Sziasztok :) Végre új LayChen résszel jöttem és előre is bocsánat, de az
elmúlt bejegyzések fluffos időszaka véget ért, enyhén szólva pocsék napok
állnak mögöttem, de mindenképp új fejezetet akartam hozni és szóval a lényeg,
kissé angst lett. Elég rányomtam a hangulatom a részre, próbáltam visszafogni magam, de így is elég letargikus lett, legalábbis magamhoz képest úgy érzem. Mindent összevetve én meg vagyok azért vele elégedve, jól
esett hogy írhattam, hogy elvonhattam a figyelmemet. Remélem azért tetszeni fog,
kellemes olvasást ^^
45. Fejezet
Jongdae
Idegesen kattogtattam a tollat, miközben minden
idegszálammal a tanárra próbáltam koncentrálni, de nem igen akart összejönni.
Lay lassan négy napja volt beteg, nagyon beteg, és egyszerűen nem tudtam
rávenni, hogy ne járjon be az órákra. Annyi gyógyszer volt benne, hogy nem is
értem, hogy lehet, hogy nem hányta össze magát tőlük. De egyébként már
végigokádta az egész kolesz szobát, csak az még az első éjjel esett meg vele,
gyógyszermentesen… Kibaszottul örültem, mikor sikáltam...
Beharaptam alsó ajkam, majd lassan a mellettem ülőre
pillantottam, de ott ugyanazt láttam, mint az elmúlt napok bármelyikén;
hullasápadt bőr, kicserepesedett száj, láztól csillogó szemek, gyöngyöző
homlok. Lay olyan szinten szarul nézett ki, hogy szerintem már a föld alatt kellett
volna lennie. Én biztos ott lennék, ha ilyen állapotban lennék. Tényleg
ennyire fontos számára ez az egész egyetem cucc?
Mikor véget ért az óra, amiért elrebegtem egy kisebb
hálát, rögtön beszórtam mindent a táskámba és megragadtam Lay remegő karját, hogy
segítsek neki, de… Lerázta érintésemet. Csak mint az elmúlt napokban mindig…
Szomorúan néztem bizonytalanul elsétáló alakját, majd
egy sóhaj után Chanyeol keresésére indultam, hiszen annyira lekötött Lay meg a
takarítás, hogy rá már nem is maradt időm. Komolyan próbálkoztam, hogy minden
oké legyen köztünk ismét Chanyeollal. Mármint úgy istenigazán fasza.
De csak megint szarul éreztem magam, mert… Ismét azért
akartam olyan nagyon Chanyeolt megtalálni, hogy beszélhessek vele Lay-ről. Meg
úgy mindenről, ami nyomta a lelkem. Még mindig nem tudtam, hogy mi legyen az
egyetemmel, nem csak Lay miatt döntöttem úgy, hogy abba hagyom, de most… Ismét
túlnyomórészt miatta gondolkoztam el rajta.
Még mindig nem értettem őt; egyik nap olyan volt,
mintha minden rendben lenne, aztán már nem. Most sem vágtam, hogy miért nem
engedi, hogy segítsek neki. Letárgyaltuk már, hogy nem szereti, de azt is, hogy
azért nekem valamennyi jogom csak van hozzá. Egyáltalán nem tudtam követni őt
és féltem, hogy ez megint a kapcsolatunkba kerül majd. Miért nem lehet csak
király minden? Élvezed, drága Sors?
Yixing
Ritka pocsékul éreztem magamat; egyik gyógyszer sem
segített szart se és esküszöm elgondolkoztam rajta, hogy elmegyek egy kórházba,
de basszus, nincs rá időm! A napok
vészesen fogytak, a vizsgáig kibaszott két hét volt hátra és… Nem, igazából
alig másfél hét.
Furcsán hörögve álltam meg és támaszkodtam meg az
egyik hófehér folyosó falán, ahogy realizáltam a tényt, hogy bizony kemény tíz
napom maradt a fellépésig. Chen keze, mint mindig most is óvatosan fogta közre
felkaromat, hogy segítsen, de nem hagytam neki. Én nem tartoztam azok közé a
férfiak közé, akik a halálukon voltak egy kis megfázástól, bár… Nos, nincs
kizárva az állapotomat elnézve, hogy még tényleg elpatkolok…
Őszintén bevallom, alig láttam a tanárt az órán,
annyira el volt homályosulva a látásom és nagyon igyekeztem elfojtani a
gyomromból kikívánkozó semmit. Egész végig magamon éreztem Chen aggódó
tekintetét és… Igen, kurvára zavart. Nem tudom miért, talán a múltam
miatt, de egyszerűen képtelen voltam elviselni az ilyet. Persze, aggódott már
értem más miatt is, de… Valamiért most rohadtul idegesített ez.
Chen egy teljesen más részét képezte az életemnek,
mint akárki más, de jelenleg nagyon nem bírtam elviselni, hogy ennyire féltett.
Talán, mert most úgy érzem, kettőnk közül én vagyok a gyengébb? Ezzel
nyilván nem azt akartam mondani, hogy nem tartom magammal egyenlőnek, de
érzelmileg és fizikailag is úgy érzem, én erősebb vagyok. Ez nagyon nem jól
hangzott, igaz?
Ahogy óra után ismét elhúzódtam tőle, láttam
íriszeiben, hogy mennyire is bántja a dolog, de nem tudtam, hogy mit tegyek.
Szerintem mondani se tudtam volna neki semmit se. Lassan három napja egy
szót sem váltottam vele. Förtelmes ember vagyok…
Jongdae
Türelmetlenül fújkáltam a forró teát, miközben
szemeimmel bambán meredtem a barna asztallapra a büfében. Gőzöm se volt, hogy
mi legyen. Semmivel kapcsolatban nem voltam biztos és még Chanyeol is eltűnt a
francba. Bassza meg, tényleg csak akkor keresem, ha kell valami! Anyám,
mekkora egy szemét alak vagyok!
- Mi történt? - meglepődve fordultam hátra, ahogy
meghallottam a kedves hangot és ajkaim rögtön mosolyra húzódtak, mikor
észrevettem Minseokot. Igen, szemét vagyok… Minseokkal még annyit sem
beszéltem, mint Chanyeollal…
- Nem akarlak semmivel sem traktálni… - motyogtam
csöndesen, majd sután ráböktem a másik székre. - Inkább mesélj, veled mi van? -
néhány pillanatig csak nézett rám átható szemekkel, majd válaszolt a
kérdésemre, de volt egy halvány sejtésem afelől, hogy csak azért, hogy ne nekem
kelljen beszélnem. Mindenkinek hálás lehetek azért, amiért ilyenek velem.
Tényleg csak én vagyok ilyen szar ember?
- Jongdae, komolyan, mi történt? Yixinggel…
Kapcsolatos? - olyan finoman tette fel a második kérdést, hogy muszáj voltam
felröhögni. Ennyire lehet tudni rólam, hogy Lay kényes téma számomra?
- Mindig csak Lay… Azt se tudom, hogy volt-e olyan,
amikor nem Lay-ről beszéltem… Bárkivel is. Tényleg ilyen nagy részét kiteszi az
életemnek?
- Hát… Nézd, ez… Szóval… Ja… - tekintetünk találkozott
és szinte egyszerre fakadtunk ki. Jól esett, hogy Minseok így elhülyülte a
dolgot, erről tudtam, hogy valójában mennyire is számítok neki. Jézusom,
tényleg kibaszott szemét alak vagyok! Nekem számít egyáltalán valaki igazán
magamon és... Lay-en kívül?
- Tudod… - kezdtem bele végül lassan és megfontoltan.
- Lay-jel… Nem beszélünk. Mármint… Egyáltalán nem, pedig elvileg járunk. Nem
vitattuk meg a szakítást sem, az egész hajcihőt, ami volt, semmit. Most is
beteg és kb keresztül néz rajtam! Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajt!
Chanyeol azt mondta, jók vagyunk együtt és más is, de… Már nem vagyok olyan
biztos abban, hogy nekünk jó, ha együtt vagyunk. Talán mégse illünk össze…
Amikor együtt vagyunk… Valahogy sosem jó semmi...
Yixing
Összekuporodva ültem az egyik zeneterem sarkában és
próbáltam életben tartani magam egy forró bögre teával. Valamilyen szinten
segített is; a fura krákogó hangom valamelyest jobb lett, legalábbis már nem
Darth Vader szólott belőlem. De egyébként még mindig szarul voltam. Ráadásul a
szívem is fájt már. Rettegtem attól, hogy elüldöztem Chent magamtól azzal,
hogy nem engedtem neki.
Biztos voltam benne, hogy nagyon nem értett engem és
nem is csodáltam, jelenleg én se tudtam követni magamat. Eldöntöttem, hogy
“sodródom az árral”, erre… Talán a láztól van… Szegény annyira
igyekezett mindenben én meg szart se tettem hozzá. Pedig egy kapcsolathoz
ketten kellenek.
Szó nélkül tűrte el, hogy egyedül kell Mr. Hyun
büntetését megcsinálnia, szó nélkül tűrte azt is, hogy én nem beszéltem vele,
pedig mindig oka meg lett volna rá, hogy kiakadjon, ezúttal teljesen jogosan
tette volna. Remélem, nem haragszik rám.
Halk nyögéssel álltam fel a földről, amin nem is tudom
minek ültem, mikor rohadt hideg volt (csak még jobban beteg leszek a végén…) és
úgy döntöttem, hogy este beszélek vele. Most nem volt erőm megkeresni őt,
lefekvéskor meg bíztam benne, hogy mindketten ott leszünk. Csak nem
haragudott meg annyira, hogy máshol aludjon!
Lassan odacsoszogtam a zongorához és némi kutatás után
a táskámban, játszani kezdtem. Először csak azt, ami eszembe jutott, de aztán a
figyelmemet a füzetemre fordítottam és csakhamar az egész helyiséget a saját
dalaim töltötték meg. Próbálkoztam az énekléssel is, de olyan katasztrofális
hangok jöttek ki belőlem, hogy rendesen megijedtem magamtól és inkább hagytam a
fenébe. Még a végén elmegy a hangom a vizsga előtt…
Megköszörültem a torkomat, majd kinyitottam szemeimet
és meglepődve vettem észre Chent az ajtóban állni. Nem tűnt türelmetlennek,
szótlanul megvárta, míg az aktuális dal végére érek és csak akkor jött beljebb.
Amint megláttam közelebbről is íriszeit, megijedtem. Istenem, ugye nem az
lesz, amire gondolok?
Jongdae
Minseok csak pislogott rám, majd óvatosan bólintott
egyet, de nem igazán vágtam, hogy mire is tette. Néhány pillanatig még meredt
rám, majd finoman elmondta véleményét arról, hogy… Nos, inkább ne
járjunk Lay-jel. Őszintén mondom, kurvára megdöbbentem Minseokon, mármint
oké, tisztában voltam az érzéseiről irányomban, de… Hát baszki, azt hittem,
menten lepetézek a szövege után…
És a helyzet kicsit sem lett jobb, mikor, mit ad
isten, Chanyeol is méltóztatott előkerülni pont Minseok rizsájakor. Két
teljesen eltérő nézet feszült egymásnak és komolyan elkeseredtem, mert faszán
összevesztek miattam meg… Így aztán fingom nem volt mégis kinek a
véleményére adjak.
Úgy igazán nem volt szükségem tanácsra és társaira,
csak szeretem volna, ha valaki más is mond még valamit rólunk. Hogy más
milyennek lát minket kívülről Lay-jel és Minseok szavai kicsit… Fájtak. “Teljesen
tökre teszitek egymást. Legalábbis Yixing téged biztosan. Lehet szereted és ő
is viszont szeret, de… Nem vagytok egymáshoz valóak. Volt olyan idő mikor
igazán boldog voltál? És nem csak öt percig!”
Mondhatni beleégett mondandója az agyamba és kurvára
gyötrelmes volt, mert… Volt benne igazság. Szerettem Lay-t és igen,
voltak pillanatok, mikor igazán boldog voltam, de sosem éreztem magam akár csak
egy napig is felhőtlenül, mert ő van nekem. Mikor először összejöttünk, egy
rohadt napig tartott a dolog, vagy talán még addig sem, most hogy kibékültünk
megint ennyi ideig voltunk rendben. Azt hiszem, a Sors tényleg nem szánt
nekünk többet napoknál...
A szívem szakadt meg a felismeréstől, hogy eddig fel
se tűnt milyen is az, amikor én Lay-jel kapcsolatban vagyok. Ha nem nekem volt
valami gondom, akkor neki volt. Mindig volt valami szerencsétlen esemény, ami
elrontotta az egészet. Istenem, mindjárt rosszul leszek… Vagy legalábbis
mindjárt sírógörcsöt kapok…
Magamban szipogva álltam fel az asztaltól, majd
csöndesen eloldalaztam a veszekedő páros mellett és elindultam valamerre.
Sétálás közben eszembe jutott, mikor Baekhyun azt mondta sok múlik az
időzítésen. Talán nekünk egyszerűen nem jó az időpont. Talán ha előbb történik
minden, vagy ha esetleg később, működött volna. Beszélnem kell Lay-jel,
méghozzá sürgősen!
Igazából gőzöm se volt, hogy hol van, de bíztam a
lábaimban, mert nem először vezettek hozzá csak úgy és most sem kellett
csalódom. Már a folyosón tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert amint meghallottam
a gyönyörű, de hihetetlenül melankolikus zongoraszót, leszűrtem, hogy ez csakis
Lay lehet. Még betegen egy szomorú dalt előadva is lélegzetelállító a
játéka.
Vigyázva nyitottam ajtót, hogy még véletlenül se
szakítsam félbe, majd az árnyékban meghúzódva vártam, hogy véget érjen a dal és
mikor az megtörtént beljebb léptem, de akkor újba kezdett. Énekelt is és
megfázva valami mérhetetlenül rossz hangja volt, de nem érdekelt, mert… Rólunk
énekelt.
- Lay… - szóltam oda neki halkan, mikor végleg
elhallgatott a zene. - Beszélnünk kell… - aprót bólintott és arrébb húzódott a
zongoraszéken, hogy mellé férjek. Rosszul voltam az egész helyzettől és nem
csak azért, amit mondani készültem, hanem azért is, mert láttam tekintetében,
hogy hasonlókon jár az esze. Tényleg nem jutott nekünk több pár napnál?
