Azt hittem, az éjjel történtek után, úgy fogok aludni, mint egy csecsemő, vagy mint, akit fejbe vertek, de sajnos nem így volt. Csak meredtem a plafonra és bár próbáltam kizárni a gondolataimat, nem jártam sikerrel. Nem sokkal azelőtt fordultam be a fal felé, hogy Yuta, majd Jin is felkelt. Még véletlen sem szerettem volna, ha összetalálkoznak tekinteteink. Vagy legrosszabb esetben kérdeznek, esetleg mondanak valamit.
Összekuporodva, összeszorított szemekkel vártam, hogy végre egyedül legyek, azonban ez meglepően sokára valósult meg. Szobatársaim lassan, illetve nesztelenül készülődtek, nagyon gyakran megállva az én fekhelyemnél is. Már ha nem hallucináltam a dolgot.
Ahogy becsukódott az ajtó a helyiség másik koreaija mögött, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem és rögtön a hátamra gördültem, hogy folytassam az eddigi cselekvést. A mennyezet bámulását. Na meg a gondolkodást. Rosszul voltam a felismeréstől, hogy minden szarság ellenére… Továbbra is felrémlett előttem Yixing. Yixing és az ő gyönyörűséges, ugyanakkor bánatos mosolya.
Halk nyögéssel ültem fel, s túrtam bele hajamba, ami nem volt túl jó döntés, tekintve, hogy természetesen már megint isten tudja, mi volt benne. Fintorogva sandítottam lenőtt tincseimre, majd ölembe ejtettem inkább karjaimat. Leverten vizslattam bekötözött kezeimet magamban azon tépelődve, miképp fogok így lezuhanyozni, ráadásul még hajat is mosni. Mert muszáj voltam, és mert nem akartam máson gondolkozni.
Annyira szerencsétlennek éreztem magam, miközben igyekeztem egyáltalán csak megszabadulni a mocskos ruháimtól, hát még akkor, amikor először ért víz bőrömhöz. Könnyes szemekkel szuggeráltam a kabin csempéjét, s ajkaimat szorosan préseltem össze, nem akartam hangot adni szenvedésemnek. Egy részem már sajnálja, hogy nem engedtem Yixingnek, hogy meggyógyítson.
Megviselten léptem ki a fülkéből, miután nagy nehézségek árán végeztem bent, aztán óvatosan megtörölköztem, s felöltöztem. Elgondolkozva méregettem saját, viseletes cuccaimat. Alig néhány napja, hogy utoljára viseltem őket és őszintén bevallom, nem hiszem el, hogy ezt mondom, de hiányoztak. A régi, kellemes időkre emlékeztettek, azokra, amik bonyodalommentesek voltak. Többé-kevésbé.
Annak idején is megesett velem, hogy az erőm… Megmutatkozott. Ha rossz napom volt, biztos volt, hogy aznap az időjárás is borzalmas volt, viszont sosem… Sosem esett meg velem, hogy így… Elszabaduljak. Hogy ilyen irányíthatatlan legyek. Egyetlen egyszer történt meg, mikor… Mikor az a srác… Istenem, még gondolatban is képtelen vagyok kimondani!
Frusztráltan simítottam hátra nedves tincseimet, mire elhúztam számat, fájdalom hasított tenyerembe. Aggodalmaskodva mustráltam az ágyamra dobott, a sebeim ellátására alkalmas dolgokat. Régen rengeteget ápoltam a kölyköket sérüléseik miatt az árvaházban, noha ilyen súlyos sosem volt egyszer sem. Szerencsére. Magamnak meg pláne nem kellett ilyesmit csinálnom. Módfelett ügyesen kerültem a bajt anno.
Magamban morogva ültem le fekhelyem elé a földre és nekiveselkedtem, hogy kezdjek valamit csúnyán felhólyagosodott kezeimmel. Ujjaim hegyével próbáltam a pokrócon elhelyezett holmikkal dűlőre jutni, ám nagyon nehezen ment. És az egész helyzet csak rosszabb lett, amikor kopogtak.
- Jongdae! Tudom, hogy bent vagy, kérlek, nyiss ajtót! - rémülten pillantottam a bejárat irányába, amint realizáltam Yixing senkivel össze nem téveszthető lágy, ugyanakkor most igencsak határozott és komoly baritonját. - Kérlek… Kérlek, beszéljük meg!
Nyugtalanul egyenesedtem fel, majd vigyázva, hogy még véletlenül se mutassam, tényleg itt vagyok, odasomfordáltam a fához. Feszülten rágcsáltam alsó ajkam, közben nekidőltem a falnak és onnan meredtem az ajtóra. Tisztában voltam vele, hogy hiba, azonban testem öntudatlanul cselekedett, lassan a kilincs felé nyúltam. Hibát hibára halmozok.
- Kérlek… - a fiú ezúttal csak suttogott, de ilyen közel így is tökéletesen értettem. Röpke sóhaj csúszott ki belőlem és összeszedtem magam, hogy a lehető legérzelemmentesebb arcommal tudjak rá nézni, végül kitártam az ajtót.
- Nem akarok veled semmiről se beszélni! - mondtam tárgyilagos hangon és már csuktam is volna vissza az ajtót, csakhogy a kínai elkapta azt, mire ujjbegyeim, amikkel eddig igyekeztem alig érinteni a fémet, megadták magukat, tenyerem pedig végigsiklott a hűvös felületen.
Felszisszentem, szemeim azonnal könnybe lábadtak a hirtelen jött kíntól és szipogva szorítottam mellkasomhoz tagomat. Yixing sötétbarna íriszei riadtan kémleltek végig, aztán gyengéden, a felkaromnál fogva behúzott a szobába. A saját szobámba. Úgy vezetett végig és ültetett le az ágyamra, mintha csak az övé lett volna, ami kissé… Nos, idegesített. És némileg zavarban voltam a féltő szempár miatt.
- Hadd nézzem! - kedvesen nyújtotta ki felém balját, viszont én még mindig szorosan öleltem enyémet. - Nem gyógyítom meg, ígérem!
- Azt hiszem, ezt már lejátszottuk egyszer - dünnyögtem ingerülten, mire ábrázatán gyors változás ment végbe, bűnbánó lett. A varázslatosan csillogó tekintet fájdalommal telt meg, s elkomorodott. Ezt nem akartam.
- Sajnálom… Sajnálom, ami történt - lehelte letörten, miközben karja elgyengülten hullott a kék ágytakaróra. - Sajnálom, hogy hallottad. Hogy… - hangja váratlanul elhalt és szörnyű csönd telepedett a helyiségre. Kétségbeesetten kapcsolta össze pillantásunkat, láttam a mindig lélegzetelállítóan világító szemekben, hogy tényleg rettenetesen sajnálja. Bár ezt enélkül is tudtam.
Némán toltam elé kezeimet és hagytam, hogy bekötözze őket. Mondjuk, elég bénán ment neki. Kellett egy-két perc, hogy leessen, neki valószínűleg sose volt szüksége arra, hogy magát, vagy akár másokat így ápoljon. Csak hozzájuk ért és… Kész. Ettől függetlenül, egy szót sem szóltam, szótlanul vártam végig, hogy elkészüljön, néha egy-egy elnéző mosolyt küldtem felé, mikor felsandított fancsali arccal. Elég gázul nézett ki a végeredmény, de értékeltem, hogy ezúttal valóban nem gyógyított meg.
- Hogy lehet, hogy… - megakadtam, mert nem bírtam még csak kimondani sem, inkább lepillantottam az ölemben pihenő tagjaimra. A csúnyácska kötések melegséggel töltötték el belsőmet, hisz a mellettem ülő mindent megtett annak ellenére, hogy nulla tapasztalata volt benne. - Hogy lehet, hogy Wu… Wu tanár úr… Hogy ő… Meghalt és most mégis…?
- Nem tudom - suttogta gondterhelten és, ahogy fürkésztem megtört alakját, tudtam, igazat mondott. - Egyikünk sem tudja. Mikor… Volt egy… - elnémult és csak bámult előre a kezeimre. Úgy sejtettem, ismét nem fogom megismerni a részleteket és már nem is vágytam rá. Jó, de igen. De távol kell maradnom ettől az egésztől.
Elmerengve pásztázott íriszeivel, amitől enyhén feszélyezve éreztem magam. Zavartan piszkálgattam rojtos, megkopott nadrágomat a térdemnél és ezalatt tudatosult bennem, milyen szakadtan is festhetek. Vele ellentétben. Kifogástalan egyenruhája most is tökéletesen passzolt rá, egyetlen, ami valamelyest azt mutatta, ő sincs ma a toppon, az a nyakkendője volt.
Elvörösödve siklott végig pillantásom a meglazított anyagon, majd az emiatt feltárt, hófehér bőrön. Yixing nyaka csak úgy vonzotta a tekintetemet, azonban igyekeztem erős lenni és elkaptam azt, mielőtt még túl feltűnő lettem volna. Vagyis remélem, időben néztem félre.
- Jongdae… - meglepődve lestem vissza rá, amikor meghallottam a nevem a szájából; nagyon nehézkesen, megfontoltan, mégis gyöngéd hangon ejtette ki. - Nem szeretném, ha… Megutál- Nem is, ha rettegnél tőlem. Tőlünk - őszintén szólva, magasról tettem a barátaira. Egy fikarcnyit sem érdekeltek, leszámítva a… Hasonlóságunkat.
Elnyíltak ajkaim, hogy válaszoljak, ám torkomon forrtak a szavak. Ha egyáltalán lehetséges volt, még inkább elpirultam, mert Yixing leheletfinoman megérintette térdemet, azt követően végigsimított kézfejemen, s ott is hagyta végül tagját. Nagyon nem lesz ez így jó…
Elvesztem a káprázatosan csillogó szempárban és tudtam, ez is iszonyú hiba; nemcsak, hogy nem akartam így érezni, hanem ráadásul nagy valószínűséggel neki volt valakije. Joonmyun. És nem kívántam ennél is jobban magamra haragítani a srácot. Bár szerintem így is gyűlöl. Minimum. Csak tudnám, miért…
- Biztos nem szeretnéd, hogy… Meggyógyíthatom, ha… - elkábulva szakadtam el a szép szemektől, hogy aztán a fiú ragyogó mosolya újfent elkábítson. Akaratlanul billent előre fejem beleegyezésképp és mire felocsúdtam, Yixing már a kötéseket szedte le a mondhatni új kezeimről.
- Ez csúnya volt - morogtam halkan, noha igazából rosszallás nem volt szavaimban. Valójában hálás voltam neki.
- Micsoda? - oldalra döntötte fejét és somolyogva figyelt a két elbűvölő barna íriszével. Válaszolni akartam, csakhogy miután végzett, visszahelyezte jobbját lábamra és ismételten nem voltam másra képes, mint meredni rá. Képzelődöm vagy…? Kizárt!
Lángolt az arcom, miközben próbáltam nem meghalni az egész szituáció miatt. Nagyon nem volt rendjén és mégis… Valahogy mégis… Láttam közöttük pattogni az aprócska szikrákat, azokat, amiket legelső, igazi találkozásunk alkalmával is, mikor megmentett attól, hogy felnyaljam azt a rengeteg vizet a padlóról. Sőt, ezúttal… Intenzívebbnek tűnt minden.
- Hát… Hogy… Öhm… - hangom fokozatosan elhalt. A világom gyakorlatilag megfordult, amint megéreztem a combomnak nyomódni térdét, s közben finoman rákulcsolta kezét a csuklómra. - Ne… Kérlek, ezt ne… - szinte némán ejtettem ki az utolsó szavakat. Nem helyes.
Megkönnyebbült sóhaj csúszott ki belőlem, mert rögvest teljesítette kérésemet, de túl hamar örültem. Vagy szomorkodtam. Ahonnan nézzük. Elkerekedtek fekete szemeim, mihelyst puha ujjbegyei orcámhoz értek, s lágyan végigsimított rajta, végül agyonhordott felsőm nyakánál torpant meg. Nagyot nyelve pillantottam a gyönyörű szempárba és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy… Ennyire nem volt közel az előbb.
- Miért? - a csöndesen suttogó bariton annyira távolinak hatott, mintha csak az egyik viharom alatt akartam volna meghallani. - Baj? - lesütöttem pillantásomat, ám ezt szintén nem kellett volna. Homlokát a halántékomnak döntötte, mire pilláim megrebbentek. Most már tényleg szörnyen közel volt. - Sajnálom, ne haragudj!
Ahogy elhúzódott, rögtön felpattantam és nekikezdtem összeszedni az ágyamra dobott dolgokat, csak hogy lefoglaljam magam valamivel, mielőtt… Nem tudom. Megőrülök? Sebesen kapkodtam össze cuccaimat, s vágtam be őket az íróasztalom egyik fiókjába, majd megálltam a szoba közepén, csípőre tett kézzel, háttal Yixingnek. Mérhetetlenül nagy zavarban voltam.
Frusztráltan túrtam bele a hajamba és, bár hallottam valami motoszkálást mögülem, nem mertem még csak odasandítani sem. Nem értettem, mi történt az előbb, ilyen hirtelen, csak azt tudtam biztosra, hogy ez, vagy bármi ehhez hasonló még egyszer nem játszódhat le. Joonmyun tuti megfojt egy kanál vízben, vagy isten tudja, mi tud velem csinálni, ha kiderül.
- Jongdae… - félve, akadozva fordultam meg, azonban már nem volt mit aggódnom ezen a helyzeten. Jött a következő magától. Yixing összevont szemöldökkel, komoran kémlelt az egyik markában, az alighanem véletlen a takarón felejtett fertőtlenítős üveggel, a másikban pedig a szüleimről szóló mappának egyik fotójával. - Miért őrizgetsz képet a nővérem édesapjáról? - Hogy tessék?
