Sziasztok ^^ Még az ünnepek előtt gondoltam hozok Nektek egy új részt, mint amolyan karácsonyi ajándék, bár valószínűleg inkább átkozni fogtok a végéért xD Mindenesetre Kellemes Ünnepeket és jó olvasást a fejezethez ^^
16. Fejezet
Jongdae
Testem ösztönösen mozdult a hangszóróból ordító zene ütemére, szám automatikusan formálta a szavakat és ez baj volt. Nem figyeltem oda kellőképpen, minden mozzanat hibás volt. Elnagyolt, pontatlan. Kívülről valószínűleg másnak, főleg olyannak, aki nem ismerte a dalt, vagy nem volt tapasztalata ebben, jónak tűnhetett, de én láttam a gyakorlóterem hatalmas, faltól falig, plafontól plafonig érő tükrében, milyen szar is voltam valójában.
Minduntalan Lay hangja csengett fülemben, lelki szemeim előtt folyton felsejlett megdöbbent arca arról a délelőttről, ahol még együtt próbáltunk az albumomon dolgozni. Egy kibaszott hete volt és azóta is állandóan az utolsó nekem intézett mondata szólt fejemben. “Baszd meg, Chen”. Bármennyire is a régi idők jutottak róla eszembe, ezúttal a hangyányi szórakozott hangsúly hiányzott belőle. Szóval kurvára megbántva érezte magát.
Nem mondta ki kerek perec, Kyungsoo-nak gőze se volt, mire reagált így Lay, én meg nyilván kussban maradtam, azonban volt barátom pillantása bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, gyanítja, összefeküdtem a menedzseremmel. Is. Nem akartam, hogy megtudja. Vagyis megsejtse. Igazából már mindegy is volt, melyik. Ábrázatom mindent elárult neki.
Az ének váratlanul elhalt, én pedig rögtön megmerevedtem. Akadozva fordultam kissé oldalra, ám a következő pillanatban már érkezett is a büntetés fos mozdulataimra.
- Áu! - kiáltottam fel és azonnal a megütött vállamhoz kaptam. - Jongin! Baszki, szokj már le erről! - mordultam rá titkos tánctanáromra, illetve nem hivatalosan örökre kinevezett háttértáncosomra. - Egyszer megnyomorodom miattad - motyogtam, miközben durcás képpel megsimogattam fájó testrészem.
Jongint velem együtt vette fel az ügynökség gyakornoknak a harmadik félévben. Ha nem vették volna fel, szemernyi kétségem sem lett volna afelől, az egész vizsganézegetés full kamu. Túl jó táncos volt ahhoz, hogy pont őt ne vegyék fel minden baja ellenére. Talán, mert ismertük egymást valamennyire, talán Luhan miatt, talán… Chanyeol miatt, de valamiért szép lassan összecsiszolódtunk. Még mindig jó barátok Chanyeollal. Nem akarok erre gondolni.
Yixing
Idegesen pillantgattam a stúdió ajtajára, hát ha Chen méltóztat felbukkanni, holott jóformán ezer százalékig biztos voltam benne, nem jön. Ma sem. Került. Amit amúgy értettem is, meg nem is. Igen, elismerem, némileg felhúztam magam. Nem vallotta be, hogy tényleg lefeküdt a menedzserével, mindazonáltal hülye lennék, ha nem esett volna le. Ugyebár Kim Jongdae esetében bármi lehetséges.
Kellett egy csöndes este és egy normális alvás, hogy tisztázzam magamban a dolgot. Fáj? Hát, hogyne. Viszont már nem jártunk. Azzal, ott és akkor csinál, amit csak akar, ahogyan akarja. Nincs jogom és, ha már itt tartunk, erőm sem, hogy ezt felrójam neki. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a menedzserével is…
Feszülten pásztáztam végig az előttem heverő megannyi papírt, a nyuginak előnye is volt, rohadt jól haladtam. Mindenkinek jobb lesz, ha mielőbb végzek és elhúzok. Hallottam Chen három hónapos határidejéről, és tudtam, hogy magán az albumon kívül még rengeteg más feladata is volt. Nem szándékoztam hátráltatni a dolgot, sem tovább maradni a kelleténél. Még mindig segíteni szeretnék neki, ám most úgy érzem, hibát követtem el, mikor belementem.
Frusztráltan simítottam hátra néhány tincsemet, majd ismét az ajtóra sandítottam. Az összes szarság ellenére Chennek itt kellett volna lennie és segíteni a számokban. A szerződésemben is az állt, együtt dolgozik Kim Jongdae-val. Persze, magasról teszek rá, hazudok, ha kell az igazgatónak, hogy márpedig Chen igenis jelen volt. Mégis, egy részemet rohadtul zavarta, hogy nem tudtam, merre is van ahelyett, hogy itt lenne. Hogy vajon…
- A rohadt életbe! - fakadtam ki, s lefejeltem az asztalt. Könnyű volt azt gondolni és bizonygatni, főleg éjjel a némaságban, hogy képes vagyok távolságot tartani, s más volt nappal, egy olyan helyen tenni, ahol mindenről Chen jutott eszembe. Mondjuk, most vitatkozhatnánk azon, hogy egyébként is mindig rá gondolok... - Muszáj vagyok megkeresni!
Jongdae
- Mégis merre jársz, Jongdae? - kihallottam Jongin hangjából a szemrehányást, amit vállalhatatlan táncom idézett elő. Zihálva támaszkodtam térdeimre, számat szorosan összezártam, hogy még véletlen se válaszoljak kérdésére valami olyat, amit nem kéne. Például, hogy ott, ahol Lay is van. Legyen az bárhol.
- Tartsuk egy kis szünetet - kértem halkan, aztán mikor bólintott, lerogytam a földre. Feldúltan túrtam bele festett hajkoronába, azt követően egy visszafogott nyögéssel végigdőltem a hűvös padlón. A táncterem volt az egyetlen hely, ahol megengedtem magamnak, hogy Lay-re gondoljak az elmúlt évek alatt. Vagyis hát, nem megengedtem, egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy itt ne gondoljak rá.
Most sem tartottam magam a világ legjobb táncosának, azonban tanáraim óriási eredményt értek el nálam. Különösen Jongin. Ezek ellenére mégis Lay tanácsai visszhangzottak fülemben minden egyes kicseszett gyakorlás alkalmával. Szemeim előtt meg a tánca lebegett, amit be kellett volna tiltani. Belém égett az összes rohadt csípőmozdulata.
- Hallottam, hogy júniusban új albumot fogsz kiadni - testem megfeszült és oldalra gördültem, hogy ne kelljen ránéznem a srácra. - És az a pletyka járja, hogy Lay Zhanggal dolgozol együtt.
- Kibaszott boldog vagyok, hogy a hátam mögött kibeszélnek - dünnyögtem magam elé, azután felültem, de még mindig háttal neki. Nagyon nem voltam olyan hangulatban, hogy erről beszélgessek most. Nagyon nem.
- Ne felejtsd el, hogy egy egyetemre jártunk. Pontosan tudom, ki Lay Zhang.
- És mit szeretnél? - ingerülten fordultam felé ültömben, s nem sokra voltam attól, hogy leordítsam a fejét kínomban. Vagy tehetetlenségemben. - Körberöhögni, hogy milyen rohadt szerencsés vagyok, hogy nézhetem életem első és egyetlen szerelmének az arcát hetekig?!
- Igazából azt akartam mondani, sajnálom, hogy így elbánt veled a Sors - motyogta alig hallhatóan, miközben lehajtotta fejét. Szavakba se tudnám önteni, mennyire kivagyok a köcsög Sorstól, meg a kibaszott szórakozásától velem. Velünk.
- Bassza meg a Sors!
Yixing
Összeszoruló mellkassal tapadtam a hófehér falhoz, az ajtó, valamint az ajtófélfa között rekedt ujjaim fájdalmasan üvöltöttek a szabadulásért, ám agyam nem vette a jeleket. Mikor megkérdeztem a titkárnőt, merre találom Chent, és ő azt válaszolta, ott, ahol mindig van, a virágos gyakorlóteremben, nem gondoltam, hogy ezt fogom hallani. Valami nagyon vicces jelenetet képzeltem el az esetlen Chennel egy rózsaszín virágokkal festett fal előtt. A szívem túlságosan is hevesen ver a “szerelme” szó miatt.
- Hacsak egy kicsit, egy hangyafasznyit is szerencsés lennék ezen az istenverte világon, Lay vagy nem jött volna ide, vagy úgy jött volna, hogy nem szól egy kurva szót sem, csak megcsókol! - elgyötört tekintettel pillantottam egy másodpercre a plafonra, amint Chen elkeseredetten felcsattant. A kis résen keresztül is tökéletesen értettem szavait, mindig is erős hangja volt. Egész nosztalgikus érzéseket kelt bennem az ordibálása.
- Nincs semmi önbecsülésed? - felvontam a szemöldököm Jongin kérdésére, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafogjam nevetésem. Chennek? Önbecsülés? Komolyan?
- Önbecsülés, önbecsülés… Már rég elvesztettem mindet - morogta volt barátom epésen, aztán mozgolódást hallottam, mire idegesen kíséreltem meg fürgén elhúzni fogva ejtett tagom, és eltűnni a halálba, azonban egy nem túl hangos, mégis azért hallható kiáltás csúszott ki belőlem. Ijedten, kissé könnybe lábadt szemekkel ráztam meg sajgó kezem, közben barna íriszeim sebesen keresték a menekülő utat, ugyan sok értelme nem volt, a folyosó igencsak hosszú volt. Semmi meglepő. Rábasztam.
Riadtan vizslattam Jongin mérges ábrázatát, miután az kirántotta az ajtót és igyekeztem úgy tenni, mint aki nem tudja, hol van, mit akar és legfőképp, nem látja Chen zihált, zavart, s döbbent alakját néhány méterrel beljebb. Ez leírhatatlanul ciki lesz.
- Lay?
Jongdae
Ketyegőm valószínűleg megállt működni, mihelyst észrevettem Lay falfehér arcát Jongin válla mellett. Elmém gyorsan átpörgette miket is mondtam az elmúlt néhány percben és kész voltam világgá rohanni, ahogy leesett. Életem első és egyetlen szerelme. Persze, tudta, hogy így van, de az eltelt idő elvileg az utóbbin változtathatott volna. Fasza… Kb megint szerelmet vallottam neki. Kurva jó.
- Mit keresel itt? Nem illik hallgatózni - aktuális tánctanárom hangja kemény volt, számonkérő, illetve lebaszó. Valahol tetszett, s értékeltem, mégis…
Puhán kulcsoltam a legfiatalabb csuklója köré ujjaimat, azt követően gyengéden elhúztam volt barátom elől. Aprót böktem a fejemmel befelé, jelezvén, jobb, ha bármi is lesz, azt nem nyitott ajtónál beszéljük meg. Várakozóan fontam össze karjaimat, immár a terem közepén állva, s próbáltam minél lazábbnak tűnni Lay előtt, noha talpig izzadtan és a kíváncsian körbepillantó gyönyörű barna íriszek mellett rohadt nehéz volt. A francba, mindjárt felgyulladok a szó minden lehetséges értelmében!
- Egy hete kerülsz - szólalt meg csöndesen végül kis idő múltán Lay. Óvatosan fürkészett és szerintem félt, vajon miképp reagálok erre. Érdekes, én az ő reakciójától rettegek. Minden kicseszett pillanatban kísértett az elképedt szempárja. - Nem akarom ezt - folytatta ugyanolyan hangerővel. - Szeretném… Szeretném befejezni a számokat. Veled.
Zavartan haraptam bele alsó ajkamba; az hogy kvázi békejobbot nyújtott azután, amit megtudott, meglepő volt és jó, ugyanakkor… Nos, szar is. Ennyire nem érdekli az, ami történt? Szívem fájóan dobbant meg, holott valljuk be, ez volt Lay. Már nem vagyunk együtt. Nyilván a munka az első, nem én. Az egyetemen is kellett némi idő, mire átvehettem a suli dobogós helyét. Megpusztulok, úgy fáj.
- És… - meg kellett köszörülnöm a torkom, olyan harmatgyengén sikerült nekifutnom a kérdésnek. - És mi lesz azzal, amit… Megtudtál? - egy részem reménykedett benne, hogy legalább látok valamilyen érzelmet átsuhanni az arcán, ám rezzenéstelen maradt. Aztán válaszolt.
- Semmi közöm már a magánéletedhez. - Asszem, most meghaltam belül.
Yixing
Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy mi az istenért és mégis hogy keveredhetett össze a menedzserével is, azonban tudtam, hogy ez csak még több drámát szülne és ahhoz egyszerűen nem volt lelkierőm. Ráadásul, ahogy már mondtam, nincs sem beleszólásom, sem jogom hozzá. Jobb lesz mindkettőnknek, ha csak tényleg munkakapcsolat lesz közöttünk.
- Akkor jó - villantott rám egy vigyort, miközben megborzolta tarkóján néhány tincsét. Nem, nem jó. Kurvára nem. - Ez esetben bocs, hogy kerültelek. Gőzöm sem volt, mennyire lenne gáz, de ha egyáltalán nem, akkor jó - vont vállat. Mellkasom összeszorult a könnyed hangnem miatt, ennek ellenére viszonoztam egy aprócska mosollyal. Ki kell jönnünk. Ez mindenki érdeke.
Keserű szájízzel léptem arrébb és önkéntelenül is végigmustráltam a helyiséget. Hatalmas volt és egy táncteremhez várhatóan kb semmi sem volt benne; az egyik sarokban egy kanapé, valamint egy asztal volt, rajta alighanem Chen és Jongin egy-két cuccával. Meg persze a zenéhez szükséges dolgok. Istenem, de hiányzik a tánc most!
Összerándultam a váratlanul, s igencsak hangosan felhangzó zenétől, majd lassan megfordultam és… Nos, megeshet, hogy eltátottam a számat, mikor megláttam Chen táncoló alakját. Mérföldekkel, ha nem egy egész kontinenssel jobban mozgott, mint azt valaha is képzeltem volna. Nem volt tökéletes, ennyi gyakorlással telt év távlatából ezt kiválóan fel tudtam mérni, viszont rohadtul sokat fejlődött.
Pillantásom akaratlanul is végigsiklott rajta; verejtéktől nedves ruhái rátapadtak, akárcsak a haja a homlokára. Ábrázata komoly volt, ahogy saját magát figyelte a tükörben, s láttam az önbírálatot tekintetében, minden egyes rossz lépése után. Oda szerettem volna menni, segíteni neki, ám féltem, az mivel végződne.
Meg akartam fogni a derekát és vezetni; belesúgni fülébe, hogy nyugi, menni fog ez, aztán átölelni, amikor durcásan dobbant a lábával, hogy márpedig nem fog menni. Megcsókolni ajkait megelőzvén a heves, s változatos káromkodását, végül eltűnni egy szobában a kíváncsiskodó szemek elől és csak élvezni a másik szerelmét. Nem hiszem, hogy ez még egyszer valaha is meg fog nekünk adatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése