsam a kedvét. Mégis csak letöröltem azt a meseszép mosolyt.

Kétségem sem volt afelől, hogy azok után, ami vele történt, ez mindig a feje fölött fog lógni. Tudtam ezt akkor is, amikor együtt voltunk. Rettegve vártam a születésnapját. Az évfordulóját annak a napnak. Már előtte olyan volt, mint, akibe csak hálni járt a lélek. Aztán csak úgy elmúlt. Mármint tényleg csak úgy elmúlt. Úgyhogy ilyenkor mindig úgy vettem, jól van. És jól is volt. Tudom. Éreztem.

Beletörődve hunytam le pilláimat egy másodpercre, majd újfent a tájat kezdtem csodálni, viszont a látóhatáron már gyülekezett pár felhő, ami a mi esetünkben csak is rossz óment jelenthetett. Félelmetes, milyen vitáink voltak, amikor vihar volt. 

Lay úgy tűnt, teljesen elveszett a maga kis világában, tekintete igencsak depressziós lett és komolyan paráztam, ugyanis rengetegszer tévedtek lefelé szemei. Remélem, nem most számolgatja, hányadikon vagyunk. Reszkető kézzel simítottam vállára leheletfinoman, nehogy megijesszem, vagy kényelmetlen helyzetbe hozzam, mire az összes nemlétező izma megfeszült és bevallom, azt vártam, hogy elüti tagom, azonban nem így lett. Rákulcsolta ujjait kézfejemre.

Yixing

Chen volt az egyetlen a bolygón, aki mindent tudott arról, ami velem történt. Chanyeolnak, valamint a szüleimnek sem mondtam el az egész esetet. Tudták, hogy mi történt, ám azt nem, hogy pontosan mi történt. Chennek szép apránként elmeséltem az egészet. Utána volt, hogy kerültem a tekintetét is, mert féltem, mit látnék. Nem is akartam látni a tekintetét, hogy őszinte legyek.

Most meg… Szégyelltem magam, hogy pusztán annyitól, hogy a férfival egyedül találkoztam és megérintett, ennyire összeomlottam. Kurvára gáz volt, főleg azután, hogy… Hogy oké voltam. Néha eszembe jutott, olyankor inkább a magányt kerestem, kicsit szenvedtem, de utána össze is szedtem magam. Miután összefutottam vele… Két év volt mire egyáltalán kiléptem a házból.

Összerándultam, amint megéreztem Chen óvatos érintését vállamon és ez rohadtul nem segített. A férfi is ott nyúlt hozzám. Csak a jobbon, nem a balon. Mindennek ellenére megacéloztam magam és nem csaptam félre tagját, holott minden vágyam az volt, helyette harmatgyengén elvettem onnan, majd elengedtem. 

- Hozzám ért - suttogtam megviselten, és karom már emelkedett is, hogy az új elcseszett szokásomnak hódoljak. Lekaparni a húst is a vállam jobb oldaláról. 

Chen talán tudta, esetleg sejtette, mindenesetre nem hagyta, hogy célt érjek; megragadta a csuklóm és mielőtt bármit reagálhattam volna, magához húzott. Meghökkenve meredtem el a sötét kapucni mellett, testem megmerevedett, ugyan nem csak a helyzettől, Chen erősen szorította le a karjaimat a sajátjaival, miközben ölelt. 

Az ismerős illat elkábított - a bőrömnek csapódó forró levegőről pedig inkább ne is beszéljünk -, s ösztönösen ellazultam. Fejem önkéntelenül nekibillent az övének és jóleső sóhaj csúszott ki belőlem. Senki sem tudott, nemhogy hozzám érni, mikor ilyen állapotban voltam, átölelni nyugtatásképpen meg aztán végképp nem. Persze Chen mindig eltérő kategóriába esett, mint más. Örülök, hogy ez nem változott.

Jongdae

Az egész akaratlanul történt, valószínűleg a régi emlékek miatt, s határozottan, ugyanakkor azért próbáltam nem túl vehemensen Lay köré kulcsolni tagjaimat. Beharaptam szám szélét, arcomat nyakába rejtettem és igyekeztem minden nyugalmamat átragasztani rá, pedig én se voltam éppenséggel nyugodt. Bármit megadtam volna azért, hogy ezt meg nem történtté tegyem.

