Vihar után szivárvány [LayChen] 18. Fejezet

Sziasztok :) Remélem, vártátok már az új részt, igyekeztem vele és bár bevallom, múlthéten szerettem volna hozni, de így is rohadtul örülök annak, hogy összejött ma :D A rész elég más irányba ment végül, mint terveztem, egy másik titok derült volna ki, de azt hiszem, ez a fejezet vég jobban fog tetszeni nektek, mint az (nekem jobban tetszik :3). Még örülök is annak, hogy most sikeredett, mert ha előbb hozom, lehet, nem így lett volna. Kellemes olvasást hozzá ^^

18. Fejezet

Selymes, kék takaróm óvóan ölelt körbe, miközben próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, még véletlenül sem akartam, hogy Jin, illetve Yuta észrevegye, felébredtem. Vagyis… Hogy tulajdonképpen el sem aludtam a koreai utolsó szavai után. A mélységes fáradtságomat legyőzte a bánat, s rettegés egyvelege, képtelen voltam álomra hajtani fejemet, agyam folyton pörgött.

Lassan pislogtam egyet, szemeim égtek, fájtak, olyan régen aludtam már egy igazán jót. Egy röpke fél órának is örültem volna, de még annyi sem jött össze. A két fiú csöndesen készülődött, úgy mozogtak, mint a szellemek, viszont mindig feltűnt, amikor valamelyik megállt egy-egy pillanatra az ágyamnál. Talán csak megnézték, élek-e még, talán azon gondolkoztak, felkeltenek, nem tudom, mindenesetre jobb, hogy nem tettek semmit, eszembe se volt elhagyni meleg ágyikómat. Egyelőre.

Lábam szinte rögtön megrándult, s akaratlanul is kiegyenesedett, mikor halkan becsukódott szobatársaim mögött az ajtó. Megviselten fordultam hátamra, aztán csak bámultam a hibátlan plafonra és igyekeztem kitalálni, mégis mihez kezdjek. Nem tudok elmenni. Tényleg nem tudom elhagyni ezt a helyet. De maradni sem akarok.

Ujjaim óvatosan siklottak végig a fekhely fölé nem sokkal felszerelt rövid polc szélén, íriszem bágyadtan követték végig a mozdulatot, majd a tankönyveimre kaptam pillantásomat. Tanulni jöttem, s kideríteni, mi történt a szüleimmel, nem valami elmebeteg játékot játszani. Kimerülten ültem fel, nehézkesen rakosgattam egyesével arrébb könyveimet, figyeltem őket, ám egy különleges sem akadt köztük. Egyedül az volt meglepő, milyen kevés volt; az alaptárgyakon kívül még volt három nyelvi és ennyi. Nem sokról maradhattam le akkor tegnap délután.

Hatalmas sóhajt hallatva csúsztattam az utolsót is a kupac tetejére, majd visszadőltem és csak meredtem ismételten a mennyezetre. Kívülről nézve - ha nem pislogtam volna néha -, biztos úgy festhettem, mint valami halott, vagy legalábbis úgy, mintha félig haldokolnék valami szörnyű betegségtől. Bár végülis a lelki bajokat is idevehetjük, kinek mi, nem?

Lomhán sandítottam kissé feljebb, hogy kitekintsek az ablakon. Kint sötét fellegek tarkították az égboltot, alighanem borzasztó hangulatom miatt, úgyhogy nem vettem volna mérget arra, ma, jobban mondva, az elkövetkezendő napokban szebb idő lesz. Szemeim előtt felrémlett az éjszaka sokszor képzelt, ismeretlen fiú és bár még mindig gőzöm sem volna arról, hogyan is néz ki, az érzés bőven elég volt. Kínzóan dobbant meg szívem, mellkasom sajogni kezdett, aztán szinte rögtön felvillant Yixing arca, mire elszégyelltem magam, nem rá kellett volna gondolnom.

Reszketve kuporodtam össze ágyamon, takarómat a fejem búbjáig húztam és úgy terveztem, meg se moccanok többet, nem töprengek semmin se, ám mint lenni szokott ilyenkor, képtelen voltam kizárni a dolgokat. Úgy tehetnék, mintha mi se történt volna. Levegőnek nézhetnék mindenkit. Nem… Nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget. Édesanyámról még képem sincs. Biztos találnék róla egyet egy évkönyvben, vagy valahol.

Hátam hangosan reccsent meg, ahogy hirtelen felültem, tekintetem az ajtóra tévedt, majd a szekrényemre. Kézfejem elfehéredett, olyan erővel markoltam a puha anyagba, aztán egy másodperc alatt döntést hoztam. Talpaim elmerültek a bolyhos, halványkék szőnyeg rojtjai között, mikor felálltam. Még nekem is döbbenetes volt, amilyen gyorsan, illetve határozottan kerestem ruháim között, hogy minél előbb felöltözhessek, s elindulhassak. Remélem, ma minden és mindenki el fog kerülni.

A fürdőbe még beszaladtam egy arc-és fogmosásra; akkor még nem bizonytalanodtam el, azonban miután becsapódott mögöttem az ajtó… Páran, inkább idősebb, valószínűleg végzős diákok sétáltak a folyosón és nem felejtettek el végigmérni. Zavartan igazítottam meg az akadémia logójával ellátott fekete nyakkendőt, váratlanul szorítani kezdett.

- Féltem, többet nem jössz ki a szobádból. Legalábbis az év végig - Jisoo halkan nevető alakja kellemes melegséggel töltött el, s hiába tűnt oly derűsnek, íriszeiben megértés, illetve némi aggódás csillant. Egyenruhája tökéletesen festett karcsú testén; combközépig érő harisnyája ezúttal is vonzotta pillantásomat, ám hamar a barna szemeknek adtam figyelmemet. Az ajkain játszó apró mosoly hatására akaratlanul is, de az én szám is felfelé görbült, mire ijedten vizslatott végig. - Nem aludtál semmit?

A halk, rendkívül óvóan hangzó hangnem miatt szívem furcsán dobbant meg, hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Arcom zavartan vörösödött el, mikor gyengéden végigsimított hófehér, gondolom igencsak beesett bőrömön, aztán igazgatni kezdte zakómat. Fejem oldalra billent, elmélázva mustráltam törékeny valóját, próbáltam kitalálni, ki is ő igazán. Ez igen mélyenszántó volt, Jongdae, gratulálok…

- Nem órán kéne lenned? - kérdeztem rekedten a beszéd és ivás mentes órák miatt. Megköszörültem torkomat, majd lágyan ráfogtam hideg, remegő kezeire, hogy abbahagyja öltözékem javítgatását, amire egyébként nem volt szükség. Eléggé szét voltam esve, siettem is, de annyira nem, hogy ne tudtam volna rendesen felöltözni.

- A legtöbb végzősnek ilyenkor nincs órája - mosolygott rám kedvesen, miközben áttért nyakkendőmhöz. Nem ismertem őt régóta, azonban ennyi elég volt, hogy leszűrhessem, valami nagyon zavarta, alighanem velem kapcsolatban, azért csinálta ezeket. Lesütötte tekintetét, beleharapott alsó ajkába, majd ellesett mellettem, mikor néhányan hangosabban szólaltak fel a távolban. - Miért mentél ki az erdőbe?

Felvontam szemöldökömet az inkább vádló, mintsem nyugtalan hangvétel után, ám szóvá nem tettem semmit, helyette csak egy csöndes sóhaj csúszott ki belőlem, majd megindultam a másik épület felé. Nem vágytam sem Chanyeol, sem Baekhyun társaságára az osztályban, Jongint meg végképp nem akartam még csak látni se, azonban ha kések, nem járok be, felhívom magamra a figyelmet, azt pedig nem szerettem volna.

Jisoo fekete bakancsai tompán csattantak mögöttem, ahogy utánam futott, miután túljutott döbbenetén, amit az okozott, hogy konkrétan faképnél hagytam. Zsebre csúsztatott karom kifordult a kis rejtekből, amikor a lány megragadta és visszahúzott. Fáradtan pislogtam a barna szempárba, vártam, mit óhajt még mondani, de szótlan maradt. Szemei féltően mélyedtek az enyémekbe, ellenben én már csak közönyösen bírtam visszanézni rá, elegem volt az emberek titokzatosságából, abból, sose nyögnek ki semmit. Már kérdezni se akarok, nem izgat semmi. Csak hagyjanak élni.

- Mi az, Jisoo? Mondd, vagy ne, nekem mindegy, de ha az utóbbi mellett döntesz, engedj utamra - hangom még számomra is elég hűvösen csengett, ám most sem visszavonni, sem kijavítani nem szándékoztam magamat. Fagyosan sandítottam el feje fölött, pillantásom egy, a folyosó kanyarjában egy szemvillanás alatt eltűnő alakra tévedt, majd ismét az előttem állónak szenteltem magam. - Nos, rendben - suttogtam szinte hangtalanul, mikor nem kaptam egy szót sem, s fürgén kikerültem, hogy befejezzem eredeti tervem; beérni a lehető legkevesebb késéssel órára.

Hatalmas léptekkel haladtam végig a kollégium rejtélyes, olykor félelmetes folyosóin, majd az előtéren is átvágtam, s kint sem lassítottam, pedig az általam keltett baljós idővel érkező jeges szél csontomig hatolt. Mondjuk, így ősszel nem csak miattam lehet ilyen, de… Szóval, ja. Nagy az esély, hogy miattam van. Fázósan rándultam össze és most kifejezetten örültem annak, hogy túl satnya vagyok még ezekhez a kisméretű ruhákhoz is, mert így jól magam köré tudtam tekerni zakómat.

Sietségemnek hála, hamar beértem a melegbe és Yixing tegnapi segítsége miatt szerencsére tudtam, hol van a termem is, úgyhogy nem toporogtam egyhelyben esetlenül. Lábaim alatt némán nyikordult meg a padló, ahogy egyre beljebb sétáltam az épületbe, már nem rohantam, mert nem lihegve akartam beesni az órára, sőt úgy döntöttem, jobb lesz inkább csak a másodikra bemenni, úgy legalább a mostani tanár nem szemel ki magának. Ügyesen, okosan csöngetés előtt egy perccel megyek be és talán akkor a díszes kis bagázstól is megmenekülök egyelőre.

Tekintetem egy, a Yutával való első találkozásom előtt látott óriási, plafontól plafonig érő, vihart ábrázoló festményen állapodott meg. Szívem kihagyott pár dobbanást, ahogy a mostanában jól megismert rettegés újfent meglátogatott, némi csodálattal karöltve; a kép holtbiztos, hogy ugyanúgy nézett ki mint, amit ott láttam. Hogy… Hogy a jó istenbe került ide egy ekkora…?

Éppolyan lélegzetelállító volt, mint akkor; a monumentális kép egészén egy égiháború tombolt, egyetlenegy pontból indult egy gigantikus villámlás és szép lassan ágazott szét egyre kisebb, s kisebb ágakra. A koromfekete felhők hátborzongatóan magaslottak néhány meghajlott fa fölé, egy tekintélyes méretű nyílás a földön el is nyelt valamennyit közülük, s egy szökőár irdatlan erővel készült eltakarítani alighanem mindent az útjából. Múltkor nem figyeltem meg ennyire, de… Még mindig gyönyörű a pusztítás ellenére is.

- Képtelenség nem megszemlélni, igaz? - meg kellett volna ijednem a váratlan hangtól, ám agyam rögtön azonosította megmentőm senkivel sem összetéveszthető, kellemesen csengő baritonját. Testemben az alkotás miatt érzett kevéske kis nyugtalanság is elszállt, ahogy Yixing karja az enyémhez simult és forróság áradt szét bennem.

- Lenyűgöző - motyogtam halkan, miközben lopva felé pillantottam, s hogy őszinte legyek, abban a pillanatban azt se tudtam, a képre gondoltam, vagy rá. Miért? Íriszeimet zavartan sütöttem le, kezeimet zsebre csúsztattam, aztán gyorsan felé kaptam fejemet, mikor ismét megszólalt.

- Egy igen régi és káprázatos festmény-sorozat egyik darabja. Úgy vélik, négy része van, de sosem találták meg mindent. Sajnálom, mert biztos bámulatosan festenek együtt - ajkain egy apró, szomorkás mosoly bukkant fel, ugyanakkor pillantása nem bánatot sugározott, hanem valami mást, ám nem volt időm rájönni, mit, hirtelen ijedtség csillant a szép szempárban, majd csuklón fogott és behúzott egy piciny raktárszerűségbe. Szám nyílt, hogy megtudakoljam, mi van, de akkor meghallottam az igazgató mély hangját, mire minden szőrszálam az égnek meredt.

- Túl sok minden történt alig pár nap alatt, Yimin. Ez így nem lesz jó. Főleg az a szökés… - Huang Sheng rosszalló hangneme és a tény, rólam volt szó, nem igazán segített lenyugtatni a hevesen verdeső szívemet. Homlokomon lassan megindult több izzadtságcsepp is, látásom elhomályosult, s megfordult velem a világ. Nem kívántam megint ilyen szituációba keveredni. Egy kis békére vágytam csupán. Hát olyan nagy kérés az?

A rémület miatt lehunyt pilláim megrebbentek, mikor észleltem egy puha érintést arcomon, de kinyitni nem akartam szemeimet, csak élveztem a lágy simogatást. Testemet éltető szervem kihagyott, amint megéreztem Yixing felhevült, kissé nyirkos tenyerét mellkasomnak nyomódni még a ruháimon keresztül is, közben másik tagja gyengéden végigsiklott karomon. Talán, ha más helyzetben lettünk volna, zavarba jöttem volna, amikor óvatosan magához vont, s megölelt úgy, hogy orcája az enyémhez simult, de így… Tulajdonképpen mire is gondolok? Tőle is távol kell maradnom!

Nekifeszültem, el szerettem volna tolni, aztán ellökni, azonban nem engedte, végül már szóvá készültem tenni a dolgot, ám ujját leheletfinoman számhoz érintette, nehogy hangos legyek, mert még a kint sétáló páros észre vesz minket, habár akkor, ez már nem érdekelt. Elfelejtettem mindent, nem mertem levegőt venni sem, ahogy tudatosult bennem, pusztán keze az, ami ajkaink között volt. Merthogy nagyon… Nagyon közel volt hozzám.

- Csak… Csak engedd, hogy segítsek! - ötletem se volt, mire érti, ám aztán szép lassan leesett; belsőmben olyan békesség áradt szét, amit eddig csak vele tapasztaltam és akkor már tudtam, ez nem csak valami képzelt, furcsa hülyeség. Zhang Yixing megnyugtatott és elűzte minden bajom csupán azzal, hogy megérintett.

Vihar után szivárvány [LayChen] 17. Fejezet

Sziasztok :) Itt is vagyok egy újabb LayChen résszel, remélem, örültök neki ^^ Hétvégén szerettem volna hozni, de sajnos nem volt időm befejezni mostanáig, de azt hiszem így is meglepő gyorsasággal érkezett az eddigi tempómhoz képest :D Igyekszem a következővel is hasonlóképp sietni :3 Kellemes olvasást hozzá ^^

17. Fejezet

Fáradtan tettem egyik lábam a másik után, teljesen elhagyott már az erőm. A kollégium félelmetes sötétje sem izgatott már, csak arra vágytam, hogy végre lezuhanyozzak és bedőljek puha ágyamba. Yixing meglepően fürgének, ébernek tűnt, ugyanakkor egyáltalán nem sietett el mellőlem, készségesen torpant meg akárhányszor megálltam egy pillanatra. Ez is egy ilyen pillanat volt.

- Rokonok vagytok Zhanggal? - tudakoltam csöndesen és bár nem épp tisztelettudóan ejtettem ki tanárom nevét, rosszallás nem volt a hangomban, tényleg csak tudni szerettem volna, mi a helyzet. Megmentőm ajkain aprócska mosoly bukkant fel, szemeiben szeretet csillant, ahogy kérdésemet meghallotta. Szívem szokatlan módon kihagyott egy ütemet, mikor felém sandított fekete tincsei között, s tekintetem összeakadt a barna szempárral. A kis erdei kalandunk, illetve izzadsága miatt arcára tapadt a kosz, nem volt épp szívderítő látvány, mégis volt benne valami.

Nagyot nyelve pillantottam el lazán falnak dőlt alakja mellett, majd óvatosan én is nekitámaszkodtam a hideg lapnak, végül leguggoltam. Szörnyen kimerültnek éreztem magam, de úgy tűnt, végre kapok néhány választ, még ha nem is pontosat, vagy kielégítőt. Halkan reccsent meg egyik térde, ahogy leereszkedett ő is, majd egy megkönnyebbült nyögéssel aztán le is telepedett a kőre.

- Nem igazán volt még esélyem kívülről látni magunkat, de szinte nincs olyan, akinek ne lett volna azonnal egyértelmű, hogy az apám - nevetése kellemes melegséggel töltött el és némi zavartsággal is. Volt már lehetőségem megfigyelni Zhang Yimint, de… Én nem láttam olyan hatalmas hasonlóságokat.

Azok után, mi is történt köztem és a férfi között még az árvaházban, egyszerűen csak viszolyogtam tőle, illetve talán kissé furcsa is volt egy légtérben lenni vele, azonban mást nem érzékeltem. A hűvös pillantás, amit mindig kaptam tőle eléggé elvette a kedvem attól, ránézzek közvetlenül. Még mikor történelmen megszemléltem sem vettem észre, hogy… Nem, szerintem nem hasonlítanak.

- Az apád… Nem kedvel engem. Szerintem - motyogtam kb hangtalanul, miközben lassan játszani kezdtem ruhám néhány foszladozó darabjával. - Mondhatni kölcsönös a dolog. Nem mintha érdekelne - erőtlenül hunytam le pilláimat, s döntöttem fejemet a falnak, majd a feketeségben úszó plafonra szegeztem tekintetemet. Tényleg nem izgat. Egy kicsit sem.

- Apa senkit nem kedvel - röhögött fel hangosan, aztán gyorsan szája elé kapta kezét, mielőtt még meghallaná valaki. Tuti, hogy már bőven elmúlt a tizenegy órás takarodó. Nem lesznek oda értem, mikor visszaérek a szobába, az holtbiztos. Kábán lestem ki lenőtt hajszálaim rései között rá, majd vigyázva siklottak végig szemeim Yixing csöndesen nevető valóján.

Elnehezülten billent oldalra a fejem, ahogy testem ellazult a fiú által kellett meghitt légkörben. A halk kuncogás, s az egész lényét körülvevő megnyugtató aura hatására, kész voltam ott helyben elaludni a folyosó kellős közepén, ám az arcomra simuló puha érintés észhez térített és meglepő erővel töltött fel. Bambán pislogtam az alig pár centire lévő gyönyörűséges szempárba, majd akaratlanul is, de mosolyba görbült szám.

Ijedt kiáltás tört fel torkomból, mikor egy kéz hirtelen megragadott és felrántott a földről, majd se szó, se beszéd, elráncigált. Döbbenten meredtem Jin fehér pólóba bujtott hátára, illetve össze-vissza álló hajára, miközben ő a csuklómat határozottan és igencsak erőteljesen szorítva húzott végig a homályban. Meghökkenve pillantottam vissza Yixing felé, azonban már nem leltem őt, teljesen eltűnt íriszeim elől.

Felszisszenve kaptam karomhoz, amikor beérve szobánkba a koreai idegesen ellökött magától. Elcsodálkozva figyeltem, amint ingerülten belemarkolt fekete tincsei közé, aztán heves káromkodások közepette a földhöz vágott egyet Yuta könyvei közül. A tulajdonosnak arcizma sem rezdült a tettre, amin nem lepődtem meg, hisz elég jól ismerte már egy ideje a fiút. De azért akkor is…

- Mégis mi bajod van neked? - fakadt ki végül Jin inkább elkeseredetten, mintsem dühösen. - Mit nem… Mit nem értesz azon, maradj távol tőlük és ne mászkálj éjjel kint? Tényleg, komolyan halálvágyad van, vagy mi a faszom? - elképedve meredtem a mobiltelefon fény miatt kissé hátborzongató srácra, majd a helyiség harmadik tagjára függesztettem tekintetemet, hát ha tőle esetleg érkezik valami értelmes magyarázat erre, ám ő csak elmerengve bámult rám.

A világosbarna hajzuhatagon megcsillant a hold, ahogy oldalra döntötte fejét, aztán egy csöndes sóhaj után, Jin mellé sétált és megakadályozta a másikat abban, teljesen kopasszá váljon a tépkedéstől. A magasabbik morogva dobta telefonját az egyik komód tetejére, hogy azt követően az én megviselt öltözékemet szorongathassa meg, ami természetesen már nem bírta a gyűrődést, így egy hangtalan reccsenéssel megadta magát. Ez most holt komoly?

Lemondóan nyögtem fel, ahogy tudatosult bennem, ez nem az első felsőm volt, ami így járt, ráadásul nem voltam éppenséggel eleresztve ruhák terén. Muszáj leszek tényleg elmenni vásárolni, vagy meztelenül végzem, ha így haladok. Elgyengülten fogtam rá a remegő ujjakra, hogy leszedjem őket magamról, majd egy zavart köhintés után, átöleltem testemet, nem akartam mutogatni satnya alakomat.

- Te is úgy fogod végezni, mint… - váratlanul elhallgatott, arca totál elsápadt, az én szívem meg kihagyott. Az eddig fénytelen, kedvtelen íriszek félelemmel teltek meg, ugyan pusztán pár másodperc erejéig, de nekem elég volt, rettegés költözött belsőmbe, agyamon ezer meg ezer gondolat száguldott végig, vajon miért, mi történt. Aztán megtudtam. De nem akartam. - Meghalt - lehelte erőtlenül a szoba némaságába, egy pillanatra sem szakadva rémült tekintetemtől. - Ő is csak megérkezett hirtelenjében, hozzájuk csapódott valahogy aztán… Aztán...

A világ összemosódott előttem, képtelen voltam odafigyelni tovább és nem is akartam; szörnyű volt hallani minden egyes szót. Tüdőm szorított, nem kaptam levegőt; úgy éreztem, menten elájulok, aztán felderengett előttem megmentőm kedves mosolya és nem bírtam elhinni a Jin száját elhagyó szavakat, ugyanakkor… Nem, biztos nem rá gondolt Yixing, mikor olyan bánatos volt. Lehetetlen, hogy… Kizárt.

- Nem hiszem el - nyögtem ki végül, félig az összeesés határán állva, majd gyengén arrébb toltam, hogy be tudjak menni a fürdőbe. Hangosan zihálva vágtam be az ajtót magam mögött, s egy szempillantásnyi idővel később már a jéghideg kövön feküdtem. Szinte üvöltött az elmémben Jin hangja, ahogy újra és újra elismételte, mi a francért kéne távol maradnom a díszes társaságtól és… Nem érdekeltek, de Yixing...

Könnyeim elhomályosították látásomat, azonban a lámpa fénye még így is égette szemeimet, így összekuporodtam a helyiség közepén és igyekeztem mindent megtenni azért, ne hallják meg, mi zajlik éppen bennem. Beharaptam alsó ajkam, miközben csöndesen sírtam, majd még a számra is szorítottam tenyeremet. Reményvesztetten zokogtam fel, mellkasom mérhetetlenül fájt egy ponton, s nem is értettem, miért, hiszen ismeretlen volt számomra az, aki meghalt, mégis… Miért fáj úgy?

Reszketve tápászkodtam fel, kezeim döbbenetesen remegtek, alig bírtam megtámaszkodni a mosdókagylón, kis híján ismét összetalálkoztam a hűvös padlóval. Tükörképem borzalmasan festett, íriszem fakóak voltak, hófehér arcom világított a szoba fényárában, még úgy is, hogy szinte az egész testem mocskos volt az erdei kaland után.

Esetlen mozdulatokkal dobáltam le magamról szétszakadt, leharcolt ruháimat, majd kapkodva megnyitottam a csapot és rögtön beálltam a zuhany alá. Az először jóleső, langyos vizet hamar áttekertem inkább a jéghideg felé, arra volt szükségem, hogy kitisztuljon a fejem, nem ellazulni vágytam. Vacogva öleltem át magamat, s néztem, ahogy a kosz, illetve némi kevéske vér összekeveredve eltűnik a lefolyóban. Nem sokáig bírom már tovább.

Kimerülten hunytam le pilláimat, forró homlokomat a fagyos csempének nyomtam, ám nem sokáig, felegyenesedtem és fáradtan félresöpörtem a tekintetemet eltakaró tincseimet. Az, hogy testileg erőtlennek éreztem magam, csak egy dolog volt, ráadásul nem is volt teljesen igaz, nem tudom, miért, de így volt, viszont lelkileg… Semmi közöm itt senkihez, mégis… Valami nincs rendjén velem. Nagyon nincs.

Elcsodálkozva bámultam karjaimra, mikor megemelve azokat, nem találtam sehol sem az apró vágásokat, amiket még a rengetegben szereztem. Meglepő gyorsasággal léptem ki a kabinból, majd a tükör előtt megtorpanva, újfent végigmustráltam arcom, felsőtestem minden szegletét. Szemeim fürgén kutatták a piciny sebeket, azonban egyet sem leltem, bőrön makulátlan volt, talán túlságosan is. Mi a jó isten történik? Ha kiderül, képes vagyok meggyógyítani magam, tényleg rosszul leszek.

Nagyot nyelve meredtem vékonyságom okán egészségtelenül kiálló kulcscsontom vonalára, az évekkel ezelőtti hintás balesetem hege nyomtalanul eltűnt. Vigyázva simítottam végig ott, ahol kellett volna lennie, aztán hitetlenkedve megtapogattam ismét orcáimat. Remélem, hamarosan kiderül, álmodtam ezt az egészet. Pillantásom összeakadt saját magammal, vártam, hát ha a “másik én” kiötlik valami magyarázatot, de néma maradt. Tényleg meg fogok őrülni. Már magamtól várok választ.

Végigfutott a hideg a hátamon, miközben óvatosan visszamásztam, hogy befejezzem a zuhanyzást. Az elmém már képtelen volt tovább tartani a tempót a gondolataimmal szemben, felejteni vágytam az elmúlt pár napot. Istenem, hiszen alig két napja vagyok itt! Homlokomat ismételten neki nyomtam a hűvös csempének és próbáltam csak a vízre koncentrálni, s minden mást elűzni. Nem ment.

Akárhányszor lehunytam íriszeimet, lelki szemeim előtt felrémlett egy általam még sosem látott alak. Nem ismertem, ötletem sem volt, hogyan is néz ki, mégis volt… Volt egy érzés, ami nem hagyott nyugodni. A következő pillanatban meg már Yixing elragadó mosolya csillant fel előttem. Biztos nincs hozzá köze. Nem lehet. Sosem kötődtem senkihez sem, persze szerettem a kölyköket az árvaházban, hogy is ne lehetett volna őket? De… Az más volt. És ez is más érzés volt.

Elgyötörten léptem ki a kabinból, majd tekertem magam köré egy törölközőt, miután kissé felitattam az apró cseppeket testemen. Lábam alatt halkan cuppant a kő, ahogy kisétáltam vissza a szobába, aztán megtorpantam és csak álltam ott szótlanul. A hold fénye már nem sütött be oly nagyon, az égitest arrébb vándorolt kissé, de még így is tökéletesen ki tudtam venni a két fiú alakját. Mindketten a fal felé fordulva feküdtek, azonban biztos voltam abban, nem alszanak. Tudtam.

- Hogy hívták? - kérdésem szinte elveszett a csöndes helyiségben, semmi hangom nem volt, féltem, másodpercek múlva megint elkap a sírhatnék. Lassan csoszogtam beljebb Jin ágya irányába, tőle vártam a választ, ám ő mozdulatlan maradt, helyette Yuta felől érkezett némi reakció, bár csak egy nyikkanás volt, nem több. Hosszasan figyeltem a takaró redői meg-megrezdülését, aztán jó pár néma perc után, feladtam, s inkább úgy döntöttem, lefekszem. Mit is vártam? Sosem kapok itt semmire választ…

- Soo-nak - suttogta hangtalanul Jin, mikor már majdnem egy mély, álomtalan álomba zuhantam. - Do Kyungsoo-nak hívták.