Örökre [LayXing] 2. Rész

Sziasztok :) Megjöttem a LayXing következő részével. Újabb szereplő bukkan fel és imádtam a párbeszédet írni, amit Yixinggel folytatott :D

Első, akit megpillantottam ébredésemkor Joonmyun volt. Ijedt arckifejezéssel nézett le rám, de ahogy észrevette, hogy felébredtem düh is csillant szemeiben.

- Yixing, miért nem szóltál, hogy megsérültél? Annyira megijedtem… Mindenki megijedt, amikor láttuk, hogy vér folyik a fejedből aztán… Aztán meg összeestél. Ha Lay nem kap el, lehet még több bajod lett volna.

- Hmm… Jól vagyok már, ne aggódj, kérlek.

- De aggódom, én…

Felültem és felpislogtam rá bűnbánó arccal.

- Tényleg ne haragudj. Én-

Szavam elakadt, amint száját az enyémhez érintette. Nem volt csók, inkább csak egy szájrapuszi, de így is teljesen ledöbbentem. Mégis mi ez most? Joonmyun, ő…? Fél másodperccel később már újra egyenesen állt és úgy nézett le rám.

- Joonmyun… Ez… Mi volt? - kérdeztem halkan miközben mutatóujjamat ajkaimhoz érintettem.

- Majd megbeszéljük, ha jobban leszel. Most megyek, mert a tanár csak az óra feléről engedett el, hogy megnézhesselek. Azt hiszem Lay mindjárt jön és haza visz. Csak a cuccaitokat szedte össze - s mint egy végszóra ki is nyílt az ajtó és a bátyám lépett be rajta. Kezében ott voltak a táskáink és az én ruháim is.

- Joonmyun, a tanár mondta, hogy most már menjél vissza - Lay hangja fagyosan csengett, ahogy barátomhoz szólt, de amaz csak kedvesen elmosolyodott.

- Köszönöm, hogy szóltál. Sziasztok! Yixing, majd hívj hogy vagy, rendben? - bólintottam és intettem neki.

- Öltözz! - lesütöttem pilláimat testvérem hangja miatt. Velem miért ilyen? - Jaj, az isten szerelmére! - mordult fel. - Gyorsabban nem megy?

Értetlenül meredtem rám. Most mi a fasz baja van komolyan? Néha úgy változik a kedélyállapota, mint egy csajnak a menstruációkor… Közelebb lépett hozzám és pillanatok alatt megszabadított az összes ruhámtól. Zavarba jöttem. Miért csinálja mindig ezt?

- Megy egyedül is.

- És itt alszunk, baszod… - milliméterekre volt arcomtól miközben begombolta ingemet. Elgondolkozva néztem az ismerős mégis ismeretlen vonásokat rajta. Ugyanolyan volt, mint én, de ha jobban nézi az ember felfedezi a különbségeket. Szemei komorabbak voltak, arcvonásai férfiasabbak, ajkai pirosabbak, mint nekem.

- Fel tudsz állni? - kérdezte csöndesen. Bólintottam, de azért elfogadtam felkínált kezét. Abban a pillanatban, hogy felálltam rájöttem, hogy gyengébb vagyok, mint hittem. Fáradtan dőltem neki Lay-nek, akinek karjai rögtön körülöleltek. - Majd lassan megyünk.

- Ajj… Ilyenkor ritkábban jár a busz - morogta idegesen már kint a buszmegállóban miközben a menetrendet böngészte. - Gyere, ülj le ide. - Leültetett a padra, épp arrébb akart lépni mikor kezéért nyúltam és lehúztam magam mellé, hogy rá tudjam hajtani a fejem a vállára. Nagyon álmos voltam.

- Yixing, megjött a busz - nehezen nyitottam ki szemeimet és felállni annál is nehezebben ment. Aztán még felmászni a buszra. Tényleg örültem, hogy ott van nekem Lay, mert nem tudom egyedül, hogy hogy ment volna. Fent a járművön sajnos csak egy hely volt, de ikrem nem húzta a dolgot; leült, majd engem az ölébe ültetett. Valószínűleg más helyzetben rákezdtem volna, hogy ez most mi, de jelen esetben nem érdekelt, csak aludni akartam.

- Yixing… Leszállunk - gyengéden végigsimított arcomon, majd megfogta a karomat és lesegített a buszról. Már megint olyan kedves. Az orvosiban miért nem volt az?

Amint beléptünk még a cipőmet sem vehettem le, Lay rögtön a szobánk felé indult és lefektetett. Halványan érzékeltem, hogy helyettem ő szabadít meg a cipőtől, majd betakar, aztán már el is aludtam.

***

- Anya - motyogtam halkan. - Mennyi az idő?

- Kilenc óra. Yixing, mégis mi történt veled? Lay csak annyit tudott mondani, hogy összeestél tesi órán. Hol szerezted ezt a sérülést?

- Ez a rész engem is érdekelne - szólt közbe az említett.

- Elestem.

- Már megint. Nincs ennél jobb hazugságod?

- De tényleg. Még-Még a buszon. Anya… Nagyon fáj a fejem… - mindjárt meghalok úgy lüktet. Normális ez? Lehet kórházba kellett volna mennem vele?

- A buszon? Kai-

- Semmi köze Kai-nak ehhez. Elestem és bevertem a fejem - még én is meglepődtem milyen hűvösen ejtettem ki a szavakat, nemhogy a szobában lévő többi személy.

