3. Fejezet
Yixing
Nincs semmi, semmi ezen az istenverte bolygón, amiért hajlandó lennék pont én segíteni Kim Jongdae-nak. Semmi. Most határoztam el magam, erre mit ad isten? Persze, hogy megint ő! Komolyan nem hiszem el, hogy nem tudok szabadulni tőle. Oké, túlzásba estem. Csak az idegeim. Sosem akartam megszabadulni tőle. De… Akkor így volt a legjobb. Mindkettőnknek.
Sírással küszködve markoltam bele fekete hajamba, majd idegesen földhöz basztam a hirtelenjében felkapott dobverőket. Miért pont most keveredett botrányba? Bár… Azon csodálkozom, hogy még csak most történt meg. Azt hittem, hamarabb megfog.
Emlékszem, milyen boldog voltam én is, mikor felvették gyakornoknak. Büszke. Még Mr. Hyun, az énektanár is az volt. Mondta, hogy másodiktól kezdve minden félév végén eljönnek híres ügynökségektől a nagy vizsgára, hogy megnézzék, van-e olyan, akit érdemes felvenni. A férfi állítása szerint igen ritkán esett ez meg. Mármint kurvára ritkán. Chent mégis felvették. Rögtön a második félév végén. Akkor hullott szét minden.
Akartam kettőnket. Mindketten akartuk. Jobban, mint előtte bármikor. Ki akartunk tartani. Annyira… Próbálkoztunk. Eleinte. Aztán… Kibaszottul szúr a szívem, ha az üres ágyára gondolok a kis koleszszobánkban. Volt, hogy benne aludtam. Nagyon gáz, igaz?
- Miért teszed ez velem ismét? - leheltem erőtlenül a helyiség négy fala közé. - Miért ébreszted fel bennem ezeket a fájó emlékeket? Miért nem hagysz élni? Miért… Miért akarok oly nagyon segíteni neked?
Jongdae
Elgondolkozva meredtem egy szál törölközőben a hatalmas franciaágyam szélén ülve a kezemben tartott üvegre. Mostanában új hobbinak hódolok. Nézem az üvegeken lecsorgó vízcseppeket. Hmm, Luhan testén szívesebben nézném.
Az említett felé pillantottam, azonban ő még a fürdőben volt és a hangokból ítélve még nem végzett a zuhanyzással. Ez olyan díszpicsa dolog volt. Asszem, annak idején is így vélekedtem róla. Mert igaz volt amúgy. Csak, ha az ember jobban megismerte az idősebbet, rájött, valójában milyen is volt. Egy díszpicsa. De jófej. Nagyon is, ami azt illeti.
A mai napig az egyik legkellemetlenebb emlékemként gondolok vissza arra az esetre, mikor vele és… És Minseokkel összefeküdtem. Na, nem mintha nem lett volna részem addigra is már hármasban, de Minseokkal nagyon nem kellett volna összeszűrnöm a levet. Mindegy, megtörtént. Ez már a múlté.
Ennek ellenére, nem bántam. Most már. Ha nem történik meg, sosem találkozom Luhannal. Vagyis de, csak valószínűleg sosem ismerjük meg egymást. És amilyen oltári vele a szex, hát…
- Hahó! - gondolataim szereplője nagyot csettintett előttem, mire felocsúdtam és egy bazinagy vigyort villantottam rá. - Na, mi az? - bökött vállon ő is hasonló ábrázattal.
- Azon elmélkedtem, hogy… - megragadtam a derekát és az ölembe húztam. - Milyen kibebaszottul jó is veled dugni - súgtam szájára és időt sem hagyva neki bármilyen reagálásra, ajkaira martam, kezem pedig egy követhetetlen mozdulattal eltűnt a törölközője alatt. Pont erre volt szükségem. Felejteni és csak élvezni a pillanatot.
