Sziasztok :) Így hét közepén megjöttem a
LayChen következő fejezetével, hogy mindenki kibírja még a hétvégéig :D Nem,
még mindig nem fogtok szeretni… De azért kellemes olvasást ^^
42. Fejezet
Yixing
Minden egyes szó után, amit kiejtett Chen a száján
fájdalmasan dobbant meg a szívem, de bármennyire is szerettem volna, nem
engedhettem neki. Gyengéden simítottam végig ismét hátán, majd újból magamhoz
húztam egy ölelésre, de ezúttal elutasította a közeledésemet. Nagyon nem
vágtam mi a franc van…
- Miért teszed ezt, ha egyszer nem akarsz velem lenni?
Direkt, csakhogy még jobban fájjon? Bár tekintve, hogy már így is kurvára fáj…
- a gúnyos hangja nem terelte a figyelmemet könnyáztatta arcáról, így
odanyúltam, hogy letöröljem őket, de ezt sem engedte. - Tudod mit? Cseszd meg,
Zhang Yixing! Nem is értem mit keresek itt! Elvégre eltelt egy hónap, láthatóan
tovább léptél és csak kedves vagy velem, mint általában mindenkivel. Hogy… Hogy
voltál rá képes? Csak… Csak ennyit… Ennyit jelentettem neked? - a végére
elcsuklott a beszédben és, ha nem lett volna totális kuss, nem is értettem
volna, hogy mit mond, de sajnos értettem. És gyötrelmes volt hallani minden
kibaszott szót.
- Chen… Jongdae… Értsd meg, hogy fura lenne, ha-
- Fura?! Ki nem szarja le? Rohadtul nem tartozik
senkire se, hogy mi mit csinálunk kettesben! Nem vagyunk testvérek, nem élünk
együtt. Csak két kibaszott szerencsétlen srác vagyunk, akik egy egyetemre
járnak, egy szobában laknak, egy szakra járnak és kibaszottul szeretik egymást!
Vagy talán nem? Tényleg csak ennyi voltam? - olyan erősen haraptam bele alsó
ajkamba, hogy megéreztem vérem fémes ízét, nem akartam erre mondani semmit se. Miért
nem érti meg, hogy… Hogy ez így nem helyes? Lehet neki nincs ezzel baja, de
nekem van. Én… Én nem vagyok képes vele együtt lenni így…
- Chen… Jongdae… - Már megint nem tudom, hogy hogy
szólítsam meg…
- A kibaszott kurva…! Ne a nevemet ismételgesd,
baszod! Mondj már valami értelmes és elfogadható magyarázatot arra, hogy
miért nem akarsz velem lenni! - Ne kényszeríts, mert olyan fogok mondani,
amit egyikünk se szeretne, hogy kimondjak!
Jongdae
Szavakba önthetetlen, hogy mennyire dühös voltam
Lay-re. Miért nem képes olyat mondani, ami normális indok? Ziyi miatt nem lehet.
A családjaink miatt nem lehet. Mégis ki a faszomat érdekli? Csak mi számítunk.
Ha ezen múlik, elköltözök vele akárhova, el mindenki szeme elől. El a kibaszott
isten háta mögé!
Ingerülten próbáltam belenézni szemeibe, de nem
tudtam, mert folyton elfordította a tekintetét máshova. Erősen ragadtam meg két
oldalt arcát, így végre sikerült a szemkontaktus létrehozása, de attól sem
éreztem jobban magam. Kiismerhetetlen íriszekkel pislogott rám és ez kurvára
szar érzés volt.
- Miért nem tudod megérteni, hogy ez így nem jó? -
kérdezte csöndesen. - Nekem… Nekem kényelmetlen. Ha belegondolok, hogy… Hogy
testvérek vagyunk, én…
- De nem vagyunk! - csattantam fel idegesen ismét. -
Értsd már meg, hogy-
- Azt várod, hogy megértsem a te érzéseidet, de te
miért nem foglalkozol egy kicsit is az enyéimmel? - a halk, elkeseredő hang,
amit kiadott olyan kínzó volt fülemnek, hogy majdnem sírva fakadtam megint. Igaza
van. Egy kicsit sem próbálom az ő szemszögéből nézni, de… De nem értem miért
zavarja a dolog…
- És te?
- Én a te helyzetedbe is belegondoltam, szerinted
miért nem akarom? Az volt az első, hogy megpróbáltam elképzelni milyen lenne
együtt ezek után, de… De nem tudtam. Úgy érzem, nem helyes. A dolgok…
Megváltoztak. - Hát komolyan azt hittem ennél jobban már nem fájhat, de most
mégis úgy érzem. Istenkirály…
- Lay… Kérlek… Nem változott semmi sem - lehunytam
szemeimet, mert bizony, ennyi elég volt, Kim Jongdae ismét sírógörcsöt
kapott. - Még mindig szeretlek. Ez a lényeg, nem? - erőtlenül kapaszkodtam
bele vékony pulóverébe és bár eddig valamennyire láttam őt a félhomályban, most
már a könnyeimtől nem. Levegő után kapkodva dőltem kissé előre, hogy csak, mint
idejövetelemkor megcsókolhassam és ezúttal sem ellenkezett, de viszonozni sem
viszonozta. Csak állt egyhelyben és hagyta, hogy azt csináljak vele, amit csak
akarok. Miért érzem végleges búcsúnak?
Yixing
Szabályosan hasogatott az állkapcsom, ahogy
szorítottam össze ajkaimat, hogy még véletlenül se gyengüljek el. Nem lehet.
Szeretném, de nem lehet. Ha engedek neki, újra együtt akarok majd vele lenni és
azt nem lehet. Ne legyél gyenge, Yixing!
Óvatosan toltam el mellkasánál fogva, mikor már alig
bírtam ellenállni neki, de mikor belenéztem kétségbeesett tekintetébe,
megrogytak lábaim. Ennyire nem szerethetem. Miért akarok még mindig vele
lenni? Nem. Lehet. És kész.
- Legalább… Kérlek… Legalább próbáljuk meg. Csak pár
nap. Ha nem… Ha nem megy, majd utána… Könyörgöm neked… - Chen még mindig a
felsőmbe markolva próbálta tartani magát, miközben zokogott, de ez nem volt
valami jó ötlet, ugyanis fingom sem volt, hogy én meddig bírok még
talpon maradni. Vagy meddig bírok még ellenállni neki. Bár… Ez az utóbbi nem
volt rossz ötlet. Akkor sem lehet!
- Ha nem jön össze - hatalmasat nyeltem, hogy
leküzdjem a gombócot a torkomban, majd folytattam -, szerinted milyen lesz a
szakítás? Még egyszer át akarod ezt élni? Mert én nem - egy pillanatra kinyílt
szája, de szinte rögtön is visszacsukta, majd hátrébb lépve elengedett. Sajgó
szívvel figyeltem, ahogy kezeivel letörli könnyeit és közben igyekeztem
elnyomni a hangot a fejemben, ami azt üvöltötte, hogy most készülök elbaszni az
egész életemet. Ennyire nem lehet rossz a helyzet.
- Biztos úgy érezném, hogy belehalok, de… De legalább
azt mondhatom, hogy megpróbáltuk - mondhatni hangtalanul lehelte a szavakat és
tudtam nem azért, mert nem bírta volna hangosabban, hanem mert… Ő is tudta,
hogy ez nem igaz. Semmivel sem lenne jobb a tudat, hogy megpróbáltuk.
- Én nem szeretném még egyszer ezt az egészet elölről
kezdeni - suttogtam halkan, majd elfordítottam a fejemet tőle. - Egyszer… Elég
volt egyszer - Valakinek ki kell mondania. Nem lehet.
- Szóval… Szóval tényleg ennyi voltam neked? Egy
egyszeri próbálkozás, nem több? Azt hittem… Hogy… Hogy velem bármeddig képes
volnál elmenni. Értem. Azt hittem bármeddig elmennél értem - Én is azt
hittem. De azt is hittem, hogy nem a családom lesz a másik véglet.
- Sajnálom, Chen.
- Viszlát, Lay.
Jongdae
Egyik kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam
a… Hát nem is tudom. Talán a folyton feltörő zokogást, talán a tehetetlen
ordítást. A másikkal a falon tapogatózva igyekeztem előrébb mászni, de egy
emeletnél lejjebb nem jutottam. Olyan szinten bőgtem, hogy az valami
hihetetlenül gáz volt. Mint valami tizennégy éves kiscsaj, akit most dobott a
legmenőbb srác a suliból. Kibaszott ciki. Tényleg ennyit jelent nekem Lay?
Ennyit jelentettem én neki?
Lassan csúsztam le a földre, majd elkúsztam a kb egy
méterre lévő lépcsőig, hogy legalább kényelmesen tudjak ülni. Na, csak
történt valami jó is ma. Kényelmesen ülök. Kurva hangosan röhögtem fel, úgy
nézhettem ki, mint valami eszelős, de rohadtul szartam rá. Meg igazából úgy
mindenre. Azt hiszem, én itt befejeztem.
Remegő lábakkal indultam meg, de nem haza mentem,
esélytelen lett volna, hogy én képes legyek most utazni egy órát vagy még
többet, a kollégium felé csoszogtam. El se tudtam képzelni, hogy hogy nézhettem
ki, de mikor kopogásom után egy sikolyt kaptam a szoba egyik lakójától, már
volt egy halvány sejtésem felőle. Ritka pocsékul.
- Úristen! Úgy nézel ki mint, aki meghalt, feléledt,
majd újra meghalt!
- Köszönöm? Nincs nálad jobb barát, Chanyeol… - Oké,
elismerem, szerintem még túl szépen is fogalmazott… - Nézd, én… Ne
haragudj, hogy… - igazából azt se tudtam, hogy mi a gecit mondjak neki; tudta,
hogy szakítottunk Lay-jel, bár vaknak kellett volna lennie, hogy ez ne tűnjön
fel neki. Alig két nappal később már tudott róla, nem titkoltam el előle, de
sosem mondtam neki miért. Azóta is hallgattam a csalási mizériáról. Arról,
hogy Lay hogyan kötődik az egészhez, hogy anyám az apjával van együtt, Ziyiről.
- Én csak…
- Gyere! - kedvesen elmosolyodott, majd gyengéden
karon ragadott és úgy, ahogy volt - pizsamában - húzott el valamerre. Elég
hideg van, ez nem valami jó ötlet, ráadásul már megint szakad…
Kényelmes tempóban sétáltunk a korom sötét folyosókon,
végül az aulában, a büfénél kötöttünk ki. Vagyis nem teljesen ott, előtte a
kanapéknál. Nem voltam se éhes, se szomjas, másra sem vágytam, minthogy
meghaljak, az egyetlen, aki most életben tartott, az Chanyeol volt. Tudtam,
hogy minden problémánk ellenére rá számíthatok és erre most nagyon szükségem
volt. És ezt ő is tudta. Istenem, ez nem olyan, mintha kihasználnám? Mintha
csak akkor kellene, ha valami szar van az életemben...
Felvont szemöldökkel néztem, ahogy rávágott kettőt az
egyik automatára, majd felháborodottan morogtam neki, mikor gatyám zsebében
kezdett el kutatni apró után. Baszki, mintha nem lennék én is legalább olyan
csóró, mit ő! Mégis mit hisz mit talál ott?
Nagy nehezen szerzett egy csokit, félbetörte, majd
nekiesett részének és mivel én úgy se voltam éhes, odaadtam neki a sajátomat.
Ahogy figyeltem elégedett arcát akaratlanul is kicsúsztak azok a szavak, amiket
először nem is tudtam, hogy hogy ejtsek ki.
- Itt hagyom az egyetemet!
Yixing
Ujjaim elfehéredtek, ahogy az ajtófélfa szélét
szorongattam. Már nem láttam Chent a folyosón, de hallottam szívszaggató
zokogását. Szerettem volna utána menni. Nagyon. De mi lett volna akkor? Semmit
se segítettem volna neki, sőt, gyanítom csak rontottam volna az egészen. Igaza
volt. Miért viszonyulok hozzá kedvesen, ha a végén úgy is azt mondom neki, hogy
nem lehetünk együtt?
Oké, a válasz pofonegyszerű volt, szerettem. De… Ahogy
belegondolok abba, hogy ilyen helyzetben legyünk együtt, olyan… Mégis hogy
nézne az ki? Ismerjük egymás szüleit, szóval nem lenne ilyen faszom “bemutatom
a barátomat” szarság, de… De mi van, ha szeretném hazavinni? Ha meghívnám
nyárra, hogy töltse velem Kínában. Kényelmetlen lenne mindenkinek. Neki is,
hiába nem érdekli. Ismerem.
Képtelen lenne együtt tölteni két hónapot az anyjával
egy légtérben, az apámról nem is beszélve és tudom, hogy értem megpróbálná
kibírni, de nem menne neki. Még ha az én türelmemmel belegondolok az ő
szemszögébe, akkor is menten rosszul leszek. És ha ő hívna… Egyik találkozásom
az apjával sem ment jól és kösz, de nem szeretnék egy vacsorát is kipróbálni. És
a nevelőanyjáról meg aztán szart se tudok…
Csak akkor indultam el ténylegesen kifelé, amikor már
nem hallottam Chent, még véletlenül sem akartam összefutni vele. Nem akartam
látni azokat az összetörten, vádlón csillogó szemeket. Tisztában voltam vele
magam is, hogy kibaszott nagy köcsög voltam vele. De nem lehet, bármennyire
is szeretné. Szeretnénk.
Fázósan húztam össze magam, amint kiértem az udvarra,
kurva hideg volt, úgyhogy meg is szaporáztam lépteimet, hogy minél előbb a
koleszhoz érjek, de nem voltam elég gyors. Hirtelen rohadt nagyot dörgött és
ismét ömleni kezdett az eső, mire röhögve megálltam egy jó nagy pocsolyában. Hát
geci, ezt nem tudom elhinni! Már megint?
Mivel úgy is szarrá áztam már, nem siettem, laza
tempóban mentem tovább a kollégium irányába, így mire a bejárathoz értem, az
alsógatyám is totál vizes volt. Összekoccanó fogakkal nyitottam ajtót, majd
cuppogó hangok kíséretében elindultam, át az aulán a lépcsők felé. Anyám
baszki, ez egy horrorfilm nyitójelenetének is elmenne…
Zavartan álltam meg, mikor beszédfoszlányok ütötték
meg fülemet és - bár nem szoktam hallgatózni - akaratlanul is arra csoszogtam
tovább, hogy megtudjam mégis kik azok, akik ilyenkor itt vannak. Ha a kolesz
felelős erre jön, még bajuk lehet belőle, mert nem lehet éjjel itt kint lenni. Mondjuk
nekem se lenne szabad eljárkálnom…
Rögtön megtorpantam, ahogy meghallottam Chen és
Chanyeol hangját és már fordultam is volna meg, mikor elkaptam egy mondatot. Chen
itt akarja hagyni az egyetemet? Jézusom, ugye ez nem miattam van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése