Sziasztok :) Nem, még mindig nem LayChennel jöttem, de eskü, az is lesz
majd. Komolyan mondom, írom én, csak ezt a történetet már egy ideje dédelgetem
és most végre úgy döntöttem megosztom. (Ha tudnátok mennyivel vagyok így… Talán
a következő egy SeXing lesz, kaptam némi löketet hozzá) Kellemes olvasást ^^
Cím: Pusztító szerelem
Páros: SeKai
Szereplők: Oh Sehun és Kim Jongin (Kai)
Műfaj: angst (?)
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, erőszak
Leírás: Miért akarja az ember mindig azt, aki sosem lehet az övé? De ha
megkapja, miért fáj annyira?
Az élet nem fair és ezt Oh Sehun tudta is, főleg azután, hogy rájött,
olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna. Kim Jongin maga volt a
megtestesült tökéletesség. Mármint egy szerelmes tizenkilenc éves tininek, mert
egyébként semmi tökéletes nem volt a fiúban. És Sehun ezzel is tisztában volt,
de akárhányszor meglátta, másra sem tudott gondolni, minthogy milyen tökéletes
is Kim Jongin.
Szemen szedett hazugság volt.
A srácról mindenki tudta, hogy milyen helyekre jár, kikkel és, hogy mit
csinálnak. Minden egyes nap más lánnyal csókolózott az iskola egy feltűnő, vagy
éppen rejtett folyosóján. És Sehun ilyenkor tudta, hogy még csak egy
pillanatnyi gondolatfoszlányt sem érdemel a fiú, de… Mit tehetett volna? Amikor
ránézett, csak őt látta, olyannak, amilyennek akarta, nem annak az pofátlan,
piáló, drogozó fiatalnak. Pedig jobban járt volna, ha ilyennek is képzeli el.
Sehun sosem volt szerelmes Jongin előtt, de hülye sem volt. Feltűnt neki,
hogy valami más, nem a megszokott és hamar leesett neki, hogy mi is a nagy
helyzet. De sajnos későn jött rá, hogy, amit igazi és tiszta szerelemnek
hisz valójában nem az. Az igazi szerelmet viszonozzák, azonban az övét olyan
kegyetlenül és kíméletlenül visszautasították, hogy először észhez sem tért.
Jongin szembe röhögte, mikor végre az utolsó vizsga után összeszedte bátorságát
és elé állt bevallani neki mindent. Végeláthatatlanul nevetett rajta, majd
lenézően végigmérte és Sehun egy pillanatra azt hitte még szembe is köpi, de
végül nem tette. Pedig kinézte volna a srácból. És az egészben mi volt a
legszebb? Hogy még mindig tökéletesnek találta minden tettével együtt. Ha
leköpte volna, akkor is.
Sehun a ballagás napján sem csinált mást, mint figyelte a másikat, amikor
csak tehette. A teremben ülve az osztályfőnökre várva, a sorban állva, az
igazgató beszéde közbe. Még akkor is, amikor egy alsóbb éves lánnyal eltűnt.
Bár a csajt észre sem vette szinte, hiszen általában Jonginon kívül sosem
látott meg senkit és semmit se. A tanárai szerint csoda volt, hogy
leérettségizett egyáltalán.
A fiatalabb szíve összeszorult, mikor a másik nekinyomta a lányt a falnak,
majd ajkainak esett. Elégszer leselkedett már ahhoz, hogy tudja ezután mi jön,
így gyorsan eliszkolt, mielőtt még az amúgy is már darabjaira tört szíve még
jobban megsérül. De nem volt elég gyors.
- Eleinte még tetszett, de kezd sok lenni ez a dolog, Oh Sehun! - a
megszólítottban még a vér is megállt a hangra, de megmondani nem tudta volna,
hogy miért. Mert hozzá szólt, mert hallja a hangját vagy, mert tudja a nevét?
Valószínűleg inkább az utolsó. Vagy mind együttvéve.
- É-Én ne-nem… - Jongin felvonta a szemöldökét, pár pillanatig nézte őt
úgy, mintha csak egy kis piszok lenne a cipője talpán, majd egy gonosz vigyort
villantott, csuklón ragadta és már vonszolta is el. Hátra sem nézett az
otthagyott lányra és Sehun valamilyen szinten sajnálta is szegényt. Egészen
addig, míg rá nem jött mit is akart tőle a fiú, akkor már csak magát sajnálta.
A szőkének ideje sem volt elköszönni szüleitől, Jongin erősen fogta a kezét
és addig, amíg hozzá nem értek, el sem engedte. Ott is csak akkor, amikor fény
gyúlt és zár kattant. Sehun egész idő alatt döbbenetet érzett, de abban a
másodpercben valami más is a szívébe költözött. Félt. Nem. Rettegett.
- Mennyire szeretsz? - hangzott fel egy kérdés végre a barna szájából olyan
váratlanul, hogy Sehun csak nyikkant egyet, többre nem volt képes. Nagy
szemekkel pislogott előre, válaszolni nem válaszolt és ez az idősebbnek nem
tetszett, így a következő pillanatban teste fájdalmasan koppant az ajtón. -
Kérdeztem valamit!
- De-De hisz tudod… Már mondtam. Múltkor...
- Itt is ki kell mondanod!
- Miért? - Sehun teljesen elvesztette a fonalat. Nem értett semmit se,
halálra volt rémülve és másra sem vágyott, minthogy kinyíljon az ajtó és
elmehessen, pedig eddig bármit megadott volna azért, hogy kettesben lehessen
Jonginnal.
A barna hajú idegesen fújta ki a levegő, mintha így próbálná nyugtatni
magát, félrenézett és a fiatalabb már megörült, hogy ennyi volt, mikor akkorát
taszított rajta, hogy feje nekivágódott a fának. Néhány másodpercig látott még
valamit, de aztán magával ragadta a kellemes sötétség.
Mikor legközelebb kinyíltak a szemei és rájött, hogy bizony, amit látott az
nem a valóság volt, elsírta magát. Míg nem volt magánál, álmodott, méghozzá
olyan gyönyörűt, hogy tudta nem lehet igaz. Bár egy része bízott benne, hogy
talán az, de nem volt. Ő és Jongin
kézenfogva egy randin.
Könnyein át nem is látta, mikor Jongin besétált a szobába, ahová helyezte
ájulása után, majd az ágy szélére leülve törölgetni kezdte szemeit. Sehun
értetlenül meredt a másikra, aztán meg főleg, mikor az végigsimított arcán. A
remény egy szikrája lobbant fel benne, egészen addig, amíg az idősebb meg nem
markolta, majd rántotta a tarkójánál lévő haját.
- Tudod sokat gondolkoztam és… - megnyalta ajkait, majd folytatta. - Úgy
döntöttem, hogy az enyém vagy! - a szőkének ideje sem volt reagálni, na nem
mintha érdemes lett volna, egy bilincs záródott a csuklójára, majd az
ágykeretre. - Az enyém vagy!
Oh Sehun annyira szerette volna gyűlölni Kim
Jongin, de nem tudta. Bármit tett vele, ő képtelen volt megundorodni tőle.
Szerette őt halála napjáig. Hiába kapott csak fájdalmat, kínokat és gyötrelmet,
igaz szerelmet nem, ő akkor is szerette. De saját magát megvetette ezért.