A megtévesztés őszintesége [ChenBaek]

Cím: A megtévesztés őszintesége

Főpáros: ChenBaek

Főszereplők: Byun Baekhyun, Kim Jongdae (Chen), Zhang Yixing (Lay) (+ többi EXO tag)

Korhatár: 18+

Figyelmeztetések: yaoi, trágár beszéd, erotikus tartalom

Ismertető

Byun Baekhyun kész mindent megtenni azért, hogy ő lehessen a világ legjobb barátja és, mikor egy félreértés végett lehetősége nyílik erre, semmi sem tántoríthatja el ettől a céltól. Vagyis, hogy randit szerezzen Zhang Yixingnek. Kim Jongdae életét egészen nyugisnak, vagy akár már-már átlagosnak is mondhatnánk. Leszámítva, hogy titokban találkozgat egy nála hat évvel idősebb férfival. A két fiatal élete összefonódik egy váratlan eseménynek hála, mielőtt még egyáltalán találkoznának egy este.

Szereplők

Byun Baekhyun

21 éves, a hatalmas Byun vállalatcsoport másodszülött fia és egyben az egyik cég örököse is, bár gőze sincs, melyiké. A szülői elhanyagoltság ellenére meglepően normális fiatal lett belőle, de talán ez a legjobb barátjának is köszönhető. Nem éppen kiemelkedő tanuló, ám saját bevallása szerint, nem hülye, csak lusta. Meg nem érdekli a pénz világa. A kívülről látható gondtalansága inkább csak álca, mert nem szeretne mást a saját bajaival terhelni, noha mind tudjuk, néha egy komoly, s őszinte beszélgetés csodákra lehet képes.

Kim Jongdae

20 éves, nemcsak a szülővárosának legjobb tanulója volt, hanem az ország egyik legjobbja is, így nem meglepő, hogy az egyébként csak a felső tízezer gyerekeinek fenntartott egyetemen végezte, mint az évfolyama ösztöndíjas hallgatója. Csöndes, megfontolt személyiség, ha bár azért ki lehet hozni őt is a sodrából. Kiváltképp egy bizonyos illetőnek sikerül. A férfiak becsülete könnyen sérül, különösen akkor, amikor úgy érzik, becsapták őket és ezt Jongdae is megtapasztalja, de talán jobb is így, hiszen egy ilyen lecke életre szóló tanító lehet.

Zhang Yixing

22 éves, különleges helyzetben van, hiszen nem csak egy ékszerész család sarja, hanem az évfolyamának ösztöndíjas hallgatója is. Roppant mód okos, így magától értetődő, hogy végül ilyen körülmények között látogathatja az órákat, noha a családi státusza szerint nem így kéne lennie. Nem szeretné felfedni hátterét; a hátterét, amiben egy az egész világot behálózó drágakő biznisz örököse. Végtelenül türelmes, legjobb barátjával szemben olyan szinten, hogy az néha már-már hihetetlen.

Fejezetek

1. Fejezet

2. Fejezet

3. Fejezet

4. Fejezet

5. Fejezet

6. Fejezet

 

 

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] Extra #5 ~ VÉGE

Sziasztok ^^ Igen, az utolsó résszel érkeztem, ezúttal végleg. Bevallom, már készen volt *irul-pirul*, de nem bírtam elválni, úgyhogy húzni akartam kicsit az időt még. A végén eléggé elkapott a szentimentalizmus, szóval ha valakinek túl romi lett, bocsi :D 

Köszönöm, hogy végigkövettétek a fiúk újabb kalandját, még ha most nem is volt olyan nagyon kalandos. Bár néha volt egy-két idegösszeroppanásom, hogy nem sikerül azt írni, amit szeretnék, nagyon élveztem minden percét :3 Kellemes olvasást hozzá és, bár ez most az utolsó, remélem, még visszatérek mással ;)

Extra #5 

Yixing

Fáradtan pillantottam fel az épület villódzó, neon fényeire, majd a mellettem álló, ugyancsak gondterhelt alakra sandítottam. Egy részem reménykedett benne, hogy Chanyeolnak nem lesz igaza, de igaza lett. Chen nem volt otthon, amikor odaértünk. Sejtettem… Tudtam, hogy így lesz, de reménykedtem. Reménykedtem, hogy nem éppen a sárgaföldig issza magát valahol. Hát de.

- Bejössz te is? - kérdeztem kiszáradt torokkal, miközben léptem egyet az ajtó felé. Chanyeol feszülten nézett rám, aztán lassan biccentett, mire azon nyomban megindultam. Hallottam magam mögött a lépteit a hangzavar ellenére, ám csak addig, míg nem értünk be teljesen. 

Nem voltam olyan ideges, mint hittem, inkább nyugtalan, talán ez jobb szó rá. Tartottam magam az ígéretemhez és nem olvastam a híreket, viszont azt sikeresen megtudtam Chanyeoltól, hogy bár Chenről és egy híres férfiról ment a pletykálkodás, gőzük se volt az embereknek név szerint kiről van szó. Ettől csak minden rosszabb lett. Mert ez azt jelenti, hogy Chen egyedül néz szembe a szarral.

- Yixing! - Chanyeol fürgén kapta el a karom és féltően húzott magához. Érdeklődve bámultam fel rá, azonban ő egy másik irányba meredt láthatóan igencsak mérgesen. 

Abban a hitben voltam, hogy a kapcsolatom Chanyeollal hivatalosan is totálisan zátonyra futott, de nem. Egyetlen szó nélkül várt rám hajnalban a kis magánsziget partján az agyon matricázott bőröndjével, hogy együtt jöjjünk haza és hiába könyörögtem neki, hogy ne fájdítsa a szívét, süket fülekre talált a kérlelésem. 

Nem mondott akkor sem semmit, amikor felérve a lakásba Chen nem volt ott, holott minimum egy megmondtam kijárt volna nekem, helyette gyorsan intézkedni kezdett és csakhamar megvolt az infó arról, hol van Chen. Az Exodus-ban. Nosztalgiázik, vagy mi a faszom?

Jongdae

Kábán bökdöstem a mutatóujjammal az előttem lévő poharat és azt figyeltem, hogy ennek hatására miként tűnik el róla a pára. Teljesen kész voltam. Na, nem a piától. Közel sem ittam ahhoz eleget. Úgy egészében voltam kész. 

- Anyám, kurva sokan vannak - ahhoz képest, hogy mit mondott, Sehun elég semmitmondó ábrázattal ült le mellém egy újabb körrel. Nagyon csábított a tudat, hogy olyan részegre igyam magam, hogy semmire se emlékezzek, de igyekeztem tartani magam. Még csak az hiányzik, hogy erről is költsenek a firkászok valamit.

Halk sóhajjal vettem magamhoz az egyik kis feles poharat, azt követően hátradőltem a bőr kanapén és lomhán végigpásztáztam a tömeget. Tökéletes hely volt arra, hogy elvegyüljek a nyomorommal együtt. Meghökkentően sok ember tette be a lábát ide és a legtöbb fél óra múlva már azt sem tudta, hogy ő maga ki, nemhogy én. Lassan már én sem fogom tudni. Annyi szart olvastam magamról, hogy összefolyt előttem még a saját életem is.

- Baekhyun folyton írogat - a fiatalabb egykedvűen dobta az asztalra a mobilom. Mihelyst találkoztunk, odaadtam neki, mert félelmetesen sokszor éreztem sürgető vágyat arra, hogy felhívjam, vagy akár csak üzenjek Lay-nek. Nem tehettem. Nem volt hozzá képem. Ezek után nem is lehetett. Egy tetves mondat és neki is annyi.

Ettől rettegtem a legjobban. Hogy amikor legközelebb ránézek a telefonomra, már ott lesz Lay neve is és már közvetlenül neki fognak undorító dolgokat címezni. Ez nem történhet meg. Nem. Soha. Csak a holttestemen át. És ezt komolyan mondom.

- Ennek sincs jobb dolga - morogtam magam elé és egy villámgyors mozdulattal eltűntettem az alkoholt a poharamból, amikor észrevettem valakit. - Mindjárt jövök! 

Yixing

- Chanyeol! - isten tudja, hogy hányadszorra szóltam neki, de ő csak határozottan vonszolt maga után kifelé. Ami ellenkezett azzal, amit valójában csinálnunk kellett volna. Bemenni. Chenért.

- Ajánlom neki, hogy ne ezért legyen itt! - Chanyeol ingerülten torpant meg, immáron kint, és csípőre tette a kezét. - Esküszöm, kiherélem, ha… Faszom!

- Hé! - elkaptam a csuklóját és kedvesen magam felé húztam. - Nem érdekel addig, amíg Chen csak iszik - mondtam halkan. - Nem kell idegesnek lenned helyettem. Ha… Úgy alakul, majd én rendezem vele a dolgokat.

- Meg se fordult a fejemben, hogy megcsalna. Ha erre próbálsz utalni - egyetemi barátom komolyan vizslatott fekete íriszeivel, aztán mély levegőt vett. A kis fehér felhő, amit a sóhaja produkált, hamar elillant. Alig pár napot voltunk el, mégis furcsa volt ismét a koreai januárban lenni. Öt éve ilyenkor még Chen szüleinél dekkoltunk a téli szünet végett, filmeztünk, szórakoztunk. Élveztük, hogy együtt vagyunk. Most meg próbálunk nem széthullani.

- Akkor? Nem értem, miért jöttünk ki, Chanyeol. Rengetegen voltak bent, de ketten már csak megtaláltuk volna. É-

- Mert tudom, miért ide jött. Most már tudom.

- Remek. És elmondanád nekem is? - frusztráltan túrta kicsit félre a sapkáját, majd újra a szórakozóhely ajtajára pillantott. Vívódott, hogy elmondja-e, láttam rajta, de mindketten tudtuk, hogy ezek után nem tehet úgy, mintha nem mondott volna semmit.

- Minseok miatt - Hogy az a…!

Jongdae

Rohadtul nem izgatott, kit lökök arrébb, csak haladtam előre a vonagló emberáradatban a célom felé. Minseok felé. Ami azt illeti, meglepő módon nem gőzöltem be totál, máskor ilyenkor már kettőig nem láttam az idegtől. Most döbbenetesen nyugodt voltam. Higgadt kell, hogy legyek. Máskülönben nem fog menni.

- Jong-

- Velem jössz! - mordultam rá az idősebbre alig hallhatóan és megmarkoltam a csuklóját. Akikkel volt, felvihogtak, ám Minseok csöndes szavaira rögtön elhallgattak.

Rendületlenül haladtam egyre hátrébb, az itt dolgozók öltözője felé. Már a tizenhat éves Kim Jongdae is járt errefelé, maradjunk ennyiben, úgyhogy elég jól ismertem az egész helyet. Még azt is tudtam, hogy ilyen tájt kint van mindenki, mert ez pont az egyik legforgalmasabb időszak volt. Szóval kettesben lehetünk Minseokkal.

- Sokat gondolkoztam rajta és… - elkeseredetten fordultam felé, miután becsuktam az ajtót, azután kétségbeesetten kapcsoltam össze a tekinteteinket. - Nincs más. Nem lehetett - súgtam megtörten. 

- Miről beszélsz, Jongdae?

- Nem játszd a hülyét, kérlek - leheltem reményvesztetten. - Mindketten pontosan tudjuk, hogy miről beszélek. Annyiszor átpörgettem magamban. Alig tudja valaki, hogy… És ők sosem… Egyiküknek sincs oka, hogy… És… Én… Miért tálaltál ki Lay-ről és rólam, Minseok?

Yixing

Összevont szemöldökkel méregettem az Exodus előtti betont, miközben aggódva rágcsáltam az alsó ajkam. Azon vesződtem magamban, hogy visszamenjek-e. Nem féltem attól, hogy Chen megcsalna, főleg nem Minseokkal. Rég túlvoltunk ezen. Attól féltem, hogy…

- Jongdae attól tart, hogy… - Chanyeol megakadt és ugyan csak néhány másodpercig maradt néma, elég kínzó volt a csönd. - Hogy Minseok volt az, aki… - Ettől féltem. Sőt rettegtem. - Sorra vett mindenkit és…

- Nem lényeg ki volt.

- Yixing, ez-

- Nem lényeg! - ismételtem meg némileg erélyesebben. - Volt elég időm átgondolni a hazafelé vezető úton és kurvára mindegy, ki nem bírt a seggén maradni. Annyi mindenki lehetett. Mégsem számít. Semmit. Megtörtént. Úgy sem lehet mit csinálni vele. Csak… Csak szeretnék ma éjjel Chennel együtt aludni - a hangom elhalt a végre, nem maradt csupán csak halk suttogás. Nem akarok kombinálni, nem akarok embereket meggyanúsítani azzal, hogy ő, vagy ő volt. Felesleges.

- Tényleg nem vágysz rá, hogy tudd, ki cseszett így ki veletek? Yixing, elrontotta a nyaralásotokat. Talán a jövőtöket is - tette még hozzá szinte hangtalanul. Ökölbe szorult a kezem és hazudnék, ha azt mondanám, nem húznék be az illetőnek szívesen érte. De komolyan, mit számítana? Jobb lenne? Nem hiszem. A problémát biztos nem oldaná meg.

- Még akár vissza is vonhatja, amit mondott - motyogtam esetlenül. Elég utolsó és harmatgyenge próbálkozás volt arra, hogy ne essek szét az egész szituáció súlya alatt. Aztán Chanyeol rátett még egy lapáttal.

- Az ügynökség hivatalosan is megerősítette Jongdae engedélyével nem olyan rég, hogy valóban kapcsolatban van egy másik férfival. 

Jongdae

Türelmesen vártam Minseok bármilyen reakcióját. Már rég letisztáztam magamban, hogy nem verem agyon. Nem sok értelme lenne. De mindettől függetlenül, muszáj volt tudnom, hogy miért. Miért árult el egy olyan titkot, amiről nem volt joga beszélnie. Csak és kizárólag Lay-nek, illetve nekem lett volna. A mi dolgunk. A mi döntésünknek kellett volna, hogy legyen. 

Lay-jel ez komoly gond volt közöttünk, mondhatni kis híján rá is ment a kapcsolatunk. Fájt a mellkasom, szorított a tüdőm, ha arra gondoltam, Lay aggodalma valóságos volt és mégis… Egy részem… Egy részem, amit legszívesebben letagadnék, megkönnyebbült, hogy legalább már azt nem kell rejtegetnem, ki vagyok valójában. Örülnék neki, ha Lay-t sem kéne, de a pánik elönti az elmém, valahányszor ez felvetődik bennem. Lay-nek haja szála sem görbülhet. Nem engedem.

- Nem szándékos volt - suttogta komoran és megpróbált megérinteni, csakhogy elléptem előle. Tehát tényleg ő volt.

Majdhogynem biztos voltam benne, hogy ő volt. Chanyeol, ha a barátságunktól el is tekintünk, sosem… Sosem bántaná így Lay-t. Előbb varrná össze a tulajdon száját, minthogy ártson neki. Minseokon kívül még max Luhannak lehetett volna esetleg oka, de atájt, amikor az újságíró tudomást szerezhetett rólunk, kurvára jól elvoltunk egymás társaságában. Nem lett volna oka rá. Az eszem kilencvenkilenc százalékig tudta, hogy Minseok volt az, a szívem mégis reménykedett. És emiatt most majd’ megszakadt.

Yixing

Még mindig gyűlölöm a tömeget. A mai napig. De azért Chen sokat segített ezen, főleg még az egyetem alatt, hiszen elég gyakran buliból buliba ráncigált magával. Most mégsem éreztem igazán a dolgot. Csak meg szerettem volna találni Chent és haza menni. Együtt. Csak… Csak ennyit akartam, semmi többet. 

Olyan nagyon sokan voltak és mondhatnám, hogy emiatt volt nehéz kiszúrni Chent, de ez nem lett volna igaz. Száz… Nem, egymillió közül is felismertem volna. Maszk ide, vagy oda, azt az édes és csintalan mosolyt akkor is látom, ha visel egyet. A szemei körüli aprócska kis ráncok elárulják nekem, hogy épp nevet-e. A hétköznapi, rövid, barna haj sem állíthat meg, pontosan tudom, milyen, amikor a melegtől hátul kissé begöndörödik egy-két tincse, vagy amikor elől emiatt feláll, mert félretúrja, hogy ne a homlokára tapadjon. Arról a gyönyörű fekete szempárról meg ne is beszéljünk. A francba is, nincs itt!

Idegesen kapkodtam jobbra-balra a fejem, azonban Chent nem leltem sehol sem és ettől csak még feszültebb lettem. Ha megerősítette a pletykákat, végképp felesleges volt Minseokot számon kérnie. Ha igaz… Nem akarom, hogy Chen szíve összetörjön. A gondolatra, hogy Chen szomorú legyen, a lábam önálló életre kelt és megindult egyre hátrébb az épületben. Nyilván nem kell a közönség nekik. Gondolhattál volna erre előbb is, Zhang Yixing…

Félve nyitottam be minden olyan szobába, aminek az ajtaja zárva volt, rettegtem, hogy mit fogok látni. Chent, amint épp laposra veri Minseokot. Például. Ennél rosszabbat igazából nem mertem és nem is akartam elképzelni és mégis… Chen némán sírt, mikor végre-valahára rájuk akadtam. Istenem, Chen… Bár elvehetném ezt a fájdalmat tőled.

Jongdae

Minseokkal a kapcsolatom rövid volt és itt most nem arra az elbaszott, minden áron meg akarok szabadulni a Lay iránti érzéseimtől kis néhány órás járásunkra gondoltam. Hanem arra, hogy az egyetem első napján ismertem meg, pont itt, az Exodus-ban, majd alig fél évvel később ennyi is volt. Mindezek ellenére fontos volt nekem. Tény, hogy mindig is ellene volt Lay-nek, ám az is igaz volt, hogy ha ő nincs, talán sosem jövök össze Lay-jel. Ő volt az első, akinek elmondtam az érzéseimet Lay-ről és ő volt az, aki segített rájönnöm, Lay az egyetlen számomra. Úgyhogy igen, gecire fájt az árulása.

Nem láttam a könnyeimtől és mikor megéreztem a gyengéd érintést alkaromon, azonnal ellöktem azt, aki ott volt. De nem Minseok volt az. Ő továbbra is ott állt előttem mozdulatlanul. Akkor…?

- Lay? - kérdeztem elhalóan és kinyúltam oldalra, hogy visszahúzzam azt, akit az előbb eltaszítottam. 

- Itt vagyok - lágyan ölelt át és megnyugtatóan simított végig többször is a hátamon. Hogy lehet, hogy mindig, de tényleg mindig itt van, amikor szükségem van rá? - Itt vagyok.

Erőtlenül markoltam a szétnyitott, vastag téli kabátba, arcom a finom anyagú sálba rejtettem és igyekeztem olyan közel simulni hozzá, amennyire csak tudtam. Ez biztos valami különleges képesség lehet. Kizárt, hogy… Itt van. Visszajött a szigetről, holott ott biztonságban lett volna ettől a fostól. Visszajött… Értem. Hozzám.

Yixing

Gőzöm sem volt, Minseok mit mondott neki, de mindegy is volt. Chen reakciója bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, jobb nem maradni. Bárki bármit is tenne ezek után még hozzá, nem lenne értelme. Nem fog változni semmi sem. De Chen emiatt nem sírhat többet.

Óvatosan nyúltam Chen térdei alá és emeltem fel, mire barátom karjai rögvest a nyakam köré fonódtak. Szipogva bújt közelebb és én csak arra voltam képes gondolni, hogy alig két nap alatt még könnyebb lett, pedig eddig sem volt éppenséggel nehéz. Rá se néztem Minseokra, úgy fordultam ki és már majdnem kint is voltam a helyiségből, mikor csöndesen megszólalt.

- Sajnálom.

Összepréseltem az ajkaimat és Chen is erősebben karolt át, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon is hallotta az idősebb szavait. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy minden keserűségemet, amit amiatt éreztem, hogy megbántotta Chent, hozzávágjam, de nem tettem, inkább szótlanul kivonultam Chennel a karjaimban. Talán ezerszer is elismételtem már ma, nem számít. Csak Chen.

Nem hiszem, hogy látták Chen arcát, miközben végigsétáltam a tömegen vele, szinte eggyé vált a kabátommal úgy tapadt hozzá, illetve hozzám. De azért suttogtak. Mindegy. Nem érdekel. Ezzel majd akkor foglalkozom, ha beüt a szar. Megint. Rohadtul nem így terveztem ezt a nyaralást. Azt akartam, hogy Chen boldog legyen velem és a családjával abban a hangyafasznyi időben, ami jutott nekünk. Sors, muszáj folyton kibasznod velünk? Nem volt még elég? Élvezed Chent így összetörve látni?

Jongdae

Őszintén mondom, nem tudom, mi lett volna, ha Lay nem bukkan fel. Talán ott estem volna össze Minseok előtt tehetetlenségemben és elkeseredésemben. A lábaimnak alig kellett volna pár másodperc és ott helyben felmondták volna a szolgálatot. Erre megjelent. Hát persze. 

Kábán hagytam neki, hogy kicipeljen a hidegbe, de annyira nem voltam magamnál, hogy erre is csak onnan jöttem rá, hogy egyik pillanatról a másikra kurvára fázni kezdtem, aztán ahogy jött, úgy el is múlt. Reszketve kapaszkodtam Lay-be, amikor letett, ugyan csak egy szusszanásnyi időre. Féltően adta rám saját kabátját és más körülmények között holtbiztos ellenkeztem volna, ám jelenleg szemernyi erőm sem volt hozzá. Miután végzett, újra a karjaiba vett és addig el sem engedett, amíg meg nem érkezett a taxi, amit Chanyeol hívott. Ő biztos Lay miatt jött vissza, nem miattam.

- Maradj velem - kérleltem Lay-t sírós hangon, immáron az autóban ülve. Úgy fogtam a pulcsiját, mintha az lenne az utolsó mentsváram. Mintha összedőlne a világ, ha elengedném. Valójában összedőlne a világom, ha elengedném. - Csak téged akarlak. Ne-Ne hagyj el. Kö-Könyörgöm.

- Soha - még a fátyolos tekintetemen át is láttam azt a ragyogó mosolyát, amit úgy imádok. Azt a mosolyát, ami csak az enyém. Hogy nézhet rám még mindig így, ennyi szarság után is?

Mint egy újszülöttből, úgy robbant ki belőlem a zokogás. Hangosan és megállíthatatlanul. Ennek már semmi köze sem volt Minseokhoz. Az összes könnycsepp, amit ejtettem, Lay miatt volt. Éreztem, hogy a tüdőm fellélegzik, eltűnt az a szörnyű súly, amit napok, de lehet, hogy inkább hónapok óta hordoztam magammal. Lay még ezek után sem hagyna el. Soha.

Yixing

Apró mosolyt küldtem a padon ülőnek, azután odanyújtottam neki a forró italt, végül én is mellé telepedtem. Chen remegő kezekkel fogta közre a gyümölcsös teát és még mindig kicsit szipogva fújkálta, hogy ihatóvá hűljön.

- Szerezni kéne neked egy kabátot, mielőtt még megfázol - motyogta rekedten, közben igazgatni kezdte a sálamat, hogy minél jobban takarja, ne csak a nyakam, hanem a hátam, illetve a mellkasom is. - Sőt, jobb lenne hazamenni. Amúgy is… - aggodalmaskodva pillantott körbe. - Nem jó, ha… Kint látnak. Veled. Egy férfival. Lay…

- Nem érdekel - gyengéden fogtam meg a tagját, ami azóta sem szakadt el a sálamtól és a combomra fektettem úgy, hogy egy lélegzetvételnyi időre sem engedtem el. - Friss levegőre van szükséged. Nem a négy falra. 

- Rád van szükségem.

- Akkor ne aggódj az emberek miatt többet. Itt vagyok, és itt leszek mindig - vigyázva, nehogy kiömöljön, tettem le a saját papírpoharamat a padra és teljesen Chen felé fordultam. Elgondolkozva kémleltem a vörös, de szerencsére könnyektől mentes fekete szempárt. Puhán simítottam a füle mögé egy eltévedt tincset, majd a mozdulat végeképp az arcán is végigsiklottak a hűvös ujjbegyeim. Aztán megcsókoltam.

Rengeteget paráztam azon, mi lesz, ha kiderül a kapcsolatunk. Ha tönkreteszem emiatt, ha a végén meggyűlöl ezért, ha ráeszmél, hiba volt újrakezdenie velem. Nem hittem volna, hogy a végén, ha valóban rájönnek, még ha a kilétemre nem is, még akkor is attól fog rettegni, hogy elveszít. Annyiszor hangoztatta, hogy rajtam kívül nem kell neki semmi és senki, de amíg egy ilyen helyzet valósággá nem válik, nehéz elhinni. 

Egy pillanatig sem kételkedtem az érzéseiben irántam, ugyanakkor egy szorult szituációban olyan dolgok derülhetnek ki, amik egyébként sosem. Mint az, hogy igazából képes vagyok arra, hogy a nyílt színen, Szöul egyik gyakran, s sokak által látogatott parkjának padján csókoljam meg Chent, a híres énekest. Méghozzá… Abban a bizonyos parkban.

Jongdae

Úgy ledöbbentem Lay tettén, hogy nem is viszonoztam. Először. Csókja óvatos volt, szerelemmel teli, mégis hihetetlen szenvedély sütött belőle. Tudtam, hogy fél attól, hogy még annál is rosszabbá teheti az egészet, mint amilyen már így is volt, úgyhogy ez nem semmi cselekedet volt tőle. Lay…

Jobbja erősen markolt a kabát nyakába és úgy vont magához még közelebb, azt követően elmélyítette ajkaink játékát. Forróságot éreztem és sajnos nem csak képletesen. A teám kiborult és épp végigfolyt a lábszáramon. De kibaszott magasról szartam rá. Lay csókolt éppen. Szabadon. Istenem, mondd, hogy nem most fogok felébredni az Exodus-ban totál részegen, miközben a nyálam az asztalra folyik!

Halk nyögés csúszott ki belőlem, ahogy realizáltam, ez bizony a valóság és végre én is visszacsókoltam. Boldogan kulcsoltam kézfejére kezem és finoman megszorítottam azt. Nem tudom, mi történt a mindig körültekintő Lay-jel, de nem is akartam rajta agyalni. Csak élvezni. A csókot, őt, minket. A bátorságát. Most dobta minden kétségét, aggályát a sutba értem. Értünk. Nem eshettem bele ennél is jobban. Gyakorlatilag esélytelen. Hova lehetne még?

- Tudod, hogy hol vagyunk? - kábán bámultam rá, pillantásom önkéntelenül a duzzadt ajkakra tévedt. Folytatni akartam. Hazamenni és kettesben lenni.

