Vihar után szivárvány [LayChen] 20. Fejezet

Sziasztok :) Eltelt megint egy kis idő mióta jelentkeztem, ám most itt vagyok a LayChen legújabb részével. Remélem, vártátok már ^^ Kellemes olvasást hozzá ^^ Megjegyzem, feltűnik egy obszcén szó, ami mostanában nem jellemző rám, mint tudjátok, de ezúttal úgy éreztem, szükség van rá ott. Eléggé váltakozó érzelmekkel teli Jongdae-t prezentáltam ebben a fejezetben Nektek :D

20. Fejezet

Halkan kattogott az óra az osztályteremben, amit az általam teljesen ismeretlen tanár hangja képtelen volt elnyomni, semmi sem jutott el hozzám abból, amiről magyarázott. Igyekeztem légzésemet az időmérő eszközhöz igazítani, rendszeressé tenni, ám nem bírtam, totál szétestem. Pilláim aprót rezzentek, amint ismételten egy óriásit dörrent az ég, íriszeim akaratlanul is kifelé tévedtek, de nem a vihar érdekelt.

Hevesen verő szívvel szemléltem az udvaron lévő kővé dermedt alakot; Yixing azóta sem moccant helyéről, még mindig ugyanott volt, ahol hagytam. A szökőkút mellett. A kék színű esernyő mozdulatlanul viselte a természet haragját, akárcsak jelenlegi gazdája, pedig iszonyatos zivatar tombolt kint. Bennem. Fájdalmasan hunytam le szemeimet, majd újra a nő felé pillantottam és megpróbáltam visszakapcsolódni a tananyagba.

Mindennemű érzelmet nélkülözve figyeltem az ízléses kosztümbe bújtatott vékony személyét, agyam nekiveselkedett, hogy felfogja a franciául felhangzó szavakat, ám szinte rögtön szertefoszlott minden előttem. Miért van egyáltalán francia órám? Lassan billent lejjebb a fejem, tekintetem végigsiklott az előttem heverő könyvön, aztán ismét felsandítottam. Semminek sem vagyok az ura.

Némán csöppent az alattam lévő tócsába még egy csepp víz a ruhámról, mire a körülöttem ülők felém néztek egy másodpercre, azonban hamar vissza is tértek füzetükhöz, hiszen már egy jó ideje hallgatták öltözékem játékát. De nem mindenki. Fénytelen íriszekkel lestem a díszes bagázs két tagjának irányába, ők még mindig engem méregettek. Bár Baekhyun esetében nehéz volt megállapítani, ám egyértelműen felém volt fordulva, úgyhogy… Lassan elvesztem a hidegvérem.

Az égi háború elérte a maximumot, akárcsak az én tűrőképességem a határait. Hatalmas, szerteágazó villám vágta darabjaira a felleget, s gyönyörűen megvilágította a környező tájat, a folyosón látott fenséges képre emlékeztetett. Olyan… Káprázatos volt, mégis, ha arra gondoltam, mi a másik véglete a dolognak… Feszülten szorítottam ökölbe az ölembe pihenő ujjaimat, éreztem, ahogy a körmeim a húsomba vájnak az erőlködéstől, nehogy robbanjak, de tudtam… Pillanatok kérdése.

- Jongdae… - a mögülem jövő, kb hangtalan és igencsak idegesítő hang nem igazán segített megnyugodnom, tekintve, hogy a hátam közepére se kívántam Jongint és a hülyeségeit. Bár most inkább volt ijedt, mintsem bosszantó. És ezt meg is értettem. Féljen csak. Én is azt teszem.

A csöndességben fülsértően reccsent meg nyakam, ahogy kissé felé mozdultam, majd az érzelemmentes szempárom találkozott az övével, amiből csak úgy sugárzott a rémület. Komótosan követtem végig, ahogy egy izzadtságcsepp legördül sötétebb bőrén a pániktól, majd eltűnik drága egyenruhája anyagának szélén, aztán újfent összekapcsoltam tekinteteinket. Sosem tapasztaltam senki felől ilyen mértékű rettegést és hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem.

Arcát megvilágította a vihar egy újabb gyöngyszeme, amitől csak még tökéletesebben láttam az iszonyt rajta, s belsőm megtelt mámorral ettől az érzéstől. Végre nem én vagyok az, aki folyton riadt. Fél szemmel érzékeltem, hogy egy óriási villám kettészeli az eget ismét, aztán egy irdatlan nagy dörrenés hallatszódott, majd egy, talán még hangosabb reccsenés, végül… Csönd lett. Nyomasztó, néma csönd.

