Vihar után szivárvány [LayChen] 11. Fejezet

Sziasztok :) Eltelt egy hét, én pedig itt vagyok a Vihar után szivárvány új részével, egy friss designnal, illetve, mint látható, a történet képe is lecserélésre került. Eredetileg csak addig akartam használni a régebbit, amíg időm lesz csinálni egy jobban tetszőt, de csak most jött el az ideje. Az új blog kinézet egy LayChenes lett volna, azonban az nem jött be, így némi változtatás után, a fichez került. Természetesen a két ikonikus karakterképet meghagytam :D Remélem, nem csak a fejezet, de a kép is tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

11. Fejezet

A vasárnap eseményei szörnyen megviseltek, mégsem voltam képes arra, hogy aludjak az éjjel, pedig tényleg nagy szükségem lett volna rá, így bámultam a sötétben a plafonon játszó árnyékokat addig, amíg a Nap első sugarai fel nem bukkantak a távoli hegyek között. Az agyam minduntalan az egész hely rejtélyességén pörgött, aztán valamikor hajnal négy körül áttért az aggódásra, miszerint hamarosan megkezdődik az első napom a Huang Akadémián, mint diák. Ha az osztálytársaim fele csak annyira lesz fura, mint akikkel eddig találkoztam, már szerencsés vagyok.

Feszülten túrtam sötét tincseim közé, majd egy fintor kíséretében félrerúgtam puha takarómat, mikor megéreztem, milyen ragacsos is a hajam. Halkan csoszogtam ki az ajtótól balra lévő fürdőszobába, csupasz talpam fázósan rándult össze, amint az érintkezett a helyiség hideg kövével. Álmosan kutattam a falon, s szerencsére hamar beleakadtak ujjaim a villanykapcsolóba, ám alig, hogy világosságba borult, az egyébként röhejesen nagy hely, rögtön le is oltottam azt, majd’ kiégette a szemeimet.

Morgolódva kapcsoltam fel újra, amikor végre összeszedtem magam, aztán minden zajt mellőzve behajtottam az ajtót hátam mögött és megnyitottam a csapot. Fáradtan vizslattam megviselt arcom minden szegletét a fölötte felaggatott tükörben, pocsékol festettem. Ábrázatom a szokottnál is beesettebb, betegesebb volt, pedig tényleg azt hittem, az árvaházban töltött téli napoknál rosszabbat sosem fogok látni, hát tévedtem.

Elhúztam számat, s ezzel együtt el is fordultam és sebesen vetkőzni kezdtem egy mihamarabbi zuhany reményében, ám alig szabadultam meg pizsamámként szolgáló atlétámtól, rájöttem, nem hoztam váltásruhát, tehát mehettem ki érte. Egyre ingerültebben voltam, meg is látszott tetteimen, ugyanis kicsit sem érdekelt már felébred-e a szoba másik két lakója, csak gyorsan kiviharoztam a szekrényben függő egyenruhám darabjaiért, aztán hasonló fürgeséggel vissza is siettem a fürdőbe.

Egy szempillantás alatt tűnt el minden bosszúságom, amikor a kellemes, langyos víz nyakamba zúdult, az izmaim teljesen ellazultak, az idegeimmel együtt, ráadásul az álmosság is kiröppent a szemeimből. Óvatosan támaszkodtam neki a csempének tenyereimmel, fejemet lehajtottam, s csak élveztem a nyugodt perceimet. És a zuhanyt. Sosem volt még lehetőségem nem fagyos vízben fürödni.

Ötletem sem volt, meddig álltam bent, de tudtam, már elég rég, a bőröm kezdett összeaszni, úgyhogy némi talált tusfürdő és sampon után elzártam a csapot és kiszálltam. De gáz, tényleg semmim sincs. Szó szerint semmim. Nedves hajkoronámon megcsillant a lámpa fénye, mikor felpillantottam a tükörbe, íriszeim ezzel szemben olyan üresen világítottak, mint talán még soha. Nem fogom itt kibírni. Képtelenség.

- Tipli van, új fiú! - megszorítottam a derekam köré tekert hófehér, az egész intézményhez illően túlontúl puha törölközőt, amikor meghallottam Jin flegma hangját mögöttem, majd ahogy pillantásom kissé oldalra tévedt az üvegen, összekapcsolódtak szempárjaink. Csupán néhány másodpercig figyeltem őt, nem akartam már kora reggel vitába keveredni, így hát minden kikívánkozó szót visszaszorítva markoltam fel cuccomat, s sétáltam ki.

Meglepődve tapasztaltam, hogy Yuta sehol sem volt már, kizárólag összetúrt ágya hagyott némi nyomot utána, illetve egyenruhája darabjai. Bár bevallom, örültem neki, legalább nem kellett senki előtt mutogatnom magam, kényelmesen felöltözhettem, ugyanis a helyiség másik koreaija nem siette el a dolgát. Szükségem is volt rá.

Feszélyezetten igazgattam fehér ingemet, a sejtésem beigazolódott tegnapról, nagy volt rám és a fölé vett mellény sem segített a helyzeten, ahogy az sem, hogy jól betűrtem a szürke nadrágba, sőt. A gyűrődések vonalából tökéletesen látszódott, mennyire nem illett rám. Vasárnap még bármit megadtam volna azért, rajtam legyenek, de most… Szinte már hallottam is a megjegyzéseket. Nem, nem érdekel. Sosem érdekelt, nehogy már most kezdjek el ilyesmin aggódni!

- Helyesbe vágtad magad, új fiú - lehunytam szemeimet, közben vettem egy jó nagy, s mély levegőt, aztán Jinre néztem, aki nem zavartatta magát, lazán kiballagott a fürdőből egy szál semmiben. Ha ez mindennapos dolog, a büdös életbe nem fogom megszokni…

- A nevem Jongdae - fordultam felé teljesen, miközben karba tettem kezeimet. Dacosan meredtem rá, próbáltam egyről a kettőre jutni vele, legalább annyiban, a nevemen szólít, ám féloldalas, nemtörődöm mosolya arra engedett következtetni, nem jártam sikerrel, viszont a sötétbarna íriszekben megvillant valami, a tegnapihoz hasonlóan. Jól szórakozott és nem a rossz értelemben.

Pilláim zavartan rebbentek meg, akaratlanul is lejjebb siklott pillantásom a testére és mielőtt még megakadályozhattam volna magam, lopva végigmértem. Voltaképpen bármiére irigy lehettem volna; gyönyörű bőre volt, finoman átsejlő izmok mindenhol és ehhez még széles vállak. Féltékenységem egy pillanat alatt változott keserűséggé, amint realizáltam, milyen satnya is vagyok valójában, pedig eddig is tisztában voltam ezzel a ténnyel. Valószínűleg sosem leszek még csak egy közepes kategória sem, nemhogy több. Csak nekem osztott ilyen rossz kártyát az élet?

Rossz szájízzel kaptam fel elnyűtt táskámat az ágyról, majd siettem ki a szobából bekötetlen cipővel, illetve egy félig felvett zakóval. Villámgyorsan száguldottam végig a hosszú folyosón, amitől éjjel még a hideg rázott, majd az otthonos előtéren és addig meg sem álltam, amíg ki nem értem a szabadba. Nem volt olyan diák, aki ne fordult volna utánam eszeveszett rohanásom miatt, ami még jobban frusztrált. Ne nézzenek már! Mintha nem láttak volna még embert komolyan…

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor orromban érzékeltem a reggeli friss levegőt, arcom megcsapta egy hűvös, azonban még pont kellemes fuvallat. Egészen ellazultam, főleg akkor, mikor szemeim észrevették a Napot, amint nehézkesen próbált áttörni a kissé ködös leplen. Elképesztő látvány volt. Az árvaház viszonylag eléggé a belvárosban helyezkedett el, ritka volt, hogy ilyesmit láttam. Mondjuk igazi, friss levegőt se tapasztaltam még szerintem.

Némileg megnyugodva sétáltam le a lépcsőn, megigazítottam zakómat, majd zsebre dugott kezekkel megindultam az egyik irányba. Elcsodálkozva figyeltem a megannyi fiatalt, a tegnapi totális üresség után döbbenetes volt, mennyien futottak edzés cuccokkal a vállaikon, vagy éppen valamilyen hangszerrel felszerelkezve. Egykedvűen húztam el ajkaimat, ahogy leesett, azt se tudom, nekem merre kéne oly nagyon rohannom. Nemhogy nem tudom, hol lesz órám, még csak azt se tudom, milyen órám lesz. És ha már itt tartunk, könyveket se hoztam. Király…

Elveszetten pillantottam körbe, nem igazán iparkodott mindenki ugyanarra, úgyhogy nem sikerült még csak megtippelnem sem, merre lehet az óráknak fenntartott rész. Abban a pillanatban szörnyen aprónak éreztem magam, magányosnak, hogy nincs legalább egyvalaki, akihez fordulhattam volna problémáimmal. Ha a szobatársaim nem olyanok lennének amilyenek, már megkérdeztem volna tőlük. Beszélgettünk volna és lenne fogalmam a helyről.

Lehajtott fejjel szenvedtem át magam a tömegen az egyik nagyobb úton, hogy aztán a vasárnap látott, mesébe illő szökőkút szélére letelepedhessek. Na meg az önsajnálatba. Ügyetlenül kötöttem meg cipőmet - az kéne még, hogy orra is essek, azt se mosnám le magamról egykönnyen -, majd amint végeztem, átöleltem szegény kis táskámat és csak bámultam előre a kút körüli szépséges virágokra. Mondanám, meglepődtem azon, hogy ilyenkor ennyire gyönyörűek, de lassan már tényleg semmin nem fogok.

- A hétfő mindenkit kedvtelenné tesz, de te túlteszel azon a bizonyos mindenkin - zavartan, sűrűn pislogva tekintettem fel a mellém ülő, tegnap megismert, rengeteg kitűzővel tarkított sapkás srácra. Először nem vettem volna mérget arra, ő az, ugyanis rajta is az Akadémia egyenruhája virított, kirívó kiegészítők nélkül pedig… Nem, azt nem mondhatom, átlagos, mert még így sem volt az. - Baj van, új fiú?

- Ezt ne… - kértem csöndesen, mikor meghallottam az utolsó két szót. - Kim Jongdae - fordultam kissé felé, s kezet nyújtottam, jelezve, a nevemet ejtettem ki számon és nem mást. Elmosolyodott, erősen megrázta vékony tagomat, közben én meg próbáltam rájönni, mi olyan furcsa, de hamar leesett; a gyűrűk nélkül tökéletesen láttam, milyen karcsú, hosszú ujjai vannak. Még véletlenül sem bámultam meg nagyon múltkor.

- Damien Ossian DiMonte - érkezett rögvest a válasz. Biztos voltam benne, arcomra kiült a teljes döbbenet, mert olyan hangosan felnevetett, hogy néhány madár elszállt az egyik közeli fáról. Vállig érő, sötét haja már szinte a háta közepéig ért, ahogy hátrahajtotta fejét, kék íriszei addig, amíg le nem hunyta őket, ragyogtak az örömtől. - S-Své… Jaj, istenem, rég szakadtam ilyen jót - szólalt meg nagy nehezen néhány pillanattal később. - Svéd és kubai őseim vannak.

Aprót bólintottam, mikor megérkezett a magyarázat, közben végigmustráltam a bronzbőr minden szegletét; kissé hegyes áll, s orr, szemek körül apró ráncok a kacagástól, sűrű szempillák. A legjobban mégis a csillogó zafír szempár vonzott. Biztos a svéd vér. Ahogy összekapcsolódott tekintetünk, zavarba jöttem és inkább félbehagytam tevékenységemet, mielőtt még bunkóságnak véli, hogy ennyire nézem. Bár totál egzotikus ázsiai szemmel, szóval nem hiszem, én lettem volna az első, aki így mered rá.

Elbizonytalanodva haraptam alsó ajkamba, szám nyílt, hogy megtudakoljam, merre találom az óráknak fenntartott helyet, ám valaki irtó hangosan átordított az udvar másik oldaláról a mellettem ülőnek, ő pedig rögtön felállt, s egy kedves vállveregetés után olyan hirtelen eltűnt, mint jött. Lehangoltan sóhajtottam fel, aztán ideges lettem, amikor felcsendült a tanítási időt jelző csengő. Teljesen elkeseredtem, mert tudtam, el fogok késni, ha nem kapok segítséget. És holtbiztos voltam benne, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy megkapjam azt a bizonyos segítséget.