- Hol? Lay… - megnyaltam a számat és belekapaszkodtam a bársonyos anyagú sálba, hogy úgy dőljek előrébb. - Csókolj meg még egyszer! Kérlek… - biztos voltam benne, hogy az arcom rákvörös, mert így is olyan volt, mintha mindenem lángolna az előbbi csóktól. Sosem éreztem ennyi határozottságot, s vágyódást egyik csókjában sem. De a sajátomban sem.

- Itt, pontosan itt, akartam tudni, milyen is megcsókolni Kim Jongdae-t - suttogta a szemeimbe nézve, mire a zavart vörösségem szelíd pirulásba váltott, a szívem pedig halálos tempóra kapcsolt. Emlékszem. Emlékszem a bizonytalanságra. Hogy egyikünk sem tudta, mi van köztünk. Csak éreztük, hogy valami van. Emlékszem a mérhetetlen sóvárgásra. Mindenem Lay-ért kiáltott. Akkor még azt hittük, esélyünk sincs együtt. Rácáfoltunk.

- Az volt az első, amikor tényleg, igazán el akartam mondani neked mindent - szólaltam meg hasonló hangerővel. - Hogy… Mennyire… Nagyon… Beléd estem. Átkozottul mélyen és visszafordíthatatlanul. És azóta csak még mélyebbre estem.

- Helyes - édes mosolyt villantott rám és lágyan az állam alá nyúlt. - Mert én is átkozottul mélyen és visszafordíthatatlanul szerelmes vagyok beléd, Kim Jongdae.

VÉGE

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] Extra #4

Sziasztok ^^ Meghoztam az Extra legújabb részét, amiben is kicsit más vizekre evezünk hangulatban. Nagyon szerettem írni, különösen a végét és szerintem, miután elolvastátok, sejtitek majd, miért ;) Kellemes olvasást hozzá :3

Extra #4

Jongdae

Nyögve fordultam oldalra az ágyban, majd fejem eltűnt a takaró alatt, ahogy még lejjebb csúsztam, hogy ne kelljen hallanom az idegesítő kopogást. Karommal kinyúltam és Lay után tapogatóztam, aztán nem túl kedvesen megtoltam kifelé, jelezvén, ő fog ajtót nyitni, nem én.

- Hagyj már, alszom - jött azonnal a válasz és visszahúzódott mellém. Faszom, miért kell ilyen rohadt édesnek lennie?

- Fáj a seggem - nyafogtam nem éppen egy huszonhat éveshez méltóan és most már a párnát is a fejemre rántottam. 

- Ne hazudj - mordult fel, azt követően ingerülten felült, ugyanis a kopogás nem szűnt meg egy másodpercre sem. Sőt mintha egyre hangosabb és erőteljesebb lett volna. Tényleg ég a sziget, vagy mi a franc? - Tudnék róla, ha úgy lenne - megforgattam a szemem és ismét meglöktem. Morogva kászálódott ki mellőlem, felkapta az ágy végében lévő bőrbevonattal ellátott padról a köntösét és álmosan az ajtó felé csoszogott. 

Vigyorogva figyeltem széttúrt, ében hajkoronáját és még innen is láttam egy-két szívásnyomot a nyakán, de tutifix nem szólok neki róla. Élvezni fogom, amikor észreveszi és rájön, hogy így sétafikált mindenhol. Kómásan pillantottam körbe, a ruháim messze voltak és túlságosan is szétdoboltam őket, így én is a köntös mellett tettem le voksomat, bár elég nehéz volt a lábujjammal magamhoz varázsolni. Azért csak nem kéne pucéran fogadnom azt, aki jött.

Épphogy sikerült úgy-ahogy belebújnom, mikor Lay kitárta az ajtót. A legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy azok állnak majd mögötte, akik álltak. Kyungsoo és Chanyeol.

Yixing

Sűrűn pislogtam előre, az agyam próbálta feldolgozni, hogy kik vannak itt. Sok mindenkire számítottam, de rájuk nem. Még Kyungsoo-t valahol megértettem, elvégre Chen menedzsere volt és, ha történt valami, akkor… Basszus, történt valami? Időm sem volt megkérdezni, a férfi sebesen elcsörtetett mellettem és egyenesen Chenhez robogott. Szóval történt.

- Mi az istennek van mobilod, ha baszod felvenni? - Kyungsoo hangja dühösen vágta ketté a némaságot és ha Chanyeol nem állt volna előttem, szerintem utána is fordultam volna, de így csak néztem rá nagy szemekkel. 

Arcom elvörösödött és akaratlanul is megszorítottam a mellkasom előtt a puha anyagot. Chanyeol igyekezett leplezni, azonban még így is elkaptam a lopott pillantását, amivel a csupasz bőrömre lesett. Chennel rendezték a dolgot és minden  olyan volt közöttük, mint régen. Nagyjából. Asszem. Nem igazán folytam bele és kerültem a témát Chennel. Chanyeolt meg aztán még inkább. Szerelmet vallott. Szerelmet vallott és én azóta sem utasítottam vissza.

- Jó látni, Yixing - szólalt meg lágyan, s óvatosan becsusszant köztem, illetve az ajtó rése között. A kedvesség ellenére éreztem egyfajta idegességet felőle, ám tudtam, hogy ez nem miattam van. Nem felém irányult. 

- Téged is - suttogtam alig hallhatóan. - Miért vagytok itt? Baj van? - Chanyeol gondterhelten sóhajtott fel, utána Chen felé sandított és bólintott.

- Nem is kicsi. Nem is kicsi, Yixing.

- Mi… - befejezni sem volt lehetőségem, Chen ordítása félbeszakított. Rég engedte ki a hangját, úgyhogy most adott neki rendesen.

- Hogy mi a faszom?!

Jongdae

Azt hittem, menten agyvérzést kapok Kyungsoo szavaitól. Az sem izgatott, hogy sietségemben még a köntöst sem kötöttem meg normálisan és félig majdhogynem leesett a vállamról, csak bámultam a férfira, mint aki nem látott embert egy jó ideje. Nem, bassza meg, ez nem történhet meg.

- Nem akartam megzavarni a nyaralást, Jongdae, tényleg nem, de ez… Ez nem várhat. Haza kell jönnöd - a világ összemosódott előttem, a gyomrom felkavarodott. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy itt helyben összeessek, de akkor megéreztem Lay gyengéd érintését csuklóm körül, végül az arcomon. Nagy nehezen sikerült ráfókuszálnom, rá és a szomorkás mosolyára. Ettől csak minden rosszabb lett.

Annyi idő eltelt. Kis híján egy év. Nem gondoltam, hogy ez még felbukkanhat bármikor is újra. Én komolyan abban a hitben voltam, hogy már eltűnt a süllyesztőben és kurvára nem is emlékszik rá senki. Az a kibaszott újságíró és a tetves cikke!

- Nem olvashatsz híreket - remegve markoltam Lay köntösébe és úgy húztam közelebb magamhoz. - Ígérd meg.

- Chen…

- Ígérd meg!

