Sors, dögölj meg! [LayChen] 51. Fejezet

Sziasztok :) Végre ismét itt vagyok, mégpedig egy új és ropogós LayChen résszel. Elég rég elkezdtem, de sajnos nem volt időm befejezni, de azért igyekeztem és ma végre kész lett. Remélem tetszeni fog, kellemes olvasását ^^

51. Fejezet

Jongdae

Ujjaim szorosan fogták közre a forró bögrét, közben fújkáltam, hogy minél előbb ihassak belőle. Néha szórakozottan arrébb tettem egy-egy tárgyat a kávézó asztalán, így próbáltam elütni az időt, amíg Lay-re vártam, hogy visszaérjen a mosdóból. Kívülről biztos látható volt más számára is, hogy valójában mennyire is türelmetlen típus vagyok. Már én magam tervezgettem a szemeim kiszúrását annyiszor néztem a kis ikonnal ellátott ajtóra…

Miután összeszedtem Lay-t kint az utcán és behoztam ide, eltelt lassan fél óra és még mindig nem jött ki a helyiségből. Aggódtam érte, szerettem volna bemenni hozzá, de elég világosan közölte velem, hogy egy kicsit most hagyjam. Mondjuk azt értékeltem, hogy ennek ellenére nem lépett le totálisan.

Sokszor láttam összetörni őt és minden egyes alkalommal egyre jobban fájt. Szar az életem, szar az ő élete is és az életünk együtt még annál is szarabb. Tényleg semmi jó nem jutott nekünk? Legalább valami. Akármi. Bár mit rinyálok? Ha más nem, a másik szerelme a miénk. Úristen, hát ez… Kibaszott elkeserítő...

Ismét felkaptam fejem, ahogy mozgást hallottam, de még mindig nem ő lépett ki, így csalódottan szenteltem figyelmemet újból a szalvétatartónak. Minden kis apró zajra odapillantottam, de hiába. Semmi. Miért tűntél így el? Miért nem beszélsz velem? Lehet, hogy egy seggfej vagyok és érzelmi analfabéta is legtöbbször, de tényleg azt hiszed ennyi idő után, hogy ne tudnánk megoldani? Lay, ne most zárkózz be előttem, kérlek… Tényleg nincs másunk, csak a másik szerelme…

Yixing

Kezeim remegtek, miközben a mosdókagyló szélére támaszkodtam és komolyan elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán hogy képesek megtartani. Lélekben már valószínűleg csak annyi tartott, hogy Chen kint várt rám egyedül. Vissza kellett volna mennem már hozzá és mindent megmagyarázni, de anya haláláról még… Még sosem beszéltem senkinek.

Annyi emlékem volt, amikről nem akartam nemhogy beszélni, de még csak gondolni sem. És ha ezt elmondom, bármennyire is nem akarja Chen, szóba fog kerülni az a bizonyos évekkel ezelőtti eset is. Az árulásom. Akkor, ha akarja, ha nem, hallani fogja a magyarázatomat. Hogy miért nem szóltam neki az anyjáról és az apámról. Vajon megérti, vagy csak újra meggyűlöl, mert magamra gondoltam?

Katasztrofálisan néztem ki, állapítottam meg magamban, mikor felpillantottam a tükörképemre. Engedtem a kezeimbe egy kis vizet és megmostam az arcomat, de szart se segített, még mindig pocsékul festettem. Hát nem hittem volna, hogy az eddigieknél is tudok rosszabbul kinézni…

Szemeimmel végigkövettem, hogy egy férfi kimegy és tudtam, hogy nekem is mennem kéne, de egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. Chen már rohadt régóta várt és biztos aggódott is rendesen. Legalábbis reméltem, hogy így volt.

Mély levegőt vettem, majd ellöktem magam a mosdótól és elindultam. Esküszöm, az a néhány lépés olyan volt, mintha egy évezredig tartott volna, pedig alig volt több három méternél. Hatalmasat nyeltem, majd lenyomtam a kilincset, hogy kilépjek, de megelőztek. Chen ott állt az ajtó mögött, láthatóan türelmetlen állapotban, aggódó és féltő szemekkel. Vajon meggyűlöl majd, ha kiderül a dolog?

Jongdae

Rá se nézve a pincérre vettem el tőle a bögre teát, amit Lay-nek kértem, majd óvatosan letettem barátom elé, mire hálásan rám pillantott. Nos, végre megtisztelt tekintetével. Ez is valami. Igyekeztem visszaszorítani minden a nyelvemre jövő kérdést, hogy még véletlenül se mondjak olyat, amit nem kéne, és nagyon bíztam benne, hogy hamarosan Lay magától kezd el csiripelni. Tényleg nem érdekelt más, minthogy mondjon valami. Akármit.

De nem jött semmi sem. Lassan fújkálta a forró gyümölcsös teát, néha ismét rám emelte barna íriszeit, de olyankor sem sokáig tartotta ott őket. Még mindig nem mondtam semmit, mert láttam rajta, hogy beszélne, de egyelőre nem tudta, hogy mit és hogyan. Azt hiszem még sosem voltam ilyen türelmes. Bár az előbb majd szétvetett az ideg, de most, hogy látom, hogy keresi a szavakat, legalább tudom, hogy próbálkozik.

Beharapta alsó ajkát, majd mély levegőt vett, de akkorát, hogy esküszöm megijedtem, hogy valami baja van. Nagy szemekkel pislogtam rá, mire elmosolyodott és alig észrevehetően végigsimított a combomon pihenő kézfejemen egyfajta nyugtatásként. Haladunk.

- Megijesztettelek, igaz? - kérdezte csöndesen és tudtam, hogy nem a mostani gondol, hanem a korcsolyázós dologra. Ahh, mit nekem még egy pánikroham? Hamarosan szakértője leszek a dolognak…

- Nem arról van szó, hogy… Miért nem… Csak mondd el mi az, oké? Aggódom érted. Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani, amiért ennyi szarság után elhagynálak.

- Biztos?

Yixing

Chen olyan komoly szemekkel meredt rám kérdésem után, hogy egy pillanatra tényleg elhittem neki, de aztán… Vajon tényleg elnézné nekem? Remegő kezekkel fogtam közre bögrémet, hogy csináljak velük valamit, de annak az lett a következménye, hogy kifolyt a forró tea. Káromkodva rántottam el ujjaimat, de már késő volt, megégetett. Hát baszki, ez hihetetlen!

Ismét fájdalom hasított belém, de ezúttal Chen miatt; erősen megragadta csuklómat és visszaráncigált a mosdóba. Hagytam, hogy hideg vizet engedjen vörös tagjaimra, közben szomorúan figyeltem dühös íriszeit. Szinte láttam magam előtt milyen nehéz lehet neki, hogy visszafogja magát. Ismertem már, tudtam, hogy nagyon szeretett volna megjegyzést tenni, de nem tett. Amit értékeltem, de féltem, hogy hamarosan kő kövön nem marad.

Hátrébb húzódtam, mikor felsóhajtott, majd rátámaszkodott a csapra és tényleg azt hittem jön a kifakadás, de meglepő módon, nem jött. Megfeszítette az állkapcsát, ökölbe szorította a kezeit, mindent megtett, hogy ne ordítson rám és totál meghökkentem, hogy tényleg nem történt meg a dolog. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt még megélem!

Lágyan simítottam sérült kezeimet vállára, kissé megszorítottam őket, majd szorosan dereka köré kulcsoltam karjaimat és egy puha csókot nyomtam nyakára. A reakció nem maradt el; ismét felsóhajtott és éreztem, hogy elengedi magát, majd megfordult, hogy szembe legyen velem. Könnyebb lett volna a hátának mondani…

- Remélem semmi komoly, mert nem szeretnélek visszavinni a kórházba égési sérülésekkel - motyogta rekedt hangon, hogy legalább valamelyikünk végre megtörje a csendet.

- Anya korcsolyázás közben halt meg.

Jongdae

Döbbenten kapkodtam levegő után, miután Lay végre elmondta, amit eddig magában tartott. Nem értem. Ez a baj? Mármint persze ez nem jó dolog, de… Miért félt annyira a reakciómtól? Mondjuk most már biztos nem fogok felemelő emlékeket őrizni a korcsolyázásról, de ez miért lenne közöttünk gond?

A nyelvem hegyén volt, hogy rákérdezzek, de mikor megláttam ismét könnyes tekintetét, nem tettem. Felemeltem kezeimet, hogy letöröljem arcáról őket, majd óvatos csókot nyomtam ajkaira, amit meglepően gyorsan és éhesen viszonzott. De nem úgy, mint máskor. Ahogy belekapaszkodott ruhámba és igyekezett egyre közelebb húzódni hozzám, éreztem, hogy azért vagy így, mert fél, hogy elveszít. Nem értelek Lay, mitől félsz?

Lehunyt szemekkel, megadóan tűrtem, hogy a mosdóhoz szorítson és komolyan megijedtem attól, hogy még megfojt hevességében. Más helyzetben tuti kurvára bejött volna és el se hiszem, hogy ez tényleg megfordult a fejemben, de jelenleg erre nem vágytam. Kim Jongdae eljutott oda, hogy visszautasítja valaki közeledését. Vigyázat, még idén véget ér a világ!

Gyengéden fektettem tenyereimet mellkasára, majd óvatosan arrébb toltam őt, hogy végre egyenesen ránézhessek. Értetlenül pislogott rám és nem is csodáltam eme reakcióját, rohadtul nem vágtam én se magamat. Valami megvillant a sötét íriszekben és eltelt némi idő mire leesett, hogy mi. Azt hitte tényleg nem akarom már őt.

Lehajtott fejjel lépett hátrébb tőlem, majd mielőtt bármit is tehettem vagy mondhattam volna, kisietett a helyiségből. Frusztráltan túrtam bele hajamba, közben a szokásos káromkodós szövegemet nyomtam, majd már rohantam is utána, mielőtt még totál eltűnne. Nem lesz ez így jó, csessze meg!

Yixing

Legszívesebben ordítottam volna, mikor Chen eltolt magától. Sosem tett még ilyet. Vagyis nyilván igen, de nem ilyen szituációban, nem akkor, amikor együtt voltunk. Alig kezdtem bele, az őt érintő részről még szót se ejtettem és már is… Nem értem. Hiszen még a lényeget el se mondtam!

Gyorsan szedtem lábaimat, de a tömeg miatt nem sikerült sietnem, szinte csak toporogtam egyhelyben. Nem épp a legszebb szavakkal illettem az embereket és kész voltam hangosan is kifejezni a nemtetszésemet, mikor is egy kéz megragadott, majd szabályosan arrébb vonszolt.

- Még egy ilyen és… - Chen idegesen vágott neki egy épület falának és ez kurvára fájt. Meghökkenve meredtem rá, de ő is hasonlóképp nézett vissza rám, szerintem ő maga sem hitte el, hogy ilyet csinált. Hát tudom, hogy nincs egy fasza kis múltunk, de azért ilyen még nem volt, bassza meg!

Megbántva éreztem magam és ezt nem is voltam rest kifejezni felé, bár sok szükség nem volt rá, láttam szemeiben, hogy nem szándékosan tette. Szomorúan emelte fel kezét, hogy megérintsen, de végül félbemaradt a mozdulat, miután tekintete körbejárta az utcát. Rohadt sokan voltak, esélytelen volt, hogy ne vegyen észre minket legalább egyvalaki. Szerencse, hogy a kávézó mosdójában nem volt senki mikor mi ott voltunk!

Ismét felsóhajtott, akárcsak az elmúlt nap oly sokszor, megszorította orrnyergét, majd karon fogott, de most kifejezetten gyengéden és megindult velem a rengetegben. Könnyen kerülte ki az embereket, de ha esetleg valakit nem tudott, azzal sem tökölt sokat, lazán arrább lökte vagy csak rálépett a lábára, hogy észrevegyen minket és utat engedjen. Szokatlanul komoly aura vette körbe és nem bírtam megállni, hogy ne folytassam a történetemet. Talán nem kellett volna.

- Ha elmondom, tényleg meggyűlölsz és félek, hogy az végleges lesz…

Jongdae

Lay szavaira megtorpantam, ő meg szerencsésen a hátamnak vágódott a lendülettől. Érdekelnie kellett volna, és valamilyen szinte érdekelt is, de másra sem vágytam, minthogy végre kettesben legyünk és nyugodtan, kíváncsi szemektől mentesen megbeszélhessük az egészet, így siettem tovább. Istenem, szegény amúgy is szar állapotban volt, de ezek után, tuti megint összeszedett pár sebet! Nem elég, hogy a keze…

Egy szót sem szóltam hozzá a buszon és ő sem próbálkozott mondani semmit se, csak ültünk csöndben egymás mellett. Összekulcsolt ujjakkal. Olyan rossz nem lehet a helyzet akkor, nem?

Óvatosan pillantottam Lay-re, de ő nem nézett vissza; lehunyt pillákkal, hangtalanul formált szavakat ajkaival és amennyire megtudtam állapítani majdhogynem mindig ugyanazokat. Most gyakorolja, hogy mit mondjon vagy mi a franc?

Nagyon a végén jártam az állítólagos türelmemnek, már ha eddig mondhatjuk azt, hogy nem veszítettem el, de mire a koleszhoz értük, szerintem a pulzusom valahol kettőszáz és háromszáz között lehetett. Végre tömegtől mentesen húztam magam után a szobánk felé, csak egyszer próbált Chanyeol hozzánk szólni, de csak elrobogtam mellette vonszolva tovább Lay-t. Más sem hiányzott volna most nekem, mint Chanyeol hülyeségét hallgatni.

Ahogy bevágódott utánunk a szobánk ajtaja, rögtön ránk telepedett a csend. Amúgy sem szóltunk jóformán semmit egymáshoz, de most már nem voltak beszélgető emberek körülöttünk, sem forgalmi zajok, semmi. Mondhatni fojtogató volt a csönd, rosszul éreztem magam és már azon voltam, hogy megtöröm, mondok valamit, - akármit -, csak ne legyen némaság, mikor végre megszólalt. Vagyis inkább hadarni kezdett, de kurva gyorsan.

- Anya súlyos fejsérülést szenvedett, mikor korcsolyáztunk és belehalt végül. Apa összetört és anyád szedte össze utána, én pedig kussoltam róla, mert örültem, hogy apám újra boldog. Gyűlölsz, mert önző voltam? Megvetsz érte?