Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 17. Fejezet

Sziasztok, alighanem az év utolsó bejegyzésével jöttem, úgyhogy Boldog Új Évet mindenkinek ^^ Lécci, ne öljetek meg, amíg nem értetek a fejezet végére. Lesz itt minden, de remélem, a vége tetszeni fog. Bár ki tudja, hogy alakul a következőkben ez *khm-khm* Kellemes olvasást ^^

17. Fejezet

Jongdae

Úgy közel lenni Lay-hez, hogy közben valójában távolságot tartunk egymástól, kibaszott szar volt. Olyan közömbösek voltunk a másik iránt, mint eredetileg is terveztem. Sőt, gondolom, ő is valami hasonlót akarhatott. Nem bonyolódni semmibe, csak megcsinálni a munkát, és viszlát. Fájt… Szavakba önthetetlenül fájt, hogy mikor akárcsak egy pillanatra is összeakadt pillantásunk, olyan volt, mintha nem is láttuk volna a másikat. Ennél a harag is jobb lett volna. Az legalább érzelem.

Határozottan nyomtam le a zongora egyik magas hangú billentyűjét, majd rögtön utána én is kinyitottam a számat, ám néma maradtam. Megviselten hunytam le pilláimat egy másodpercre, azután ujjam lecsúszott a hangszerről és erőtlenül lerogytam a székre. A napok egyszerre voltak őrjítően gyorsak és lassúak. Úgy éreztem, szinte elszállnak fölöttem az órák, mégis mikor Lay-jel töltöttem az időt, mintha megállt volna. Félek bevallani, de az utóbbinak jobban örültem a szívem mélyén.

- Jongdae! - kábán pillantottam az ajtóban megjelenő menedzseremre és pusztán a kezével tett mozdulat elég volt, hogy értsem, húzás van. Már nem jött velem a kis találkákra, azonban mindig tudta, merre vagyok. A munka az egy volt. De nincs az a pénz, sem semmi ezen az istenverte világon, amiért hajlandó lennék Lay-jel együtt kajálni napjában egyszer, de inkább kétszer. Kettesben. Szóval az összes ilyen alkalomkor elszöktem. Csak éretten, Jongdae.

Vontatottan tápászkodtam föl, aztán, mint egy száz éves öregember, elé csoszogtam. Érdeklődve mért végig és láttam az aggodalmat megjelenni az arcán, csakhogy erre kurvára nem volt szükségem. Amire szükségem volt, az egy kis szünet volt nyomorúságos gondolataim közepette.

- Kyungsoo… - meglepve vonta fel szemöldökét, sosem hívtam a keresztnevén itt, bent az ügynökségnél, csakis nálam éjjelente esett meg. - Segítenél nekem? - tudtam, hogy cseles a kérdésem, sosem mondott volna nemet, s mikor bólintott, akaratlanul is elvigyorodtam. Elsandítottam a válla felett, hogy ellenőrizzem, látok-e valakit a folyosón, s ahogy realizáltam, üres, berántottam teljesen az ajtón. Erőszakosan estem ajkainak, viszont ő nem volt vevő rá. Ez most komoly?!

Yixing

Nyugtalanul kémleltem körbe a tömött étteremben, miközben egyik kezem a sötét nadrágomba markolt, a másik meg idegesen gyűrögette a szalvétát. Nem voltam már hozzászokva az ilyen zsúfolt helyiségekhez, ugyanakkor nem emiatt voltam feszült. Chen, mióta… Nos, kibékültünk? Azt se tudom, hogy mit kéne rá mondanom… Mindegy. 

Chen az utóbbi időben az albumot nem érintő időkben eltűnt valamerre, ez legtöbbször az ebéd, vagy néha még a vacsora idejét is jelentette. Nem merek belegondolni, kivel és mit csinált. Én meg meguntam, hogy ott ülök egyedül és várom a megváltást. Úgyhogy helyette most várom Chanyeolt egy közös ebédre. 

Nem voltam biztos benne, hogy az utoljára történtek után még beszédbe elegyedve velem, ám kb azonnal válaszolt, hogy benne van, mégis… Azért aggódtam. Most már tudtam, miért volt mindig sértett a tekintete. Mert minden, de tényleg minden Chenről szólt az életemben. Mert mindegy, mi volt, megbocsátottam, s elnéztem bármiről is legyen szó. Nem láttam a fától az erdőt. Nem láttam Chanyeolt Chen mögött. Nem is rossz hasonlat tekintve a méreteket.

Testem görcsbe rándult a váratlanul vállaimra simuló tenyerek miatt, azonban szinte rögvest el is lazultam, ahogy Chanyeol behajolt szemeim elé egy óriási mosollyal. Zavartan viszonoztam ajkai játékát, s hellyel kínáltam.

- Sajnálom a múltkorit - kért bocsánatot egyből, amint leült. Idegességem elérte a maximumot, belsőm üvöltött az igazságért. 

- Nincs erre szükség - motyogtam, majd mély levegőt vettem és összekapcsoltam pillantásunkat. Ki kell mondanom. - Igazad volt - láttam a meglepődést átfutni az arcán és alighanem szabadkozni akart, ám nem hagytam neki. - Túl sokáig vártam rá. Mindig azt hittem, hogy a következő nap jobb lesz. Már… Már akkor tudtam, halálra vagyunk ítélve, mikor nem jött el a vizsgára megnézni, holott… Holott megígérte.

Chen nem sokszor használta a megígérem szót, ha viszont igen, akkor az úgy is volt. Van az a pont, amikor egy szó elveszíti a jelentőségét, mint az én esetemben a sajnálom. Itt is az volt.

Jongdae

Meghökkenve meredtem előre, miután menedzserem eltaszított magától. Halkan szisszentem fel a derekamban érzett fájdalom miatt, amit a zongora széle okozott. Hevesen pislogtam, hogy eltüntessem az apró könnycseppeket, közben feltűnésmentesen a sajgó pontra fogtam.

- Teljesen elment az eszed?! - fakadt ki igencsak dühösen, azt követően fürgén, kurva hangosan bevágta az ajtót. - Mégis, hogy gondoltad, hogy… Itt, ráadásul nyitott ajtónál csinálod ez?!

- Nem volt a senki folyosón - dünnyögtem alig hallhatóan és óvatosan leültem a hangszer mellett lévő székek egyikére. Oké, nem játszom a hülyét, sejtettem, hogy zavarni fogja, de azt azért nem gondoltam, hogy így ellök magától. Szavak nélkül is megegyeztünk abban, hogy kiélvezzük a másik társaságát, amennyire csak akarjuk, s bár ő sosem kezdeményezett, egyszer sem utasított vissza az elmúlt hetekben. Mondjuk, tény és való, hogy eddig csak a lakásban kezdtem ki vele. Meg lehet, egyszer-kétszer a kocsiban. Khm.

- Akkor is! - még mindig idegbetegként túrt barna tincsei közé, aztán felsóhajtott, s nyugodtabb hangnemben folytatta. - Jongdae… Ez… Nem szabadna - suttogta szinte hangtalanul. - Így is kísértjük a Sorsunkat. Bármikor kiderülhet. És akkor mi lesz veled? Már így is…

Kyungsoo csöndes baritonja a végére nagyon lágy lett, rengeteg érzelemmel, amiket valószínűleg más körülmények között fel is fogtam volna, mindazonáltal, amint kiejtette a Sors szót, agyamat egyszerre lepte el az indulat, illetve a keserűség. Kurvára elegem van a Sorsból!

- Ne haragudj! - értetlenül sandítottam kissé lefelé; a megrohamozó érzések miatt észre se vettem, hogy elém térdelt, s gyengéden a fájó részre simította kezét. Sok mindent láttam a tekintetében és őszinte leszek, egy pillanatra rosszul lettem a felismeréstől. Baszki… - Mindjárt hozok rá valamit - lendületesen állt fel és már fordult is volna ki, azonban villámgyorsan elkaptam csuklóját. Nem lehet. Ugye nem?

Yixing

Szótlanul sétáltunk Chanyeollal az utcán, önkéntelenül is az ügynökség épülete felé, pedig nem terveztem még visszamenni. Jólesett a friss levegő, jó idő is volt és… Beszélni szerettem volna vele. Számtalan dologról. A legfontosabb már meg volt, de még volt egy. Ami talán ugyanolyan fontos volt.

- Meg akarom próbálni - szólaltam meg határozottan, miközben megtorpantam, s ránéztem. Régi barátom zavartan bámult le rám, gőze se volt, mire értettem. Nyilván, te észlény… - A… Továbblépést - nyögtem ki végül negyed annyira se bátran. A neheze még csak most jön.

- Szuper, örülök neki. Komolyan, Yixing - kedvesen mosolygott rám, ugyan a szomorúságát nem tudta elrejteni előlem. A fekete szempár bánatosan fürkészett, ugyanakkor tényleg láttam az örömöt is. Chanyeol mindig is az érdekeimet nézte, hogy mi lenne nekem a jó. A legjobb. 

Az egyetem első félévében minden szarság ellenére, ami köztünk történt, kitartott amellett, hogy Chen való hozzám, hogy őt szánta nekem a Sors, aztán mikor látta, mivé változott kapcsolatunk, akkor is igyekezett segíteni, az azután történtekről meg ne is beszéljünk. Mindezt úgy, hogy közben…

- Meg akarom próbálni - ismételtem meg eltökélten, egyenesen a sötét íriszekbe lesve. - Veled - tettem még hozzá, szintén meglehetősen magabiztosan, mire Chanyeol olyan hangot adott ki, mint aki fuldoklik. Hát… Kösz.

- Hogy… Mi? - kérdezett vissza döbbenten és meg kellett ragadnom balját, mert féltem, elesik összeszedetlen mozdulatai közepette. - Mi-Miről beszélsz, Yixing?

- Tovább akarok lépni. Veled. Járni. Ahogy tetszik - ahhoz képest, mennyire szerencsétlennek tűnt pár pillanattal ezelőtt, most szerfelett könnyedén vonszolt maga után egy félreeső, néptelen utcácskába. 

- Nem-Nem értelek. Honnan… Hogy jött ez most ilyen hirtelen? Ne! - rázta meg a fejét. - Ne is válaszolj! Jongdae csinált megint valamit, igaz? 

- Semmi köze ennek Chenhez! - csattantam fel rohadtul idegesen. Mi a halálért kell azonnal azt hinni, hogy akármi is van, annak tuti köze van Chenhez? Röhej, hogy nem jártak! Ezek folyton a másikra gondolnak… - Rólad és rólam van szó! És arról, hogy… Egyszer már megcsókoltalak, mikor elvileg nem voltak érzéseim irántad é-

- Akkor csókolj meg itt és most!

Jongdae

Erősen fogtam a férfi karját és nem engedtem neki, hogy elhagyja a szobát. Komoran vizslattam az ijedt szemeket, magamban azon imádkozva, hogy adja a jóságos atya úr isten, hogy valamit kurvára félreértettem. Lehetetlen, hogy… Hogy pont belém… Nem. Tuti nem.

- Kérlek, engedj el, Jongdae - kérlelt kb némán menedzserem, lehajtott fejjel. Nagyot nyelve csúszott le kezem a csuklójáról, azt követően akaratlanul is hátrébb léptem egyet, magam sem tudom, miért. Elkeseredetten pillantott rám, amint érzékelte reakcióm, majd elfordult és inkább a gyönyörűséges mélybarna zongora tetejét mustrálta végig többször is. 

- Mégis… Mégis mióta? - tudakoltam elhaló hangon. Elképzelni sem tudtam, hogy… Hogy volt bárki képes engem… Lay olyan oldalamat ismerte, mint senki más. Látott a legjobb, valamint legrosszabb pillanataimban is és elfogadta mindenem. De Kyungsoo…

- Gondoltam, hogy nem emlékszel - mosolyodott el szomorúan. - Az hiszem… Valaminek az évfordulója lehetett. Legalábbis folyton ezt motyogtad, mialatt próbáltalak összeszedni a táncteremben. Eléggé kész voltál - a Lay-jel való szakításom, illetve a második évfordulónk között nem sok idő volt hátra. Akkoriból bevallom, tényleg nem sok rémlik. Életem talán legsötétebb időszaka volt. A szó minden értelmében.

- De… De hogy… Miért? Én…

- Sosem… Mindig is erősnek mutattad magad, határozott voltál és pontosan tudtad, mit akarsz. Ezt a Kim Jongdae-t ismertem addig. Aztán… - megakadt és csak nézett rám letört, s reményvesztett szempárjával. - Tudom, hogy nem rám gondoltál. Valószínűleg… Sőt, biztos vagyok benne, hogy még látni sem láttál, de… Megcsókoltál és azt súgtad, szeretsz.

Yixing

Elképedve meredtem Chanyeol alakjára szavai után, elmém minduntalan az elhangzott mondatot játszotta újra és újra. Az, hogy elhatároztam magam és összeszedtem a bátorságom, hogy ki is mondjam, egy volt, azonban az, hogy ezt gyakorlati formába is ültessem, na, az egy másik volt. Nem is értettem, hogy kérhetett ilyet tőlem, azok után, amit elmeséltem neki a múltamról. Mégis, képtelen voltam nem arra gondolni, ez csak kifogás és valójában nem akarom őt. 

- Hogy mondtad? - kérdeztem végül rekedt hangon, remegve. 

- Yixing… - megragadta kétoldalt a felkaromat, miközben komoly tekintettel nézett rám. Testem ösztönösen megfeszült a hirtelen érintéstől és szerencsére hamar vette ő is a lapot, így elengedett. - Megmondtam múltkor is és, bár bocsánatot kértem miatta, az a tálalás miatt volt, nem amiatt, amit mondtam. Sosem leszel képes mást szeretni Jongdae-n kívül. Én pedig nem leszek holmi pótlék.

- Nem… Ne is mondj ilyet! - fakadtam ki feldúltan. Zaklatottan markoltam ében hajkoronába, dühös voltam, holott legbelül tudtam, igaza van. Nem akartam, hogy igaza legyen. Valóban tovább szándékoztam lépni, ám mással egyszerűen nem bírtam elképzelni a dolgot. Egy ismeretlennek az életben nem fogom megengedni, hogy hozzám nyúljon. - Én tényleg… Tényleg szeretném… - éreztem, hogy könnybe lábadnak szemeim tehetetlenségemben. Ez nagyon gáz…

Chanyeol nem válaszolt semmit, csak lágyan magához vont és gyengéden átölelt. Némán álltunk így, egyedül az én szipogásom hallatszódott néha, annak ellenére, hogy igyekeztem visszafogni magam, s elrejteni arcom nyakában. Sokat látott belőlem az egyetem másik felében, noha ezt sosem. A múltja miatt megtört, s gyenge Zhang Yixinget csakis Chen látta eddig. 

- És mi lenne, ha… - tolt el óvatosan magától és összekapcsolta pillantásunkat. - Azt megengednéd, hogy… Én csókoljalak meg téged?

Jongdae

Erőtlenül billent homlokom a lift falának, mutatóujjam csak a harmadik próbálkozásra tudta sikeresen benyomni a megfelelő gombot. Mihelyst megindult felfelé a felvonó, kimerülten hunytam le szempárom és megkíséreltem a hűvös kőnek dőlni, csakhogy a derékmagasságban lévő fogódzkodó pont fájó testrészemnek nyomódott. Idegesen káromkodtam el magam, ugyan tudtam, ez nem a helyzetnek szól. Vagyis nem ennek.

Holtbiztos voltam benne, hogy aznap, mikor megcsókoltam Kyungsoo-t, igazából Lay-re gondoltam. Őt láttam. Éreztem. Hallottam. Minden egyszerre. Hiába a férfi szavai, semmi sem derengett abból, ami történt. Egyedül a rohadt sok pia, valamint pirula rémlik, amit benyakaltam már aznap reggel, hogy az egész napot hullaként tölthessem. Meg az, hogy kibaszott hosszan bámultam az első évfordulónkra adott ajándékát.

Lestrapáltan fogtam rá a stúdió kilincsére és reménykedtem, hogy Lay-t megszállta az ihlet, míg távol voltam. Befejezte a zenéket, illetve a szövegeket és most pakol, hogy lelépjen. Nem fogok tudni belenézni a szemeibe. Jobban sóvárogtam utána, mint az elmúlt hetekben bármikor. Viszont azt nem gondoltam volna, amikor megláttam, hogy még nálam is szarabbul fog festeni.

- Lay? - csöndesen léptem oda hozzá, majd guggoltam elé és némi belső viaskodás után, finoman rásimítottam tenyerem térdére. Elgyötörten kémlelt sötétbarna íriszeivel, azután lesandított a kezemre, mire gyorsan elkaptam tagom. Biztos történt valami, jobb, ha nem érek hozzá.

Feszélyezetten igazítottam meg szokásos bő pulóverom; a plusz székre, mióta menedzserem nem jött, nem volt szükség, sőt az esetek nagy részében Lay mellett ültem. Mármint közvetlenül mellette. Úgyhogy megembereltem magam és ezúttal is mellé telepedtem le, kissé felé fordulva. Nyílt a szám, hogy kérdezzek, vagy mondjak valamit, akármit, de megelőzött.

- Chen… Muszáj vagyok kipróbálni valamit - suttogta tompa hangon és időt nem is hagyott arra, hogy reagáljak. Meglepett nyikkanás csúszott ki belőlem, ahogy odahajolt hozzám és puhán megcsókolt. Nos, erre nem számítottam.

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 16. Fejezet

Sziasztok ^^ Még az ünnepek előtt gondoltam hozok Nektek egy új részt, mint amolyan karácsonyi ajándék, bár valószínűleg inkább átkozni fogtok a végéért xD Mindenesetre Kellemes Ünnepeket és jó olvasást a fejezethez ^^

16. Fejezet

Jongdae

Testem ösztönösen mozdult a hangszóróból ordító zene ütemére, szám automatikusan formálta a szavakat és ez baj volt. Nem figyeltem oda kellőképpen, minden mozzanat hibás volt. Elnagyolt, pontatlan. Kívülről valószínűleg másnak, főleg olyannak, aki nem ismerte a dalt, vagy nem volt tapasztalata ebben, jónak tűnhetett, de én láttam a gyakorlóterem hatalmas, faltól falig, plafontól plafonig érő tükrében, milyen szar is voltam valójában. 

Minduntalan Lay hangja csengett fülemben, lelki szemeim előtt folyton felsejlett megdöbbent arca arról a délelőttről, ahol még együtt próbáltunk az albumomon dolgozni. Egy kibaszott hete volt és azóta is állandóan az utolsó nekem intézett mondata szólt fejemben. “Baszd meg, Chen”. Bármennyire is a régi idők jutottak róla eszembe, ezúttal a hangyányi szórakozott hangsúly hiányzott belőle. Szóval kurvára megbántva érezte magát.

Nem mondta ki kerek perec, Kyungsoo-nak gőze se volt, mire reagált így Lay, én meg nyilván kussban maradtam, azonban volt barátom pillantása bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, gyanítja, összefeküdtem a menedzseremmel. Is. Nem akartam, hogy megtudja. Vagyis megsejtse. Igazából már mindegy is volt, melyik. Ábrázatom mindent elárult neki. 

Az ének váratlanul elhalt, én pedig rögtön megmerevedtem. Akadozva fordultam kissé oldalra, ám a következő pillanatban már érkezett is a büntetés fos mozdulataimra. 

- Áu! - kiáltottam fel és azonnal a megütött vállamhoz kaptam. - Jongin! Baszki, szokj már le erről! - mordultam rá titkos tánctanáromra, illetve nem hivatalosan örökre kinevezett háttértáncosomra. - Egyszer megnyomorodom miattad - motyogtam, miközben durcás képpel megsimogattam fájó testrészem.

Jongint velem együtt vette fel az ügynökség gyakornoknak a harmadik félévben. Ha nem vették volna fel, szemernyi kétségem sem lett volna afelől, az egész vizsganézegetés full kamu. Túl jó táncos volt ahhoz, hogy pont őt ne vegyék fel minden baja ellenére. Talán, mert ismertük egymást valamennyire, talán Luhan miatt, talán… Chanyeol miatt, de valamiért szép lassan összecsiszolódtunk. Még mindig jó barátok Chanyeollal. Nem akarok erre gondolni.

Yixing

Idegesen pillantgattam a stúdió ajtajára, hát ha Chen méltóztat felbukkanni, holott jóformán ezer százalékig biztos voltam benne, nem jön. Ma sem. Került. Amit amúgy értettem is, meg nem is. Igen, elismerem, némileg felhúztam magam. Nem vallotta be, hogy tényleg lefeküdt a menedzserével, mindazonáltal hülye lennék, ha nem esett volna le. Ugyebár Kim Jongdae esetében bármi lehetséges.

Kellett egy csöndes este és egy normális alvás, hogy tisztázzam magamban a dolgot. Fáj? Hát, hogyne. Viszont már nem jártunk. Azzal, ott és akkor csinál, amit csak akar, ahogyan akarja. Nincs jogom és, ha már itt tartunk, erőm sem, hogy ezt felrójam neki. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a menedzserével is…

Feszülten pásztáztam végig az előttem heverő megannyi papírt, a nyuginak előnye is volt, rohadt jól haladtam. Mindenkinek jobb lesz, ha mielőbb végzek és elhúzok. Hallottam Chen három hónapos határidejéről, és tudtam, hogy magán az albumon kívül még rengeteg más feladata is volt. Nem szándékoztam hátráltatni a dolgot, sem tovább maradni a kelleténél. Még mindig segíteni szeretnék neki, ám most úgy érzem, hibát követtem el, mikor belementem. 

Frusztráltan simítottam hátra néhány tincsemet, majd ismét az ajtóra sandítottam. Az összes szarság ellenére Chennek itt kellett volna lennie és segíteni a számokban. A szerződésemben is az állt, együtt dolgozik Kim Jongdae-val. Persze, magasról teszek rá, hazudok, ha kell az igazgatónak, hogy márpedig Chen igenis jelen volt. Mégis, egy részemet rohadtul zavarta, hogy nem tudtam, merre is van ahelyett, hogy itt lenne. Hogy vajon…

- A rohadt életbe! - fakadtam ki, s lefejeltem az asztalt. Könnyű volt azt gondolni és bizonygatni, főleg éjjel a némaságban, hogy képes vagyok távolságot tartani, s más volt nappal, egy olyan helyen tenni, ahol mindenről Chen jutott eszembe. Mondjuk, most vitatkozhatnánk azon, hogy egyébként is mindig rá gondolok... - Muszáj vagyok megkeresni!

Jongdae

- Mégis merre jársz, Jongdae? - kihallottam Jongin hangjából a szemrehányást, amit vállalhatatlan táncom idézett elő. Zihálva támaszkodtam térdeimre, számat szorosan összezártam, hogy még véletlen se válaszoljak kérdésére valami olyat, amit nem kéne. Például, hogy ott, ahol Lay is van. Legyen az bárhol.

- Tartsuk egy kis szünetet - kértem halkan, aztán mikor bólintott, lerogytam a földre. Feldúltan túrtam bele festett hajkoronába, azt követően egy visszafogott nyögéssel végigdőltem a hűvös padlón. A táncterem volt az egyetlen hely, ahol megengedtem magamnak, hogy Lay-re gondoljak az elmúlt évek alatt. Vagyis hát, nem megengedtem, egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy itt ne gondoljak rá. 

Most sem tartottam magam a világ legjobb táncosának, azonban tanáraim óriási eredményt értek el nálam. Különösen Jongin. Ezek ellenére mégis Lay tanácsai visszhangzottak fülemben minden egyes kicseszett gyakorlás alkalmával. Szemeim előtt meg a tánca lebegett, amit be kellett volna tiltani. Belém égett az összes rohadt csípőmozdulata.

- Hallottam, hogy júniusban új albumot fogsz kiadni - testem megfeszült és oldalra gördültem, hogy ne kelljen ránéznem a srácra. - És az a pletyka járja, hogy Lay Zhanggal dolgozol együtt.

- Kibaszott boldog vagyok, hogy a hátam mögött kibeszélnek - dünnyögtem magam elé, azután felültem, de még mindig háttal neki. Nagyon nem voltam olyan hangulatban, hogy erről beszélgessek most. Nagyon nem.

- Ne felejtsd el, hogy egy egyetemre jártunk. Pontosan tudom, ki Lay Zhang.

- És mit szeretnél? - ingerülten fordultam felé ültömben, s nem sokra voltam attól, hogy leordítsam a fejét kínomban. Vagy tehetetlenségemben. - Körberöhögni, hogy milyen rohadt szerencsés vagyok, hogy nézhetem életem első és egyetlen szerelmének az arcát hetekig?!

- Igazából azt akartam mondani, sajnálom, hogy így elbánt veled a Sors - motyogta alig hallhatóan, miközben lehajtotta fejét. Szavakba se tudnám önteni, mennyire kivagyok a köcsög Sorstól, meg a kibaszott szórakozásától velem. Velünk.

- Bassza meg a Sors!

Yixing

Összeszoruló mellkassal tapadtam a hófehér falhoz, az ajtó, valamint az ajtófélfa között rekedt ujjaim fájdalmasan üvöltöttek a szabadulásért, ám agyam nem vette a jeleket. Mikor megkérdeztem a titkárnőt, merre találom Chent, és ő azt válaszolta, ott, ahol mindig van, a virágos gyakorlóteremben, nem gondoltam, hogy ezt fogom hallani. Valami nagyon vicces jelenetet képzeltem el az esetlen Chennel egy rózsaszín virágokkal festett fal előtt. A szívem túlságosan is hevesen ver a “szerelme” szó miatt.

- Hacsak egy kicsit, egy hangyafasznyit is szerencsés lennék ezen az istenverte világon, Lay vagy nem jött volna ide, vagy úgy jött volna, hogy nem szól egy kurva szót sem, csak megcsókol! - elgyötört tekintettel pillantottam egy másodpercre a plafonra, amint Chen elkeseredetten felcsattant. A kis résen keresztül is tökéletesen értettem szavait, mindig is erős hangja volt. Egész nosztalgikus érzéseket kelt bennem az ordibálása.

- Nincs semmi önbecsülésed? - felvontam a szemöldököm Jongin kérdésére, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafogjam nevetésem. Chennek? Önbecsülés? Komolyan?

- Önbecsülés, önbecsülés… Már rég elvesztettem mindet - morogta volt barátom epésen, aztán mozgolódást hallottam, mire idegesen kíséreltem meg fürgén elhúzni fogva ejtett tagom, és eltűnni a halálba, azonban egy nem túl hangos, mégis azért hallható kiáltás csúszott ki belőlem. Ijedten, kissé könnybe lábadt szemekkel ráztam meg sajgó kezem, közben barna íriszeim sebesen keresték a menekülő utat, ugyan sok értelme nem volt, a folyosó igencsak hosszú volt. Semmi meglepő. Rábasztam.

Riadtan vizslattam Jongin mérges ábrázatát, miután az kirántotta az ajtót és igyekeztem úgy tenni, mint aki nem tudja, hol van, mit akar és legfőképp, nem látja Chen zihált, zavart, s döbbent alakját néhány méterrel beljebb. Ez leírhatatlanul ciki lesz.

- Lay?

Jongdae

Ketyegőm valószínűleg megállt működni, mihelyst észrevettem Lay falfehér arcát Jongin válla mellett. Elmém gyorsan átpörgette miket is mondtam az elmúlt néhány percben és kész voltam világgá rohanni, ahogy leesett. Életem első és egyetlen szerelme. Persze, tudta, hogy így van, de az eltelt idő elvileg az utóbbin változtathatott volna. Fasza… Kb megint szerelmet vallottam neki. Kurva jó.

- Mit keresel itt? Nem illik hallgatózni - aktuális tánctanárom hangja kemény volt, számonkérő, illetve lebaszó. Valahol tetszett, s értékeltem, mégis…

Puhán kulcsoltam a legfiatalabb csuklója köré ujjaimat, azt követően gyengéden elhúztam volt barátom elől. Aprót böktem a fejemmel befelé, jelezvén, jobb, ha bármi is lesz, azt nem nyitott ajtónál beszéljük meg. Várakozóan fontam össze karjaimat, immár a terem közepén állva, s próbáltam minél lazábbnak tűnni Lay előtt, noha talpig izzadtan és a kíváncsian körbepillantó gyönyörű barna íriszek mellett rohadt nehéz volt. A francba, mindjárt felgyulladok a szó minden lehetséges értelmében!

- Egy hete kerülsz - szólalt meg csöndesen végül kis idő múltán Lay. Óvatosan fürkészett és szerintem félt, vajon miképp reagálok erre. Érdekes, én az ő reakciójától rettegek. Minden kicseszett pillanatban kísértett az elképedt szempárja. - Nem akarom ezt - folytatta ugyanolyan hangerővel. - Szeretném… Szeretném befejezni a számokat. Veled.

Zavartan haraptam bele alsó ajkamba; az hogy kvázi békejobbot nyújtott azután, amit megtudott, meglepő volt és jó, ugyanakkor… Nos, szar is. Ennyire nem érdekli az, ami történt? Szívem fájóan dobbant meg, holott valljuk be, ez volt Lay. Már nem vagyunk együtt. Nyilván a munka az első, nem én. Az egyetemen is kellett némi idő, mire átvehettem a suli dobogós helyét. Megpusztulok, úgy fáj.

- És… - meg kellett köszörülnöm a torkom, olyan harmatgyengén sikerült nekifutnom a kérdésnek. - És mi lesz azzal, amit… Megtudtál? - egy részem reménykedett benne, hogy legalább látok valamilyen érzelmet átsuhanni az arcán, ám rezzenéstelen maradt. Aztán válaszolt.

- Semmi közöm már a magánéletedhez. - Asszem, most meghaltam belül.

Yixing

Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy mi az istenért és mégis hogy keveredhetett össze a menedzserével is, azonban tudtam, hogy ez csak még több drámát szülne és ahhoz egyszerűen nem volt lelkierőm. Ráadásul, ahogy már mondtam, nincs sem beleszólásom, sem jogom hozzá. Jobb lesz mindkettőnknek, ha csak tényleg munkakapcsolat lesz közöttünk.

- Akkor jó - villantott rám egy vigyort, miközben megborzolta tarkóján néhány tincsét. Nem, nem jó. Kurvára nem. - Ez esetben bocs, hogy kerültelek. Gőzöm sem volt, mennyire lenne gáz, de ha egyáltalán nem, akkor jó - vont vállat. Mellkasom összeszorult a könnyed hangnem miatt, ennek ellenére viszonoztam egy aprócska mosollyal. Ki kell jönnünk. Ez mindenki érdeke.

Keserű szájízzel léptem arrébb és önkéntelenül is végigmustráltam a helyiséget. Hatalmas volt és egy táncteremhez várhatóan kb semmi sem volt benne; az egyik sarokban egy kanapé, valamint egy asztal volt, rajta alighanem Chen és Jongin egy-két cuccával. Meg persze a zenéhez szükséges dolgok. Istenem, de hiányzik a tánc most!

Összerándultam a váratlanul, s igencsak hangosan felhangzó zenétől, majd lassan megfordultam és… Nos, megeshet, hogy eltátottam a számat, mikor megláttam Chen táncoló alakját. Mérföldekkel, ha nem egy egész kontinenssel jobban mozgott, mint azt valaha is képzeltem volna. Nem volt tökéletes, ennyi gyakorlással telt év távlatából ezt kiválóan fel tudtam mérni, viszont rohadtul sokat fejlődött. 

Pillantásom akaratlanul is végigsiklott rajta; verejtéktől nedves ruhái rátapadtak, akárcsak a haja a homlokára. Ábrázata komoly volt, ahogy saját magát figyelte a tükörben, s láttam az önbírálatot tekintetében, minden egyes rossz lépése után. Oda szerettem volna menni, segíteni neki, ám féltem, az mivel végződne.

Meg akartam fogni a derekát és vezetni; belesúgni fülébe, hogy nyugi, menni fog ez, aztán átölelni, amikor durcásan dobbant a lábával, hogy márpedig nem fog menni. Megcsókolni ajkait megelőzvén a heves, s változatos káromkodását, végül eltűnni egy szobában a kíváncsiskodó szemek elől és csak élvezni a másik szerelmét. Nem hiszem, hogy ez még egyszer valaha is meg fog nekünk adatni.

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 15. Fejezet

Sziasztok ^^ *semmire sincs mostanában ideje, szóval csak úgy itt hagyja az új fejezetet* Kellemes olvasást hozzá ^^

15. Fejezet

Yixing

Keserves tekintettel néztem a tenyeremben tartott káprázatos ezüstgyűrűre, elmém egyszerre telt meg fájdalmas és örömteli emlékekkel. Átkoztam magam azért, mert még ennyi idő után sem voltam képes otthon hagyni, sem ezt, sem a pengetőt, amit karácsonyra kaptam tőle. A szülői házban sem volt könnyű, de könnyebb volt eldugni és megpróbálni elfelejteni a szerelmes ajándékokat, ugyanakkor az már nem ment, hogy ne hozzam ide is őket magammal. 

Egyik térdem fülsértően reccsent meg a némaságban, ahogy leguggoltam a táskám elé, majd nekiálltam áttúrni azt a másikért is. Nem, nem kellett igazából áttúrni. Ujjaim automatikusan a rejtett zseb cipzárjára tévedtek, s pillanatokkal később már a markomban is volt. A fekete lánc hűvösen simult bőrömhöz, a pengetőbe vésett időpont szinte világított a fényben. A nap, amikor Chen belém szeretett.

Fejem hátrabillent, hogy valamelyest visszatartsam a kikívánkozó könnyeket, nem borulhattam ki, már csak azért sem, mert ennél fosabbul nem léphetek ki innen. Még a végén a legelső szembejövő ember azt fogja hinni, tényleg léteznek zombik. Remegő kezekkel kapcsoltam szét a lánc két végét, aztán az apró hatszögekkel díszített gyűrűt is ráhúztam, végül visszacsúsztattam a zsebbe. A kedvem most már hivatalosan is a béka segge alatt van kettővel. 

A Chen édesapjánál és nevelőanyjánál töltött téli szünet egyike volt a legkedvesebb emlékeimnek minden faszság ellenére. Büszke voltam a barátomra, hogy túllépett haragján, illetve megbántottságán az apjával szemben, hogy elfogadta nevelőanyját és meghatott, mennyire tud szeretni. Még most is tökéletesen emlékszem, milyen érzés volt látni a dátumot. 

Mégis, mikor azon a dermesztő decemberi napon, nagyjából egy évvel később, a kesztyűbe bújtatott kezeim közé tuszkolta a lila dobozt, mint évfordulós ajándék, még jobban beleszerettem, holott szent meggyőződésem volt, képtelenség, hogy ennél is jobban szeressem. Mindig rácáfolt. Ezért is tartottam ki mellette hónapokig és tettem úgy, minden rendben, pedig túl sok, s túl nagy volt a kín. Nem láthattam, amikor én akartam, nem érinthettem meg, amikor én akartam, még csak nem is beszélhettem vele, amikor én akartam. Hát kapcsolat volt ez még így?

Jongdae

Vigyorogva rángattam fel nadrágom, miközben fekete íriszeim a kicsivel arrébb szintén öltöző, de még félmeztelen alakot stírölték. Az este a félhomály, valamint a belső szenvedésem miatt nemigen mustráltam végig, ám most bőven volt rá lehetőségem. A Nap pont az erkélyem oldalán jött fel és, mivel megeshet, hogy itt, rögtön helyben bonyolítottuk le kis reggeli légyottunk, rendesen meg tudtam bámulni. Hmm, ebben a szituban kurva izgató, hogy a lakásom majd’ fele üveg.

Tegnap is kitapintottam az izmokat, azonban fényben látni egész más volt. Oké, annyira nem. Így is, úgy is kibaszott jól nézett ki. Önkéntelenül is megnyaltam alsó ajkam, mire hozzám vágta pulóverom.

- Koncentrálj, hamarosan mennünk kell! - bár szavai kemények voltak, zavartan köszörülte meg torkát, s elvörösödve fordult el tőlem. Kívülről az esetek kb kilencvenkilenc százalékában megközelíthetetlennek tűnt, noha velem sosem viselkedett így, csak mással. Belegondolva, sosem láttam bensőségesebb viszonyban senkivel sem.

- Pedig milyen kellemesen eltölthetnénk itt kussban még némi időt - kuncogva sétáltam oda hozzá, közben felkaptam a vastag felsőt is, azt követően, amint odaértem hozzá, vállára simítottam jobbom. - Vagyis nyögve - leheltem halkan, miután kézfejemen megtámasztottam állam és úgy suttogtam fülébe. 

- A francba már, Jongdae! - felvihogtam kifakadásán, azután elléptem tőle, hogy felvegyem kabátomat is. Ha ilyen lesz, ismerve magam, holtbiztos, hogy így fogom szívni a vérét állandóan. - Ez tényleg… Te vagy?

- Miért? Nem tetszik? - kérdeztem továbbra is vadalma mosollyal. Tény és való, hogy voltak dolgaim, ugyan a szexuális életem rejtve maradt előtte. Roppantmód óvatos voltam e témát illetően. Valahol szerencse, hogy általában ilyenkor piálok is, így legtöbbször azt hitte, amikor széthullva talált, hogy rohadt részeg vagyok. Nos, az is voltam.

Biztos voltam benne, hogy azonnal válaszolt, viszont a hangja nem jutott el hozzám. Esetlenül térdeltem le azelőtt az állvány előtt, ahonnan este leesett néhány tárgy, és reszkető kezekkel kezdtem neki, hogy összeszedjem őket. A gombóc nőtt a torkomban, ahogy haladtam egyre előrébb; egy Chanyeollal közös kép, egy Lay-jel közös kép, egy fekete, vékony karkötő, egy bársony doboz, benne Lay évfordulós ajándékával. Hülye ötlet volt mindet ugyanabban az ócska ládikában tárolni.

Yixing

Világfájdalmas arccal ültem le a stúdió kanapéjára isten tudja hány emelet után és némán vártam Chenre, illetve menedzserére. Egy részem reménykedett benne, hogy a tegnapi elválásunk ellenére tényleg elintézte azt a helyet a mínusz elsőn. Egy másik részem ellenben nem akart emiatt kérdezősködést, ráadásul jól jött volna némi edzés is és a lépcsőzés kezdetnek nem lett volna rossz. Bár a tüdőmet épphogy nem köptem ki…

Amint beléptem, lábaim öntudatlanul is gitáromhoz vezettek, s most ujjaim ösztönösen kezdtek neki egy dallamnak. A zene mindig segített megnyugodni, elterelni a figyelmemet, ám pillanatnyilag szart se tudott tenni. Így, hogy itt volt Chen, nem. A zene túlságosan is összekötött minket. Nos, végül is a Sors mellett voltaképpen tényleg a zene volt az, ami összehozott minket.

A hangszer fülsüketítő hangot adott ki, mihelyst lecsúszott róla kezem, le is fektettem gyorsan az asztalra és inkább hátradőltem. Megviselten hunytam le sötétbarna szemeimet pár percre és imádkozásba fogtam, hogy kibírjam a mai napot. Szívem elmondhatatlanul sajgott és gőzöm sem volt arról, elviselek-e még egy napot bezárva Chennel. Menedzser ide, vagy oda. 

Kár lenne tagadni és sok értelme sem lenne, nyilván még mindig szerelmes vagyok belé. Mindenem érte kiáltott, mindazonáltal már most pontosan láttam, miért is nem lennénk jók együtt Ugyanazért. Chen sosem békélne meg Chanyeollal, ahogy én sem azzal, hogy a barátom igazából nem az enyém száz százalékosan. Itt dögöljek meg, de még egyszer nem fogok hónapokat várni akárcsak egy telefonhívásra!

Testem kimerülten borult oldalra, s összekuporodtam a kanapén. Korán volt még, lószart se aludtam és ismerve Chent, meg a korán kelési szokásait, nem hiszem, hogy egyhamar itt lesznek. Mondjuk, emlékszem, hogy annak idején említette, félelmetesen korán kellett kelni minden nap, míg gyakornok volt. Akkor lehet ebben változott.

Pilláim zavartan rebbentek meg a gyengéd érintés hatására, belsőm kellemes melegséggel telt meg, s bár jólesett volna pihenni még, kinyitottam fáradt szempárom. Chen szomorkás íriszekkel guggolt előttem, balja lassan simogatta hátam és még a felsőmön keresztül is éreztem, milyen hideg is tenyere. Szokásosan. Bevallom, az hittem, amint észrevesz, úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna, azonban nem így lett. Nem könnyíted meg a dolgom, Chen.

Jongdae

Idegesen toporogtam a stúdió ajtaja előtt, néha hátrapillantottam menedzseremet keresve, jóllehet tök feleslegesen, ugyanis egyértelműen közölte, dolga van az igazgatóval és nyugodtan kezdjük el Lay-jel nélküle. Meg egy nagy büdös…! Még a végén… Franc tudja, mit csinálok! Kettesben lenni vele, főleg a hajnalban felsejlő emlékek után, kurva rossz ötlet lett volna. Mégis… 

Nagyot nyelve fogtam rá a kilincsre és alig nyomtam azt le, összerándultam a váratlanul felhangzó gitárszó miatt. Döbbenten meredtem előre, a kis résen keresztül is kiválóan láttam Lay nyúzott alakját. Réveteg tekintettel bámult előre és eléggé ismertem ahhoz, hogy ennyiből is megállapítsam, rohadtul nem figyelt oda arra, mit is pengetett. Különben nem ez szólt volna. Az általa írt Sors című dalt játszotta, még az egyetem első félévéből.

Gyomorgörccsel kíséreltem meg beljebb lépni, ám akkor hirtelen egy iszonytató hang után nyomasztó csönd lett, Lay pedig pillekönnyen dőlt végig a kanapén. Aggódva siettem oda hozzá, hogy aztán megkönnyebbültem fújjam ki a levegőt. Elaludt. Szörnyen rosszul nézett ki, nem csodálom, hogy álomba merült. Hófehér arca szinte világított még a helyiség fényeiben is és a sötét karikái csak rontottak az összképen. Mi a halál történhetett az éjjel? Megölöm Chanyeolt, ha…!

Ujjaim akaratlanul is a vállára, azt követően hátára siklottak és, mielőtt egyáltalán feltűnt volna, lágyan simogatni kezdtem. Szívem szédületes tempóban vert és, már ha lehetséges volt, még gyorsabbra váltott, mikor Lay lestrapáltan rám sandított. Mellkasom fájóan szorult össze az elgyötört, ugyanakkor gyönyörűen csillogó szemek látványára. Fix, hogy semmit sem aludt az éjjel.

- Chen… - szólalt meg alig hallhatóan. Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni és szerintem az agyam is kihagyott. Rekedt baritonja olyan gyászos, depressziós, s reményvesztett volt, mint amikor szakítottunk. Bármelyik alkalommal. - Annyira… Annyira fájnak az emlékek - suttogta erőtlenül, azután elfordult tőlem és belefúrta arcát a bőrbe. Nekem is, Lay. Nekem is.

Yixing

Szótlanul körmöltem az asztal fölé görnyedve, miközben próbáltam Chen néhány méterre álló alakját totálisan ignorálni. Égett a pofám az utoljára kiejtett szavaimtól. Valami elbaszott önkívületi állapotban voltam és olyat mondtam, amit nagyon nem kellett volna. Még jobban felbolygattam, megkavartam, elbasztam -, ahogyan tetszik - az amúgy is ultragáz helyzetünket. 

Óvatos pillantást vetettem a jobbomon ülőre; Chen menedzsere a legszarabb, vagy éppen a legjobb pillanatban érkezett meg. Gőzöm sem volt, mi történt volna egyébként. Chen fagyos keze puhán simult hátamra, s bár szavaim után megdermedt, addig nem lépett hátrébb, míg meg nem jött társaságunk utolsó tagja. Azóta pedig a háttérben maradt, még a férfival sem váltott egyetlen szót sem. Ami elég fura volt.

- Jongdae! - összerándultam a hirtelen hangra. - Kérlek, gyere, ülj ide te is! - Jobban örültem, amíg távolabb volt. Félszemmel követtem végig, ahogy idesétált, majd megtorpant és csak meredt maga elé. A tegnapi plusz szék nem volt itt. 

Ketyegőm kínzóan dobbant meg; Chen sután csoszogott el a helyiség legidősebbje, valamint az asztal kevéske helye között, miközben az a derekát fogta, hogy el ne essen ügyetlen léptei közepette. Chen valamit motyogott, de nem értettem és valószínűleg menedzsere sem, mert értetlenül emelkedett meg kissé, mire Chen csuklóira markolt, azt követően fürgén ki is fordult közülük. Halk puffanással vágódott le a kanapé sarok részére közénk és olyan erősen szuggerálta a padlót, hogy komolyan el kezdtem azon aggódni, kilyukad. Zavarban van és ez nem a jó féle. Szégyelli magát valamiért.

Önkéntelenül is Kyungsoo-ra tévedtek íriszeim, azonban ő volt barátomat figyelte igencsak… Érzelmes tekintettel. Villámsebesen kaptam el fejem tőlük, elmémben apránként körvonalazódott az a bizonyos valami. Nem voltam szakértője az ilyen jeleknek, viszont Chennek igen. Sok mindent kinéztem belőle, ismertem múltját, hozzáállását a világhoz. Azt is tudtam, hogy neki egy határvonal átlépése könnyebb volt, mint bárkinek, ám azzal is tisztában voltam, hogy azért van az a vonal, amit nem lépne át. Vagy legalábbis eddig azt hittem.

- Baszd meg, Chen! - csúszott ki belőlem. Képtelenség. Kizárt. A menedzserével csaknem…!