Eljutott a tudatomig, hogy körülöttem mindenki az ablakhoz rohan; hogy egymás szavába vágnak, de egyszerűen képtelen voltam felfogni ténylegesen is a szituációt. Pislogás nélkül meredtem Jongin hűlt helyére, íriszeim alig bírták értelmezni a helyzetet. Eltűnt. Csak úgy… Eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Lassan fordultam Baekhyun és Chanyeol asztal felé, ám nem voltak ott, ugyanakkor a többiekkel együtt sem. Ha ezek is elpárologtak, én…

- Alig fél másodperccel ezelőtt néztem ki, akkor még ott volt! Mi van, ha… Ha Yixing… - ennél a pontnál állt le teljesen az agyam működése. Erőtlenül löktem arrébb két új osztálytársamat, hogy kinézhessek én is az udvarra, de bár ne tettem volna; a park egyik leggyönyörűbb fája kettétört, s letarolta a mesebeli szökőkút egy részét, illetve… Yixing…

A világ megfordult körülöttem, ahogy arra gondoltam, mit csináltam dühömben. Szemeim akadozva figyelték az ernyőt, ami a rázúduló esőtől sebesen ringatózott, ám elhagyatva, szomorúan. Új tulajdonosa már sehol sem volt. Bántottam valakit. Pont őt. Hogy tehettem? Látásom elhomályosult a kicsordulni vágyó könnyektől, tüdőm összeszorult, nem kaptam rendesen levegőt, rosszul lettem. Mégis… Ezt…

Gyengén próbáltam kimászni a hangoskodó tömegből, azonban alig voltam képes rá, néhány lépés után megadták magukat a lábaim. Megviselten zuhantam neki az egyik diák padjának, épphogy csak sikerült leülöm a székre, mielőtt tényleg összeestem volna. Összepréselt pillákkal igyekeztem visszafogni az apró, sós cseppeket, de tudtam, nem bírom sokáig tartani őket.

Szívem fájdalmasan rándult össze valahányszor megmentőm dermedt alakjára gondoltam, ahogy kinn állt a jeges szél és zivatar kereszttüzében. Miért nem mentem vissza hozzá? Elfogott a hányinger, mikor felrémlett előttem, milyen erősnek, s hatalmasnak éreztem magam Jonginnal szemben. Ezt nem akartam sose. Remegő kezekkel toltam el testem, hogy feltápászkodjak és elhagyjam a termet. Gőzöm se volt, mit akarok. Vizet? Levegőt? Egyedül lenni?

Alig voltam tudatomnál, ötletem se volt, hogyan jutottam ki a folyosóra, de nem is érdekelt. Megviselten dőltem neki a falnak, majd néhány mély lélegzet után betértem az első mosdóba, amit megláttam a könnyfátyolomon át. Sírva guggoltam le az ajtó mögött, miközben átöleltem reszkető alakomat, s vártam a megnyugvást, ám az nem jött. Egyre hangosabban zokogtam és ezúttal nem izgatott, meghallja-e valaki, csak ki szerettem volna adni mindent. Hogy történhetett ez?

Fuldokolva próbáltam levegőhöz jutni, azonban alig-alig akart összejönni, úgy éreztem, semmi oxigén nincs a helyiségben. Négykézláb másztam kissé előrébb a csap irányába, hogy némi vizet fröcsköljek arcomba, de arra is képtelen voltam, tagjaim nem tartottak meg. Bőgve feküdtem a jéghideg kövön, közben odakint a vihar, ha egyáltalán ez lehetséges volt, még rosszabbra fordult. Szörnyeteg vagyok. Tényleg, igazából egy szörnyeteg vagyok. Hogy tehettem?

Füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam az égzengést, ám egy kicsit sem segített; talán fizikailag megakadályozott abban, hogy a hangok elérjenek hozzám, viszont lelkemben nem állította meg a tombolást egy pillanatra sem. Yixing alakja minduntalan előttem volt, nem bírtam szakadni tőle és nem is szerettem volna. Emlékeztessen csak rá, milyen egy elcseszett… Lény vagyok.

- Miért… Miért pont… Én? - kérdeztem halkan, a zokogás miatt többször megakadva, bár tudtam, válasz nem fog jönni senkitől sem. Lassan nyitottam ki szemeimet, majd óvatosan felültem a sarkamra és csak meredtem magam elé. Az önutálat, az elkeseredés és a gyötrelmes fájdalom egyvelege szép komótosan körbeölelte egész személyemet, élni nem volt kedvem.

Vontatottan emeltem fejem a mosdókagyló fölötti tükör felé, sokat nem láttam, épphogy csak fénytelen íriszeimet. Szipogva sütöttem le pilláimat, képtelen voltam tartani a szemkontaktust a fakó, illetve gyalázatos szempárral, szégyelltem, s undorodtam saját magamtól. Belegondolni se tudtam soha abba, hogy bántsak valakit, még akarattal sem, akkor se, ha megérdemelte volna, erre… És miért őt?

- Annyira… Sajnálom - suttogtam szinte hangtalanul a néma szobában, miközben könnyeim ismét útjukra keltek. Testem ijedten rándult össze, mikor egy hatalmas villanás megvilágított mindent, azt hittem, megint én voltam, ám biztos voltam abban, hogy ezúttal valami más volt. Talán valaki más. Remegve kuporodtam össze a hűvös padlón a rettegéstől, ujjaim erősen markoltak a még mindig nedves tincseim közé, majd kíméletlenül megtépkedtem őket, aztán összeszorítottam szemeimet, s vártam, hogy… Véget érjen végre minden.

Elmém lomhán süllyedt egyre mélyebbre a sötétségbe, ahogy telt az idő, teljesen elvesztettem az öntudatom. A zivatar hangjai mindinkább távolabbról hallatszódtak, lélegzetvételeim akadozva ki-kimaradoztak, szívem őrült tempója fokozatosan alábbhagyott és, mikor már úgy voltam vele, többet tényleg nem kelek fel, felismertem Baekhyun baritonját nem is olyan messziről, majd megéreztem erőteljes rázását.

- Jongdae! - üveges íriszekkel sandítottam a mellettem térdelő, napszemüveget viselő srác karcsú alakjára. Próbáltam tudomást se venni arról, hogy elméletileg nem lát, de attól függetlenül pontosan tisztában van azzal, merre találja karom. Határozott mozdulattal húzott ülő helyzetbe, aztán néhány igencsak erős pofon után, talpra rántott. - Mégis mi az istent csinálsz? Meg akarsz halni?

Üres tekintettel pillantottam el válla felett, s pilláim aprót rezdültek, ahogy halovány szempárom a kinti fellegre tévedt. Kábán követtem az ablakra verődő megannyi esőcsepp közül egynek az útját egészen a peremig, majd Baekhyun hófehér arcára néztem. Hogy megakarok-e? Nagy valószínűséggel. Ezek után ki ne szeretne? A testemet éltető szerv fájdalmasan dobbant mellkasomban, amint ismét felrémlett előttem megmentőm gyönyörű mosolya, könnyeim pedig alig egy fél másodperccel később már záporoztak is.

- Sajnálom… - leheltem erőtlenül a fiúnak bocsánatom, hisz tudtam, jóban vannak. Voltak. Kibukott belőlem a zokogás, hangosabb és gyötrelmesebb volt, mint eddig bármikor, talán azért, mert ezúttal már nem rejtettem el, s mert itt állt előttem valaki, aki Yixing barátja volt.

- Mit? Miről beszélsz? - tudakolta csöndesen, miközben óvatosan hátamra simította tenyerét, majd, bár elég esetlenül, ám igyekezett megnyugtatni. Agyam már fel se fogta, milyen egyszerűen megtalált, nem is érdekelt, sem az ő különös dolga, sem senki másé. Meg nem történté akartam tenni mindent, ami azóta folyt körülöttem, hogy felbukkant Zhang Yimin az életemben. Istenem, hiszen alig pár napja volt!

Képtelen voltam kinyitni a szám és válaszolni, úgyhogy csak álltam ott némán, abban reménykedve, hogy nem fulladok bele a saját könnyeimbe. Vagy inkább abban reménykedve, mégis így lesz. Nehezen vettem ki, de úgy tűnt, mondani szeretne valamit, azonban nem volt lehetősége rá, hogy megtegye; a folyosóról hangzavar szűrődött be. Félretekintettem, kezeimet füleimre szorítottam, nem akartam hallani semmit, ugyanis tudtam, miattam van.

Rémülten téptem ki magam Baekhyun karjai közül, amikor nekiveselkedett, hogy kivonszoljon a mosdóból; nem bírtam volna rápillantani senkire sem, ám megint bebizonyította, mennyire más mint, aminek mutatja magát. Könnyedén, mindennemű erőfeszítés nélkül kihúzott, hogy ott szembesüljek azzal, amit okoztam. Szóval ez történik, ha teljesen elvesztem az irányítást.

Beletörődve hagytam a srácnak, hogy a díszes kis bagázs ott lévő tagjaihoz cipeljen, ugyanakkor igyekeztem láthatatlanná válni, mikor rájöttem, mind engem néz. Zavarodottan sütöttem le pillantásomat, ahogy észrevettem, egyáltalán nem vádló egyik tekintete se, inkább… Nyugalmat sugároztak. Értetlenül fürkésztem Chanyeol mindig dühös íriszei helyett az egész kedvesnek mondhatót, bár némi távolságtartás érezhető volt bennük, de… Aztán óvatosan Sehun üres, ugyanakkor valahol mégis lágyan csillogó szempárjába sandítottam. Ők biztos tudják, mit csináltam, ennek ellenére…

- Jongdae! - szívem kihagyott több dobbanást is, amíg lassan feldolgoztam, hogy ki is a tulajdonosa a felhangzó bársonyos baritonnak, azonban testem szinte rögtön a hang felé mozdult. Nehezen sikerült beazonosítanom a sós cseppek miatt, ám voltaképp semmi szükségem nem volt a látásomra, pontosan tudtam, ki az, még ha nem is mertem elhinni először.

- Yixing… - suttogtam halkan, majd a következő, amire emlékszem, hogy vékony dereka köré kulcsolom karjaimat. Belsőmben azonnal szétáradt a nyugalom, a kétségbeesés, az elkeseredés pedig pillekönnyen szállt el az égboltot tarkító fekete felleggel együtt. A hátamon pihenő tenyér, s a hozzám simuló fiú ontotta magából a békességet. Pont azt, ami a legjobban kellett jelenleg. Rajta kívül.