Sziasztok :) Igencsak sok idő telt el azóta, mióta utoljára LayChent hoztam,
bízom benne, hogy vártátok már és nem felejtették még el ^^ Remélem, tetszeni
fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^
19. Fejezet
Hunyorogva figyeltem a lélegzetelállító napsütésben
úszó tájat; rövidke kis tizenhat évem alatt még egyszer sem volt lehetőségem
ilyen nyugodtnak, s gyönyörűnek látni a természetet. Nyomomban csak beborult
felleg, szürke felhők, könyörtelen viharok voltak, néha-néha jobb napjaimon
esetleg kisütött minimális időre a nap, de ennyi. Most mégis itt ültem az
Akadémia mesébe illő szökőkútja szélén és csodáltam a fényárban fürdő
környezetet. El se hiszem, hogy ilyet látok.
Talán túlságosan is káprázatosnak tűnt minden, ám
jelenleg nem érdekelt, élveztem az ősz ellenére kellemes szellő érintését
arcomon, a Nap melegét bőrömön. Ismertem már nyomorult, szerencsétlen életemet,
tudtam, másodperceken belül úgy is történik valami, ami ismét visszahúz a
kegyetlen valóságba, tönkreteszi a varázslatos pillanatot. Azonban úgy tűnt,
nem így lesz.
Szívem furcsán lüktetett mellkasomban, ahogy a
jobbomon ülő fiú felém mozdult, s térde combomnak nyomódott, de a meghitt aura
nem szállt el a széllel együtt, ugyanakkor éreztem, hogy zavarba jövök.
Óvatosan sandítottam a mellettem kényelmesen elhelyezkedettre; kezével a háta
mögött támaszkodott, feje hátra billent. Láthatóan ő sem számított ilyen időre,
ám ha már jött, nem akarta elszalasztani, hogy sütkérezzen benne kicsit.
Fekete hajkoronája ragyogott a fényben, lehunyt pillái
olykor megrezzentek, azonban nem függesztette egyszer se rám pillantását,
rejtve maradtak előttem csodaszép íriszei. Viszont az ajkain játszó elragadó
mosolyt tökéletesen láttam, amitől a testemet éltető szervem újfent különösen
dobbant és belsőmet megint elárasztotta a békesség. Azt hiszem… Ő is olyan,
mint én.
Az idilli momentum olyan hirtelen ért véget, mint
ahogy érkezett; egy szemvillanásnyi idő alatt homály ereszkedett az egész
iskola területére. Keserűség költözött szívembe, amint tudatosult bennem, talán
mindvégig tisztában volt azzal, ki is, mi is vagyok, mégsem mondott semmit sem,
csak hallgatott és folyton ott volt, hogy… Figyeljen. Amilyen szerencsém
van, kedves mosolya sosem volt igaz.
Tekintetemet takaró sötét tincseimet összeborzolta a
váratlan, s heves széllökés, bő ruháimat pedig meglengette, mire még a
csontjaim is átfagytak. Lehangoltan fordultam kissé oldalra, közben átöleltem
saját magam, aztán megkíséreltem felállni, de Yixing rögvest elkapta karomat,
és visszahúzott maga mellé. Kedvszegetten ráztam le érintését, ám nem adta fel
egykönnyen; határozottan fogott csuklón, majd gyengéden állam alá nyúlt. Mondtam,
sosem tart sokáig a jó idő, ha én ott vagyok.
Csupán néhány tizedpillanat kellett, hogy elvesszek a
szelíd, de erős, illetve átható íriszeiben. Orcáimon zavart pír futott végig,
csak úgy, mint alig egy fél órája a kicsiny raktárszerűségben, most is
túlságosan közel volt hozzám. Erőtlenül feszültem vállainak, hogy eltoljam, s
ezúttal simán hagyta, hogy arrébb taszítsam, ugyan barna szemeiben fájdalom
csillant, ami engem is mellkason vágott rendesen.
- Bent hagytad, hogy segítsek - suttogta csöndesen,
miközben óvatosan újfent összekapcsolta szempárjainkat és ugyan keze is
megrezdült, végül azonban a lábára ejtette inkább tagját. Összepréselt ajkakkal
figyeltem a meseszép tekintetet, ahogy egyre jobban elködösödik; megbántottam
őt, holott ez sosem állt szándékomban. De… Annyira segít. Mi van, ha… Csak
valami átverés?
- Miért segítesz folyton? - kérdeztem hasonlóan,
szinte hangtalanul. Tüdőmben bennszorult a levegő, mikor szavaim után szája
ismételten felfelé görbült, pillantásom akaratlanul is az elbűvölő mosoly felé
tévedt. Feje lazán dőlt oldalra, majd hangos nevetés szakadt ki belőle, ám nem
engem röhögött ki, amitől orcáimra visszaköltözött az alig látható pirosság.
