Sziasztok :) Végre ismét itt vagyok, mégpedig egy új és ropogós LayChen
résszel. Elég rég elkezdtem, de sajnos nem volt időm befejezni, de azért
igyekeztem és ma végre kész lett. Remélem tetszeni fog, kellemes olvasását ^^
51. Fejezet
Jongdae
Ujjaim szorosan fogták közre a forró bögrét, közben
fújkáltam, hogy minél előbb ihassak belőle. Néha szórakozottan arrébb tettem
egy-egy tárgyat a kávézó asztalán, így próbáltam elütni az időt, amíg Lay-re
vártam, hogy visszaérjen a mosdóból. Kívülről biztos látható volt más számára
is, hogy valójában mennyire is türelmetlen típus vagyok. Már én magam
tervezgettem a szemeim kiszúrását annyiszor néztem a kis ikonnal ellátott
ajtóra…
Miután összeszedtem Lay-t kint az utcán és behoztam
ide, eltelt lassan fél óra és még mindig nem jött ki a helyiségből. Aggódtam
érte, szerettem volna bemenni hozzá, de elég világosan közölte velem, hogy egy
kicsit most hagyjam. Mondjuk azt értékeltem, hogy ennek ellenére nem lépett
le totálisan.
Sokszor láttam összetörni őt és minden egyes
alkalommal egyre jobban fájt. Szar az életem, szar az ő élete is és az életünk
együtt még annál is szarabb. Tényleg semmi jó nem jutott nekünk? Legalább
valami. Akármi. Bár mit rinyálok? Ha más nem, a másik szerelme a miénk.
Úristen, hát ez… Kibaszott elkeserítő...
Ismét felkaptam fejem, ahogy mozgást hallottam, de még
mindig nem ő lépett ki, így csalódottan szenteltem figyelmemet újból a
szalvétatartónak. Minden kis apró zajra odapillantottam, de hiába. Semmi. Miért
tűntél így el? Miért nem beszélsz velem? Lehet, hogy egy seggfej vagyok és
érzelmi analfabéta is legtöbbször, de tényleg azt hiszed ennyi idő után, hogy
ne tudnánk megoldani? Lay, ne most zárkózz be előttem, kérlek… Tényleg nincs
másunk, csak a másik szerelme…
Yixing
Kezeim remegtek, miközben a mosdókagyló szélére
támaszkodtam és komolyan elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán hogy képesek
megtartani. Lélekben már valószínűleg csak annyi tartott, hogy Chen kint várt
rám egyedül. Vissza kellett volna mennem már hozzá és mindent megmagyarázni, de
anya haláláról még… Még sosem beszéltem senkinek.
Annyi emlékem volt, amikről nem akartam nemhogy
beszélni, de még csak gondolni sem. És ha ezt elmondom, bármennyire is nem
akarja Chen, szóba fog kerülni az a bizonyos évekkel ezelőtti eset is. Az
árulásom. Akkor, ha akarja, ha nem, hallani fogja a magyarázatomat. Hogy miért
nem szóltam neki az anyjáról és az apámról. Vajon megérti, vagy csak újra
meggyűlöl, mert magamra gondoltam?
Katasztrofálisan néztem ki, állapítottam meg magamban,
mikor felpillantottam a tükörképemre. Engedtem a kezeimbe egy kis vizet és
megmostam az arcomat, de szart se segített, még mindig pocsékul festettem. Hát
nem hittem volna, hogy az eddigieknél is tudok rosszabbul kinézni…
Szemeimmel végigkövettem, hogy egy férfi kimegy és
tudtam, hogy nekem is mennem kéne, de egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a
lábaimat. Chen már rohadt régóta várt és biztos aggódott is rendesen. Legalábbis
reméltem, hogy így volt.
Mély levegőt vettem, majd ellöktem magam a mosdótól és
elindultam. Esküszöm, az a néhány lépés olyan volt, mintha egy évezredig
tartott volna, pedig alig volt több három méternél. Hatalmasat nyeltem, majd
lenyomtam a kilincset, hogy kilépjek, de megelőztek. Chen ott állt az ajtó
mögött, láthatóan türelmetlen állapotban, aggódó és féltő szemekkel. Vajon
meggyűlöl majd, ha kiderül a dolog?
Jongdae
Rá se nézve a pincérre vettem el tőle a bögre teát,
amit Lay-nek kértem, majd óvatosan letettem barátom elé, mire hálásan rám
pillantott. Nos, végre megtisztelt tekintetével. Ez is valami.
Igyekeztem visszaszorítani minden a nyelvemre jövő kérdést, hogy még véletlenül
se mondjak olyat, amit nem kéne, és nagyon bíztam benne, hogy hamarosan Lay
magától kezd el csiripelni. Tényleg nem érdekelt más, minthogy mondjon
valami. Akármit.
De nem jött semmi sem. Lassan fújkálta a forró
gyümölcsös teát, néha ismét rám emelte barna íriszeit, de olyankor sem sokáig
tartotta ott őket. Még mindig nem mondtam semmit, mert láttam rajta, hogy
beszélne, de egyelőre nem tudta, hogy mit és hogyan. Azt hiszem még sosem
voltam ilyen türelmes. Bár az előbb majd szétvetett az ideg, de most, hogy
látom, hogy keresi a szavakat, legalább tudom, hogy próbálkozik.
Beharapta alsó ajkát, majd mély levegőt vett, de
akkorát, hogy esküszöm megijedtem, hogy valami baja van. Nagy szemekkel
pislogtam rá, mire elmosolyodott és alig észrevehetően végigsimított a combomon
pihenő kézfejemen egyfajta nyugtatásként. Haladunk.
- Megijesztettelek, igaz? - kérdezte csöndesen és
tudtam, hogy nem a mostani gondol, hanem a korcsolyázós dologra. Ahh, mit
nekem még egy pánikroham? Hamarosan szakértője leszek a dolognak…
- Nem arról van szó, hogy… Miért nem… Csak mondd el mi
az, oké? Aggódom érted. Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani, amiért ennyi
szarság után elhagynálak.
- Biztos?
Yixing
Chen olyan komoly szemekkel meredt rám kérdésem után,
hogy egy pillanatra tényleg elhittem neki, de aztán… Vajon tényleg elnézné
nekem? Remegő kezekkel fogtam közre bögrémet, hogy csináljak velük valamit,
de annak az lett a következménye, hogy kifolyt a forró tea. Káromkodva
rántottam el ujjaimat, de már késő volt, megégetett. Hát baszki, ez
hihetetlen!
Ismét fájdalom hasított belém, de ezúttal Chen miatt;
erősen megragadta csuklómat és visszaráncigált a mosdóba. Hagytam, hogy hideg
vizet engedjen vörös tagjaimra, közben szomorúan figyeltem dühös íriszeit.
Szinte láttam magam előtt milyen nehéz lehet neki, hogy visszafogja magát.
Ismertem már, tudtam, hogy nagyon szeretett volna megjegyzést tenni, de nem
tett. Amit értékeltem, de féltem, hogy hamarosan kő kövön nem marad.
Hátrébb húzódtam, mikor felsóhajtott, majd
rátámaszkodott a csapra és tényleg azt hittem jön a kifakadás, de meglepő
módon, nem jött. Megfeszítette az állkapcsát, ökölbe szorította a kezeit,
mindent megtett, hogy ne ordítson rám és totál meghökkentem, hogy tényleg nem
történt meg a dolog. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt még megélem!
Lágyan simítottam sérült kezeimet vállára, kissé
megszorítottam őket, majd szorosan dereka köré kulcsoltam karjaimat és egy puha
csókot nyomtam nyakára. A reakció nem maradt el; ismét felsóhajtott és éreztem,
hogy elengedi magát, majd megfordult, hogy szembe legyen velem. Könnyebb
lett volna a hátának mondani…
- Remélem semmi komoly, mert nem szeretnélek
visszavinni a kórházba égési sérülésekkel - motyogta rekedt hangon, hogy
legalább valamelyikünk végre megtörje a csendet.
- Anya korcsolyázás közben halt meg.
Jongdae
Döbbenten kapkodtam levegő után, miután Lay végre
elmondta, amit eddig magában tartott. Nem értem. Ez a baj? Mármint persze ez
nem jó dolog, de… Miért félt annyira a reakciómtól? Mondjuk most már biztos nem
fogok felemelő emlékeket őrizni a korcsolyázásról, de ez miért lenne közöttünk
gond?
A nyelvem hegyén volt, hogy rákérdezzek, de mikor megláttam
ismét könnyes tekintetét, nem tettem. Felemeltem kezeimet, hogy letöröljem
arcáról őket, majd óvatos csókot nyomtam ajkaira, amit meglepően gyorsan és
éhesen viszonzott. De nem úgy, mint máskor. Ahogy belekapaszkodott ruhámba és
igyekezett egyre közelebb húzódni hozzám, éreztem, hogy azért vagy így, mert
fél, hogy elveszít. Nem értelek Lay, mitől félsz?
Lehunyt szemekkel, megadóan tűrtem, hogy a mosdóhoz
szorítson és komolyan megijedtem attól, hogy még megfojt hevességében. Más
helyzetben tuti kurvára bejött volna és el se hiszem, hogy ez tényleg
megfordult a fejemben, de jelenleg erre nem vágytam. Kim Jongdae eljutott
oda, hogy visszautasítja valaki közeledését. Vigyázat, még idén véget ér a
világ!
Gyengéden fektettem tenyereimet mellkasára, majd óvatosan
arrébb toltam őt, hogy végre egyenesen ránézhessek. Értetlenül pislogott rám és
nem is csodáltam eme reakcióját, rohadtul nem vágtam én se magamat. Valami
megvillant a sötét íriszekben és eltelt némi idő mire leesett, hogy mi. Azt
hitte tényleg nem akarom már őt.
Lehajtott fejjel lépett hátrébb tőlem, majd mielőtt
bármit is tehettem vagy mondhattam volna, kisietett a helyiségből. Frusztráltan
túrtam bele hajamba, közben a szokásos káromkodós szövegemet nyomtam, majd már
rohantam is utána, mielőtt még totál eltűnne. Nem lesz ez így jó, csessze
meg!
Yixing
Legszívesebben ordítottam volna, mikor Chen eltolt
magától. Sosem tett még ilyet. Vagyis nyilván igen, de nem ilyen szituációban,
nem akkor, amikor együtt voltunk. Alig kezdtem bele, az őt érintő részről még
szót se ejtettem és már is… Nem értem. Hiszen még a lényeget el se mondtam!
Gyorsan szedtem lábaimat, de a tömeg miatt nem
sikerült sietnem, szinte csak toporogtam egyhelyben. Nem épp a legszebb
szavakkal illettem az embereket és kész voltam hangosan is kifejezni a
nemtetszésemet, mikor is egy kéz megragadott, majd szabályosan arrébb vonszolt.
- Még egy ilyen és… - Chen idegesen vágott neki egy
épület falának és ez kurvára fájt. Meghökkenve meredtem rá, de ő is hasonlóképp
nézett vissza rám, szerintem ő maga sem hitte el, hogy ilyet csinált. Hát
tudom, hogy nincs egy fasza kis múltunk, de azért ilyen még nem volt, bassza
meg!
Megbántva éreztem magam és ezt nem is voltam rest
kifejezni felé, bár sok szükség nem volt rá, láttam szemeiben, hogy nem szándékosan
tette. Szomorúan emelte fel kezét, hogy megérintsen, de végül félbemaradt a
mozdulat, miután tekintete körbejárta az utcát. Rohadt sokan voltak, esélytelen
volt, hogy ne vegyen észre minket legalább egyvalaki. Szerencse, hogy a
kávézó mosdójában nem volt senki mikor mi ott voltunk!
Ismét felsóhajtott, akárcsak az elmúlt nap oly
sokszor, megszorította orrnyergét, majd karon fogott, de most kifejezetten
gyengéden és megindult velem a rengetegben. Könnyen kerülte ki az embereket, de
ha esetleg valakit nem tudott, azzal sem tökölt sokat, lazán arrább lökte vagy
csak rálépett a lábára, hogy észrevegyen minket és utat engedjen. Szokatlanul
komoly aura vette körbe és nem bírtam megállni, hogy ne folytassam a
történetemet. Talán nem kellett volna.
- Ha elmondom, tényleg meggyűlölsz és félek, hogy
az végleges lesz…
Jongdae
Lay szavaira megtorpantam, ő meg szerencsésen a
hátamnak vágódott a lendülettől. Érdekelnie kellett volna, és valamilyen szinte
érdekelt is, de másra sem vágytam, minthogy végre kettesben legyünk és
nyugodtan, kíváncsi szemektől mentesen megbeszélhessük az egészet, így siettem
tovább. Istenem, szegény amúgy is szar állapotban volt, de ezek után, tuti
megint összeszedett pár sebet! Nem elég, hogy a keze…
Egy szót sem szóltam hozzá a buszon és ő sem
próbálkozott mondani semmit se, csak ültünk csöndben egymás mellett.
Összekulcsolt ujjakkal. Olyan rossz nem lehet a helyzet akkor, nem?
Óvatosan pillantottam Lay-re, de ő nem nézett vissza;
lehunyt pillákkal, hangtalanul formált szavakat ajkaival és amennyire megtudtam
állapítani majdhogynem mindig ugyanazokat. Most gyakorolja, hogy mit mondjon
vagy mi a franc?
Nagyon a végén jártam az állítólagos türelmemnek, már
ha eddig mondhatjuk azt, hogy nem veszítettem el, de mire a koleszhoz értük,
szerintem a pulzusom valahol kettőszáz és háromszáz között lehetett. Végre
tömegtől mentesen húztam magam után a szobánk felé, csak egyszer próbált
Chanyeol hozzánk szólni, de csak elrobogtam mellette vonszolva tovább Lay-t. Más
sem hiányzott volna most nekem, mint Chanyeol hülyeségét hallgatni.
Ahogy bevágódott utánunk a szobánk ajtaja, rögtön ránk
telepedett a csend. Amúgy sem szóltunk jóformán semmit egymáshoz, de most már
nem voltak beszélgető emberek körülöttünk, sem forgalmi zajok, semmi. Mondhatni
fojtogató volt a csönd, rosszul éreztem magam és már azon voltam, hogy
megtöröm, mondok valamit, - akármit -, csak ne legyen némaság, mikor végre
megszólalt. Vagyis inkább hadarni kezdett, de kurva gyorsan.
- Anya súlyos fejsérülést szenvedett, mikor korcsolyáztunk
és belehalt végül. Apa összetört és anyád szedte össze utána, én pedig
kussoltam róla, mert örültem, hogy apám újra boldog. Gyűlölsz, mert önző
voltam? Megvetsz érte?
Neeee folytasd gyorsan kérlek, nagyon jó lett a fejezet, de nem zárhatod le így... Rosszat tesz az idegeimnek az biztos! Nagyon izgulok miattuk. És nagyon jót írtál^^
VálaszTörlésHa minden jól megy, talán ma már fent is lesz az új rész, nem ígérem biztosra, de ha ma nem, akkor holnap tuti :D Örülök, hogy tetszett ^^
Törlés