- Ígérem - erőtlenül engedtem el, amint kimondta a szót, de arrébb nem léptem. Arcomat a nyakába temettem és minden erőmet összeszedtem, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó könnyeimet. Meg toporzékolást. Meg üvöltést. Meg rombolást. Sors, miért? Sosem hagysz már nyugtot? Muszáj megint kavarnod a szart?

Yixing

Chen végül sosem mondta el, hogy mit vetett oda neki az az újságíró majd’ egy évvel ezelőtt a reptéren. Nem fogok hazudni, nyilván érdekelt. És most is. Viszketett a tenyerem, hogy megnézzem. Tudni akartam, hogy mit írnak Chenről. Chenről és rólam. Hát mégis csak kiderült. 

- Yixing… - zavartan pillantottam fel Chanyeol magas alakjára. Kissé össze kellett húznom a szemem, ugyanis a napfény szörnyen erős volt. Bánatosan rám mosolygott, miközben letelepedett a teraszon lévő másik fotelre. - Tudom, ho-

- Te láttad a cikket? - vágtam közbe feszülten. Nem mondott semmit, csak biccentett. Hülye kérdés volt. Persze, hogy látta. Mindenki látta.

- Yixing, nézd, tudom, hogy… Rettegtél ettől a pillanattól, de… De Jongdae-nak nagy szüksége lesz rád - hirtelen teljesen felém fordult és megfogta a kezem. - Jongdae nem láthatja, hogy…

- Hogy félek - fejeztem be helyette halkan. - Hogy meginogtam. 

- Csak egy kicsit bírd még ki - kérte csöndesen. - Ugye te is tudod, hogy nem mehetsz vissza vele? - olyan erővel préseltem össze az ajkaimat, hogy az már szabályosan fájt, ennek ellenére nem hagytam abba. A fizikai fájdalom jelenleg jobb volt, mint a lelki. 

A látásom elhomályosult, rosszul voltam a gondolattól is, hogy Chen egyedül menjen haza. Hogy egyedül nézzen ezzel szembe. Nincsen semmilyen lesz. Chennek most van rám szüksége. Nem akkor, amikor megérkeznek, vagy, amikor a fejéhez vágnak mindenfélét. Chennek szüksége van rám, mégsem lehetek vele, mert az egész az én hibám. Miattam került ebbe a helyzetbe.

Jongdae

Hullasápadtan álltam Lay-jel szemben a kikötőben és reményvesztetten kerestem a tekintetét a verőfényes napsütésben. Mármint rám nézett, egyenesen a szemeimbe, de a pillantása olyan… Érzelemmentes volt. Könyörgöm, Lay… Ne… Ne nézz így rám, kérlek...

Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy megérintette arcom és puhán megcirógatta azt. Ez is több, mint a semmi. Tudom, hogy jobb az, ha nélküle megyek vissza. Nem láthatnak együtt minket. Vagyis… A cikkben csak annyi van, hogy kapcsolatban vagyok egy másik híres férfival. Legalább a nevét nem említették. Már ha tudják egyáltalán. Ráadásul gőze sincs senkinek, hogy Lay Zhang és Zhang Yixing ugyanaz a személy. 

Nem akartam ezt. Rengetegszer mondtam, hogy szarok rá, ha megtudják az emberek, ám Lay ábrázatát látva most rájöttem, rá sosem gondoltam. Sosem gondoltam arra, hogy vele mi lesz. Hogy rá ez milyen hatással lesz, mind munka, mind magánéleti szempontból. Mindig csak azzal jött, hogy nem szeretné, ha összedőlne a karrierem, hogy megbánjam azt, hogy őt választom mindig, mindenekfelett. Ha az ő szemszögéből nézem a dolgokat... Lay folyton csak és kizárólag rám gondolt. Magára sosem. Ezért is gondoltam én is csak saját magamra. Kibaszott önző vagyok.

Esetlenül léptem elé annyira, hogy a cipőm orra az övéhez érjen és már hajoltam volna közelebb, azonban Kyungsoo elkapta a pólóm nyakát és elrántott Lay-től. Dühösen fordultam felé és kész voltam a nyelvi szótáram összes létező szitokszavát rázúdítani, amikor is hidegen megszólalt, belém fojtva a szót.

- Semmilyen férfi közelébe nem mehetsz, különösen nem az övébe!

Yixing

Tartottam magam egészen addig, amíg Chen el nem tűnt a látóhatáron a hajóval. Körmeim a tenyerembe vájtak, olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, de arcizmom sem rezdült. Nem omolhattam össze előtte, mert féltem, hogy ő így még annyira sem lesz képes talpon maradni, mint végül sikerült neki. És utána sem tehettem. Nem tehettem, mivel Ziyi mellettem állt. Nem bírom már sokáig.

Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy elbőgjem magam, s mihelyst megéreztem a vér fémes ízét, egy száznyolcvan fokos fordulattal megindultam a Chennel közös nyaralónk felé. Nem, már nem közös. Chen ide holtbiztos nem tér vissza. Egyedül akarok lenni. Nem akarom, hogy a családom, vagy Chen családja lássa, amint szétesek. 

Alig vágtam be magam mögött az ajtót, felzokogtam. Ha nem a múltunk, akkor a jövőnk felett körözött ez a szarság. Elkerülhetetlenül. Próbáltam elengedni magam és ment. Tényleg. Főleg, hogy nyolc nyugodt kis hónap volt mögöttünk. Tény, hogy néha kísértettük az a nyamvadt Sorsunkat, de nem hittem volna, hogy pont most, ezen a családi nyaraláson baszunk rá. Miért Sors? Túl sok nyugalmat adtál és unatkoztál már?

- Yixing! - Chanyeol kiáltása határozottan csendült fel az ajtó mögött, aztán kopogott és megpróbált bejönni, de nem engedtem neki. Ő sem láthat így. - Yixing, kérlek, nyisd ki! - el kellett volna mennie neki is. Akár másik géppel. Leszarom. Csak ne itt legyen. Lecsúsztam a fal mentén, azután átöleltem a térdemet és csak hallgattam, hogy szólongat. Én nem akartam itt lenni. Chennel akarok lenni.

Jongdae

Igyekeztem minél lejjebb húzni a sapkám, holott a napszemüvegtől nem igen tudtam már hova. A legjobb az lett volna, ha láthatatlanná bírtam volna válni, akkor nem rettegtem volna attól, hogy észreveszik, mennyire is szét vagyok hullva. Bár valószínűleg a maszkom eléggé elrejtett, mégsem éreztem magam biztonságban. A szemeim amúgy is égtek az erőlködéstől, hogy visszafogjam a sírást, a milliónyi villódzó fény meg csak rontott az egészen. Istenem, hát nem fárad el az ujjuk a folytonos kattintgatástól?

Kyungsoo szorosan magam mellett tartott és biztos voltam benne, hogy ezek után róla is pletykálni fognak. Nem mintha nem lenne igaz. Végül is tényleg dugtunk párszor. Sokszor. Szüntelenül az ismételgette a fülembe, hogy ne figyeljek senkire, csak menjek, ám hallottam a kérdéseket. Hogy ne hallottam volna? 

- Igaz az, hogy a gyerekkori szerelmével van együtt? - Mi? Nem… Ez képtelenség. Nem tudhatják. Nem.

- Jongdae, ne állj meg! - én próbáltam a menedzseremre koncentrálni, de a lábaimból kiment az erő az előbbi kérdést hallva. Azt hittem, összeesek ott helyben. A sikeresen visszatartott könnyeim utat találtak és csak reménykedni mertem, hogy a maszk széle felitatja őket. Honnan… Alig tudja valaki, hogy… Nem lehet.

A világ megfordult körülöttem és ezúttal valóban abban a hitben voltam, hogy felnyalom a reptér csillogó, fehér kövét. Hányingerem lett a felismeréstől és szerintem Kyungsoo is érzékelte, hogy baj van, még annál is nagyobb, mint volt, mert a helyzet ellenére megállt és aggódva fürkészett barna íriszeivel. Biztos képzelődöm. Barát csaknem… Nem. Tuti nem.

Yixing

Elgyötörten gömbölyödtem össze a takaró alatt a sötétben és bár rohadt fáradt voltam, inkább szellemileg, mintsem fizikailag, képtelen voltam aludni. Kezem úgy szorította a mobilom, hogy csodáltam, hogy nem tört ketté. Sejtettem, hogy Chennek nem az lesz az első gondolata, hogy írjon nekem, amikor leszálltak, ettől függetlenül aggódtam, hogy semmilyen reakció nem érkezett felőle. És… Hiányzott. Szavakba se tudnám önteni, mennyire.

A mai napon, már vagy ezredszerre, kopogtak. Mindenki jött, mindenki próbált rávenni arra, hogy kidugjam az orrom, de alig bírtam az ajtótól elvonszolni az ágyig magam késő délután, úgyhogy az szóba sem jöhetett, hogy én innen kimenjek. Amúgy sem akartam és gyanítom, senki nem vágyott a jelenlegi búvalbaszott képemre.

- Yixing, ez az utolsó esélyed! - Chanyeol ezúttal meglepően dühösnek hangzott, de még így sem foglalkoztam vele. Először. - Jó, akkor betörök!

- Hogy… Mi…? - döbbenetemben csak ültem az ágyon és meredtem az ajtóra, amit valóban betörtek. - Elment az eszed?! - a félnapi kussolás megtette a hatását, nagyon rekedten és harmatgyengén sikerült csak megszólalnom. Baszki, de gáz…

- Ha arra van szükség, hogy végre beszélj, akkor igen, elment. Yixing… - folytatta suttogva. - Aggódom. Mind aggódunk. Ne tedd ezt a szüleiddel, kérlek.

- Nem is írt - motyogtam megviselten, ismét a telefonomra nézve. A könnyek elhomályosították a látásomat. Csak legalább egy szót, Chen. Könyörgöm. Vagy egy betűt. Akármit. - Nem szabadott volna elengednem egyedül. Vele kellett volna mennem. Chanyeol… Nagyon fáj - leheltem erőtlenül és újfent elsírtam magam, ki tudja hányadszorra ma. Vele kellett volna mennem.

Jongdae

Totál szétzuhanva bámultam az ügynökség igazgatójának a bal vállára. Nem mertem ránézni közvetlenül. Nem mintha lett volna mit szégyellnem, vagy bánnom. A testem egyik hangyányi sejtje se érezte úgy, hogy hiba volt Lay-jel lennem. Szóval bocsánatot sem fogok kérni, az fix. Főleg nem azért, mert kapcsolatban vagyok életem szerelmével. Ezért sosem fogok.

Mégis a férfi kifejezéstelen tekintetétől rosszul voltam. Fingom sem volt, hogy mire számítsak. Azon kívül, hogy ma páros lábbal fognak kirúgni innen, a legfelső emeletről. Jobb lenne, hogy Lay-ig meg se állnék.

- Tudtam róla - valószínűleg még a gyomrom tartalmát is látta, úgy eltátottam a számat a váratlan szavak miatt. Már ha lett volna benne valami. Eddig ez eszembe se jutott, de lassan egy tetves napja nem ettem semmit.

- H-Hogy t-tessék?

- Tudtam róla, hogy a pasik érdekelnek - könnyedén rántotta meg a vállát, miután hátradőlt a székében, aztán lehunyta a pilláit és felsóhajtott. - Már az újságíróval történtek előtt is tudtam - kinyitotta szemeit és ezúttal egyenesen az enyémekbe nézett. Nagyot nyeltem és csak pislogtam vissza rá. Nem értem.

- De akkor miért…

- Miért vettelek fel? Egyszerű. Ennyire jó vagy. Egy fikarcnyit sem érdekelt, kivel bújsz ágyba alkalomadtán.

- Hát, azért sűrűbben, mint alkalomadtán - dünnyögtem magam elé. Ez most megsértette a büszkeségem.

- Mint mondottam volt, nem érdekelt. A hangod érdekelt. Minseong is elismerését fejezte ki - Az meg ki a faszom? - Bár azt hiszem, te a modern zenei kar énektanárjaként ismered csak - Azt a rohadt! Ez Mr. Hyunról beszél?

Yixing

Egykedvűen piszkáltam az ételt magam előtt és igyekeztem egy-két falatot letuszkolni. Chanyeol árgus szempárral figyelte minden mozdulatom és az ajtóval történtek után, nem kételkedtem benne, hogy lenyomja a vacsorát a számon, csakhogy végre egyek is valamit. 

A lemenő Nap gyönyörű látvány volt a tenger felett innen a teraszról nézve, én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy nem Chennel ülök itt kettesben. Hanem Chanyeollal. Kurvára nincs ez rendjén.

- Holnap haza repülök én is. Nem hagyhatom egyedül Chent a szarban.

- Csak rontanál az egészen - ingerülten szívtam be a levegőt szavaira és ledobtam a villám a tányérra. Mielőtt bármivel visszavághattam volna, folytatta. Folytatta és rohadtul nem esett jól, amit mondott. - Már Kyungsoo-ról és róla irkálnak - feszülten tette le a mobilját a fára és még pont elkaptam egy képet Chenről, illetve Kyungsoo-ról a reptéren, de gyorsan lezárta a képernyőt.

- Akkor még inkább mennem kell - morogtam és felálltam. - Ha úgy is pletykálnak, legalább rólunk pletykáljanak, ne… Ne róluk.

- Yixing! - Chanyeol fürgén kapta el a csuklóm és visszarántott. - Kérlek… Kérlek… Ez nem jó ötlet. Csak még rosszabbra fordulhat a dolog - könyörögve kémlelt fekete íriszeivel és gyengéden megszorította a karom. - Nem akarom, hogy bajod essen.

