Sziasztok :) Mostanában nem igen vagyok aktív a blogon, nagyon máshol sem
igazából, aki olvassa ezt a kis egypercest valószínűleg sejteni fogja miért.
Teljes mértékben saját tapasztalat alapján készült, bár más körülmények között.
Nem húzom az időt, nincs is kedvem, kellemes olvasást ^^ (láttam, írtatok itt-ott, ígérem, a hétvégén válaszolok :3)
Cím: A szél süvít, mégis csönd van
Páros: KaiBaek
Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Byun Baekhyun
Műfaj: angst
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál
Leírás: Az elvesztés fáj, hát még ha búcsú nélkül történik.
Megjegyzés: Tőlem megszokottan nem hangzik el név benne, de még csak az sem
érezhető kinek a szemszögében készült, tehát bárkivel elképzelhető bármilyen
szemszögből. Bevallom, mikor írtam, mindketten megfordultak mindkét szerepben
nálam.
A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, ezt
már a legelső pillanatban megállapítottam, mikor találkoztam Vele.
Késésben voltam egy családi vacsoráról, amire ígértem egy tortát is az
ünnepeltnek, de sajnos se időm, se lehetőségem nem volt venni, ugyanis
elfelejtettem. Mint oly sok mindent folytonos sietségem okán.
Záróra volt, mikor beestem a kicsiny cukrászda ajtaján Ő mégis
készségesen, egyetlen rossz szó nélkül segített nekem. Csak elmélázva
figyeltem, ahogy a vékony ujjai dolgoznak és biztos voltam benne, hogy egy
fikarcnyival sem fog több fizetést kapni azért a plusz majd’ egy óráért, amiért
kiszolgált engem. Tényleg nem kapott.
Haja a szemébe lógott, de még így is tökéletesen láttam a fekete íriszekben
mennyire is fáradt, ám nem szólt egy szót sem érte, ahogy a ruhája miatt sem,
ami már a hazamenős szerelése volt és tiszta kosz lett miattam. Precízen,
gyorsan, azonban nem kapkodva készített nekem egy meseszép tortát, a tetején
egy hercegnővel. Az unokahúgom imádta.
Mindene lisztes, cukros és még ki tudja milyen volt, mégis képtelen voltam
ellenállni, meghívtam a kis családi partira, holott nem is ismertem. Rögtön
ellenkezett, mint minden normális ember egy ilyen szituációban és meg is
értettem érte, de mindenképp kárpótolni akartam, Ő pedig belement.
Óriási mosollyal az ajkain bólogatott, de én mást sem tettem, mint néztem a meseszép
fénnyel megvilágított arcát. Így kezdődött túlontúl idilli kapcsolatunk.
Annyira… Tökéletes volt az együtt töltött idő, hogy igazából számíthattam
volna rá, valami biztos történni fog, elvégre semmi sem megy könnyedén, ám
elmondhatatlanul boldog voltam, így eszembe se jutott aggódni. Aztán
természetesen a valóság megmutatta magát.
A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, nem
volt ez másképp egy temető esetében sem. A fehér, szürke, fekete márvány sírok,
a szebbnél szebb virágok, minden csodálatosan festett. A hatalmas fák levelein
keresztül a Nap fénye áttört és, amit csak ért, lélegzetelállítóvá
változtatott.
Akadozva emeltem fel kezemet és simítottam végig ebben a pompában
túlságosan is egyszerű síron, majd végül ujjaim a fekete tintával írt néven
pihentek meg. Mellkasom szörnyen fájt, de nem - alighanem - életem szerelmének
elvesztése miatt, hanem mert csúnyán elkéstem. Mardosott a bűntudat, hogy nem
köszönhettem el tőle. Hogy nem voltam ott vele utolsó perceiben, pedig
megígértem neki.
Összerándultam, ahogy egy erőteljesebb fuvallat söpört végig az egész
temetőn és ennek hatására magamhoz is tértem. Ki nem csordult könnyektől égő
szemekkel néztem körbe, immár a lámpák által megvilágított helyen, majd halkan
letelepedtem a földre és csak meredten bámultam előre, néha megérintve a
cukrász sapkát, amit még én hoztam ide, hogy díszítsem vele nyughelyét. A szél
süvített, mégis csönd volt. Bárcsak hallanám nevetésedet, olyan jellegzetes
volt.