A fiatalok egyre csak fogytak kintről, de egyben sem volt annyi, odajöjjön és megkérdezze, mi az istenért nem indultam még el valamerre, csak dumáltak, s rohantak erre-arra. Miért siránkozom tulajdonképpen? Világéletemben egyedül voltam, egymagam oldottam meg minden bajom, nem kértem segítséget, nem nyavalyogtam. Össze kéne szednem magam, de nagyon gyorsan.

Hátam halkan reccsent meg, ahogy fürgén felpattantam, majd egy villámgyors döntés után, útnak eredtem jobbra, ám csupán három lépés kellett ahhoz, hogy leessen, tegnap még a szökőkút közepén lévő szoborból kiálló táblák mutattak utat. Ja, semmi szükségem másra. Eltartott egy darabig, de csak összejött. Meg kéne tapsolnom magam.

Sebesen futottam végig a széles betonúton, nem érdekeltek a fák, amik filmbe illően a két oldalra voltak telepítve undorítóan pontosan, sem az a maradék néhány diák, aki még kint lézengett, lazán nekik mentem, ha nem álltak félre. Semmire sem figyeltem oda. Természetesen ez szépen visszaütött.

Óriási hévvel, zakatoló szívvel és egy mindjárt kieső tüdővel estem be, az egyébként gyönyörű ódon ajtón az épületbe, ahol már bőven tartottak az órák, síri csend volt. Lihegve szorítottam mellkasomra egyik kezemet, a másikkal térdemen támaszkodtam, szörnyen elfáradtam. Amúgy sem voltam éppenséggel kipihenve, vagy olyan kondiban, hogy ne ájuljak el egy ilyen sprintelés után. Hát még most…

Biztos voltam abban, hogy hamar meglelem osztályom, nem jártak sokan egy évfolyamba, az osztályszámok meg úgy is ki voltak írva. A tanár csak értesítve van rólam, na meg tuti szóvá teszi, hol voltam ennyi ideig. Magabiztosan léptem egy hatalmasat, csakhogy a kő frissen volt mosva, amin rendesen elcsodálkoztam, ám csak annyi ideig, amíg rájöttem, esélytelen, hogy talpon maradjak. Gratulálok, Jongdae.

Szorosan lehunyt pillákkal vártam a fájdalmas érkezést, azonban az nem jött, helyette egy rántást érzékeltem hátamnál a ruháimnál fogva, majd a következő pillanatban egy káprázatos sötétbarna szempárral néztem farkasszemet közvetlen közelről. Most kérném azt a tapsot, köszönöm.

Vihar után szivárvány [LayChen] 10. Fejezet

Sziasztok :) Hosszú-hosszú késés után megjöttem a LayChen legújabb részével. Szörnyes röstellem, hogy eddig húzódott, de aki olvasta az előző bejegyzésem elejét az tudja, több okból kifolyóan sem jutott időm az írásra. Igyekszem felzárkózni a történettel, visszaállni a heti frissre, de nem ígérek semmit, sose lehet tudni, mi lesz. Na de kellemes olvasást ^^

10. Fejezet

Fáradtan tettem egyik lábamat a másik után, kezeimmel esetlenül tapogatóztam a folyosó sötétjében, hogy végre a szobámra leljek, de nem igen akart összejönni a dolog. Már az első alkalommal is majdnem száz százalékig biztos voltam abban, jó helyen vagyok, számoltam, hol is kéne lennie a huszonegyes számnak, mégis… Egyszerűen nem értem. Eddig kétszer nyitottam rossz helyre, amiért inkább nem is mondom, miket kaptam, úgyhogy próbáltam körültekintő lenni.

Az igazat megvallva, gőzöm sem volt, meddig ültem kint a kollégium előtt a hidegben, s bár az általam hirtelen megjelenő fekete felhők eltűntek, miután megláttam azt a ragyogó mosolyt, attól még az éjszaka megérkezett. Egyszer csak rám esteledett és én észre sem vettem, a csontomig hatoló fagyos szél ébresztett fel bambulásomból. Nem voltam egy idegbeteg típus, nyugodt életet éltem, azonban ez az egyetlen nap annyira megviselt, mint soha egy se. Szörnyen fáradt voltam, szerettem volna lezuhanyozni, aztán lefeküdni új, igencsak kényelmesnek tűnő ágyamba.