Yixing
Napokig bámultam a laptopom képernyőjén azt az email-t, amiben felkértek Chen legújabb albumában való segítségre. Többször is a billentyűzet fölé tettem kezeimet, néha még el is kezdtem visszaírni, azonban végül mindig kitöröltem a válaszom. Jobb is így, némelyik röhejes volt.
- Teljesen elment az eszem - motyogtam magam elé, majd frusztráltan dobbantottam párat az ujjammal a térdemen. Az eleinte elutasító levél lassan egyre gyakrabban beleegyező lett, holott nemcsak, hogy Chen dalaiban kellett volna közreműködnöm, hanem személyesen is megjelenni. Együtt dolgozni. Ez totálisan rohadtul kurvára rossz ötlet volt.
Az egyetemen - némi unszolásra - összeszedtem a bátorságom és megosztottam dalszövegeimet, illetve zenéimet. Az emberek odavoltak és az egyszerű hobbi egykettőre több lett. Mire befejeztem az iskolát, már volt több felkérésem igen neves ügynökségektől, vagy maguktól zenészektől is. De sosem adtam a saját, igazi nevem hozzá. Így született Lay Zhang, a híres dal- és zeneszerző. Még Chen győzött meg róla.
Újból a gép föl helyzetem kezeimet és akadozva megírtam válaszomat. Bárhogyan is végződött, segítenem kell Chennek. Segíteni akarok Chennek. Ennyivel tartozom azután, ami volt köztünk. Bevallom, sose hittem volna, hogy… Hogy egyszer még egy helyre fog sodorni miket az élet. Bocs, nem az élet, hanem a Sors.
Jongdae
- Öltözz! Gyerünk! - álmosan nyíltak ki szemeim az erőteljes bariton hallatán, aztán a következő pillanatban az egyik, már használt, földre dobott pólóm vágódott az arcomba. Fintorogva emeltem le magamról, majd nyögve feltámaszkodtam alkarjaimra. - Nem hallod? Egy-kettő!
- Mi az istent akarsz kora reggel? - nyavalyogtam elképesztően rekedt hangon, azt követően visszazuhantam fekhelyemre. Morogva csavartam magam köré takaróm és igyekeztem el is tűnni alatta, azonban menedzserem szintén nem a türelméről volt híres. Igazából csak akkor nem, ha rólam volt szó.
- Jongdae… - úgy ejtette ki nevem, mintha csak öt éves lettem volna és készült volna elmagyarázni valami olyan dolgot, amit már régen értenem kellett volna. Például, hogy használjam a vécét. Szóval lekezelő volt, én meg jó szokásomhoz híven fogtam és bemutattam neki.
- A sírba viszel - sóhajtott fel végül, bár gyanítom nem ezért rángatott a bokámnál fogva. Miért ismerős ez nekem valahonnan?
- Te is engem - dünnyögtem piaszagú párnámba. Őszintén szólva, egy rossz szavam sem lehetett a menedzseremre. Minden faszságommal, a stílusommal együtt is mindig az nézte, ami nekem a legjobb volt. Elintézett mindent. Azt is, amikor… Mindegy. Szóval semmi rosszallás nem volt ezekben a beszélgetésekben. Mi így passzoltunk. Hozzám tényleg olyan ember kellett, mint ő. Kedvelem.
- Jelenésed van az ügynökségnél, úgyhogy szedd össze magad! - újfent nekem esett, vagyis a takarómnak, amit, bár meglepő erővel szorítottam, mégis könnyűszerrel letépett rólam. - Az ég áldjon meg! Nem tudnál legalább egy rohadt alsógatyát felvenni éjjelre?!
- Csakis azért nem, mert imádom ilyenkor a képed!
Yixing
Anyám döbbenten meredt a bőröndömre, míg apám csak aggódva kémlelt íriszeivel. Én sem számítottam rá, hogy… Nos, valaha is még egyszer akárcsak kiteszem a lábam a házból, nemhogy még el is utazom. Felfordult a gyomrom, ha a legutóbbi alkalomra gondoltam, mikor elhagytam az óvó családi fészket. Mindjárt elhányom magam.
- Yixing… Édesem… Ezt most… Jól értjük? - nevelőanyám hangjában némi reménykedés is volt a féltés mellett. Tudta, hogy szükségem van levegőváltozásra. Mindenki tudta. Még én is. Miért néz ki úgy, hogy megint Korea adja ezt meg nekem?
- Én… - nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. A tüdőm összeszorult és féltem, talán pánikrohamot kapok, de aztán… - Egy régi barátomnak segítségre van szüksége - nemcsak én lepődtem meg határozottságomon, hanem ők is. Nagyon, nagyon kevés ember volt, akiért hajlandó lettem volna kimenni és annál is kevesebb, akiért visszamentem volna Koreába.
Anyám szemei hirtelen könnybe lábadtak, mire ijedten siettem oda hozzá és öleltem magamhoz törékeny alakját. Halk, akadozó szavai, amiben arról biztosított, egy lépést sem kell egyedül megtennem a reptérig, a szíveim legmélyére hatoltak és kész voltam én is elsírni magam kedvességükön.
Apám szó nélkül ragadta meg cuccaimat; a hatalmas bőröndöt, a gitáromat, továbbá a hátizsákom és már vitte is a kocsihoz őket. Másik szülőm gyorsan nekiállt összeszedni minden mást, ami még kellhet esetleg, majd kirohant, hogy segítsen apámnak a bepakolásban. Az egyetlen, aki nem volt itt, Ziyi volt. Nem hiszem, hogy képes leszek még egyszer elbúcsúzni tőle.
Jongdae
Faarccal bámultam ki az autó sötétített ablakán, miután a menedzserem volt oly szíves és kirángatott az ágyamból. Nem mellesleg csodás kis álmomból. Azt hittem, meg kell most húznom magam, ki se dugni az orrom a lakásomból. Az, hogy a nagyfőnök alig pár napra rá beszélni akart velem több volt, mint hihetetlen. Enyhén be voltam szarva.
- Az igazgató elintézte - szólalt meg csöndesen az előttem lévő ülésen lévő férfi. Megviselten hunytam le pilláimat, elképzelni is féltem, kit, vagy mit áldozott be ezért. Távol maradtam a médiától, a telefonomra is max egyszer-kétszer sandítottam rá egy nap. Nem vágytam látni, mit írnak rólam. Vagy éppen nekem.
- Én sem tudom, hogy mit akar tőled most - folytatta fojtott hangon -, de ne aggódj, annyira rosszat nem kérhet, mint az a fagyis reklám - rám kacsintott, mert éppen megálltunk egy piros lámpánál, sőt még a térdem is megpaskolta nyugtatásképpen.
- Annál nem hiszem, hogy van bármi, ami rosszabb lehetne - összerándultam az emlék hatására. Sosem izgatott, ha hülyét kellett csinálnom magamból, ment az amúgy is, ám az a reklámfilm forgatás egy rémálom volt. Kellemetlen volt, frusztráló, kényelmetlen, zavarba ejtő. Minden egyszerre. És nem azért, mert olyan meleg voltam, mint talán soha senki, hetero szemmel nézve is az volt.
Különféle fagyikat kellett nyalnom egyszerre egy énekesnővel, röhejes pózokba vágva. Aki egyébként aztán még be is próbálkozott. Oda meg vissza voltam. Meg döbbent. Én komolyan abban a hitben voltam, hogy valami nagyon durván feltűnő meleg aura vesz körbe, mert az életben nem kezdett még ki velem lány. Nagyon kínos volt.
Yixing
- Ziyi, kérlek! - erős déjá vu érzésem volt. Nem ez volt az első eset, hogy könyörögtem kishúgomnak, ne sírjon amiatt, elmegyek. Ráadásul most nem is hosszú időről volt szó. Legalábbis bíztam benne.
Leszámítva azt, hogy ezúttal a reptéren tette szóvá, nagyon nem örül annak, hogy itt hagyom, most már idősebb is volt. Sajgott a mellkasom, ahogy a vádló tekintet rám villant, a vékony, karba tett kezeket pedig hiába igyekeztem szétbontani, nem engedett. Szerettem volna, ha viszonozza ölelésem, azonban így csak én fontam köré tagjaimat. Ha a kocsiban nem inogtam meg, most sem fogok.
Az út összefolyt előttem, alig emlékszem valamire is belőle, egyedül tüdőm szorítása él bennem élénken, illetve nevelőanyám figyelmes mozdulatai. Lehúzta kissé az ablakot, hogy friss levegőhöz jussak, közben egy másodpercre sem hagyta abba a megnyugtató szavak suttogását. Nem, nem ért hozzám. Tudta, hogy nem viselném el abban a helyzetben.
Sokat gondolkoztam azon, talán tömegiszonyom is van, de itt, a reptéren állva nem érzékeltem úgy, menten megpusztulok. Mert tudtam, képtelenség, hogy itt legyen az a férfi, viszont otthon már más tészta volt. Rettegtem tőle, mikor futok ismét össze vele. Amikor Chen itt volt első év utáni nyáron és belebotlottunk véletlen életem megrontójába is úgy éreztem, meghalok nyomban, ám az semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor egyedül találkoztam össze vele. Hozzám ért.
Jongdae
Semmitmondó íriszekkel mustráltam végig a kibaszott nagy építményt, miután kiszálltam az autóból. Az ügynökség épülete szörnyen modern volt, még kívülről is jó néhány kivetítő vette körül. Ahhoz képest, hogy bent mennyi üveg volt, a külseje jól elrejtett mindent. Persze, erre szükség volt. Nyilván.
- Ne most csodáld meg, Jongdae! - menedzserem határozottan tolt meg befelé, csakhogy én egy foghúzásba is előbb belementem volna, mint ebbe, így már fordultam is ki a kezei közül. - Na, nem! Nem játsszuk itt az óvodást! Gyerünk!
Fürgén kapott utánam és szürke pulóverom kapucnijánál fogva vonszolt be. Csöndes nyüszítés tört fel torkomból, azonban, amint átléptük a küszöböt, rendeztem magam. Csak menőn.
Ez a kép nagyjából addig maradt meg, amíg be nem jött az igazgató és nem dobott elém egy halom papírt az egyik tárgyalóban. Elképedve fürkésztem a megannyi lapot és lassan kezdett körvonalazódni benne, hogy vagy kibasznak, vagy most fogom eladni a lelkem. Egyik sem tűnt éppenséggel a legjobb megoldásnak…
- Júniusban ki fogsz adni egy új albumot - Hogy tessék? - A dalszövegekhez, valamit a zenékhez a lehető legjobbat kértük fel. És veled ellentétben; tiszta, mint a frissen esett hó. A rengeteg jótékonysági felhívás, illetve adományozás hatására bárkinek is kerül fel az albumára, mint közreműködő, csak szépíteni tud az illetőn.
- De hát nemrég fejezte be a legújabbnak a promótálását! És… - a menedzserem tudom, hogy védeni próbált, hiszen alig pár nappal az incidens előtt végeztem az előzőnek a dolgaival is. Az elmúlt időszak nagyon megfeszített volt, viszont ez semmi sem lesz ahhoz képest. Alig három hónap alatt a nulláról?
Óriásit nyeltem, miközben reszkető kézzel, valami mérhetetlenül lassan a kupac felé nyúltam. A “lehető legjobb”, “tiszta, mint a frissen esett hó”, illetve “jótékonyság és adományozás” kategóriájába kurvára kevés személy illett bele ebben a munkakörben. Ami azt illeti, csak egyre tudtam gondolni, de ő lehetetlen, hogy elvállalta.