Sziasztok ^^ A régen emlegetett KaiChen OS-t hoztam így a hét kezdésére, ha már szabin vagyok. Bár lehet, hogy a tőlem megszokott angst életérzés nem jó hétfőre xD Igazából már akkor kész volt, amikor mondtam az egyik előző LayChen résznél, hogy lehet ezt fogom hozni, de akárhányszor átolvastam, nem voltam biztos benne, hogy átadja azt, amit szeretném, hogy átadjon. Először még tavaly fogalmazódott meg bennem egy KaiChen, bár azt vidámabbra terveztem és tök más lett volna. Na, mindegy. Végül úgy döntöttem, felteszem, ha már, egyrészt megígértem, másrészt, iiiiimádom ezt a fotósorozatot róluk és sosem volt lehetőségem használni őket (senkit se tévesszenek meg a vidám képek, de a történtben érthető lesz, miért ilyenek) *.* Jó, befejeztem, kellemes olvasást ^^
Az ecset szinte némán szelte ketté az ütemes kopogást, majd halkan csattant a pohár hűvös vizében. Az üvegen megtört a lassan a horizont alá bukó Nap gyönyörűséges játéka, illetve a túloldalán a nappali padlóján ülő sovány alak sziluettje. A fekete szempár fáradtan vette szemügyre a fiatalabb munkáját, nem értett a festészethez, azonban tudta, hogy a másik miért készíti. Emlékezni.
Még a középiskolában találkoztak. A szótlan, folyton festő srác és a nagydumás, aki nem tudja, mit akar kezdeni az életével. Utólag belegondolva, talán így volt megírva. Most már mindegy lenne úgy is, ha lett volna terve. Egy pillantás elég volt az egyik lenyűgöző festményre és megfogadta, mindig mellette lesz, mert nem akarja elszalasztani, mikor a fiú világhírű lesz.
Káprázatos alkotások kerültek ki az örökösen festékes ujjak közül, egyik lélegzetelállítóbb volt, mint a másik. Bármit képes volt vászonra vinni, egyedül embert nem volt hajlandó. Mert nem állandóak. Megállás nélkül változnak.
Az idősebb pillái megviselten záródtak le egy másodpercre, azután gyorsan rendezte vonásait és mosolyogva pillantott fel a közben felé fordult férfira. Amaz nehézkesen sétált hozzá közelebb, azt követően leguggolt elé és óvatosan végigsimított haján, s csontos arcán. Egy lélegzetvételnyi időre elidőzött ott, aztán közelebb hajolt és egy lágy csókba hívta. Esetlen volt, mintha az első lett volna, holott ez koránt sem volt igaz. Egy kis idő után rájött, miért. Remegett és sírt.
A maszatos kezek akadozva siklottak lejjebb, először nyakára, majd vállaira, végül kissé visszább, a mellkasán, kicsivel a szíve fölött torpant meg. A puha pokróc lomhán hullott a földre, ahogy elengedte, hogy a fiatalabb teljes egészében megszemlélhesse magának. A lemenő Nap, valamint a halványan égő lámpa kettőse nem szolgáltatott megfelelő fényt ehhez a tevékenységhez, mégis a művésznek ez bőven elég volt. Az érzései kipótolták a hiányt.
A vékony, ugyanakkor izmos test sehol sem volt, már csak az emlékeiben élt. Az erős kezek már nem fogták olyan biztosan az övét, mint régen. A szüntelenül huncutul csillogó íriszek megfakultak, akárcsak némely évekkel ezelőtt festett képe, amihez olcsó, vacak festéket használt. Még mindig őrzi az első minőségi tubust, amit szerelme vett neki a legelső fizetéséből.
Félt előbb nekilátni a műnek, s most úgy érezte, elkésett. Hónapok teltek el, s mégis oly kevés az idő. Nem tudja befejezni azelőtt, mielőtt párja ragyogása teljesen eltűnne. A beteges arc már így is csak halovány mása volt a régi életvidámnak. Az elmúlt időben megannyi közös fotót megnéztek együtt, jóllehet egyen sem látta azt a férfit, aki nap, mint nap felkelt mellette, kávét főzött neki, elmondott egy szörnyen rossz viccet és mindig kisikálta a beszáradt festéket a körme alól. Ezért vágyott úgy egy róla készült festményre. Egy festményre, amiben a saját érzései vannak. Minden öröme, s kínja.
Be kellene befejeznie, de oly csábító a fagyos ölelés és a reszketeg simogatás. A rekedt, akadozó szavaktól, amik a szíve legmélyére hatoltak, pedig lelke egy egészen kis időre megnyugodott. Majd holnap reggel. Lesz még idő rá, nem?