- Már bajom esett - súgtam szinte hangtalanul két kellemes kis esti szellő között. - És Chennek is. Szüksége van rám. Tudom. Érzem.

Jongdae

Oké, az elmúlt nap kész katasztrófa volt, de most már kezdem azt hinni, hogy hallucinálok amiatt, hogy eddig csak fotoszintetizáltam tényleges étel helyett. Mr. Hyun elismerte a tehetségem? Az enyémet? Hisz kidobott az első évben az órájáról!

- Maga szórakozik velem! - csúszott ki belőlem akaratlanul. - Mr. Hyun? Kizárt! Kidobott az órájáról, hónapokig sikáltam a kollégium folyosóit, elmentem egy isten háta mögötti helyre kempingezni, énekeltem egy óvodában és még sorolhatnám, hányszor cseszett ki velem, úgy-

- Úgy tudom, ezek büntetések voltak - szakította félbe a vehemens felsorolásom somolyogva. Durcásan dobtam hátra magam és tettem karba kezeimet, miközben félrepillantottam.

- Tökmindegy. Várjon! Maga ezekről is tud?

- Mindenről tudok, Jongdae. Ez a dolgom. Szerinted nem érdeklődtem utánad annyira, amennyire csak lehetett? - Most kicsit beszartam. Mármint nagyon.

- Öhm… - Jézusom… Nem csodálom, hogy barátok a volt tanárommal. Ezek tényleg mindenről tudnak. Uramatyám, mi mindenről tudhat még?

- Rengeteg potenciált láttam benned, amikor megnéztem az előadásod. De nem fogok hazudni, voltak fenntartásaim veled kapcsolatban, ahogy egyre többet tudtam meg rólad. Minseong nagyon régi barátom és bízom az ítélőképességében. Azt mondta, minden hibád és a lázadásaid ellenére, egyike vagy a legjószívűbb embereknek, akikkel valaha találkozott. Elvégre a szobatársaddal együtt kaptátok a büntetést, mégis szó nélkül csináltad, miután kiderült, hogy ő beteg. Vagy, ha már a példáidnál tartunk, úgy tudom, hogy a gyerekeknek is sokat segítettél és a-

- Jó, oké, kösz, elég lesz! - elvörösödve süllyedtem kissé lejjebb a székemben. Nemcsak amiatt, hogy így kiemelte néhány - mondjuk, úgy - jócselekedetem, hanem amiatt is, hogy megemlítette Lay-t. Vajon azt is tudja, hogy Lay volt az a szobatárs és, hogy már akkoriban is jártunk?

Yixing

Sok mindent ki tudtam olvasni Chanyeol átható szemeiből, még ha nem is vágytam rá. Nagyon nem. Most nem. Biztos voltam benne, hogy komolyan félti Chent, szemernyi kétségem sem volt felőle, azonban a pillantása sokkal inkább nekem szólt. Láttam benne azt, amit az összes találkozásunk során. Hat és fél éve így néz rám. 

Szomorú mosolyba görbültek ajkaim és szabad kezemmel óvatosan megigazítottam néhány tincsét, amiket a szél csúnyán felborzolt. Chanyeol szavakba önthetetlen, hogy mennyit segített nekem azután, hogy szakítottam Chennel. A zene mellett ő volt a másik mentsváram és, bár Chent anno legjobb barátnak tekintettem, már nem volt az. Ő életem szerelme. Ők ketten voltak egymás legjobb barátai. Chanyeol nekem más volt. Lehet, nincs is rá szó, mi. 

- Remélem, hogy egy következő életben együtt lehetünk - suttogtam bánatosan és lágyan végigsimítottam arcán. - Sajnálom, Chanyeol. És… Köszönöm. Köszönöm, hogy ott voltál, amikor senki más.

- Yixing… - a pillanat megfagyott; a tenger zaja elhalt, akárcsak a természeté, a színek mintha egyszerre élesedtek volna ki és vesztek volna az este homályába. Talán azért, mert csakis Chanyeolt láttam magam előtt. Annyi idő után, először, nem éreztem megcsalásnak, hogy vele vagyok kettesben. A búcsú miatt.

Teljesen tudatában voltam annak, amikor a testem előredőlt és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem őt. Ajkaim puhán érintették az övéit egy lélegzetvételnyi időre és, amint elhúzódtam, a világ ismét életre kelt. A lehunyt pillái ellenére is láttam az apró könnycseppeket a szemei sarkában és, noha szerettem volna letörölni őket, nem tettem. Nem volt hozzá jogom. Chanyeol nem nézett rám, legalábbis addig, amíg nem fordultam meg és indultam meg, utána gőzöm sincs, viszont a hangját hallottam magam mögül.

- Te örökre Jongdae-hoz fogsz tartozni, legyen az bármelyik élet.

Jongdae

Tekintetem idegesen követte az igazgató mutatóujjának a dobolását, amit a gondolkozása váltott ki. Megtippelni sem mertem, hogy most mi lesz. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Már csak egy fontos kérdés maradt ki. Szóval sejtettem, miért húzza az időt. 

Az újságíró nem hiszem, hogy tudta névről, kiről van szó, vagy ezt még tartogatja magának későbbre, fasz tudja. Lehet, az informátora csak most mondta el neki, hogy… Hogy Lay-jel… De a cikkek pontos illetőről nem szóltak, de arról igen, hogy híres. Mindketten tudjuk a férfival, hogy emiatt muszáj megkérdeznie, ki az.

- A szobatársam… - szólaltam meg halkan. Valakinek el kell kezdenie. Jobb lesz túlesni rajta. Úgy is túl kell. - Vele jártam az egyetemen. 

- Nocsak! - érdeklődve vonta fel a szemöldökét és összefűzte az ujjait maga előtt, miután felkönyökölt az asztalra. - És ez miért fontos? A legújabb firkálmányok valami gyerekkori szerelemről szólnak.

- Mert… Ő volt az - motyogtam esetlenül és beletúrtam a hajamba. Fejem hátrabillent, majd egy frusztrált sóhaj szökött ki ajkaimon, ahogy a plafont bámultam. Bárcsak itt lennél, Lay. Szükségem van rád. - Tizenkét éves voltam, aztán… Történtek dolgok, mindegy, és az egyetemen újra találkoztunk. Jártunk. Szakítottunk és most… Megint együtt vagyunk. Mindig ő az. Mindig is ő lesz.

- Ki? - beletörődve fürkésztem a komoly szempárt és kerestem a szavakat, ámbár ötletem sem volt, hogy miért. Nem kell túlbonyolítani. Nincs is mit. Csak egy név. Mégis… Olyan volt, mintha égette volna a torkomat Lay neve. Önként adok ki egy olyan titkot, amit talán nem is kéne. Nincs kizárva, hogy igazából fingja sincs senkinek Lay-ről. És most én árulom el.