Elkárhozott szenvedély [ShowXing]

Sziasztok :) Nos, eléggé nehezemre esett kitenni ezt a történetet, napok óta kész volt, de míg először jónak éreztem, most már nem. A kedvem valahol a béka segge alatt van jelenleg, ez meg is látszik az írásomon szerintem, főleg a végén, amit vagy ötször írtam újra. Nem tudom, remélem, azért lesz, akinek tetszeni fog. Kellemes olvasást hozzá ^^

Cím: Elkárhozott szenvedély

Páros: ShowXing

Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Luo Zhi Xiang (Show Luo)

Műfaj: angst (talán túlságosan is depresszív, nem tudom), egyperces

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, szexuális utalások, erőszak említése, halál

A zongora minden egyes lenyomott billentyűje keservesen csendült fel a fiatal ujjai alatt, akárhányszor csak újrakezdte az oly sokszor játszott, szívének legkedvesebb dallamot, ám egyszer sem sikerült elérnie, hogy úgy hangozzon, mint ahogy azt ő szerette volna. Gondolatai elkalandoztak, a hangszer pedig követte lelkének fájdalomtól, s szenvedéstől törött darabjainak kívánságát. Mint ő is tette, valahányszor a férfi csak ránézett.

Apró könnyek hullottak a gyönyörű, ugyan kicsit megviselt fára, azonban a mű nem maradt abba, pedig már látni sem látott semmit sem a sós cseppektől. Hagyta, kezei vezessék, még akkor is, amikor a csendes sírdogálás hangos zokogássá változott. Ennek ellenére, talán a valaha volt legcsodálatosabb szerzeményét készítette el, hiába öntudatlanul történt a dolog. Mint szerelembe esése egy nála jóval idősebb férfiba.

Hirtelen, minden előzmény nélkül ért véget az igencsak depressziós szám, karjai elgyengülten estek ölébe. A zeneterem hatalmas ablakán keresztül besütöttek a kora tavasz első sugarai, az épphogy csak kirügyezett fák levelei árnyékot vetettek a fiú meggörnyedt, fáradt, roskatag testére, ő maga pedig a zongorára. Mint tavaly ilyenkor, viszont akkor még boldog volt.

Tekintete a kissé megkopott kulcsra tévedt, amit hetykén a hangszer tetejére hajított, miután berohant a helyiségbe, majd a mellé dobott nyakkendőre pillantott. Gyötrelmes kín hasított szívébe, amint felrémlett előtte a mindössze egyetlenegy nappal ezelőtti éjszaka, mikor a férfi biztosította afelől, csakis őt szereti, miközben ujjai ott érintették, ahol még soha senki más rajta kívül.

Teste felforrósodott, ahogy az emlékek szép lassan utat találtak a felszínre, pedig alig néhány órája döntött úgy csupán, hogy többet nem gondol a másikra, mégis… Képtelen volt elfelejteni a gyönyört, amit élete első, s utolsó szerelme okozott számára. Sosem lesz még egy. Sosem fogják észrevenni, mert… Mert őt sosem látták meg.

Reszkető kezekkel simított végig a puha, királykék színű anyagon, majd gyengéden markába zárta, mire ismét felderengett pár emlék az előző együtt töltött időkből. Egy zavart, esetlen első alkalom pontosan egy évvel ezelőttről; egy kalandos, mámorító nyári utazás; egy őszi séta a folyamatosan hulló levelek alatt a közös lakásuk melletti kis parkban; egy szerelemtől, ám félelemtől remegő hang a tél egyik leghidegebb napján, ami… Az övé volt. A férfi sosem viszonozta egyetlen szavát sem mostanáig, de ez is hazugság volt. Bárcsak ne mondott volna inkább semmi se.

Ügyetlenül helyzete a nyaka köré a nyakkendőt és még annál is sutább mozdulatokkal igyekezett megkötni azt, azonban nem járt sikerrel. Nem értett hozzá. Idegesen tépte le magáról, s a ruhadarab hosszú, vörös csíkkal jutalmazta dühös tettét, amitől csak még feszültebb, mérgesebb lett. Aztán ismételten felrémlett egy emlék egy ködös, homályos estéről. Nemcsak látta lelki szemei előtt, bőrén érezte, ahogy az idősebb durván megérinti, karjait összekötözi azzal, amely jelenleg is az ujjai között pihent, mégis… Emlékezett arra a bizonyos éjjelre, de nem szólalt fel egyszer sem amiatt, ami akkor történt.

Az elapadt könnyek újra útra keltek, egymás után érkeztek meg hófehér nadrágjára, végül egy hatalmas foltot alkottak, ám ez a fiatalt nem érdekelte, reményvesztetten bámult ki az ablakon. Az előbbi fényesség már sehol sem volt, a hirtelen jött vihar könyörtelenül lecsapott, s a kínai tudta, neki ennyi volt.

Túlságosan szerette a férfit az összes szégyenletes, undorító és visszataszító cselekedetével együtt, talán ezért is tűrte szótlanul azt, hogy darabokra törje a szívét minden szörnyű pillanatban. Mint most. Kihasználták, majd elhagyták egy szebbért, egy fiatalabbért, egy jobbért, ő mégis még mindig várt, hát ha kinyílik a terem ajtaja és felbukkan a sokat látott, festett barna hajzuhatag, holott tisztában volt vele, sosem jön már vissza.

Örökké tartó másodpercek, végeláthatatlan órák, néhány szívfacsaró, melankolikus dallam, párszor elhaló, csöndes zokogás, egy nyikorduló ablak, egy gyönyörű, a napsütésben megcsillanó nyakkendő, s egy test, amihez tökéletesen illett, hiába volt már sápadt és élettelen.

Reményvesztett ígéret [ShowXing]

Sziasztok :) Tőlem szokott módon egy angst történettel jöttem, nem valami hosszú, alig pár szavas csupán, de már nagyon régen szerettem volna megírni ezt, ezzel a párossal. Remélem tetszeni fog Nektek ^^ Kellemes olvasást ^^

Cím: Reményvesztett ígéret

Páros: ShowXing

Szereplők: Luo Zhi Xiang (Show Luo) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

A tágas lakosztály kongott az ürességtől, egyedül egy bánatos, letört fiatal férfi ült a nappali fekete bőrkanapéjának kellős közepén. Odakint tombolt az először még csak nyári zivatarnak tűnő égi áldás és hangosan üvöltött a szél. A zápor végül olyan irdatlan méreteket öltött, hogy még a várost is megbénította. Yixing elbűvölve hallgatta, úgy érezte, elnyomja a saját kis világában tapasztalt vihart.

Vontatottan fordította oldalra fejét s pillantott ki a hatalmas faltól falig érő ablakon, hogy a hangokhoz végre képeket is társíthasson. Tekintete lassan követte az eső mozgását, majd inkább az üvegen sebesen lefolyó aprócska cseppeknek szentelte figyelmét, végül abba is belefáradt, így lehunyta az amúgy is igencsak megviselt íriszeit. Lelki szemei előtt felrémlett egy mámorító, gyönyörű éjszaka, illetve egy igéző, barna szempár, majd az, hogy reggel egyedül volt. Csak úgy otthagyták, mint egy…

Dühösnek kellett volna lennie és eleinte még az is volt, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, megnyugodott. Magát okolta, mert olyasmiben reménykedett, ami már a legelső másodperctől fogva halálra volt ítélve. Néhány óvatos pillantás, majd kedves szó, végül egy-egy lágy, puha érintés s olyan könnyedén hullott a férfi karjaiba, hogy az így utólag belegondolva is rettentően szánalmas és undorító volt.

Gondterhelt sóhaj csúszott ki Yixing ajkain, majd lassan feltápászkodott, hogy ő is itt hagyja a helyet, ahogy azt órákkal ezelőtt már meg kellett volna tennie, ám képtelen volt rá. Ujjai remegve siklottak végig a bőr anyag sima felületén, majd a karfának dőlt párnát felkapva, egy nagyot szippantott. Csöndes sírás bukott ki belőle, mikor megcsapta a férfi kellemes édeskés, mégis férfias illata és bármit megadott volna azért, hogy most itt legyen vele, még ha csak a szoba túlvégén is lett volna. Legalább itt lett volna. Vele.

Forróság kúszott végig gerince mentén, amikor megérezte, hogy egy tenyér a hátára simult és elméjében ismét felderengett néhány momentum az éjjel átélt szédítő pillanataiból. Egy óvatos érintés a csípőjén, majd combján, pár elbűvölő, csábító ígéret a fülében, néhány észveszejtően szenvedélyes csók ajkain. Aztán a hideg, üres kanapé.

- Itt vagyok - súgta csöndesen az éjszaka is oly sokat hallott mély bariton hajába. Yixing eddig alig észrevehető sírása hirtelen hangos zokogásba fulladt, el se hitte, hogy jól hallotta, amit hallott. Képtelenség.

Reszketve kapaszkodott bele az idősebb karjaiba, mikor érzékelte azokat a dereka köré kulcsolódni és igyekezett minél erősebben magához szorítani az izmos testet, mert tudta, ez is csak egy újabb kecsegtető álom. Pillanatokon belül semmivé válik úgy, ahogy az eső okozta pocsolyák is eltűnnek a nyári forróságban, ő pedig majd áll ott megtépázva a vihar végén. Egyes egyedül a reményével s fájdalmával.

A bűntudat mélységei [ShowXing]

Sziasztok :) Ohho, kétszer is egymás után, még én is meglepődtem xD Ezúttal egy ShowXinggel jöttem, mert kb úton-útfélen kiverték a szemem Show Luo instagram képével és egyszerűen muszáj voltam írni, főleg, hogy jócskán hónapokkal ezelőtt volt az utolsó velük, pedig már olyan rég akartam hozni valamit. Elég rövidke lett, de hosszabbat nem akartam T.T Na, de itt van, remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

Cím: A bűntudat mélységei

Páros: ShowXing

Szereplők: Luo Zhi Xiang (Show Luo) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst (ja, igen, eléggé), egyperces (?)

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Mélységes bűntudatot érzett. Vagy talán akár önutálatnak is lehetne nevezni. Gyűlölte saját magát azért, amit tett. Amit tesz. Mert éppenséggel pont most rúgott fel mindent. Érte. Sose hitte volna, hogy lesz valaki, aki ennyit fog jelenteni neki, de tisztában volt vele, hogy ez nem történhet meg még egyszer. Nem lehet.

Yixing szemeibe könnyek szöktek, miközben a szétdobált ruhák között kutatott a sajátjai után, majd mikor az izmos karok hátulról köré kulcsolódtak, ki is csordultak azok. Remegve állt az idősebb kezei között és bár tudta nem kellene tovább feszítenie a húrt, belesimult az érintésbe. Bármennyire is bánta az elmúlt órát, muszáj volt beismernie, a másik olyan biztonságérzetet árasztott magából, amit még az anyja szoknyáját szorongatva sem érzett.

Szorosan ölelte magához éjszínű öltönynadrágját és az még sötétebb lett, mikor ráhullottak a szemeiből potyogó könnyek. Felcsuklott, ahogy a barnahajú ujjait óvatosan arcára csúsztatta, hogy letörölje őket, majd, amint az rájött semmi esély rá, hogy a fiatalabb kicsit is megnyugodjon ennek hatására, inkább még jobban magához vonta.

Yixing örült, hogy a mögötte állónak esze ágában sem volt megfordítania, hogy szembenézzenek, mert nem tartotta valószínűnek, hogy sikerült volna tartania a szemkontaktust. Csöndesen sírdogálva bámult egyenesen lefelé a márványkövekre, majd a szürkés szőnyegnek szentelte figyelmét. Igyekezett mindennel foglalkozni csak azzal nem, amit a szíve mélyén érzett.

Tudta, hogy undorító dolgot csinált. Hányingere támadt, ahogy felrémlett előtte a kedveskedő üzenet, amit pont reggel kapott párjától, ő mégis itt volt. Egy másik férfi karjai között. Hogy tehetett ilyen visszataszítót?

- Ne bánd meg, kérlek. Minden okkal történik - súgta halkan az idősebb a fülébe, majd lassan maga felé fordította és úgy állt neki szárazzá varázsolni a bőrét, de ezúttal sem járt sikerrel; a feketehajú könnyei megállíthatatlanul törtek elő. A fiú kezei közöl kizuhant a ruha, majd zokogva bújt a másikhoz, pedig nem szabadott volna, de nem tudott mit tenni ellen, egyszerűen úgy érezte, ha akár csak egy centivel is messzebb megy, megfullad a bűntudattól. A hiányától. Szüksége volt a férfira.

Vajon képes lenne még ennél is mélyebbre süllyedni? Vajon képes lenne még ennél is gyomorforgatóbb dolgot tenni? Vajon képes lenne még ennél is jobban gyűlölni magát? Válasz egyszerű volt; igen. Mert valójában szerelmes volt. És ez volt a legförtelmesebb mind közül, amit érezhetett.