Megkövülten meredtem a szürkeség közepén jóízűen
kacagó alakjára, talán még sosem hallottam senkit sem ennyire boldognak. De
miért? Tökéletesen passzoló egyenruhája követte minden egyes mozdulatát,
ingujja felcsúszott, mire megint csak lehetőségem volt megszemlélni csuklóját
körbefutó ezüstkarkötőjét, sőt ezúttal felfedve maradt előttem.
A vékony lánc varázslatosan csillogott az időközben a
sötét felhők mögül előbújó fényességben. A karcsú, ugyanakkor finoman átsejlő
izmos karon kiválóan mutatott, mintha csak azért készítették volna, hogy pont ő
viselje. Ugyanazt az érzést keltette bennem, mint a Chanyeolék kezén lévő
gyűrűk, különleges volt, rendkívüli. Nem fura, hogy egyforma van az apjával,
azonban az igazgatót nem tudom hova tenni. Ő csak nem a rokona. Hmm… Igazából
már semmin sem lepődnék meg…
- Amikor te segítesz másoknak, ők is visszakérdeznek,
miért teszed? - tudakolta egy apró, sunyi mosollyal ajkai szélén, közben puhán
végigsimított vállamon. Gyönyörűen ragyogó, sötétbarnán, ugyan most inkább
világosbarnán világító szemeiben huncut fény villant, ahogy rám pillantott,
majd ismét lehunyta pilláit.
A némileg már mérséklődött szél még mindig tépázta
kissé a mértani pontossággal elhelyezett fák lombjait, a szökőkút vize
fel-felcsapott, ám annyira elvesztem az mellettem ülő bámulásában, hogy észre
se vettem, zakóm alja szép lassan teljesen nedves lesz. Meglepett szisszenéssel
kaptam el a kövön pihenő karomat, amikor megéreztem a jéghideg vizet bőrömön,
túlságosan fagyos volt. Valami már megint nincs rendben.
Esélyem sem volt jobban a dolgok mögé gondolni, a
kínai olyan gyorsasággal mozdult és rántott fel magával együtt a kő széléről,
hogy alig bírtam lépést tartani vele. Döbbenten kémleltem a fiú ijedt, s a
várttal ellentétben kicsit sem dühös ábrázatára, aztán felsandítottam az égre;
esni kezdett. Nagy szemekkel vizslattam a kövérkés cseppekben hulló csapadékot,
azért arra nem számítottam, hogy vihar lesz. Az élettől is elment a kedvem az
előbb, de… Ennyire azért nem. Hála Yixingnek.
Szívem újfent régi ismerősként üdvözölte a félelmet,
ugyanakkor csupán a töredéke volt annak, amint eddig tapasztaltam. Finoman
kulcsoltam át a csuklómat most igencsak erősen szorongató kezet az enyémmel, és
bár egy másodpercre úgy voltam vele, engedjen el, végül lecsúszott róla
tenyerem, piszkosul jól esett, illetve túl megnyugtató volt érintése. Nem
lesz ez így jó, Jongdae…
- Elég! - rémülten ugrottam meg a váratlanul
felhangzó, általam még sosem hallott és eddig elképzelhetetlennek tűnő, ideges
bariton hallatán. Meglepetten tekintettem a mellettem állóra, a mérhetetlen
dühtől csillogó szempár hihetetlenül idegen volt számomra, egészen elsötétült
az indulatoktól; a kedves, szelíd íriszek fényessége elpárolgott egy
szívdobbanás alatt. Elgyengülten néztem rá, minden átmenet nélkül telepedett
rám a fáradtság és bevallom, a rettegés visszatért. Mi a jó élet van már
megint?
Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani fogva ejtett
tagomat, azonban Yixingnek esze ágában sem volt elereszteni. Menekülni vágytam,
csak úgy, mint mindig, nem ott állni egyhelyben, de ő nem rezdült egy
millimétert sem. Karom már zsibbadt, mikor egyszer csak végre lazult szorítása,
észrevette magát. Zavartan, bűnbánatban úszó szemekkel pillantott rám, illetve…
Mintha megtörtség csillant volna bennük.
Elcsodálkozva sandítottam fel a szürke égboltra, az
eső, ahogy érkezett, úgy el is állt, egyik másodpercben még ömlött, aztán nyoma
sem maradt. Ügyetlenül söpörtem félre a látásomat takaró, cseppektől nehézkes
tincseimet, majd szemügyre vettem a mellettem meredten bámuló alakot. A
barátságos pillantás továbbra sem bukkant fel, a boldogtalanság, illetve… Nem
kevés idegesség hatalmas auraként telepedett rá. Alig ismerem, ennek
ellenére olyan… Idegen így látni őt.
- Minden rend… - elakadtam, ahogy tudatosult bennem,
ez hülye kérdés lenne, és javítottam inkább. - Jól vagy? - kérdeztem halkan, s
óvatosan magam felé fordítottam arcát, ám tekintete nem szakadt el a szökőkút
zavaros vizétől.