- Mindent elvesztettem, amit elértem addig - súgta halkan fülembe, a szívem pedig összefacsarodott szavaira. Lay volt az utolsó a Földön, aki ezt érdemelte. Nem, ilyet senki sem érdemelt. Az egész életét elbaszta az a rohadék. Az agyamat ellepte a düh, és mire felocsúdtam, túlságosan is megszorongattam szerencsétlent.

- Baszki! - ijedten léptem hátrébb, amint észrevettem magam és aggódva siklottak végig rajta íriszeim. - Istenem, bocs! Nem akartam, eskü! - legnagyobb döbbenetemre csöndesen felnevetett, majd gyengéden mellkason öklözött. Ezt most nem tudom követni. Bár Lay hangulatingadozását is ugyanolyan nehéz volt mindig is, mint a sajátomat.

- Jólesett - hangja elhalt, s egy aprócska mosollyá szelídült. Akadozva emelte fel kezét, azt követően lehúzta fejemről a kapucnit és végigsimított néhány tincsemen. Szerintem kész voltam ott helyben meghalni a hevesen verő szívemtől, de persze tudta még fokozni. Mert nem is ő lenne. - Tetszik a hajad.

Legszívesebben elbújtam volna, hogy ne is lássa a vörös képem, azonban rohadtul örültem az érintésnek, a szavaknak, az édes mosolynak. Mindennek. Hiszen csak nekem szóltak. Ráadásul végre nem szomorúan pillantott rám. Tekintete lágy volt és sok olyan érzelmet véltem felfedezni benne, amikre eddig csak elvétve éjjelente, egyedül mertem visszaemlékezni a lakásomon. Amikor senki sem látott. Ne nézz rám így, kérlek, Lay, mert különben olyat teszek itt, s most, amit lehet, mindketten megbánunk.

Yixing

Chen fekete szempárja elhomályosult tettemre és tisztában voltam vele, hogy kísértem a Sorsunkat, ám képtelen voltam nem megcirógatni puha bőrét, miközben elvettem kezemet tőle. Ujjaim éppenhogy csak érintették orcáját, s egy pillanattal később karom már mellettem lógott. Nagyot nyelve sandítottam félre a vágyakozó szemektől és inkább az épület tetejének a padlóját kezdtem el vizslatni. Istenem, Chen, ne nézz rám ilyen szemekkel!

Meglepődve lestem fel, mikor láttam, hogy megmozdul balja, aztán esetlenül belemarkolt tavaszi kabátom szélébe. Sután közelebb lépett, ami a mi esetünk túl közel-t jelentett, de úgy tűnt, kurvára nem érdekli. Kíváncsian figyeltem, látszódott, hogy nagyon vesződik magában és őszintén szólva megértettem érte. Elmém már kreálta a lehetséges végkimeneteleket a szituációhoz, és bevallom, megrémültem attól, hogy… Hogy némelyiktől ketyegőm milyen sebesen vert.

Lehunytam pilláimat, ahogy tagja mellkasomra simult és, mielőtt reagálhattam volna, óvatosan nekitolt a korlátnak. Lélegzete államnak csapódott és, bár nagy volt a kísértés, nem mertem összekapcsolni pillantásunkat. Gőzöm sincs, hogy akarom-e a folytatást.

- Lay… - lehelte alig hallhatóan a nevemet, mire kb az összes szőrszálam égnek állt. Nos, a testem továbbra is kitűnően veszi a jeleket. Nem tudom, hogy ez most jó hír-e, vagy sem. - Nem hiszem, hogy… Kibírom veled… Kettesben. Túl nagy a… Csábítás - suttogta, s közben, míg beszélt, szája súrolta az enyémet. 

A világ megfordult körülöttem és az az igazság, hogy ebben a szent másodpercben, én sem voltam biztos abban, hogy kibírom, holott eddig úgy hittem, egyedül döglök meg a szobámban. Úgy, hogy az utolsó ilyen típusú testi érintést életem megrontójától kaptam. Erre itt voltam ebben a helyzetben. És Chen kávé illatú ajkai nagyon kívánatosak voltak.