- Lay, vigyázz rá, oké? Ma éjszakás vagyok, nem tudok itthon maradni és figyelni rá.

Lay figyelése annyiban kimerült, hogy a telefonját nyomkodta, majd tizenegy körül azt is megunta és inkább lefeküdt aludni. Na szépen vagyunk. Mindegy. Leszarom.

Feltápászkodtam az ágyról, hogy valami kaja után nézzek, mert bizony, én még ma nem ettem az égvilágon semmit se. Lustán másztam ki a konyháig, majd két ásítás között csináltam magamnak egy szendvicset. Bátyám - nem hazudok - körülbelül három másodperccel azután érkezett, hogy kész lettem.

- Nekem is csinálj egyet - motyogtam valami nagyon szépet az orrom alatt, de azért neki is adtam egyet. Még a légy zümmögését is lehetett hallani olyan nagy csönd volt közöttünk. És ez zavart.

- Joonmyuntól hallottam, hogy te kaptál el a teremben. Köszönöm.

- Ne köszönd. Mégsem hagyhattam, hogy betörd a szép orrodat. Ha az enyém egyszer elferdül verekedés közben a tiédet fogom mutatni az orvosnak, hogy olyat csináljon.

Na szépen vagyunk…

***

- Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban. Köszi, hogy elhoztad a leckét. Joonmyun…

- Hogy hogy ilyen későn akartál találkozni? - vágott szavamba legjobb barátom. Vagy már nem így kéne hívnom? A csók vagy mi óta nem tudom hányadán állunk.

- A bátyám… Öhm… Fogalmazzunk úgy, elfoglalt jelenleg. És nem akarom zavarni.

- Áh, értem. Yixing… A múltkorival kapcsolatban… Én…

- Csak végzett már Lay, mindjárt jövök, csak beviszem a füzeteket - Ááá, az előbb én akartam felhozni, de rögtön meg is bántam, most meg ő. Muszáj volt félbeszakítanom. Azt se tudom mit mondjak neki.

Lassú lépekkel haladtam a szoba felé, hogy minél később érjek vissza Joonmyunhoz és már a kilincsen volt a kezem mikor rájöttem, hogy jobb lesz inkább mégse bemenni. Lay még nem végzett tevékenységével, amit az ajtó mögül jövő igen hangos nyögések is bizonyítottak. Ez volt az első alkalom, hogy megkért, hogy későn jöjjek haza, mert hazahoz valakit. Félreértés ne essék, eddig is hozott haza különféle embereket, de ezúttal rákérdezett nem baj-e. Ezt is betudtam újonnan jött kedvességének és örültem is, legalább nem nyitok rájuk. Anyám baszki hányszor megtörtént. Olyan dolgokat láttam, amiket legszívesebben elfelejtenék. Főleg azt a hármast.

- Nem megyünk el sétálni kicsit? - kérdeztem meg barátomat mikor újra mellette álltam. Bólintott, majd el is indult az egyik irányba, én pedig követtem. Némán haladtunk a ház környékén szinte körbe-körbe, de aztán egyszer csak megtorpant és felém fordult. Tudtam mi jön. És rohadtul be voltam fosva miatta.

- Yixing… Ami pár napja volt… Mondtam, hogy majd megbeszéljük, ha jobban leszel.

- A csók… - motyogtam és éreztem, hogy elvörösödöm. Miért is?

- Igen… Nekem… Az nem véletlen volt. Vagy ilyesmi. Én… Kedvellek. Elég régóta, hogy őszinte legyek és szeretném, ha… Ha több lenne köztünk. Ha járnánk.

- Én…

- Nem várok rögtön választ. Csak… Gondold át. Hogy te hogy érzel. Irántam. Elfogadom a visszautasításod is, csak… Gondold át.

- Rendben.

- Köszönöm.

- Joonmyun…

- Hmm?

- Lehetne, hogy…? - még jobban zavarba jöttem a kérdésem miatt, így csak a számra mutattam. A múltkori olyan rövid volt. Véget ért mielőtt bármit is gondolhattam volna. Talán, ha megcsókol, könnyen el tudom dönteni, hogy akarok-e vele lenni. Csak érezni fogok valamit közben, ha meg nem, akkor nyilván nem akarok vele lenni. Még azt se tudom, hogy a férfiak érdekelnek vagy a nők.

Joonmyun közelebb hajolt hozzám, majd puhán megcsókolt. Nem volt sokkal hosszabb, mint az előző, de valahogy más volt. Talán mert tudom, hogy hogy érez irántam?

- Jó éjszakát, Yixing - suttogta mosolyogva miután elvált ajkaimtól. Nekem egy bólintáson kívül nem futotta többre, így csak néztem, ahogy elsétál hazafelé. A rohadt életbe! Még mindig nem tudom…

- Szóval Kim Joonmyun - hallottam meg magam mögött egy hangot, mire ijedten ugrottam egyet. Hátrafordultam és rámeredtem az ismeretlen srácra. Ki ez? Ő volt Lay-nél?

- Mi-Mi közöd hozzá? Ki vagy egyáltalán?

- Nekem semmi, de a tesódnak nem fog tetszeni. Egyébként Sehun. Oh Sehun. Lay… Hmm… Barátja. Igen, barátja.

- Mármint olyan barátja?

- Dugunk, ha erre irányult kérdésed.

- Igazából úgy értettem, jártok? - motyogtam elvörösödve. Azért ilyen nyíltan kimondani…

- Jaaa - vigyorodott el - nem. Csak dugunk. Egyikünk sem egy monogám típus. Egypárszor már ránk nyitottál. Furcsa szokásaid vannak, mit ne mondjak - röhögte el magát.

- Azok… Azok csak véletlenek voltak. Lay sosem… Sosem mondta, hogy vannak nála, én meg…

- Nyugi, csak szívatlak. Gondoltam, hogy nem vagy perverz. Süt az arcodról a szűziesség. Gyanítom minden perverziót Lay kapott. Bár… Nem is bánom. Nem ismerek nála jobbat szex terén. Hmm... - megnyalta ajkait, majd ismét elvigyorodott. - Inkább megyek, mert még a végén visszamegyek még egy menetért. És azért zsinórban négy menet kicsit sok. Még nekem is. Meg szerintem Lay-nek is. Szia!

Tátott szájjal néztem a srác után. Életemben nem hallottam senkit így beszélni az utcán a szexről. Igazából máshol sem, de… De nem ez a lényeg!

Még mindig totál vörösen léptem be a bejárati ajtón, majd egy sóhajjal lerúgtam cipőmet. Felkaptam a konyhaasztalon hagyott füzeteket és szobánk felé indultam. Azért merem remélni, hogy legalább kiszellőztetett! Úgy látszik szerencsém volt, mert Lay a nyitott ablak előtt állt és kifelé bámult. Csendben leraktam cuccaimat és már fordultam is volna ki a fürdőbe mikor megszólalt.

- Miért pont ő? - kérdezte halkan.

- Mi van?

- Miért pont Joonmyun? - Látott volna minket? - Miért nem más?

- Nem sok közöd van hozzá, hogy-

- De van! - kiáltott fel dühösen, amitől ijedten rezzentem össze. - Bárki, ismétlem, bárki jobb lenne nála! Legyen az egy csaj vagy pasi, még ha egy kecske, az is jobb, mint ő! Nem fogadom el, hogy vele vagy!

- És szerinted mégis mióta adok én a te véleményedre? - szóltam vissza ingerülten. Na nehogy már még ő döntse el kivel vagyok együtt!

- Lényegtelen, hogy adsz-e vagy sem, akkor se engedem meg!

- Anyád! - vágtam hozzá a tusfürdőmet és kisiettem a szobából. Sőt a házból is.

- Most mégis hova mész? - futott utánam.

- Nem mindegy? Annyi idős vagyok, mint te, nekem is jogom van éjjel kint lenni. Vagy ezt is megtiltod?

- Ilyen arccal mint, ami neked van? Igen! - Hát az agyam eldobom baszki!

Egy hátraarccal indultam volna tovább, de ő elkapta a derekamat és felkapott a vállára. Akaratlanul is felsikítottam, azért ez egy nemmindennapi eset volt. Mi a faszt beszélek? Ilyen még sose fordult elő velem!

- Teszel le!

- Nem! - vágta rá ellenmondást nem tűrő hangon és a ház felé fordult. Lábam meglendült és gyomron rúgtam, mire hangosan feljajdult és velem együtt elterült a házunk zöld pázsitján. - Mi a jó isten? - nyöszörögte halkan alig fél centire az arcomtól.

- Ne-Ne haragudj… Nagyon fájt? - Jézusom, azért remélem semmijét nem törtem el!

Váratlanul megragadta a csípőmet és egy határozott mozdulattal maga alá fordított. Ujjai a csuklóimra kulcsolódtak, testével erősen a földhöz szegezett.

- Kérlek… Kérlek, ne járj Joonmyunnal - elkerekedtek szemeim kérését halva. Sosem mondta még nekem azt a szót, hogy “kérlek”.

- Miért? Miért mondod folyton, hogy ne?

- Mert… Mert ő nem illik hozzád, Yixing. És… És ő nem lenne jó hozzád. Kérlek…

- De hát… Ő az egyetlen barátom. Rajta kívül nincs is senki, aki egyáltalán megnézne magának.

- Biztos van. Helyes fiú vagy, Yixing. Csak… Csak legyél nyitottabb. Joonmyun csak össze fog törni téged.

- Mir-

- Jártam vele - szakított félbe.

- H-hogy?

Örökre [LayXing] 1. Rész

Annak ellenére, hogy elég furcsa még mindig ezt szeretem a legjobban. Igen. Furcsa. De szeretem. Meg Yixinget is. De ez biztos nem tűnt még fel senkinek.

Cím: Örökre

Szereplők: Zhang Yixing / Lay, Kim Jongin (Kai), Kim Joonmyun (Suho), Oh Sehun (EXO)

Páros(ok): LayXing (aha, igen, jól olvasod), LayHun, KaiLay, SuLay, JoonXing (vagyis SuLay, de ha tovább olvasod megérted miért így írtam)

Korhatár: 18+

Figyelmeztetések: fiú x fiú szerelem, incest (twincest) - vagyis vérfertőzés, trágár beszéd, erotikus tartalom

A történetben Yixing és Lay két különálló személy; testvérek, ikertestvérek hogy pontos legyek.

Apró sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy becsuktam magam után a bejárati ajtót este tizenegykor. Már rég itthon kellett volna lenne és ezt más sem bizonyítja jobban, mint a tizennégy nem fogadott hívás anyámtól. Biztos kivan már idegileg. Tényleg fel kéne már tölteni a kártyámat…

- Hol voltál? - fakadt ki gondolataim szereplője abban a pillanatban, hogy meglátott.

- Tanultam - motyogtam halkan.

- És még-

- Anya… - szakítottam félbe - Fáradt vagyok. Majd holnap, jó?

Nem is vártam meg, hogy bármit is mondjon, azonnal szobám felé indultam. Bocsánat, szobánk. Merthogy osztoztam rajta az ikertestvéremmel, Lay-jel. Sokszor mondják, hogy az ikrek hiába hasonlítanak kívülről, belülről ég és föld a személyiségük. Ránk ez különösen igaz. Én valószínűleg valamilyen cégnél végzem, ő pedig biztos, hogy a sitten.

- Jaj, megjött a kis stréber - fogadott rögtön. Megforgattam szemeimet, ledobtam a táskámat a földre az ajtó mellé és keresztbe fontam karjaimat.

- Jaj, itthon van a drogbáró - vágtam vissza neki kapásból, mire felült az ágyon és félredobta fülhallgatóját.

- Kidobtak a könyvtárból miután rájöttek, hogy szó szerint falod a könyveket?

- Kidobtak a sztriptíz bárból miután rájöttek, hogy még kiskorú vagy?

- Olyan mozgással mint, ami nekem van, akkor se dobnának ki, ha csak tizennégy éves lennék, nemhogy egy hónap híján tizennyolc - beletúrt fekete hajkoronájába és kacsintott egyet felém, majd leugrott az ágyáról. Zsebre tett kézzel, lazán sétált oda hozzám és egészen közel hajolt hozzám. - Miért jött a kis eminens diák ilyen későn haza?

- Nem tartozik rád - morogtam, majd félretoltam, hogy az ágyamról felszedhessem a törülközőt, hogy ki tudjak menni fürödni.

- De engem olyan nagyon érdekel - nyafogott és a csuklómnál fogva visszahúzott. Fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat és a karomhoz kaptam. Lay összeszűkült szemekkel nézett rám, majd hátranyúlt és felkapcsolta a nagyvillanyt. Hunyorogva pislogtam felé és mikor hozzászokott szemem az erős fényhez ijedten hőköltem hátra, ahogy megláttam dühös íriszeit.

- Ki tette ezt veled?

- M-Mit?

Testvérem tekintete lassan járta végig testemet, s végül alsó ajkamon pihent meg.

- Megvertek? - kérdezte idegesen.

- N-Nem. El-Elestem.

- Francokat. Felismerek egy ököl okozta felrepedt ajkat. Megkérdezem még egyszer és őszinte választ akarok; megvertek?

- Mit érdekel az téged? - fakadtam ki ingerülten. - A büdös életbe nem foglalkoztál velem, sértegettél, megaláztál mások előtt, most mégis mit izgat téged, hogy megvertek-e vagy sem? Szarjál a fejemre, mint eddig, oké? - Mérhetetlenül mérges voltam. Mégis a faszt érdekli mi a geci van velem?

Kirobogtam a fürdőszobába és már épp vágtam volna be az ajtót, mikor becsúszott a résen.

- Mi a francot nem értettél azon, hogy szarjál a fejemre?

- Lehet, hogy sokszor sértegettelek, aláztalak meg, de sosem nyúltam hozzád fizikailag - suttogta, s közben gyengéden megemelte az államat, hogy jobban megnézhesse a számat. Hogy őszinte legyek nagyon meglepődtem Lay-en. Ez… Ez kedves volt tőle és én ilyet még sose láttam tőle. Se felém, se senki más felé.

- Nem… Nem olyan rossz. Volt már rosszabb.

- Nem ez az első eset? - átkoztam magam, amiért véletlenül kicsúszott. Véletlen lett volna? Talán inkább kíváncsi voltam, hogy hogy reagál rá, ha megtudja nem ez az első.

Tekintete ismét végigmustrálta egész testemet, majd hirtelen pólóm szegélyéhez nyúlt és egy határozott mozdulattal leszedte rólam. Rémültem öleltem át saját magamat; egyrészt mert szégyenlős voltam, másrészt, hogy ikrem ne láthassa mennyi seb van rajtam. Hallottam, hogy felzihál, majd megragadta vállaimat, hogy jelezze, nézzek rá.

- Mégis mióta csinálják ezt veled? Yixing, ez… Ez nagyon sok seb.

- Miért… Miért vagy ilyen… Ilyen kedves… Most? Velem? - én tényleg nem értettem miért ilyen, hiszen… Hiszen mi már szerintem az anyaméhben sem jöttünk ki jól.

- Hogy mehetnék el amellett, hogy bántják a testvéremet? Én sosem jutottam el tettlegességig és, ha én nem léptem át ezt a határt, akkor másnak pláne nem lehet. Yixing, ki volt az? Megölöm istenbizony! - Lay mindig is egy lobbanékony ember volt, de ilyennek még sosem láttam.

Ujjait óvatosan derekamra csúsztatta, majd felemelt és ráültetett a mosógép tetejére. Kotorászni kezdett a mosdó alatti szekrényben és nem sokkal később kiemelt onnan több fajta krémet, egy jó guriga kötszert, egy kis vattát, fertőtlenítőt meg még ki tudja mit. Csak bambultam rá mint, aki még sose látott ezelőtt embert, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a bátyám áll most előttem. A lábaim között. Hogy hol? Mire feleszméltem már épp a bokáimon húzta le nadrágomat.

- Mit-Mit csinálsz? - zavartan emeltem fel lábaimat és öleltem át őket, mire Lay nevetni kezdett.

- Szerintem elloptad tőlem még magzat korunkban az összes szégyenlősséget. Kizárt dolog, hogy valaki ennyire zavarban legyen a testvérével szemben, főleg, ha még azonos neműek is.

- Én mindenki előtt így érzek… - motyogtam és zavartságom új szintre lépett, ahogy vádlijaimnál fogva szétnyitotta lábaimat. Egy kis darab vattára öntött némi fertőtlenítőt és a térdemen lévő egyik mai sebhez nyomta azt. Felszisszentem és fájdalmamban a másik lábammal combon rúgtam őt. Rémültem néztem arcára, féltem, hogy erre hogy fog reagálni, de egy arcizma sem rezdült, továbbra is szakértő mozdulatokkal ápolta a sérülésemet.

- Kapsz egy ilyen cuki spongyabobos ragtapaszt, mit szólsz? - vigyorgott rám.

- Héé! - Kuncogva ragasztotta le a térdemet az említett tapasszal, majd a mellkasomra pillantott.

- Kinyírom, aki ezt kicsinálta! Nehéz a levegővétel, ha ezt csinálom? - kérdezte halkan és óvatosan megnyomta a jobb oldalam. Válaszolnom sem kellett, testem rögtön összerándult és hangosan kapkodni kezdetem a levegőt, szemeim könnybe lábadtak a fájdalomtól. Nyöszörögve öleltem át magam karjaimmal és teljesen összegörnyedtem.

- Ne haragudj. Adok vizet, idd meg, jó?

Néhány perccel később enyhült a fájdalom, ennek ahhoz is köze lehetett, hogy Lay valami hűsítő krémmel bekente testem azon területeit, amelyeken kék, zöld vagy lila foltok voltak. Vagy ezek kombinációi. Elég sok ilyen hely akadt rajtam, főleg a hátamon és a mellkasomon.

- Hadd nézzem a szád - megemelte államat és gyengéden ahhoz is hozzányomott egy fertőtlenítős vattát. - Miért tették ezt veled?

- Mert stréber vagyok. Ahogy te is mondtad.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld. Már ezért az órácskáért megérte szarrá veretni magam. Sosem beszéltünk még ennyit.

- Sajnálom.

***

Soha nem keltem még olyan jó kedvvel fel, mint másnap. Tényleg hittem benne, hogy más lett a kapcsolatom Lay-jel, mint amilyen előtte volt. De tévedtem. És ez a felismerés jobban fájt, mint az összes sebem együttvéve. Azt hittem talán végre együtt fogunk menni, még ha késnem is kell, mert ő sosem sietett az iskolába, de nem is olyan volt, aki elalszik és azért késik. Egyszerűen csak később akart beérni, mint más. De ő csak keresztülnézett rajtam. És ez kurvára rosszul esett.

Lesütött szemmel, elkeseredetten indultam el, majd szálltam fel a tömött buszra. Én tényleg annyira reménykedtem benne, hogy… Miért néz megint levegőnek? Még csak nem is köszönt reggel...

- Hogy van a kis stréberünk ma reggel? - összerándultam, ahogy napjaim megkeserítőjének keze átlendült vállamon.

- Vedd le róla a kezed Kai vagy esküszöm, kettétöröm! - hátrakaptam fejemet, amint meghallottam testvérem hangját. Mit keres itt? Hiszen nem is szállt fel a buszra! Még otthon ült mikor elindultam!

- Nocsak Lay, esetleg te szeretnél eljátszani az öcsikéddel?

- Sokmindent szeretnék vele, de biztos nem olyanokat, amikre te gondolsz jelenleg.

- Ohh! Akkor gondolkozom más módon, de ez esetben - hirtelen felém fordult - meg kell jegyeznem Yixing, jobb lesz ha vigyázol otthon, még olyat tesz veled, am-

- KAI! - Lay ökle előre lendült, és még külső szemlélőként is meg tudtam állapítani, hogy ez kurvára fog másnap fájni. Mármint Lay kezének, Kai nem érdekelt.

Ott a busz kellős közepén álltak neki verekedni, így nem is volt meglepő, hogy a reggelt az igazgatóiban indították. Tuk. Merthogy én is ott voltam.

- Mélységesen megdöbbent, hogy magának is köze van ehhez, Yixing.

- Az öcsémnek semmi köze sincs ahhoz, ami köztem és Kai között történt. Ő csak rosszkor volt rossz helyen.

- Valóban? - fordult vissza hozzám az igazgató. Lefelé meredtem a padlóra és bólogattam. Ki kell jutnom innen. Nem bírom, mindjárt leájulok a székről. - Ez esetben elmehet.

Megkönnyebbül sóhaj hagyta el számat és kisiettem a szobából, egyenesen a legközelebbi mosdóba. Hangos sziszegések közepette húztam le a sapkát a fejemről, nyomban bedobtam a csap alá és fintorogva néztem, ahogy a víz kimossa a vért belőle. Hátranyúltam és óvatosan megtapogattam a tarkómat, de azt hittem menten meghalok úgy fájt. Majdnem elsírtam maga mikor megláttam véres tenyeremet. Miközben Kai és Lay verekedtek, az utóbbi véletlenül nekilökött az egyik kapaszkodónak és bevertem a fejemet. Fasza. Rátámaszkodtam a mosdóra és lassú mozdulatokkal próbáltam kimosni a vért, de egy idő után meguntam és benyomtam az egész fejemet a csap alá.

Második órán már bent voltunk mindhárman, ami egy nagyon izgalmas matematika óra volt. Sose szerettem. Igazából a sulit se, csak mivel nem igazán vannak barátaim mást nem tudok csinálni szabadidőmben, így tanulok. Ezért hiszi mindenki, hogy stréber vagyok. De nem vagyok.

- Yixing, odaadjam a jegyzeteimet a mai törivel kapcsolatban? - egyetlen és legjobb barátom, Kim Joonmyun tettel fel a kérdést nekem.

- Hálás lennék, köszi - mosolyogtam rá.

- Ha hálás vagy, hívj meg suli után egy sütire - vigyorgott rám, az én szemeim meg felcsillantak. Süti!

- Áll az alku! Milyen óra is lesz? - motyogtam halkan és nekiálltam megkeresni az órarendem.

- Tesi - jött rögtön a kisegítés. Fuu baszd meg… Én meg a tesi…

***

- Rendeződjetek két csoportba, focizni fogtok! - Istenem, direkt baszolni velem? Muszáj labdajátéknak lennie? Bármi más jó lett volna. Bármi, csak ne legyen benne labda.

A játék első felében nagyon jól kerültem, hogy hozzám kerüljön a labda, de utána… Mikor először ütődött neki lábszáramnak azt se tudtam, hogy mi legyen. Mármint jó, persze, tudom el kell rúgni és azért mégis csak fiú vagyok, csak értek hozzá, de ááhhh… Béna voltam én a sportokhoz. De azért csak sikerrel jártam, végül gólpasszt adtam és ez kicsit javított kedvemen.

Már nem sok volt a meccsből, de már nagyon fáradtnak éreztem magamat, a fejem is lüktetett hátul ott, ahol a sérülést szereztem. Éreztem, hogy valami meleg folyik végig tartómon, nyakamon; a fejem elnehezült, lábaim megrogytak, szemem előtt összefolyt a világ és a következő, amire emlékszem, hogy valamelyik lány felsikít, én pedig a föld felé dőlök. Aztán képszakadás.

Rossz csillagzat alatt [ChanChen]

Cím: Rossz csillagzat alatt 

Páros: ChenYeol / ChanChen (Exo) (kinek melyik tetszik)

Szereplők: Park Chanyeol és Kim Jongdae

Korhatár: 12+

Figyelmeztetések: Fiú x fiú szerelem, trágár beszéd (nagyon minimális), halál (?)

A történet AU; Jongdae orvos, Chanyeol pedig páciens. Továbbá változtattam a korokon, Jongdae fiatalabb Chanyeolnál két évvel.

Bizton állíthatom, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Komolyan. Nincs olyan dolog, amit ne törnék össze, beleértve saját magamat is. Az orvosom szerint (igen nekem saját van!) már minden csontomat eltörtem legalább egyszer. De akad olyan is, amit már többször. Például a kezemet. Először két éves koromban történt meg, bár erre nem emlékszem, de apám nagyon szereti emlegetni úgy, mint a “Tökéletes repülés”. Állítólag felüldöztem a fára egy macskát, majd én is utána mentem, aztán szépen leestem. Ekkor egyébként az állkapcsom is eltört. Aztán másodszor az általános iskolában esett meg, még elsőben. Nagymenőn beálltam focizni, de sokáig nem tartott a részemről; nagyjából három percig játszhattam mikor megbotlottam a saját lábamban és hasra estem. Pontosabban a kezemre. Aztán megtörtént két évvel később is mikor elmentünk az állatkertbe. Megcsúsztam a megolvadt fagyimon és ismét eltaknyoltam. És még mesélhetnék tovább, összesen nyolcszor törtem el a kezeimet; a jobbat ötször, míg a másikat háromszor. Vagyis hogy pontosak legyünk négyszer, mivel most ezért voltam megint kórházban.

Mióta az eszemet tudom sose aggódtam a vizsgálatokon, hozzájuk szoktam, de most be voltam parázva. Sajnos az orvosom elhunyt néhány hete egy balesetben, így újat kellett keresnünk. Nem az volt félelmem oka, hogy új, hiszen eleinte sok orvosnál megfordultam, hanem hogy fiatal. Nagyon fiatal. Még nálam is jobban. Persze anyu nyugtatgatott, hogy egy zseni meg full okos meg minden, de a tapasztalat hiányát ez nem pótolja. Féltem, hogy rosszul teszi vissza kezem vagy mit tudtom én. A végén még fordítva fog állni a karom. Na jó, azért ez nem történhet meg, de akkor is!

- Park Chanyeol! - összerándultam a nővér szólításától. Aish, legyél már férfi Chanyeol!

Nem jött össze. Remegve, a karomat ölelve sétáltam az ajtó felé. Oké, nincs mit szépíteni rajta, félek. Talán mégis kérnem kellett volna anyut, hogy jöjjön velem.

Nagyot nyeltem amint beléptem a szobába. Az egész helyiség fényben úszott pedig nem volt egy lámpa sem felkapcsolva, csak a függönyök voltak széthúz teljesen. A megszokott fertőtlenítő szag helyett kellemes fahéjas illat fogadott. Zavartan vizslattam körbe az orvost keresve, hamarosan meg is találtam, az asztal alatt. Értetlenkedve sétáltam közelebb hozzá, bár ne tettem volna. Mikor ki akart jönni belefejelt a térdembe, mivel nyilvánvalóan nem számított rám, én meg seggre estem. Most már ott is fáj…

- Jézusom, de kemény a térded - nyöszörgött halkan a fejét fogva.

A számat is eltátottam mikor megláttam. Az odáig rendben van, hogy fiatal orvos létére, de hogy ennyire, az nem. Isten bizony maximum tizennyolcnak nézem. Vagy még annyinak sem. Majd kiszúrja a szemem a kis tábláján a “doktor” titulus. Ez nem normális így.

Aprót nyeltem mikor belenéztem szemeibe - immár újra két lábon. Szórakozott képpel simogatta homlokát, ajkain egy széles mosoly ült és édes istenem még soha sem láttam ilyen tökéletes mosolyt. Ezt tuti nem lehet tanulni, erre születni kell. Egy pillanattal később arca elkomorodott és nyugtalan kifejezést vett fel. Kissé előre dőlt és aggódva nyúlt a… a fenekemhez. MI A FÉSZKES FENE?!

- Jól vagy? Nem tört el semmid? Láttam az aktád és-

- Mégis hova nyúlkál? - szakítottam félbe hisztérikus hangon. Mi a francot képzel ez magáról?

Értetlenül vonta össze szemöldökét, látszódott rajta, hogy tényleg nem érti kifakadásom okát. Tudom, hogy orvos, de akkor se nyúlkáljon ott, ahol még más sem járt soha. Nem is bírok orvosként nézni rá. És mi ez a tegezés? Tudtommal nem vagyunk barátok. Még csak ismerősök sem. Nem vagyunk mi semmik egymásnak. Hát ez kész röhej…

- Csak féltem, hogy… Mindegy - lehajtotta a fejét és kedvtelenül nézett félre, majd egy sóhaj után az asztalához ment. Ez szép volt Chanyeol…

Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, olyan volt mintha a szobát betöltő fény egyszer csak… eltűnt volna, amint az orvos mosolya is semmivé vált.

- Üljön le! - lábaim a padlóhoz tapadtak, térdeim remegni kezdtek. A tegezés eltűnt, magázni kezdett és… és olyan ridegen ejtette ki ezt a két szót, hogy esküszöm megfagyott a vér is az ereimben. - Mi történt a kezével? Hogy szerezte a sérülést?

- É-é-én… öhm… El-eles-tem. Igen. Elestem - Mégis miért zavar ennyire ez a hangnem? Mégis minek kezdtem dadogni? Kit érdekel, ha nem bír? Keresek mást helyette. Rendbe teszi a karomat és viszontlátásra.

Halkan felhorkantott, majd egy határozott mozdulattal kirúgta székét és elém sétált. Ijedten léptem hátrább, de ő csak követett, egészen a falig. Riadtan néztem a hideg, fekete szemekbe, amikből csak úgy sütött a lenézés.

- Hülyének néz?

- H-hogy? Tessék? N-nem…

- Biztos? - kérdezte furcsán búgó hangon, majd a következő másodpercben megragadta az alkaromat és megszorította. Fájdalmas kiáltás hagyta el ajkaimat, összegörnyedtem, szemeimből azonnal folyni kezdtek a könnyek. Úristen, ez nem normális! - Ez nem egy elesés miatt áll így! Tehát megkérdezem újra, mi történt? - hajolt le hozzám.

- Én… - összeszorítottam szemeimet, s közben lecsúsztam a fal mentén, azután leültem a földre. - Én egy szerencsétlen vagyok. Mindig történik velem valami. Csak egyszer, egyszer szerettem volna valami olyat csinálni, ami… ami extrém. Tudja… Biztos látta az aktám, olyan vastag, mint tíz másik együttvéve. Szóval, csak valami izgalmasat akartam, mert anyuék úgy féltenek, félnek, hogy egyszer a hullaházból hívják őket. Úgyhogy elmentem motorozni egy… egy barátommal. És elestünk.

Felsóhajtott, majd beletúrt a hajába.

- És ez volt ilyen nehéz?

- Én csak… Tudom hogy vélekednek rólam az emberek, amint megtudják, hogy hogy vonzom a bajt. Van, aki a közelembe se jön nehogy őt is valami baj érje és van, aki retteg, hogy meghalok valamelyik pillanatban. Ilyen anya is. Maga szerint mi lenne, ha megtudná, hogy motoroztam?

- Chanyeol - gyengéden tette kezét vállamra és ismét elmosolyodott -, én az orvosod vagyok. Köt az esküm, ha nem akarod, senki nem fogja rajtunk kívül tudni, hogy mit csináltál - Nem tudom miért, de a szívem óriásit dobbant, amint újra tegezett. Miért? Az előbb nagyon zavart, most meg… Aish, nem értem magam…

Ezek után vártam mikor történik velem valami, hogy ismét találkozhassak Kim Jongdae-val. Tudom furcsán hangzik, de… látni akartam. Így élni kezdtem új hobbimnak, az extrém sportoknak. Elég átlátszónak tűnhetett, amiket csináltam, de őt nem érdekelte. Vagy csak nem mutatta. Többet sosem kérdezett arról miért vagyok nála, csak begipszelte, bekötözte, összevarrta vagy akármi az éppen eltört részemet és… és mosolygott.

Évek teltek el így, aztán történt valami, ami… ami katasztrofális volt. Úgy éreztem soha sem jövök rendbe. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Autóbalesetünk volt a családommal. Még mindig eszembe jut minden nap másodpercről másodpercre pontosan mikor megtudtam, hogy… hogy… egyedül maradtam.

- Chanyeol. Chanyeol! Hallasz? - orvosom hangja tőrként fúródott fejembe, de nagy nehézségek árán sikerült legalább a szemeimet kinyitnom és ránéznem. Egyik orvosom arcán sem láttam soha ilyen sok érzelmet megjelenni, mint most az övén. - Kérlek, csak engem figyelj, jó? Nem alhatsz el! - ujjai az enyémekre kulcsolódtak és gyengéden megszorította őket. Olyan puhák voltak. Az orvosom tenyere mindig meleg és puha volt.

- A-a… a szül-ei-m? A nőv-ér-em? - az arcán az érzelmek kavarogni kezdtek, míg végül tisztán kivehetően csak a sajnálat maradt. Zokogtam. Hangosan és sokáig. Az arca többet mondott minden szónál.

Hosszú idő volt mire összeszedtem magamat, de ő kitartott mellettem, míg akkor is mikor egy idegesebb pillanatomban finoman közöltem vele, hogy húzzon a francba. Azt hiszem ekkor (vagy előbb?) változott meg a kapcsolatunk. Vagyis… nem változott csak átalakult valami mássá részemről. Tudtomon kívül történt az egész, észre sem vettem. Rájöttem mi bújik meg amögött, hogy mindig látni akarom, hogy olyan tökéletesnek találom őt, a mosolyát. Kedveltem az orvosom. Talán szerettem is. Nem tudom. Csak egy valamit tudtam; másik doktort kell keresnem.

Miután bevallottam magamnak mi van, tudtam, hogy nem maradhatok a páciense. Képtelen lettem volna vele lenni kettesben, így alig egy héttel a megvilágosodásom után már egy másiknál voltam konzultáción. Rá két héttel később pedig már arra vártam, hogy összevarrja a tenyeremet, amit akkor vágtam el amikor Jongdae-n gondolkodtam.

Lassan sétáltam hazafelé a kórházból a hidegben, elgondolkozva figyeltem bekötözött kezemet és… persze, hogy hanyatt estem a jeges úton. Halkan nyöszörögve tápászkodtam fel a fenekemet simogatva.

- Már megint seggre ültél - hallottam meg egy ismerős és fájdalmas hangot. Elkerekedett szemekkel néztem rá és egy kisebb nyögés csúszott ki a számon. Jongdae szomorúan vizslatott fekete íriszeivel.

- Hisz ismer - vontam meg félszegen vállaimat. Tekintetem nem bírtam levenni róla; még így közel a negyvenhez is ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint évekkel ezelőtt. Bár azért akadt rajta egy-két ránc.

- Egyetlen szó nélkül hagytál ott. Miért? - kérdezte néhány perc múlva síri hangon. Hatalmasan nyeltem. Mégis mit mondjak erre?

- Csak… csak muszáj volt már váltanom - volt orvosom arca egy pillanat alatt torzult el. Nem is csodálom, ez a mondat olyan volt, mintha egy régi tárgyat cseréltem volna le egy újra.

- Értem. Legalább végre tudom.

A beszélgetés itt meg is halt, már ha egyáltalán ezt annak lehetett nevezni; mindketten egy hátra arccal otthagytuk a másikat.

A mai napig sokszor elgondolkozom; ha itt bevallom az igazat, mi lett volna? Együtt lennénk? Vagy megutál egy életre? Talán jobb lett volna, ha elmondom, mert úgy esélyem lett volna egy boldog életre, de így… Azt hiszem igaz az, hogy az emberek elgondolkoznak fontos dolgokon, mikor már közel a vég. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb hibája.

- Mr. Park, látogatója jött! - lépett be a nővér a szobába. Gyorsan megigazított az infúziós tasakot, megnézett a monitorokon pár dolgot, majd már ment is ki és helyette bejött… Kim Jongdae.

- Jobban örültem volna, ha újra seggre esve talállak - szólalt meg kissé rekedt hangon, mire belőlem kitört a nevetés. Hangosan nevettem, de egy idő után sírásba fulladt jókedvem.

Azt hiszem rossz csillagzat alatt születtem vagy csak nem szeret a sors; újra van lehetőségem látni őt, bevallani az érzéseimet, de ez már nem változtat semmin sem, haldoklom. De legalább még láthatom őt. Már csak arra vágyom, hogy újra érezhessem puha tenyerét a kezemen. Egyszer, utoljára.