Lágyan simítottam végig a puha orcán, mire pillái
megremegtek, aztán végre rám függesztette szépséges íriszeit. Belesajdult a
mellkasom, mikor megláttam bennük az elkeseredést, esetleg némi beletörődést,
aztán düh lobbant lángra belsőmben, amikor észrevettem a még mindig fennálló
hangyányi ingerültséget is. Mégis ki miatt tűnik el nyomtalanul a kedvesség
pont belőle?
- Át kéne öltöznöd - motyogta rekedten, miközben sután
megigazította meglazult nyakkendőmet. - Még megfázol - gyenge mozdulatokkal
igyekezett rendezni egyenruhám, amit valami furcsa szokásként azonosítottam nála
is, akárcsak Jisoo-nál. Megviselt sóhaj szakadt ki belőle, karcsú, zongoraujjai
finoman simítottak végig bő öltözékem anyagán, aztán gyöngéden csuklón fogott
és megtolt a kollégiumok irányába. - Kérlek!
- Egyszer megmagyarázod? - hangom szinte elveszett a
süvítő szélben, ötletem sem volt, miért ilyen még mindig az idő, de ezúttal úgy
éreztem, nem miattam van. Már nem. Próbáltam szemkontaktust létesíteni
vele, azonban most valahogy folyton kitért szemeim elől, ugyan egy
bólintás-félét kaptam, ám biztos voltam abban, ez még nem jelent semmi
konkrétat. Aztán ezt szavakkal is igazolta.
- Mire odajutnánk, már úgy is érteni fogod - az ajkain
játszó vérszegény mosoly ugyancsak nem hozzá tartozott, nem volt igazi. Körültekintően
mértem végig teste minden négyzetcentiméterét, s elképzelni sem tudtam, hogy
lehetséges akkor változás egy emberben mint, ami eközött és a gyönyörűséges
napsütésben fürdő lénye között történt. Tényleg mindkettő ő?
A nyelvem hegyén volt egy kicsit erőteljesebb válasz,
miszerint holtbiztos, sose értem meg a dolgot, mégis néma maradtam. A kínai
fénytelen íriszei félelemmel teltek meg, ahogy eltekintett vállam fölött, ezzel
egyidőben kezei lecsúsztak rólam, sőt még hátrébb is lépett egyet. Egész
tartásában változás állt be; állkapcsa megfeszült, ajkait összepréselte, ujjait
ökölbe szorította. Olyan mintha… Támadó állás vett volna fel.
- Nem kéne ilyen szélsőséges időben kint
tartózkodnotok, főleg nem órák alatt - fejem azonnal billent a hang irányába,
ám Yixing megakadályozott abban, megnézzem ki is jön mögöttem egyre közelebb.
Határozottan, ugyanakkor puhán fogott államra, pillantása rögtön megtalálta az
enyémet, ezúttal nem kerülgette szemeimet. - Az ősz kiszámíthatatlan, a víz
pedig igen kegyetlen lehet.
Szívem kihagyott, amikor meghallottam utolsó mondatát,
belsőm ismét megtelt rettegéssel, ahogy agyam lomhán feldolgozta, mit is ejtett
ki száján az időközben mellém érő fiú. Filmbe illő lassúsággal dőltem balra,
hogy óvatosan megszemléljem alakját; a sötét hajkorona mondhatni egybeolvadt a
környezetre telepedő homállyal, akárcsak a - természetesen - tökéletesen festő
akadémiai egyenruha. Úgy éreztem, a barnán világító szempár a lelkem legmélyére
is lelátott, s a fiatal kiismert pusztán annyitól, hogy most egymásra néztünk. Komolyan
nincs itt egy normális egyén?
Tüdőm képtelen volt a levegő vételére, a pánik óriási
erővel markolta satnya felsőtestem, látásom el-elmosódott, ahogy íriszeim a
száraz öltözékre tévedtek. A testére kifogástalanul passzoló szerelésen egy
csepp eső sem volt, és ez a kezében lazán lóbált esernyő ellenére is hihetetlen
volt számomra. Képtelenség. Agyam kihagyott egy jó pár másodpercet,
amikor tekintetem megállapodott a makulátlan cipőkön, nemhogy vizes nem volt,
de még egy folt sem volt rajta. Nem kéne meglepődnöm. Nem. Nincs miért. Itt
mindenki fura. Talán ez az átlagos errefelé. Igen. Tuti.
- Mondtam már, hogy mindig legyen nála ernyő, Yixing.
Sosem lehet tudni - ideges akartam lenni, mikor ujjai megérintették, s
végigszántották a kínai arcát, bőrét, bántani vágytam kimért, s rideg, mégis
érzelmesnek ható szavai után, azonban a félelem végleg megbénított. A
megfagyott pillanatban hangosan kattant az esernyő, amint a fiú kinyitotta azt,
majd megmentőm feje fölé emelte, nem tudni, miért, hiszen már nem esett, ám ez,
engem, akkor már egy fikarcnyit sem érdekelt. Nem volt víz az éjkék színű
tárgyon. Egy csepp sem. Épp úgy, ahogy a fiún sem.