Sziasztok :) Igencsak sok idő telt el mióta utoljára jelet adtam magamról,
sajnálom. Sajnos nem értem rá a bloggal foglalkozni elég sok dolog miatt, de végre
itt van az új Vihar után szivárvány rész. Remélem, vártátok már, kellemes
olvasást hozzá ^^
16. Fejezet
Hangosan reccsentek elnyűtt cipőim alatt az ősz
lehullott falevelei, ahogy sebesen végigvágtattam a színes kavalkádban. Ósdi
táskám fájdalmasan nyögött fel minden mozdulatom után, elég nehezen bírta a
strapát, talán túl gyorsan futottam, ám minél előbb szabadulni vágytam. Vékony
ruháimon átfújt a szél, bőröm libabőrös lett, szörnyen fáztam, de nem akartam
megállni, isten ne adja, visszafordulni. Nem maradok egy perccel sem tovább.
Ijedten torpantam meg a hátam mögül hallott furcsa
hang hallatán, azonban hiába nézelődtem, nem láttam semmit se. A hatalmas,
némileg már csupasz fák egy nagy, óriási képet alkottak, szinte át se bírtam
lesni közöttük, mégis az ódon iskolát tökéletesen ki tudtam venni. Mintha
egy centivel sem lennék beljebb az erdőben. Képtelenség.
Hirtelen különös, nyomasztó érzés kerített hatalmába,
ki akartam jutni innen is, ám akárhogy próbáltam, nem ment. Szemeimbe könnyek
szöktek, ahogy visszafelé futva sem leltem az alig pár perccel ezelőtt
elhagyott földutat. Nem is tudom, vissza menjek-e vagy sem. Reszketve
pillantottam körbe, majd megugrottam, s közben egy fülsértő, kicsit sem férfias
sikoly is kicsúszott belőlem; a rengeteg mélyéről egy nem épp szívderítő,
viszont igen fájdalmas vonyítás hangzott fel.
A világ megfordult körülöttem, a fejem elnehezült és
mire feleszméltem, arcom a hűvös, ám undorító sárba nyomódott. Elgyengülten
igyekeztem négykézlábra állni, de még ahhoz sem volt elég erőm, visszaestem. Az
apró sós cseppek, amik eddig sunyin megbújtak, most lassan, egymás után gördültek
ki, ahogy realizáltam reménytelen helyzetemet. Mindent elrontottam. El sem
kellett volna jönnöm az árvaházból. Itt fogok meghalni. Ez a hely…
Nem messze tőlem megrezdült egy-két bokor, minek
hatására az adrenalin dolgozni kezdett szervezetemben, én pedig felpattantam és
már rohantam is az egyik irányba. Lábaim ügyesen kerülgették az akadályokat az
avarban, ezzel szemben a különféle gallyakat sem időm, sem lehetőségem nem
volt, így arcom, karjaim telis-tele lettek piciny sebekkel, rongyos öltözékem
meg még rosszabb kinézetre tett szert, mint ezelőtt.
Rémülten botlottam meg egy nagyobb, kiálló gyökérben,
amikor túlságosan közelről hallottam meg az elkeseredett nyüszítést, s félve
néztem körbe, azonban nem láttam semmit sem. Tüdőm összeszorult, nyugtalanító
érzés nehezült körém és hiába próbáltam csitítani rettegő lelkem azzal, már
régóta kint vagyok, biztos azért van ilyen sötét, ám tudtam, ez nem így van.
Zsigereimben éreztem, hogy már megint valami röhejes, képtelen szituációba
kevertem magam, amiből aligha jövök ki jól. Csak egyszer járnék jól ezen az
istenverte helyen!
Dühösen töröltem le a félelemtől folyton kicsorduló
könnyeimet, de azok csak nem akartak eltűnni, sőt inkább megszaporodott a
számuk. Remegve öleltem át testemet, miközben egyre hátrébb kúsztam a koszban,
egészen addig, amíg hátam egy méretes fa törzsének nem préselődött. Amennyire
csak képes voltam, közel húztam magamhoz a lábaimat, homlokomat rájuk döntöttem
és csak kuporogtam ott csöndben. Elmondhatatlanul féltem és… Vágytam arra,
hogy valaki még itt legyen.
Ujjaim erősen markoltak barnás-feketés tincseim közé,
az égbolt fokozatosan elveszítette minden fényét, majd lecsapott az első villám
ijedtségem közepette, végül hangosan megdörrent a homályos felleg. Alig pár
pillanattal később már a szél is tépázta szegény megritkult növényeket, az erdő
szinte világított a folytonos égi játéktól, amit rémületem generált.
Reszketve siklott tenyerem tarkómra, ott is
megtépkedtem kicsit hajszálaimat, aztán megragadtam agyonhordott felsőm, majd
nadrágomat, végül a földbe mélyesztettem bele körmeimet. Biztos voltam abban,
tényleg itt halok meg, ám ekkor egy gyengéd érintést véltem felfedezni
vállamon, szívem pedig rögtön megnyugodott. Erőtlenül kaptam a hónom alá nyúló
karok után, először, hogy ellökjem, azt követően viszont már azért, minél
közelebb érezhessem magamhoz a biztonságot árasztó illetőt.
- Mit csinálsz itt kint egymagad? - megmentőm kellemes
baritonjának hallatára még inkább ellazultam, testem teljesen elengedte magát
és hagytam, hogy a derekamat ölelő kezek teljesen a másikhoz vonjanak. Piszkos
arcom a gyönyörű ívű nyaknak nyomtam, beszívtam az édeskés parfüm, illetve az
izzadtság kettőse által összekeveredett illatot, majd akaratlanul is
viszonoztam tettét. Miért pont ő az, aki jön, ha szükségem van valakire? És…
Délben miért nem jött?
Kirázott a hideg, amint hosszú, vékony ujjai arcomra
simultak, hogy eltoljon magától, s megnézzen. A sötétben is csillogó íriszek
döbbentek kerekedtek el, ahogy tekintete végigvándorolt leharcolt valómon és
már nyílt a szája, alighanem azért, megtudja, mégis mi a fene történt, ám
akármit is akart, torkán akadt, mikor a vonyítás megtörte a némaságot. Ijedten
kapott utánam, a háta mögé terelt, hogy saját magával védjen, ami egy
másodpercig zavart, aztán rájöttem, alig állok a lábamon. Nem is tudom, mi
lenne most velem, ha nem jelenik meg.
Esetlenül markoltam egyenzakója finom anyagába, kissé
magam felé húztam, majd lassan hátrálni kezdtem vele együtt, hogy minél
messzebb kerüljünk a veszélytől, azonban talpam alatt megreccsent egy ág. A
csöndességben hangosan visszhangzott ballépésem és már vártam az állat
felmordulását, akár támadását, ám nem történt semmi sem. Remegve kapaszkodtam
az előttem álló selymes ruhájába, s vele együtt guggoltam le, mikor megmozdult.
- Kérlek, hadd vigyem ki Jongdae-t, utána vissza se
jön sem én, sem más. Rendben? - meg kellett volna döbbennem, amikor tenyerét
gyengéden a földre simította, miközben beszélt, de egyszerűen már képtelen
voltam meghökkenni bármin is, aminek ehhez a helyhez volt köze.
Nagy szemekkel, szótlanul figyeltem a vastag ajkakon
játszó bűnbánó, szomorkás mosolyt, aztán a bánatos íriszeket is szemügyre
vettem. Okolja magát valamiért? Megszorítottam felsőjét, mire rám
pillantott, tekintetünk összekapcsolódott és így már közvetlen közelről
megcsodálhattam a káprázatos szempárt. Szívem fájdalmasan dobbant, ahogy az
áradó keserűség megcsapott, s önkéntelenül is, de a homályban hófehéren
világító arcára csúsztattam kezemet.
- Vigyél vissza - kértem halkan, holott először azt
szerettem volna tudni, mégis mi a jó élet van itt, de nem mertem rákérdezni.
Óvatosan álltam fel vele együtt, majd ismételten hátrálni kezdtem, mondjuk
ezúttal már több bátorsággal, megmentőm akármit is csinált, segített. Bár a
némaság szörnyen kínzóan hatott, éreztem a levegőben egyfajta tragikus felhőt,
ami egyértelműen a fiú felől érkezett.
Elcsodálkozva néztem, ahogy megszabadul zakójától,
hogy aztán vigyázva a hátamra terítse, majd puhán csuklón fogott és
határozottan megindult az egyik irányba. Gyors, acélos léptekkel haladt,
pontosan tudta, merre fogunk kikerülni innen, szinte szét sem pillantott
egyszer sem, aminek hatására azonnal leszűrtem, biztos nem az első túrája volt
eme igen izgalmas erdő területén. Miért… Miért olyan kérdőjel minden? Csak
végre kapnék egy választ. Csak egyet.
- Sajnálom… Én…
- Kérlek, könyörgöm, ne kérj folyton bocsánatot
olyanért, amihez semmi közöd - hangom még az övénél is csöndesebb volt, szinte
semmi, miközben fáradtan lehunytam egy tizedmásodpercre pilláimat. Testemen
remegés futott végig, ahogy realizáltam bőrének forró érintését magamon. Olyan…
Ismerős.
- Tavaly… - rögtön rákaptam tekintetemet, amint
meghallottam gyászos, ugyanakkor számomra még így is kellemesen csengő
baritonját. - Borzasztó dolog történt itt. Többet eszedbe se jusson ide jönni!
- összerándultam utolsó, meglepően parancsolóra sikeredett mondata után,
zavartan sandítottam rá és ugyan nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam neki,
semmi köze ahhoz, merre járok, végül csak bólintottam egyet. Nem folyok bele
inkább már semmibe se.
- Hogy találtál meg? - suttogásom hamar elszállt a
rengeteg csontig hatoló hűvös szelében, ő mégis tökéletesen értette szavaimat.
Karomon pihenő forró tenyere valamelyest enyhítette fázásomat, így mikor
elvette kezét, hogy hajába túrjon, megcsapott a rettenetes hideg, s akaratlanul
is, de hiányérzetem támadt. - Azt hittem, a díszes kis társasággal vagy -
döbbenten kerekedtek el nemcsak az ő, hanem az én szemeim is, ahogy tudatosult
bennem, milyen gúnyosan is beszéltem vele.
- Ők a barátaim - elvörösödve pillantottam oldalra
fagyos hangja hallatán, mellkasom védelmében lévő szívem megsajdult, hogy ilyen
hangnemet csaltam ki belőle, amikor szándékomban sem volt. Annyit segített,
ha… Nem kedvelném sem beszélhetnék vele úgy, ahogy az előbb. - Nem a
legtökéletesebbek, de igen becsesek nekem.
- Sajnálom, nem… Nem így… Ne haragudj - erőtlenül
leheltem bocsánatkérésem felé, féltem, elrontottam kapcsolatom vele, holott
rajta, illetve Jisoo-n kívül aligha társalogtam még normális személlyel itt. Bár
velük sem okés semmi, de ebbe most inkább nem gondolok bele. Esetlenül
nyúltam karcsú ujjaiért és rettegtem attól, elrántja előlem, ám nem tette,
helyette újfent puhán csuklón fogott, s megindult ismét kifelé az erdőből.
Kábán követtem, hangtalansága összeszorította tüdőmet,
azonban csak addig, amíg észre nem vettem arcán az idegességet a környezett
miatt. Feszülten mustrálta a sötétségbe borult felleget; az éj már rég
megérkezett. Megszaporázta lépteit, én pedig igyekeztem felvenni a tempót, még
véletlenül sem vágytam arra, hogy itt töltsem az éjjelemet. Igazából csak
egy helyet tudtam volna mondani, ahol szívesen lettem volna, de egyelőre ezt
még magamnak sem mertem bevallani.
Olyan céltudatosan közlekedett, hogy nehezemre esett
elhinni, még nem értünk a rengetegből, de sajnos így volt. A fák egy idő után
mintha összefolytak volna előttem, az ősz színeiben pompázó avar egy hullámzó,
sáros folyóra emlékeztetett, a jeges szél pedig csak még inkább rontott az
összképen. Tudtam, biztos voltam abban, ennyire nem futhattam mélyre, ahogy azt
is, lehetetlen, hogy este legyen, mégis… Nem is értem, min csodálkozom.
- Mi van ezzel a hellyel? - tudakoltam elgyötörten,
reménykedve, hogy választ kapok harmatgyenge kérdésemre, ám a fiú természetesen
csöndben maradt. Mit is vártam? Lesütöttem fekete szemeimet, kirántottam
markában lévő tagomat, majd távolabb húzódtam tőle, s fázósan átöleltem
testemet. Bíztam abban, mond valamit, hiszen az előbb is így tett, bár nem
sokat, de legalább néhány szót kinyögött, most viszont…
- Nehéz megfogalmazni - szólalt meg hirtelen halkan,
mire felé sandítottam. Gyönyörű íriszeiben különös fény villant, képtelen
voltam felismerni, aztán fájdalom csillant bennük, csak úgy mint, mikor arról
beszélt, mi történt itt. - Majd... - váratlanul elmosolyodott, s ugyan még
mindig áradt a szenvedés a sötétbarna szempárból, volt valami
megmagyarázhatatlan is benne. - Majd megérted. Idővel.
Magam sem tudom, miért, de megnyugodtam szavai után,
talán a hátamra simuló gyengéd érintésnek is köze volt hozzá, gőzöm sincs,
azonban abban biztos voltam, ő jobban érdekel, mint bárki, vagy bármi más itt.
Úgy éreztem… Ő azért nem mond semmit sem, mert óvni szeretne, s nem azért,
mert rejtélyek hatalmas pókhálójába akar bonyolódni.
Ajkai még feljebb görbültek, orcáin apró kis
gödröcskék tűntek fel, miközben előre bökött; a messzeségben végre láthatóvá vált
a keskeny földút, amin idejöttem, a varázslatos holdfénynek hála. Agyam egy
igen mély részére söpörtem azt a tényt, hogy holdunk fénye ebbe az erdőbe nem
ért el, akármi miatt is és csak arra koncentráltam, hamarosan a hasonlóan
félelmetes, sőt talán még rosszabb épületben leszek majd, de legalább melegben.
Távol kell maradnom mindentől. El kell vegyülnöm. Láthatatlanná kell válnom.
- Ohh, majd’ elfelejtettem! - zavartan pillantottam a
mellettem állóra, amikor meghallottam szórakozott hangját. - Yixing - nyújtott
kezet mosolyogva, én pedig azonnal megragadtam felkínált jobbját. - Zhang Yixing - Biztos, hogy csak valami fatális véletlen miatt ugyanaz a vezetékneve,
mint Zhang Yiminé. Igen, biztos. Névrokonok. Más oka nem lehet.