Sziasztok :) Ismét LayChennel jöttem, ismét
igencsak hamar. Nincs is jobb mikor az embernek hirtelen szabadideje támad.
Amit bármivel tölthetne, de én írok, hogy megint átkozzatok :D Úgyhogy még
mindig bocsánat :3 Kellemes olvasást ^^
41. Fejezet
Yixing
Chen tekintete beleégett az agyamba, miután kimondtam,
hogy szakítanunk kell, olyannyira, hogy még álmomban is kísértett. Szerintem
még sosem nézett senki olyan összetörten, mint akkor ő. Bármit csináltam, magam
előtt láttam könnyes, kétségbeesett, szomorú íriszeit. De mégis mit
csinálhattunk volna?
Képtelenség lett volna ezek után együtt maradnunk,
mégis milyen lett volna már az? A családunk már így is olyan elbaszott volt,
amennyire csak lehetett és még akkor tetőzzük is azzal, hogy mi járunk? Nem. Mi
lett volna, ha Ziyi rákérdez ki ő? A testvére, igen. És az én barátom. De én is
a testvére vagyok. Igaza volt Chennek, valamilyen szinten mi is testvérek
vagyunk. Mostohatestvérek. Bár sosem éltünk együtt, de… Azok vagyunk.
Valamilyen szinten.
Összevontam szemöldökömet, ahogy felnéztem a szürke
égre az egyetem udvarán, nagyon esőre állt az idő. Bár ez nem volt meglepő
lassan november végéhez közeledve. Rengetegszer szakadt és néha tényleg úgy
éreztem, hogy velünk együtt sírnak a felhők is, mert esküszöm, csak azóta ilyen
pocsék az időjárás mióta szakítottunk Chennel. Jézusom, már lassan egy
hónapja…
Életem legszarabb egy hónapja, de annyira, hogy körül
se lehetne írni. Igen, rosszabb időszak, mint az az öt évvel ezelőtti. Hat.
Már annak is megvolt az évfordulója.
Chen mellett akad jó néhány más problémám is, például
a családom, akiket úgy kellett kb hazatoloncolnom, mert nagyon nem akartak itt
hagyni. Értékeltem a dolog, de könyörgöm, huszonhárom évesen már képes
voltam magam is élni! Túlélni, hogy pontos legyek.
Aztán az egész kórházi baszakodás. Kurva sokszor
vettem elő a kis névjegykártyát, azon töprengve elfogadjam-e az ajánlatot és
hogy addig se gondoljak Chenre. Már nagyon meggyűrődött szegény lap...
Nem akartam pszichológushoz járni, de mióta nem volt mellettem Chen, ismét
éreztem a szorongást, a tüdőm szorítását és rettegtem, hogy órán fog elkapni
egy pánikroham. És ettől még inkább pánikoltam.
Mikor megdörrent az ég, megszaporáztam lépteimet,
nehogy elkapjon tényleg egy csúnya vihar és meg se álltam a kollégiumig.
Kirázott a hideg, amint beléptem a kellemes melegbe, majd gyorsan felsiettem a
lépcsőn a szobámig. Ja, a szobámig. Chen már nem lakott ott hosszú ideje.
Jongdae
Kábultan figyeltem a szórakozó hely ablakából, ahogy
nagy, kövér cseppekben esik az eső, néha villámlik. Biztos dörgött is, de azt
nem hallottam a hangos zenétől, az ordibálásoktól. Egy fáradt nyögéssel
fordítottam a fejemet a másik irányba és megpillantottam Chanyeolt. Eddig is
itt volt?
Totál szétcsúszva néztem végig többször is arca vonalán,
majd egy elhaló sóhaj után ismét poharam felé nyúltam, de nem engedte, hogy
igyak. Bosszúsan szusszantam fel, majd megpróbáltam elvenni tőle a piát, de nem
bírtam; képtelen voltam megállni a lábaimon, és még ha képes is lettem volna,
Chanyeol egy felhőkarcoló volt számomra. Mégis kinek képzeli magát, hogy…!
Szerettem volna istenesen rákiabálni, de amint
kinyitottam számat, csak azt éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom és öklendezve
álltam addig, amíg karon nem ragadott és vonszolt el a mosdókig. Türelmesen
várt, ütögette a hátamat, amíg kihánytam a beleimet is, majd odanyújtott egy
üveg vizet, amit a táskájából halászott elő. Leültem a kőre, majd lassan
elkortyolgattam azt, közben Chanyeol is mellém telepedett. Nagyon nagy
szükségem volt rá az utóbbi időben és ő mindig ott volt, mikor kellett.
Miután szakítottunk Lay-jel - bocsánat, miután Lay
szakított velem -, teljesen szétestem. Elég nehézkesen jöttünk össze, fájt
akkor is szívem miatta párszor, de azok semmik voltak ahhoz képest, amit most
éreztem. Őszintén mondom, élni sem volt kedvem. Mérhetetlenül fájt a szívem
és nem csak a szakítás miatt.
Tudtam, hogy Lay-nek igaza volt, hogy mégis hogy
néztünk volna ki, ha együtt maradtunk volna, de valakit hibáztatnom kellett,
valakit gyűlölnöm kellett. És mást nem tudtam. Maximum még magamat, de
ha már választanom kellet kettőnk közül, inkább őt, mint magamat. Igazán
érett felfogás mondhatom…
Fokozatosan emeltem legjobb barátomra - igen, most
biztos az volt - szemeimet, majd csöndesen elsírtam magam, csakúgy mint az
elmúlt hetek bármelyikében. Ő pedig csakúgy mint az elmúlt hetek bármelyikében,
átölelt és hagyta, hogy telesírjam a fasza kis kockás ingjét. Csak éretten,
Jongdae, csak éretten…
Miután kb ájulásig zokogtam, Chanyeol felszedett a
földről és elindult velem kifelé, hogy hazavigyen. Mármint haza-haza. Szar
volt, nem akartam ott lenni, bár lássuk be, sűrűn nem tettem jelenést apám
előtt, de legalább nem kint, egy híd alatt aludtam. Mondjuk igazából bárhol jó
lett volna, csak nem Lay-jel egy szobában. Azt hiszem, ezek után
elmondhatom, Lay kedvéért még csöves is lettem volna egy híd alatt…
Yixing
Összekuporodva feküdtem két takaróval magamon teljes
sötétségben és kint még mindig szakadt az eső. Még mindig. El fog egyáltalán
állni valaha is? Egyszer biztos, de mégis honnan van ennyi? Jól van, Yixing,
lassan három órája az esőn gondolkozol…
A hátamra gördültem, majd némi fészkelődés után
felültem és akaratlanul is a másik ágyra pillantottam. Szemeim rögtön könnybe
lábadtak, de nem hagytam időt nekik kicsordulni, gyorsan letöröltem őket. Hol
van egyáltalán? Mégis hova tudott menni? A kollégiumban biztos nincs, azt
tudnám. Csak… Csak nem minden éjjel másnál?
Frusztráltan túrtam bele a hajamba és kurvára nem
tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Álltam a koromsötét helyiség kellős
közepén és csak forgolódtam összevissza. Végül úgy döntöttem, hogy inkább
hasznosan töltöm az időmet és átöltöztem táncos szerelésembe, hogy gyakoroljak
kicsit. Csakis Zhang Yixing lehet olyan elbaszott, hogy ezt csinálja éjnek
idején…
Rendületlenül haladtam a régen Chennel közös
táncteremnek használt szoba felé, az elmúlt egy hónapban is szinte minden
időmet itt töltöttem, ha nem órán kellett lennem. Eleinte mást se csináltam,
mint bőgtem, de egy idő után hozzá szoktam a fájdalomhoz, hiszen… Nem
először tettem.
Meg amúgy is, az élet megy tovább. Nem áll meg csak
azért, mert azt szeretnénk és nekem is folytatnom kell. Aszta, mennyivel
normálisabb felfogás, mint hat évvel ezelőtt, mikor azon gondolkoztam, hogy
inkább álljon meg az élet. Vagyis, hogy én álljak meg. Kész voltam az öngyilkosságra,
aztán most mégis itt vagyok. A zene akkor is segített, tudom, hogy most is
fog.
Csöndesen tártam ki a terem ajtaját, majd már
kapcsoltam is volna fel a villanyt, mikor megéreztem egy jéghideg kezet a
csuklómra kulcsolódni. Rendesen megijedtem, főleg miután megéreztem az alakból
áradó alkohol szagot. Szívem olyan tempóban kezdett el verni, hogy komolyan
elgondolkoztam azon, hogy most meghalok szívinfarktusban. Vagy egy újabb
pánikrohamom lesz...
- Kérlek…
Jongdae
Vihogva szorongattam Chanyeol nyakát, miközben barátom
készségesen cipelt a hátán hazafelé. Tudtam, hogy valószínűleg kurvára elege
van belőlem, nem is csodáltam, ha nem lettem volna tajrészeg, biztos bevertem
volna magamnak párat a röhögésem után. De tajrészeg voltam és kibaszottul
nem voltam magamnál.
Belefúrtam arcomat nyakába, mély levegőt vettem, majd
ismét nevetni kezdtem és valamit arról ordibálni, hogy olyan magas vagyok, hogy
akár a madarakat is elérhetném. Nagyon szét voltam csúszva.
- Dae, a kibaszott…! Többet nem engedlek alkohol
közelébe, csakhogy tudd!
- Ne becézgess! - mordultam rá rögtön és a pia okozta
jó kedvem el is tűnt egy pillanat alatt. Soha a büdös életben nem akarom azt
hallani, hogy engem valaki még egyszer becézve szólít meg!
- Jól van, jól van, csak ne mozogj, mert félek,
elejtelek! - és mit egy végszóra, seggem fájdalmasan koppant a kibaszott hideg,
kibaszott vizes és kibaszott kemény betonon. Ismét sírhatnékom támadt, de végül
csak elterültem a földön. Ha már vizes vagyok, nem mindegy? Amúgy is szakad
még mindig…
- Anyám, eddig is fájt a seggem, de most aztán tényleg
kurvára!
- Elhiszem, de kérlek, nem akarok hallani a két
srácról, akikkel eltűntél fél órára, oké? - üvegesen meredtem fel a sötét
égboltra és próbáltam erre visszaemlékezni, de nagyon nem akart összejönni. Kettővel
is? Mondjuk volt már rá példa, de… Most komolyan? Egy hónapig rá se bírtam
nézni senkire sem, erre...
- Chanyeol… Menj nyugodtan vissza a koleszba... Innen
egyedül is hazamegyek - motyogtam csöndesen és lassan, hogy minél tovább
figyelhessem a fehér kis párafelhőt, ami beszédem okozott. Igazából nem voltam
benne biztos, hogy sikerül még ma felkelnem innen, de Chanyeolt sem akartam
totálisan magamhoz láncolni. Szerencsétlen már így is olyan sok idejét
pazarolta rám, hogy életem végig sem tudnám meghálálni neki. Na, nem mintha
Kim Jongdae olyan típus lenne, aki visszafizeti a kölcsönt. Legalábbis az
ilyet.
- Szeretnék most egyedül lenni - tettem még hozzá,
mire végre megmozdult és elment, bár jó néhányszor visszanézett rám. Nem,
nem szerettem volna és pontosan tudtam kivel akarok most lenni.
Yixing
Halálra rémültem simultam az ajtófélfához egészen
addig, míg megéreztem az ismeretlen csókját. Bár onnantól kezdve minden volt
csak ismeretlen nem. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy addig és úgy csókoljon,
amíg és ahogy csak akar, ami meglepően kevés ideig tartott. És meglepően lágy
volt. Utána zokogva bújt nyakamba, én pedig önkéntelenül is azonnal dereka köré
kulcsoltam karjaimat. Megszokott érzésnek kell volna lenni, jó érzésnek, de
nem volt az.
Gyengéden simogattam haját, hátát, miközben arra
vártam mikor apadnak el könnyei, de egy jó egy óra után kezdtem kételkedni
benne, hogy ez valaha is meg fog történni. Őszintén bevallom, nem hittem volna,
hogy ennyire megviseli őt, hogy még egy hónap után is lesznek felém mély
érzései. Azt hittem, kettőnk közül ő lép hamar tovább.
- Miért…? - nyöszörögte szinte hangtalanul. A szívem
szakadt meg attól, ahogy kiejtette ezt az egyetlen egy szót és hirtelenjében
nem is tudtam, hogy mire érti. Aztán rájöttem. Úgy kb mindenre velünk kapcsolatban.
- Sajnálom, Chen - suttogtam halkan a feje mellett,
majd egy óvatos csókot nyomtam halántékára. Nem lehetünk együtt. Nem lenne
helyes. És láthatóan kettőnk közül nekem kell erősebbnek, józanabbnak maradnom.
- Dehogy sajnálod! És ne szólíts így! - fakadt ki,
majd erőteljesen mellkason ütött, mire egy másodpercre nem kaptam levegőt. Azért
ebben nem semmi erő volt, baszki! Határozottan fogtam rá ismét lendülő
kezére, majd a másikra is, mert utána azzal akart betámadni. - Egy kicsit sem
sajnálod! Bassza meg, én még úgy is együtt akarnék veled lenni, ha kiderült
volna, hogy édestestvérek vagyunk! Lay, kérlek, szarok mindenkire, csak téged
akarlak!
- Nem lehet! Ne nehezítsd meg! Ziyi miatt-
- Ő az egyetlen ok? - haragja egy pillanat alatt tűnt
el, amin megdöbbentem, mert rá ez nem volt jellemző. Inkább az egész
családunk miatt, de igen, Ziyi egy elég fontos indok volt. Aprót
bólintottam végül válaszként és szemei ismét könnybe lábadtak. Nagyon vissza
kellett fognom magam, mert már én sem voltam messze egy zokogástól, pedig
annyit sírtam a szakítás után, hogy azt hittem többet nem is leszek képes rá. -
Lay, kérlek, könyörgöm… Csak… Könyörögve kérlek… Szeretlek… Te vagy az
egyetlen boldogságom ebben a fos életben… Kérlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése