Sziasztok ^^ *semmire sincs mostanában ideje, szóval csak úgy itt hagyja az új fejezetet* Kellemes olvasást hozzá ^^
15. Fejezet
Yixing
Keserves tekintettel néztem a tenyeremben tartott káprázatos ezüstgyűrűre, elmém egyszerre telt meg fájdalmas és örömteli emlékekkel. Átkoztam magam azért, mert még ennyi idő után sem voltam képes otthon hagyni, sem ezt, sem a pengetőt, amit karácsonyra kaptam tőle. A szülői házban sem volt könnyű, de könnyebb volt eldugni és megpróbálni elfelejteni a szerelmes ajándékokat, ugyanakkor az már nem ment, hogy ne hozzam ide is őket magammal.
Egyik térdem fülsértően reccsent meg a némaságban, ahogy leguggoltam a táskám elé, majd nekiálltam áttúrni azt a másikért is. Nem, nem kellett igazából áttúrni. Ujjaim automatikusan a rejtett zseb cipzárjára tévedtek, s pillanatokkal később már a markomban is volt. A fekete lánc hűvösen simult bőrömhöz, a pengetőbe vésett időpont szinte világított a fényben. A nap, amikor Chen belém szeretett.
Fejem hátrabillent, hogy valamelyest visszatartsam a kikívánkozó könnyeket, nem borulhattam ki, már csak azért sem, mert ennél fosabbul nem léphetek ki innen. Még a végén a legelső szembejövő ember azt fogja hinni, tényleg léteznek zombik. Remegő kezekkel kapcsoltam szét a lánc két végét, aztán az apró hatszögekkel díszített gyűrűt is ráhúztam, végül visszacsúsztattam a zsebbe. A kedvem most már hivatalosan is a béka segge alatt van kettővel.
A Chen édesapjánál és nevelőanyjánál töltött téli szünet egyike volt a legkedvesebb emlékeimnek minden faszság ellenére. Büszke voltam a barátomra, hogy túllépett haragján, illetve megbántottságán az apjával szemben, hogy elfogadta nevelőanyját és meghatott, mennyire tud szeretni. Még most is tökéletesen emlékszem, milyen érzés volt látni a dátumot.
Mégis, mikor azon a dermesztő decemberi napon, nagyjából egy évvel később, a kesztyűbe bújtatott kezeim közé tuszkolta a lila dobozt, mint évfordulós ajándék, még jobban beleszerettem, holott szent meggyőződésem volt, képtelenség, hogy ennél is jobban szeressem. Mindig rácáfolt. Ezért is tartottam ki mellette hónapokig és tettem úgy, minden rendben, pedig túl sok, s túl nagy volt a kín. Nem láthattam, amikor én akartam, nem érinthettem meg, amikor én akartam, még csak nem is beszélhettem vele, amikor én akartam. Hát kapcsolat volt ez még így?
Jongdae
Vigyorogva rángattam fel nadrágom, miközben fekete íriszeim a kicsivel arrébb szintén öltöző, de még félmeztelen alakot stírölték. Az este a félhomály, valamint a belső szenvedésem miatt nemigen mustráltam végig, ám most bőven volt rá lehetőségem. A Nap pont az erkélyem oldalán jött fel és, mivel megeshet, hogy itt, rögtön helyben bonyolítottuk le kis reggeli légyottunk, rendesen meg tudtam bámulni. Hmm, ebben a szituban kurva izgató, hogy a lakásom majd’ fele üveg.
Tegnap is kitapintottam az izmokat, azonban fényben látni egész más volt. Oké, annyira nem. Így is, úgy is kibaszott jól nézett ki. Önkéntelenül is megnyaltam alsó ajkam, mire hozzám vágta pulóverom.
- Koncentrálj, hamarosan mennünk kell! - bár szavai kemények voltak, zavartan köszörülte meg torkát, s elvörösödve fordult el tőlem. Kívülről az esetek kb kilencvenkilenc százalékában megközelíthetetlennek tűnt, noha velem sosem viselkedett így, csak mással. Belegondolva, sosem láttam bensőségesebb viszonyban senkivel sem.
- Pedig milyen kellemesen eltölthetnénk itt kussban még némi időt - kuncogva sétáltam oda hozzá, közben felkaptam a vastag felsőt is, azt követően, amint odaértem hozzá, vállára simítottam jobbom. - Vagyis nyögve - leheltem halkan, miután kézfejemen megtámasztottam állam és úgy suttogtam fülébe.
- A francba már, Jongdae! - felvihogtam kifakadásán, azután elléptem tőle, hogy felvegyem kabátomat is. Ha ilyen lesz, ismerve magam, holtbiztos, hogy így fogom szívni a vérét állandóan. - Ez tényleg… Te vagy?
- Miért? Nem tetszik? - kérdeztem továbbra is vadalma mosollyal. Tény és való, hogy voltak dolgaim, ugyan a szexuális életem rejtve maradt előtte. Roppantmód óvatos voltam e témát illetően. Valahol szerencse, hogy általában ilyenkor piálok is, így legtöbbször azt hitte, amikor széthullva talált, hogy rohadt részeg vagyok. Nos, az is voltam.
Biztos voltam benne, hogy azonnal válaszolt, viszont a hangja nem jutott el hozzám. Esetlenül térdeltem le azelőtt az állvány előtt, ahonnan este leesett néhány tárgy, és reszkető kezekkel kezdtem neki, hogy összeszedjem őket. A gombóc nőtt a torkomban, ahogy haladtam egyre előrébb; egy Chanyeollal közös kép, egy Lay-jel közös kép, egy fekete, vékony karkötő, egy bársony doboz, benne Lay évfordulós ajándékával. Hülye ötlet volt mindet ugyanabban az ócska ládikában tárolni.
Yixing
Világfájdalmas arccal ültem le a stúdió kanapéjára isten tudja hány emelet után és némán vártam Chenre, illetve menedzserére. Egy részem reménykedett benne, hogy a tegnapi elválásunk ellenére tényleg elintézte azt a helyet a mínusz elsőn. Egy másik részem ellenben nem akart emiatt kérdezősködést, ráadásul jól jött volna némi edzés is és a lépcsőzés kezdetnek nem lett volna rossz. Bár a tüdőmet épphogy nem köptem ki…
Amint beléptem, lábaim öntudatlanul is gitáromhoz vezettek, s most ujjaim ösztönösen kezdtek neki egy dallamnak. A zene mindig segített megnyugodni, elterelni a figyelmemet, ám pillanatnyilag szart se tudott tenni. Így, hogy itt volt Chen, nem. A zene túlságosan is összekötött minket. Nos, végül is a Sors mellett voltaképpen tényleg a zene volt az, ami összehozott minket.
A hangszer fülsüketítő hangot adott ki, mihelyst lecsúszott róla kezem, le is fektettem gyorsan az asztalra és inkább hátradőltem. Megviselten hunytam le sötétbarna szemeimet pár percre és imádkozásba fogtam, hogy kibírjam a mai napot. Szívem elmondhatatlanul sajgott és gőzöm sem volt arról, elviselek-e még egy napot bezárva Chennel. Menedzser ide, vagy oda.
Kár lenne tagadni és sok értelme sem lenne, nyilván még mindig szerelmes vagyok belé. Mindenem érte kiáltott, mindazonáltal már most pontosan láttam, miért is nem lennénk jók együtt Ugyanazért. Chen sosem békélne meg Chanyeollal, ahogy én sem azzal, hogy a barátom igazából nem az enyém száz százalékosan. Itt dögöljek meg, de még egyszer nem fogok hónapokat várni akárcsak egy telefonhívásra!
Testem kimerülten borult oldalra, s összekuporodtam a kanapén. Korán volt még, lószart se aludtam és ismerve Chent, meg a korán kelési szokásait, nem hiszem, hogy egyhamar itt lesznek. Mondjuk, emlékszem, hogy annak idején említette, félelmetesen korán kellett kelni minden nap, míg gyakornok volt. Akkor lehet ebben változott.
Pilláim zavartan rebbentek meg a gyengéd érintés hatására, belsőm kellemes melegséggel telt meg, s bár jólesett volna pihenni még, kinyitottam fáradt szempárom. Chen szomorkás íriszekkel guggolt előttem, balja lassan simogatta hátam és még a felsőmön keresztül is éreztem, milyen hideg is tenyere. Szokásosan. Bevallom, az hittem, amint észrevesz, úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna, azonban nem így lett. Nem könnyíted meg a dolgom, Chen.
Jongdae
Idegesen toporogtam a stúdió ajtaja előtt, néha hátrapillantottam menedzseremet keresve, jóllehet tök feleslegesen, ugyanis egyértelműen közölte, dolga van az igazgatóval és nyugodtan kezdjük el Lay-jel nélküle. Meg egy nagy büdös…! Még a végén… Franc tudja, mit csinálok! Kettesben lenni vele, főleg a hajnalban felsejlő emlékek után, kurva rossz ötlet lett volna. Mégis…
Nagyot nyelve fogtam rá a kilincsre és alig nyomtam azt le, összerándultam a váratlanul felhangzó gitárszó miatt. Döbbenten meredtem előre, a kis résen keresztül is kiválóan láttam Lay nyúzott alakját. Réveteg tekintettel bámult előre és eléggé ismertem ahhoz, hogy ennyiből is megállapítsam, rohadtul nem figyelt oda arra, mit is pengetett. Különben nem ez szólt volna. Az általa írt Sors című dalt játszotta, még az egyetem első félévéből.
Gyomorgörccsel kíséreltem meg beljebb lépni, ám akkor hirtelen egy iszonytató hang után nyomasztó csönd lett, Lay pedig pillekönnyen dőlt végig a kanapén. Aggódva siettem oda hozzá, hogy aztán megkönnyebbültem fújjam ki a levegőt. Elaludt. Szörnyen rosszul nézett ki, nem csodálom, hogy álomba merült. Hófehér arca szinte világított még a helyiség fényeiben is és a sötét karikái csak rontottak az összképen. Mi a halál történhetett az éjjel? Megölöm Chanyeolt, ha…!
Ujjaim akaratlanul is a vállára, azt követően hátára siklottak és, mielőtt egyáltalán feltűnt volna, lágyan simogatni kezdtem. Szívem szédületes tempóban vert és, már ha lehetséges volt, még gyorsabbra váltott, mikor Lay lestrapáltan rám sandított. Mellkasom fájóan szorult össze az elgyötört, ugyanakkor gyönyörűen csillogó szemek látványára. Fix, hogy semmit sem aludt az éjjel.
- Chen… - szólalt meg alig hallhatóan. Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni és szerintem az agyam is kihagyott. Rekedt baritonja olyan gyászos, depressziós, s reményvesztett volt, mint amikor szakítottunk. Bármelyik alkalommal. - Annyira… Annyira fájnak az emlékek - suttogta erőtlenül, azután elfordult tőlem és belefúrta arcát a bőrbe. Nekem is, Lay. Nekem is.
Yixing
Szótlanul körmöltem az asztal fölé görnyedve, miközben próbáltam Chen néhány méterre álló alakját totálisan ignorálni. Égett a pofám az utoljára kiejtett szavaimtól. Valami elbaszott önkívületi állapotban voltam és olyat mondtam, amit nagyon nem kellett volna. Még jobban felbolygattam, megkavartam, elbasztam -, ahogyan tetszik - az amúgy is ultragáz helyzetünket.
Óvatos pillantást vetettem a jobbomon ülőre; Chen menedzsere a legszarabb, vagy éppen a legjobb pillanatban érkezett meg. Gőzöm sem volt, mi történt volna egyébként. Chen fagyos keze puhán simult hátamra, s bár szavaim után megdermedt, addig nem lépett hátrébb, míg meg nem jött társaságunk utolsó tagja. Azóta pedig a háttérben maradt, még a férfival sem váltott egyetlen szót sem. Ami elég fura volt.
- Jongdae! - összerándultam a hirtelen hangra. - Kérlek, gyere, ülj ide te is! - Jobban örültem, amíg távolabb volt. Félszemmel követtem végig, ahogy idesétált, majd megtorpant és csak meredt maga elé. A tegnapi plusz szék nem volt itt.
Ketyegőm kínzóan dobbant meg; Chen sután csoszogott el a helyiség legidősebbje, valamint az asztal kevéske helye között, miközben az a derekát fogta, hogy el ne essen ügyetlen léptei közepette. Chen valamit motyogott, de nem értettem és valószínűleg menedzsere sem, mert értetlenül emelkedett meg kissé, mire Chen csuklóira markolt, azt követően fürgén ki is fordult közülük. Halk puffanással vágódott le a kanapé sarok részére közénk és olyan erősen szuggerálta a padlót, hogy komolyan el kezdtem azon aggódni, kilyukad. Zavarban van és ez nem a jó féle. Szégyelli magát valamiért.
Önkéntelenül is Kyungsoo-ra tévedtek íriszeim, azonban ő volt barátomat figyelte igencsak… Érzelmes tekintettel. Villámsebesen kaptam el fejem tőlük, elmémben apránként körvonalazódott az a bizonyos valami. Nem voltam szakértője az ilyen jeleknek, viszont Chennek igen. Sok mindent kinéztem belőle, ismertem múltját, hozzáállását a világhoz. Azt is tudtam, hogy neki egy határvonal átlépése könnyebb volt, mint bárkinek, ám azzal is tisztában voltam, hogy azért van az a vonal, amit nem lépne át. Vagy legalábbis eddig azt hittem.
- Baszd meg, Chen! - csúszott ki belőlem. Képtelenség. Kizárt. A menedzserével csaknem…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése