Vihar után szivárvány [LayChen] 19. Fejezet

Sziasztok :) Igencsak sok idő telt el azóta, mióta utoljára LayChent hoztam, bízom benne, hogy vártátok már és nem felejtették még el ^^ Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

19. Fejezet

Hunyorogva figyeltem a lélegzetelállító napsütésben úszó tájat; rövidke kis tizenhat évem alatt még egyszer sem volt lehetőségem ilyen nyugodtnak, s gyönyörűnek látni a természetet. Nyomomban csak beborult felleg, szürke felhők, könyörtelen viharok voltak, néha-néha jobb napjaimon esetleg kisütött minimális időre a nap, de ennyi. Most mégis itt ültem az Akadémia mesébe illő szökőkútja szélén és csodáltam a fényárban fürdő környezetet. El se hiszem, hogy ilyet látok.

Talán túlságosan is káprázatosnak tűnt minden, ám jelenleg nem érdekelt, élveztem az ősz ellenére kellemes szellő érintését arcomon, a Nap melegét bőrömön. Ismertem már nyomorult, szerencsétlen életemet, tudtam, másodperceken belül úgy is történik valami, ami ismét visszahúz a kegyetlen valóságba, tönkreteszi a varázslatos pillanatot. Azonban úgy tűnt, nem így lesz.

Szívem furcsán lüktetett mellkasomban, ahogy a jobbomon ülő fiú felém mozdult, s térde combomnak nyomódott, de a meghitt aura nem szállt el a széllel együtt, ugyanakkor éreztem, hogy zavarba jövök. Óvatosan sandítottam a mellettem kényelmesen elhelyezkedettre; kezével a háta mögött támaszkodott, feje hátra billent. Láthatóan ő sem számított ilyen időre, ám ha már jött, nem akarta elszalasztani, hogy sütkérezzen benne kicsit.

Fekete hajkoronája ragyogott a fényben, lehunyt pillái olykor megrezzentek, azonban nem függesztette egyszer se rám pillantását, rejtve maradtak előttem csodaszép íriszei. Viszont az ajkain játszó elragadó mosolyt tökéletesen láttam, amitől a testemet éltető szervem újfent különösen dobbant és belsőmet megint elárasztotta a békesség. Azt hiszem… Ő is olyan, mint én.

Az idilli momentum olyan hirtelen ért véget, mint ahogy érkezett; egy szemvillanásnyi idő alatt homály ereszkedett az egész iskola területére. Keserűség költözött szívembe, amint tudatosult bennem, talán mindvégig tisztában volt azzal, ki is, mi is vagyok, mégsem mondott semmit sem, csak hallgatott és folyton ott volt, hogy… Figyeljen. Amilyen szerencsém van, kedves mosolya sosem volt igaz.

Tekintetemet takaró sötét tincseimet összeborzolta a váratlan, s heves széllökés, bő ruháimat pedig meglengette, mire még a csontjaim is átfagytak. Lehangoltan fordultam kissé oldalra, közben átöleltem saját magam, aztán megkíséreltem felállni, de Yixing rögvest elkapta karomat, és visszahúzott maga mellé. Kedvszegetten ráztam le érintését, ám nem adta fel egykönnyen; határozottan  fogott csuklón, majd gyengéden állam alá nyúlt. Mondtam, sosem tart sokáig a jó idő, ha én ott vagyok.

Csupán néhány tizedpillanat kellett, hogy elvesszek a szelíd, de erős, illetve átható íriszeiben. Orcáimon zavart pír futott végig, csak úgy, mint alig egy fél órája a kicsiny raktárszerűségben, most is túlságosan közel volt hozzám. Erőtlenül feszültem vállainak, hogy eltoljam, s ezúttal simán hagyta, hogy arrébb taszítsam, ugyan barna szemeiben fájdalom csillant, ami engem is mellkason vágott rendesen.

- Bent hagytad, hogy segítsek - suttogta csöndesen, miközben óvatosan újfent összekapcsolta szempárjainkat és ugyan keze is megrezdült, végül azonban a lábára ejtette inkább tagját. Összepréselt ajkakkal figyeltem a meseszép tekintetet, ahogy egyre jobban elködösödik; megbántottam őt, holott ez sosem állt szándékomban. De… Annyira segít. Mi van, ha… Csak valami átverés?

- Miért segítesz folyton? - kérdeztem hasonlóan, szinte hangtalanul. Tüdőmben bennszorult a levegő, mikor szavaim után szája ismételten felfelé görbült, pillantásom akaratlanul is az elbűvölő mosoly felé tévedt. Feje lazán dőlt oldalra, majd hangos nevetés szakadt ki belőle, ám nem engem röhögött ki, amitől orcáimra visszaköltözött az alig látható pirosság.

Megkövülten meredtem a szürkeség közepén jóízűen kacagó alakjára, talán még sosem hallottam senkit sem ennyire boldognak. De miért? Tökéletesen passzoló egyenruhája követte minden egyes mozdulatát, ingujja felcsúszott, mire megint csak lehetőségem volt megszemlélni csuklóját körbefutó ezüstkarkötőjét, sőt ezúttal felfedve maradt előttem.

A vékony lánc varázslatosan csillogott az időközben a sötét felhők mögül előbújó fényességben. A karcsú, ugyanakkor finoman átsejlő izmos karon kiválóan mutatott, mintha csak azért készítették volna, hogy pont ő viselje. Ugyanazt az érzést keltette bennem, mint a Chanyeolék kezén lévő gyűrűk, különleges volt, rendkívüli. Nem fura, hogy egyforma van az apjával, azonban az igazgatót nem tudom hova tenni. Ő csak nem a rokona. Hmm… Igazából már semmin sem lepődnék meg…

- Amikor te segítesz másoknak, ők is visszakérdeznek, miért teszed? - tudakolta egy apró, sunyi mosollyal ajkai szélén, közben puhán végigsimított vállamon. Gyönyörűen ragyogó, sötétbarnán, ugyan most inkább világosbarnán világító szemeiben huncut fény villant, ahogy rám pillantott, majd ismét lehunyta pilláit.

A némileg már mérséklődött szél még mindig tépázta kissé a mértani pontossággal elhelyezett fák lombjait, a szökőkút vize fel-felcsapott, ám annyira elvesztem az mellettem ülő bámulásában, hogy észre se vettem, zakóm alja szép lassan teljesen nedves lesz. Meglepett szisszenéssel kaptam el a kövön pihenő karomat, amikor megéreztem a jéghideg vizet bőrömön, túlságosan fagyos volt. Valami már megint nincs rendben.

Esélyem sem volt jobban a dolgok mögé gondolni, a kínai olyan gyorsasággal mozdult és rántott fel magával együtt a kő széléről, hogy alig bírtam lépést tartani vele. Döbbenten kémleltem a fiú ijedt, s a várttal ellentétben kicsit sem dühös ábrázatára, aztán felsandítottam az égre; esni kezdett. Nagy szemekkel vizslattam a kövérkés cseppekben hulló csapadékot, azért arra nem számítottam, hogy vihar lesz. Az élettől is elment a kedvem az előbb, de… Ennyire azért nem. Hála Yixingnek.

Szívem újfent régi ismerősként üdvözölte a félelmet, ugyanakkor csupán a töredéke volt annak, amint eddig tapasztaltam. Finoman kulcsoltam át a csuklómat most igencsak erősen szorongató kezet az enyémmel, és bár egy másodpercre úgy voltam vele, engedjen el, végül lecsúszott róla tenyerem, piszkosul jól esett, illetve túl megnyugtató volt érintése. Nem lesz ez így jó, Jongdae…

- Elég! - rémülten ugrottam meg a váratlanul felhangzó, általam még sosem hallott és eddig elképzelhetetlennek tűnő, ideges bariton hallatán. Meglepetten tekintettem a mellettem állóra, a mérhetetlen dühtől csillogó szempár hihetetlenül idegen volt számomra, egészen elsötétült az indulatoktól; a kedves, szelíd íriszek fényessége elpárolgott egy szívdobbanás alatt. Elgyengülten néztem rá, minden átmenet nélkül telepedett rám a fáradtság és bevallom, a rettegés visszatért. Mi a jó élet van már megint?

Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani fogva ejtett tagomat, azonban Yixingnek esze ágában sem volt elereszteni. Menekülni vágytam, csak úgy, mint mindig, nem ott állni egyhelyben, de ő nem rezdült egy millimétert sem. Karom már zsibbadt, mikor egyszer csak végre lazult szorítása, észrevette magát. Zavartan, bűnbánatban úszó szemekkel pillantott rám, illetve… Mintha megtörtség csillant volna bennük.

Elcsodálkozva sandítottam fel a szürke égboltra, az eső, ahogy érkezett, úgy el is állt, egyik másodpercben még ömlött, aztán nyoma sem maradt. Ügyetlenül söpörtem félre a látásomat takaró, cseppektől nehézkes tincseimet, majd szemügyre vettem a mellettem meredten bámuló alakot. A barátságos pillantás továbbra sem bukkant fel, a boldogtalanság, illetve… Nem kevés idegesség hatalmas auraként telepedett rá. Alig ismerem, ennek ellenére olyan… Idegen így látni őt.

- Minden rend… - elakadtam, ahogy tudatosult bennem, ez hülye kérdés lenne, és javítottam inkább. - Jól vagy? - kérdeztem halkan, s óvatosan magam felé fordítottam arcát, ám tekintete nem szakadt el a szökőkút zavaros vizétől.

Lágyan simítottam végig a puha orcán, mire pillái megremegtek, aztán végre rám függesztette szépséges íriszeit. Belesajdult a mellkasom, mikor megláttam bennük az elkeseredést, esetleg némi beletörődést, aztán düh lobbant lángra belsőmben, amikor észrevettem a még mindig fennálló hangyányi ingerültséget is. Mégis ki miatt tűnik el nyomtalanul a kedvesség pont belőle?

- Át kéne öltöznöd - motyogta rekedten, miközben sután megigazította meglazult nyakkendőmet. - Még megfázol - gyenge mozdulatokkal igyekezett rendezni egyenruhám, amit valami furcsa szokásként azonosítottam nála is, akárcsak Jisoo-nál. Megviselt sóhaj szakadt ki belőle, karcsú, zongoraujjai finoman simítottak végig bő öltözékem anyagán, aztán gyöngéden csuklón fogott és megtolt a kollégiumok irányába. - Kérlek!

- Egyszer megmagyarázod? - hangom szinte elveszett a süvítő szélben, ötletem sem volt, miért ilyen még mindig az idő, de ezúttal úgy éreztem, nem miattam van. Már nem. Próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, azonban most valahogy folyton kitért szemeim elől, ugyan egy bólintás-félét kaptam, ám biztos voltam abban, ez még nem jelent semmi konkrétat. Aztán ezt szavakkal is igazolta.

- Mire odajutnánk, már úgy is érteni fogod - az ajkain játszó vérszegény mosoly ugyancsak nem hozzá tartozott, nem volt igazi. Körültekintően mértem végig teste minden négyzetcentiméterét, s elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges akkor változás egy emberben mint, ami eközött és a gyönyörűséges napsütésben fürdő lénye között történt. Tényleg mindkettő ő?

A nyelvem hegyén volt egy kicsit erőteljesebb válasz, miszerint holtbiztos, sose értem meg a dolgot, mégis néma maradtam. A kínai fénytelen íriszei félelemmel teltek meg, ahogy eltekintett vállam fölött, ezzel egyidőben kezei lecsúsztak rólam, sőt még hátrébb is lépett egyet. Egész tartásában változás állt be; állkapcsa megfeszült, ajkait összepréselte, ujjait ökölbe szorította. Olyan mintha… Támadó állás vett volna fel.

- Nem kéne ilyen szélsőséges időben kint tartózkodnotok, főleg nem órák alatt - fejem azonnal billent a hang irányába, ám Yixing megakadályozott abban, megnézzem ki is jön mögöttem egyre közelebb. Határozottan, ugyanakkor puhán fogott államra, pillantása rögtön megtalálta az enyémet, ezúttal nem kerülgette szemeimet. - Az ősz kiszámíthatatlan, a víz pedig igen kegyetlen lehet.

Szívem kihagyott, amikor meghallottam utolsó mondatát, belsőm ismét megtelt rettegéssel, ahogy agyam lomhán feldolgozta, mit is ejtett ki száján az időközben mellém érő fiú. Filmbe illő lassúsággal dőltem balra, hogy óvatosan megszemléljem alakját; a sötét hajkorona mondhatni egybeolvadt a környezetre telepedő homállyal, akárcsak a - természetesen - tökéletesen festő akadémiai egyenruha. Úgy éreztem, a barnán világító szempár a lelkem legmélyére is lelátott, s a fiatal kiismert pusztán annyitól, hogy most egymásra néztünk. Komolyan nincs itt egy normális egyén?

Tüdőm képtelen volt a levegő vételére, a pánik óriási erővel markolta satnya felsőtestem, látásom el-elmosódott, ahogy íriszeim a száraz öltözékre tévedtek. A testére kifogástalanul passzoló szerelésen egy csepp eső sem volt, és ez a kezében lazán lóbált esernyő ellenére is hihetetlen volt számomra. Képtelenség. Agyam kihagyott egy jó pár másodpercet, amikor tekintetem megállapodott a makulátlan cipőkön, nemhogy vizes nem volt, de még egy folt sem volt rajta. Nem kéne meglepődnöm. Nem. Nincs miért. Itt mindenki fura. Talán ez az átlagos errefelé. Igen. Tuti.

- Mondtam már, hogy mindig legyen nála ernyő, Yixing. Sosem lehet tudni - ideges akartam lenni, mikor ujjai megérintették, s végigszántották a kínai arcát, bőrét, bántani vágytam kimért, s rideg, mégis érzelmesnek ható szavai után, azonban a félelem végleg megbénított. A megfagyott pillanatban hangosan kattant az esernyő, amint a fiú kinyitotta azt, majd megmentőm feje fölé emelte, nem tudni, miért, hiszen már nem esett, ám ez, engem, akkor már egy fikarcnyit sem érdekelt. Nem volt víz az éjkék színű tárgyon. Egy csepp sem. Épp úgy, ahogy a fiún sem.