A valóság puha földjein [TaeXing]

Sziasztok :) Mostanában nem sok időm jut az írásra, de szerettelek volna meglepni titeket, mert a blog elérte közben a 30000 megtekintést, amiért nagyon hálás vagyok :3 Ezért is esett a választásom A képzelt szárnyain [TaeXing] folytatására, ugyanis nagyon szerettétek volna olvasni még és bár én nem terveztem, de a fent említett ok miatt úgy voltam vele, egyefene legyen :D Remélem tetszeni fog nektek és még egyszer köszönöm :3 Kellemes olvasást ^^

Cím: A valóság puha földjein

Páros: TaeXing

Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Kim Taewoo (Kasper)

Korhatár: 16+ (mondjuk, igazából megint lehet kevesebb is)

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, hangyányi szexuális utalások

Megjegyzés: A képzelet szárnyain [TaeXing] OS folytatása.

Teljes sötétség uralkodott a nagy táncteremben, egyedül a mobiltelefon fénye szolgáltatott némi lehetőséget arra, hogy lásson valamit. De még ez sem segített neki, ugyanis könnyeitől, még ha világos lett volna sem látott volna semmit se. Órákat várt, de a másik nem volt sehol sem. Huszonéves létére nem élt álomvilágban, de azért huzamban négy nap után sem mutatta meg, hogy még életben van, kissé fájt az amúgy is itt-ott törött szívének.

Mély levegőt vett, majd komótosan odacsoszogott a villanykapcsolóhoz, hogy végre fénnyel töltse meg a helyiséget, aztán beállt a kezdő pozícióba és elindította a zenét. Lehunyt szemekkel táncolt, fülében üvöltött szerelme hangja, ami miatt alig bírta megállni, hogy ne sírja el magát.

Túlzásba vitte tudta jól, hiszen épphogy a szám végére ért talán már ötvenedszer, mikor megfájdultak tagja és a földre zuhant. Remegő lábakkal próbált felállni, de nem sikerült neki, térdre esett, majd eldőlt és egy halk puffanással érkezett meg az oldalára. Üveges szemekkel meredt előre, könnyei patakként folytak végig arcán, hogy a barnás padlón eltűnjenek. Naiv volt. Egy olyan ember, mint ő sosem lesz együtt vele. Csak szórakozott vele.

Lassan emelte tekintetét magára a tükörben és egy hatalmas fintorral állapított meg milyen rosszul is néz ki. Semmi különleges nem volt benne, ami egy kicsit is felkelthette volna az idősebb figyelmét. Nem volt csúnya, de rendkívülinek sem mondta volna magát. Miért is kellene pont ő Zhang Yixingnek?

Felsóhajtott, majd feltápászkodott és megpróbálta kipasszírozni magából a megmaradt energiáit, csakhogy elterelje gondolatait, de megakadályozták benne. Elméjének folytonos szereplője ott állt a terem ajtajában lazán nekidőlve az ajtófélfának és őt nézte. Nem, méregette. Éhes tekintettel mustrálta őt végig többször is, mielőtt könnyed léptekkel megindult volna felé.

Félmosollyal az ajkain torpant meg előtte, zsebre tett kézzel, a szokásos fekete, szűk, néhol szaggatott nadrágjában és egy istentelenül szexi, túlságosan is sokat mutató felsőben. Akkor tényleg úgy érezte, hogy még csak annyira sem való mellé, hogy elsétáljon mellette ismeretlenül. Szemeit nem bírta levenni a kínai hófehér kulcscsontjáról, de aztán csak sikerült elszakítania tekintetét, mikor meghallotta a csöndes nevetést.

- Csak nyugodtan! - először nem értette, hogy ezt mégis mire mondta az idősebb, de mikor puhán csuklón fogta és csak úgy egyszerűen a selymes bőrre helyzete tenyerét nem volt nehéz rájönni. Mérhetetlenül zavarba jött és azt se tudta, hogy hova nézzen, nemhogy ezek után mégis mit csináljon.

Yixing türelmesen várt a fiatalabb következő lépésére, voltak elképzelései neki is, de nem szerette volna kényelmetlen helyzetbe hozni Taewoo-t. Saját magán is meglepődött, amiért ilyen nyugodt volt, hiszen olyan régóta vágyott már a másik közelségére, de tudta jól, hogy nagyon vékony jégen táncolnak. Persze szívesen táncolt. Jégen. Kasperrel. Elmosolyodott, ahogy a piros arcot nézte, majd kissé előrébb mozdult, mikor úgy tűnt mégsem történik semmi sem.

De aztán mégis történt. A vékony ujjak a fehér ingbe markoltak, majd - amennyire csak tudott a magasabbik közelebb húzódott. Kíváncsian pillantott föl a sötét íriszekbe és ismét várt. Látta a bizonytalanságát, hogy mennyire szeretné, de biztos tisztában volt vele ő is, hogy a határt nem lenne szabad átlépniük.

Szemei elkerekedtek, illetve akaratlanul is egy halk nyögés csúszott ki belőle, mikor a meleg ujjak elengedték ruháját és ismét a bőrére simultak. Óvatosan, szinte alig érintve érintették őt, mintha félt volna a másik, hogy valójában nincs is itt. Napokat várt rá és még csak bocsánatot sem kért.

- Sajnálom - lehelte csöndesen. - Sajnálom, hogy csak most jöttem - gyorsan kapta el a felsője alá kíváncsiskodó kis ujjacskákat és mielőtt még gondolkozott volna, magához rántotta. Taewoo ijedten nyikkant egyet a váratlan cselekvés miatt, majd elhaló hangon felsóhajtott, ahogy megérezte az idősebb testét az övéhez nyomódni. Csakúgy mint múltkor, most is úgy érezte felforrt a levegő, hirtelen túlságosan is meleg lett a helyiségben, hát még mikor Yixing keze csípőjére tévedt.

- Azt hittem nem is jössz. Hogy csak álmodtam. Hogy a valóság becsapott - súgta vissza válaszként. A kínai elmosolyodott, majd a vállára hajtotta fejét és Taewoo ennek nagyon örült volna, ha ez nem azzal járt volna, hogy minden egyes pillanatban nekicsapódott a lehelete.

Tarkóján felállt minden egyes szőrszál, de ezzel csak addig tudott foglalkozni még meg nem érezte a puha ajkakat, amik a nyakára tapadtak. Lábai megrogytak és valószínűleg összeesett volna, ha az őt szorongató kezek nem lettek volna rajta. Nyöszörögve markolta bele az idősebb ingébe a hátánál, de azt nem erre tervezték, úgyhogy egy halk reccsenéssel meg is adta magát.

Úgy tűnt Yixing ezt bátorításként fogta fel, mert ismét megízlelte a fiatalabb bőrét, ezúttal valamivel határozottabban. Nyelve könnyedén siklott végig a hevesen verő éren, majd a néha megránduló fülnél állapodott meg. Kuncogva harapott bele, majd szinte hangtalanul belesuttogott, csakhogy minél jobban ingerelje a magasabbat.

- Nem a valóság volt, hanem én. Én csaptalak be - hangján tisztán kivehető volt az önvád. Utálta magát azért, hogy ennyi ideig hagyta kétségek között Kaspert, mikor tudta jól, hogy úgy is itt fog kikötni. Képtelen lett volna ellenállni, szüksége volt a másikra, vágyott minden porcikájára. Hallani akarta, ahogy a levegőt veszi, hallani akarta, ahogy nevet, hallani akarta, ahogy beszél. Látni akarta minden egyes ébren töltött pillanatában, vele akart álmodni. Mindenestül akarta.

- Nem számít. Most itt vagy. És ez nekem elég - És tényleg elég volt, mert itt volt. Mert valóságos volt és nem a képzelete játszott vele.

Sors, dögölj meg! [LayChen] 54. Fejezet

Sziasztok :) Ismét LayChennel jöttem, ismét a szokásos időben. Mivel hamarosan vizsgázom, így gondoltam minél előbb hozom, mert – bár terveim szerint befejezem még a nagy hajtás előtt – sose lehet tudni. Na de kellemes olvasást ^^

54. Fejezet

Jongdae

Zihálva váltam el Lay édes ajkaitól, immár a kolesz szobánk félhomályában, mikor egy kis nyomást éreztem a csípőmben, így belepillantottam fáradt szemeibe. Szuszogva dőlt neki az íróasztala szélének és én szótlanul tűrtem, amíg kipihegi magát, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy megjegyezzem, kibaszott gyenge, hagyjuk ezt. Anyám, Kim Jongdae, hova süllyedtél? Lemondanál a szexről? Ah, Lay totálisan kifordít lassan önmagamból…

Lágyan simítottam végig arcán és akkor megéreztem mennyire izzadt is az erőlködéstől. Már rég le kellett volna feküdnie pihenni és nem… Miért nem szólt, hogy ilyen szarul van? Már… Már megint az én kedvemben akar járni? Vagy tényleg ennyire nem bírja, ha figyelmesek vele? Képtelen lennék újra a kórházba látni.

Puhán fogtam kezén és behúztam a fürdőszobába, hogy lefürödhessünk, majd lefekhessünk. Nem állt szándékomban megvárni, míg összeesik nekem, így nem engedtem még azt sem neki, hogy levetkőzzön, azt is én csináltam. Csöndben hagyta magát, innen is tudtam, hogy rossz a helyzet, nekitámaszkodott a zuhanykabinnak és csak nézett rám bágyadt íriszeivel. Rettegtem attól, hogy mindjárt rosszul lesz.

Más esetben örültem volna annak, mikor levettem ruháimat, hogy Lay még mindig engem figyelt, de most… Vágytam rá, akartam őt és nem sokat segített, ahogy végigmustrált, miközben vetkőztem. Láttam tekintetében a sóvárgást és ez imponált, de igyekeztem visszafogni magamat, így csak gyengéden behúztam a fülkébe magam után. Miért nem jössz össze sose semmi, ha rólunk van szó?

Yixing

Tényleg nagyon ki voltam merülve, de nem szerettem volna, ha Chen már megint hoppon marad. Viszont ez láthatóan nem tetszett neki. Alig csukta be mögöttünk a kabin ajtaját, odahajoltam, hogy megcsókoljam, de nem engedte. Lesütöttem szemeimet, majd felsóhajtottam kínomban, egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ilyen kibaszott szerencsétlen ember vagyok. Hát ez kész röhej, baszki!

Megnyitotta a csapot és váratlanul olyan kurva hideg víz zúdult a nyakunkba, hogy míg ő a lehető legtávolabbra sprintelt egy nem épp férfias sikoly után, én csak álltam a sugár alatt és döbbenten meredtem előre. Kellett némi idő mire kapcsoltam, de addigra Chen is összeszedte magát és elzárta azt a szart. Hogy is mondtam? Ja, igen, kibaszott szerencsétlen vagyok…

- Jól vagy? Lay! - zavartan kaptam rá tekintetemet, mikor határozottabban szólt oda nekem, mint vártam, majd miután magamhoz tértem, rámosolyogtam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy nincs egy fikarcnyi szerencsém se ebben a rohadt életben. - Késő van, biztos elhasználták már az össze meleg vizet - Nem, tényleg nem hiszem el.

Hangosan röhögtem fel, de nem a boldogság miatt. Chen szótlanul és mozdulatlanul figyelt, hagyta had nevessem ki magam, akkor mozdult meg csak, mikor kacagásom valami elbaszott sírássá változott. Fáradt voltam, másra sem vágytam, minthogy a takaró alá bújjak és csak úgy egyszerűen meghaljak. Miért nem megy semmi sem jól? Végre itt van nekem Chen, de minden más szar úgy, ahogy van…

Jongdae

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, nem bírtam. Oké, azért valamennyit igen… Akárhányszor Lay fordult egyet vagy máshogy vette a levegőt, muszáj voltam rápillantani. Aggódtam érte, már nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Nagyon nem vágtam, hogy mi volt az a kiborulása este, de az biztos, hogy nem rá vallott. Nem hittem, hogy képes leszek az eddigieknél is jobban félteni őt, de most…

- Sajnálom - hallottam meg rekedt hangját, mire azonnal felé kaptam tekintetemet. Zavartan nézett át rám a karja fölött, amin a fejét nyugtatta, majd kissé megemelkedve fölém hajolt és egy puha csókot nyomott ajkaimra. Valamivel határozottabban viszonoztam, mint terveztem, de nem érdekelte, sőt minden további nélkül belement a játékba. De még mennyire!

Meglepett nyögés hagyta el számat, mikor megragadva derekamat maga alá gyűrt, majd betámadta nyakamat. Lihegve markoltam bele a takaróba, majd miután eljutott az tudatomig, hogy én bizony nem azt akarom fogdosni, hanem Lay hátát, ledobtam a padlóra és célba vettem barátom testét. Oh, istenem, még jó, hogy nem vettünk fel semmit tegnap, legalább a ruhákkal nem kell baszakodni!

Még mindig egészségtelenül vékony volt, de ezúttal nem volt szégyenlős, aminek örültem, hiszen nekem - ha fájt is így látni - tetszett ebben a formában is. Ujjaim gyorsan siklottak végig meztelen mellkasán és csakhamar már ott jártak, ahol nagyon is szerettem volna, mikor is elkapta csuklómat és leszorította a párnára a másikkal együtt. Nem. Hiszem. El. Már megint húzni akarja?

Yixing

Nevetve zuhantam vissza Chen nyakába, mikor felnézve megláttam totál kétségbeesett ábrázatát. Tényleg azt hiszi, hogy ennyi várakozás után, meg az előző félbemaradt eset után, még nekem is van önuralmam? Ugyan, drága Chen, az már nincs.

Nyelvem kidugva nyaltam végig a nyaka lüktető erén, majd fülébe haraptam és a reakció nem is maradt el; teste ívbe görbült, majd rohadt hangosan felnyögött. Ijedten kaptam fel fejemet, hiszen azért mégis csak egy kollégiumban voltunk, ahol nem épp vastagok a falak, de mielőtt bármit is mondhattam volna, belemarkolt a hajamba és visszarántott magához. Végülis mit izgat, ha hallja valaki?

Hevesen kapott ajkaim után, olyan hévvel, hogy elszédültem a levegőhiánytól, de még ez sem állította meg, inkább cserélt velem. Határozott mozdulattal fordított maga alá, ami nem igazán jött be nekem. Zavartan pillantottam a vágytól elködösült íriszekbe és bár máskor leesett neki, hogy nem szeretek ebben a helyzetben lenni, most úgy tűnt nem. Miért érzem még Chennel is kiszolgáltatva magam? Hiszen tudom, hogy sosem bántana.

Nem élveztem, mikor a mellkasomat kezdte el csókokkal behinteni, sem azt mikor lábaim közé térdelt, pedig sejtettem, hogy nem ő tervezett lenni az aktív fél. Persze testem reakciója nem maradt el, talán ezért is hitte azt, hogy tetszik, amit csinál, holott… Kényelmetlen volt számomra.

- Szeretlek - szólalt meg váratlanul leírhatatlanul lágy hangon egyenesen a szemeimbe bámulva. Kim Jongdae és a szerelmes megnyilvánulásai. Szívem őrült tempóban vert ettől az egyetlen egy szótól, hát még mikor folytatta. - Sosem tennék olyat, amit nem akarsz. Mindig figyelek rád. Mindig.

Jongdae

Nem voltam vak, feltűnt, hogy Lay-nek nem jó, ráadásul ismertem már őt. És igen, ennek ellenére nem álltam le, de nyilván nem azért, hogy kibasszak vele. Azt szerettem volna, ha legalább velem szemben felenged. Egy kicsit. Nem vártam rögtön csodát, de annyit igen, hogy kissé ellazuljon, ha mást nem is. Segíteni akartam neki a problémájában.

Az eddigiekhez képest valamivel óvatosabban értem hozzá; lassan húztam végig ujjaimat felsőtestén, a hasán elidőztem egy ideig, majd még lejjebb indultam. Éreztem a megfeszült izmokat és úgy tűnt egyáltalán nem haladunk semerre sem, maximum egy félbehagyott szexhez. Nem, már az ilyesmi nem érdekel. Csak Lay érdekel, semmi más.

Hangosan szusszant, mikor ujjaim csípőjére fonódtak és egy pillanatra úgy láttam, talán jók vagyunk, de aztán mégse. Rámarkolt kezeimre, de olyan erővel, hogy komolyan megijedtem attól, hogy eltörte őket. Nem akartam, hogy észrevegye mennyire is fájt ez nekem, de nem tudtam titkolni, mert tényleg kurvára rohadt szar érzés volt.

Mindkettőnk szemei könnybe lábadtak, de még nekem a fizikai fájdalomtól, addig Lay-nek a lelkitől. Anyám, de szép páros vagyunk… Én esküszöm, hogy nem akartam rosszat, nem akartam elkapkodni, de egyszerűen… Most komolyan, ennyi idő után sem képes velem szemben jól érezni magát? Legalább velem…

- Tényleg ennyire rossz? - kérdeztem rekedten tőle, mire szégyenkezve fordította el fejét, majd a falnak bólintott egyet. Még véletlenül sem nekem. - Miért nem… Nem értem, hogy… Lay, te… Félsz tőlem?

Yixing

Totál elképedve pillantottam rá Chenre kérdése után és… Rohadtul nem tudtam, hogy erre mit is kéne mondanom. Máskor is voltam már ilyen helyzetben vele, hiszen nem első eset volt, hogy elővette domináns énjét, de most valahogy sokkal kényelmetlenebbül éreztem magam, mint máskor. Még saját magam sem értettem, hogy most miért nem tudom elengedni magam. Talán mert most tényleg gyengének érzem magam?

Ő nem mondta és, hogy elnéztem arcát, nem is zavarta, hogy betegségem alatt mennyire lefogytam, de nem csak kilóktól szabadultam meg, hanem némi izomtól is. Annak idején, mikor a zenével megismerkedtem először eszembe se jutott, hogy táncolhatnék is, csak később. Magától értetődő volt utána számomra, hogy edzek is mellette és akkor tényleg erősebbnek tűntem, nemcsak magamnak, hanem másoknak is. Most megint annak az erőtlen tizenhét éves srácnak érzem magam.

Valami megvillant a fekete tekintetben, talán sértettség, majd egy elhaló sóhaj után le akart mászni rólam, de nem engedtem neki. Ismét ráfogtam kezére, ezúttal igyekeztem kevesebb erővel, mint az előbb és visszahúztam. Zavartan meredt rám és megértettem, hiszen én sem tudtam kiigazodni magamon, de ennek ellenére türelmesen várt arra, hogy végre kinyögjek valami. De az a valami nem jött.

Ingerülten mordult fel pár perc néma kuss után, majd kitépte kezét ujjaim közül és sebesen öltözködni kezdett. Szótlanul figyeltem, ahogy magára kapkodott néhány talált ruhát és tudom, hogy mondanom kellett volna valamit, de halvány gőzöm sem volt arról, hogy hol kezdjem. Aztán csak sikerült kinyögnöm valamit.

- Az az én felsőm, édes - elvörösödve fordult felém, majd lenézett a pólóra, végül egy apró köhintés után tovább folytatta tevékenységét. Nem mintha zavart volna, igazából rohadtul bejött, hogy az én cuccom van rajta.

Jongdae

Égett rendesen a pofám, miután nem a saját ruhámat sikerült felszednem a földről, de úgy voltam vele, akkor már úgy csinálok mint, akit kurvára nem érdekel. Mondjuk igazából nem is érdekelt. Mármint de, nyilván, elvégre Lay szerelésének Lay-illata volt, ami… Nos kurvára tetszett.

Amint kész lettem, megálltam vele szemben és csak bámultam rá. Próbáltam feldolgozni a tényt, hogy pár rohadt szó elég volt neki ahhoz, hogy ne legyen bajom vele. Nem mondott semmi lényegeset, nem válaszolt a kérdésemre sem, nem magyarázott meg semmit se, én mégsem voltam képes haragudni rá, holott megérdemeltem volna egy rendes épkézláb összetett mondatot tőle. Na meg az az “édes” megszólítás… Menten meghalok…

Lassan tápászkodott ki az ágyból, majd némi ruha keresésére indult és, amint megtalált mindent, ő is öltözni kezdett. Figyelmesen követtem cselekedetét, olyannyira, hogy mikor feltűnt neki mit csinálok, csak értetlenül tárta szét karjait. Azt hiszem attól féltem, hogy még ennyi sem megy neki. Nem kéne, hiszen nem volt üvegből.

- Ne csináld ezt, kérlek! - szólalt meg csöndesen, miután felvette a pulóverét is és megállt velem szemben. Félrepillantottam a válla fölött és a szekrénynek szenteltem tekintetemet, ezzel is próbálva mutatni, hogy nem aggódok annyira, mint hiszi. Azt a kurva… Ezt még én se hiszem el…

- Kérheted, de ez nem így megy - motyogtam vissza válaszul, ő közben állam alá nyúlt, hogy végre ránézzek, majd lágy csókba hívott, mire drága ketyegőm csődöt mondott. De nem azért, mert szenvedélyes volt, hanem mert… Távolságtartást éreztem benne. Végre túl vagyunk az egész családi szaron, erre most meg… Mondd, miért baszol ki velünk mindig, Sors?