Hűvös ujjaim reszketve simultak az ajtó fém számtáblájára, hogy leszűrhessem, ismételten nem jártam sikerrel. Elkeseredetten csúsztam le a fal mellett a földig, majd térdeimet átölelve csak guggoltam és bámultam magam elé. Tudtam, már rég megvolt a tizenegy órás takarodó, hiszen sehol nem volt egy teremtett lélek, a folyosókon nem égett egy lámpa sem. Elvesztem és egyedül maradtam. Különös, csuklásszerű hang hagyta el számat, ahogy próbáltam visszaszorítani könnyeimet, végül nem is hullajtottam egyet sem, ám az a döbbenet miatt volt.

- Te is eltévedtél? - ijedten estem fenekemre, amikor felhangzott egy halk, a helyzet ellenére nyugodt bariton velem szemben. Elképedve meredtem előre, kerestem, honnan is érkezett a kérdés, azonban addig, amíg hirtelen egy telefon fénye nem világította meg az alakot, nem találtam.

A barna tincseken megcsillant a tompa fény, a sötétben feketének tűnő szemek élettelenül pillantottak rám a viszonylag vastag, keretes szemüveg mögül, mégis könnyedén elvesztem bennük. Éreztem egyfajta közönyösséget áradni a másik fiúból, viszont valahol úgy tűnt, ennél többről van szó. Óvatosan mozdult felém, térdre ereszkedett, majd lassan közelebb mászott hozzám, túlságosan is közel, hogy őszinte legyek.

Horrorfilmszerűen vetült rá, illetve rám is a mobilja képernyőjének sugárzó fényessége, ahogy földön fekvő testem fölé hajolt, aztán váratlanul… Megszagolt. Totál meghökkenve figyeltem a sűrű, hosszú szempillákat, de nem sokáig, képtelen voltam tartani ezek után a szemkontaktust, így inkább a homálynak szenteltem magamat. Na meg egy imának, nehogy kiderüljön, valami kannibál a gyerek.

- Felhő illatod van - suttogta csöndesen, mire majdnem felkiáltottam a rettegéstől. Ilyet mégis ki mond?! Összeszorítottam szemeimet a félelemtől, elképzelni sem tudtam, mi lesz most velem. A sok réteg ruha ellenére vékonynak látszott alakja, ugyanakkor még így, ebben a helyzetben is igen magasnak véltem, ráadásul eléggé széles vállai voltak, úgyhogy nem vettem volna mérget arra, hogy le tudom győzni. Mondjuk, egyébként sem vagyok egy izomkolosszus, szóval…

Percekig vártam, de nem történt semmi sem, sőt, mikor körbepillantottam már a sarkán ült és ide-oda nézelődött. Suta mozdulatokkal csúsztam arrébb, hogy minél távolabb legyek ettől a fura fiútól, ám az előbbi érdeklődése, mintha köddé vált volna; fénytelen íriszekkel sandított rám, majd törökülésbe helyezkedett. Nyomkodott valamit telefonján, aztán egyszerűen lezárta azt, így ismét feketeségbe borult a folyosó.

- I… Ide adnád a mobilod, kérlek? - hangom szinte semmi sem volt az előbbi rendkívüli eset miatt, remegő ajkakkal, rekedten, száraz torokkal sikerült csak kinyögnöm a kérdést. Bevallom, halálra rémültem. Aztán csak fokozódott. - A fényével-

- Ha nem szeretné, nem fogod megtalálni a szobád - teljesen elhűltem a mondattól, amit nyugodtan, egykedvűen ejtett ki. Nem tudtam, kiről beszél, mire érti, vagy inkább hogyan érti, de… Őszintén? Nem is érdekelt. Csak minél messzebb akartam kerülni tőle. Kizárt, hogy ez a gyerek normális legyen.

Ügyetlenül tápászkodtam fel, aztán a sötétben elindultam valamerre, mindegy merre, csak el tőle, ám nem jutottam messzire; jéghideg ujjai bilincsként kulcsolódtak egyik, majd másik csuklóm köré, s a hűvös, festékszagú falhoz préselt. Szégyen, nem szégyen, könnyeim kicsordultak a rettegéstől, elképzelni sem bírtam, mi lesz most velem, leszámítva azt, valami nem szép.

- Ne menj el! - suttogta kérlelve fülembe, miközben bár szorítása enyhült, nem eresztett el. - Te vagy az első, akivel ennyire hasonló vagyok. Mondták, hogy jössz, de… Az olyan rég volt már. Azt hittem, hazudtak - még mindig nem tudtam, mi a jó istent akar tőlem. Pont tőlem. Belegondolni is féltem. Mégis mi van itt? Nincs más, akit piszkálni lehetne rajtam kívül?

Teljesen meghökkentem, mikor hosszú, vékony karjai átöleltek, arcát nyakamba rejtette és alig fél pillanattal később megéreztem egy-egy apró, forró cseppecskét bőrömre hullani. Elkerekedő szemekkel bámultam a homályba, tenyereim esetlenül kutattak a falon valami után, magam sem tudtam voltaképpen, mit kerestem. Talán valamit, amivel megvédhetem nyeszlett valóm.

- Tökéletes barátok leszünk - motyogta halkan, miközben megpróbált még közelebb simulni hozzám. Normál esetben erre azt mondtam volna, ez már aztán tényleg túlzás, ám tartottam attól, ha ezt kiejtem ajkaimon, vagy arrébb húzódom tőle, tényleg bekattan, úgyhogy tűrtem. Megkíséreltem másra koncentrálni, azonban akárhogy igyekeztem, maximum arra futotta, hogy a szavain agyaljak. Nagyon elfuserált képe van a barátság fogalmáról... Nem mintha szakértő lettem volna, de…

Pusztán ez a néhány perc is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ettől a gyerektől olyan távol kell maradnom, mint soha senkitől vagy még a halála napján mellette találom magam a koporsójában azzal a címszóval; nem akar egyedül elmenni. Bár ha így haladunk, az Akadémia engem előbb elvisz…

- Sehun! - a hangos kiáltás robbanásszerűen szakította meg a némaságot, engem meg visszahozott az életbe. Egy szempillantás alatt könnyebbültem meg; realizáltam Jisoo kellemes, fület simogató hangját és elszállt minden nyugtalanságom. A testemet szorosan ölelő fiú arrébb lépett, amint a lány lámpája ránk vetült, arcára kiült a teljes érdektelenség ismét, bőre sima volt, holott másodpercekkel azelőtt még könnyek tarkították. - Miért lógtál ki megint? Tudod jól, aggódunk, mikor eltűnsz egy szó nélkül!

Óvatosan sandítottam oldalra, figyeltem a szobormerev ábrázatot, próbálkoztam leolvasni róla valamit, ám nem jártam sikerrel, nyoma sem volt annak a srácnak, akit én láttam az előbb. A barna íriszek rám villantak egy utolsó alkalommal még a szemüveg mögül, majd se szó, se beszéd, hátraarcot csinált, s elsétált otthagyva engem totál értetlenül, illetve egy igencsak mérges Jisoo-t is. Fél füllel hallottam a nem messze álló, törékeny alak minden egyes szitok szavát, de sok nem jutott el a tudatomig. Nem úgy volt, hogy eltévedt ez a Sehun nevezetű gyerek?

- Gyere! Elkísérlek a szobádhoz - zavartan kaptam fejemet a lány felé, amikor megéreztem puha érintését alkaromon, majd lassan megindultam, azonban valamiért nem bírtam megállni, hogy ne tekintsek még egyszer - utoljára - hátra. Semmit és senkit nem értek ebben az iskolában. - Sajnálom, gondolnom kellett volna arra, nem fogsz egy ekkora helyen könnyedén kiigazodni. - Aha… Kiigazodni. Külön könyvet kellene írni ahhoz…

Szótlanul lépkedtem Jisoo mellett, aki rendületlenül haladt előre, néha megtorpant egy-egy szoba előtt, s hallgatózott egy keveset, ami szörnyen furcsa volt és bár először úgy voltam vele, nem érdekel, fáradt vagyok már bármihez is, ám aztán csak kibukott belőlem a kérdés, miért csinálja.

- Amolyan felügyelő vagyok - válaszolt rögtön készségesen, ugyanakkor eléggé rejtélyesen. Hangsúlyában változás állt be, szerintem ő sem volt biztos abban, jól válaszolt, de nem firtattam. Ahhoz már tényleg semmi erőm nem volt. - Van egy-két diák, akire különösen oda kell figyelni. Mint Sehun. Például.

- Például - ismételtem meg szinte hangtalanul utolsó szavát, azonban ennél többet nem reagáltam, pedig nem esett volna nehezemre azonnal hozzátenni még a szobatársaim nevét, vagy mondjuk, Chanyeolét. Vagy bárkiét, mert azok közül, akikkel eddig találkoztam, szerintem egy se volt rendben. Még Jisoo sem.

Csupán néhány ajtóval mentünk arrébb, nem többel, mikor megállt, s lámpája fényét felfelé irányította. Szám vonallá préselődött a huszonegyes feliratot látva, ám inkább nem kérdeztem semmit, féltem, mi lesz a válasz. Vagy mi nem. Úgy éreztem teljesen elvesztem; a srác szerint, ha az a valaki nem akarja, nem lehet megtalálni, de Jisoo könnyedén meglelte tulajdonképpen úgy, hogy… Nem is tudta, hányas az enyém. Arra pedig gondolni sem szerettem volna, hogy egy olyan szobánál álltunk, ahol már egyszer voltam legjobb tudomásom szerint.

Köszönés nélkül léptem be a sötétbe burkolózott, hatalmas helyiségbe, magam mögött akartam hagyni mindent, a lánnyal együtt és szerencsére nem firtatta a dolgot, halkan behúzta mögöttem az ajtót, miután csöndesen jó éjszakát kívánt.

Ügyetlenül próbáltam eltalálni a sarokban álló ágyamig, alig vártam beledőljek, már a zuhany gondolata sem foglalkoztatott, azonban a villany feloltódott, én pedig szembe találtam magam egy igen dühös Jinnel, illetve egy flegma képet vágó Yutával.

Biztos voltam benne, ebből a szituációból sem fogok egykönnyen kimenekülni, így mindent megelőzve egyszerűen feltartottam a mutatóujjam és vettem egy mély levegőt, hogy felkészüljek a továbbiakra, majd mikor készen álltam, egyenesen rájuk pillantottam.

- A kicseszett takarodó tizenegykor van. Mégis mit nem fogtál fel abból, amit délután mondtam? - a japán srác hangja a várttal ellentétben meglepően higgadtan, nyugodtan csengett, ám a gúny továbbra is erősen jelen volt benne és ezt a következő szavai is alátámasztották. - Azt hiszem, az igazgató nemcsak szociális hülyeségbe kezdett, hanem az együgyűekkel kapcsolatban is tevékenykedett. Máskülönben megértetted volna azt, amint a szádba rágtam.

- Késő van - szólaltam meg szinte hangtalanul, közben az ágyam felé csoszogtam -, nem lehetne, hogy holn-

- Nem! - vágott közbe rögtön Jin idegesen és gyors léptekkel előttem termett, hogy aztán ő is megszaggassa kicsit a sokat megélt felsőmet. Elernyedten hagytam neki, tényleg semmi kedvem nem volt már semmihez, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy vitába, vagy verekedésbe keveredjek. Megint. Már ha a mai nap eseményeit ezek közé lehet egyáltalán sorolni. Isten tudja már…

- Jin, kérlek, moderáld magad! - szemeim fáradtan követték végig, ahogy Yuta az említett vékony csuklója köré fonta ujjait, hogy lefejtse rólam, mielőtt még valami olyasmi történne, amit egyikünk se szeretne. Legalábbis bíztam benne, így van. A sötétbarna íriszekben kihunyt az indulat, majd pár igen szép szó után elengedett, s arrébb sétált karba tett kezekkel.

- Nézd… Jongdae... - pilláim megrebbentek a döbbenettől, nem hittem volna, hogy emlékszik a nevemre. - Elmondom egyszer és utoljára. Tizenegykor takarodó van. Lámpaoltás. Alvás. Nevezd, aminek akarod, de addigra mindenkinek az ágyikójában kell lennie és aludni. Vagy tettetni. Tökmindegy. A szoba minden lakója rábasz, ha csak egyvalaki is hiányzik és nekünk nincs kedvünk ahhoz, hogy az iskola bármely részén bármit is csinálnunk kelljen. Nincs halálvágyunk - olyan hangsúllyal ejtette ki az utolsó két szót, hogy tudtam, nem átvitt értelemben érti. Most mondhatnám, röhejes, de… Ez a helyzet minden volt, csak épp vicces nem. Valami nagyon nincs rendben itt.