Sziasztok, sikeresen meghoztam az újabb részt még az elutazásom előtt ^^ Bár a történteket tekintve, lehet, hogy szívesebben vártatok volna inkább xD Mindenesetre több dolog is kiderül ebben a fejezetben, angst mindenhol, de naaaagyon élveztem írni, úgyhogy remélem, Nektek is tetszeni fog, kellemes olvasást ^^
52. Fejezet
Yixing
Csak egy vérszegény mosolyra futotta, nem többre, amikor Yifan letámasztotta a házunk kerítésének széle elé a cuccom és intett egyet. Nem jött közel hozzánk és nem is bántam. Most nem. Nem vágytam senki társaságára. Csak Chenére. Komolyan nem hiszem el, hogy így felbukkant. Ezúttal nem basztad el, Sors, köszi.
A kerítés alsó része betonból volt, így volt egy kis kitüremkedés, amire le tudtam ülni. Megviselt voltam mind fizikailag, mind lelkileg. Szerettem volna lepihenni, de… Féltem. Féltem az estétől. Féltem az éjjeltől. A reggeltől pedig pláne. A pillanat, amikor tudatosul benned, hogy nem egy borzalmas álom volt az egész, hanem a valóság. A valóságom.
- Lay…
- Jól vagyok - jól kell lennem. Csak most jöttem haza. Ziyi nem láthat így. Senki sem. Anya tuti nem bírja ki még egyszer. - Minden rendben.
- Tudom - zavartan kaptam fel a pillantásom a földről Chen hangjára, nem erre számítottam. - Erős vagy - elpirultam szavaitól, majd remegő kezekkel az övéért nyúltam. Előttem állt, mégis érzékeltem, hogy igyekezett távolságot hagyni nekem, azonban ezt nem akartam. Gyengéden húztam közelebb magamhoz karjánál fogva, s fejem a mellkasába fúrtam.
- Maradjunk így a kicsit - kértem csöndesen, félig már lehunyt szemekkel. A nap vége teljesen kicsinált. Az, hogy leléptem Chentől is kikészített, de ez… Én… Érezni akartam a közelségét, csak az övét. Az illatát. A szívének dobogását. Chent.
Jongdae
Ujjaim óvatosan siklottak végig Lay sápadt, ugyanakkor nyugodt arcán, azt követően felálltam az ágy széléről és halkan kisétáltam a szobájából. Pihenésre volt szüksége és nyugalomra. Szerettem volna mellé feküdni, de nem akartam szar helyzetbe hozni. Már annak is örültem, hogy kint ilyen közel vont magához. Nem kísértem inkább a… Hmm, a Sorsunk már amúgy is kísértve van, szóval…
Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, azután magamra erőltettem egy mosolyt és befordultam a konyhába. Idegesen töröltem izzadt tenyerem a szakadt gatyámba, aztán ledobtam magam anyámhoz és Lay apjához az asztalhoz.
- Annyira örülök a látogatásotoknak! - a helyiség egyetlen női tagja izgatottan, ám ügyelve, nehogy hangos legyen, elvégre Ziyi, illetve Lay már aludtak, csapta össze a tenyerét. - Meddig maradtok? Tudom, hogy neked most elég kaotikusak a napjaid, de istenem, Jongdae, annyira boldog vagyok!
- Meglátjuk - haloványan mosolyogtam rá szülőmre és inkább nem gondoltam az elkövetkezőkre. Lay elvileg szakított, vagy mi. A köcsögje! Fura lesz, hogy nem megyek fel hozzá aludni. Ami a késő délutáni események miatt lesz, nem azért, mert lelépett. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. De azt is tudom, hogy nem akarja, hogy a szülei megtudják, mi történt. Patthelyzet.
Gyászos képpel hallgattam a beszélgetést, ami nem igazán szólt semmiről, legalábbis nekem. Mégis… Jól esett hallani. Egyszerű témák, érdeklődés a másik napjáról, ilyesmik. Olyan beszélgetés, ami csak otthoni, szeretetteljes környezetben zajlik le. Erre vágyom Lay-jel.
Yixing
Az ablakon beszűrődő fény világossá tette, hogy már reggel van, én mégis úgy éreztem, nem pihentem semmit. Az egész valóm mindenestül egy rakás fos volt. És még szépen fogalmaztam. Kezem automatikusan Chent kereste mellettem, noha az elég egyértelmű volt, hogy nem aludt itt. A szétdobált ruhái alapján bárhol megállapítom, ott aludt-e. Itt egy sincs.
Tekintetem az íróasztalra tévedt és… Nos, talán a szégyen lenne a legjobb szó rá. Szégyelltem magam. Megint be kellett vennem a tablettáimból, hogy el tudjak aludni. Chen tétovázva adott egyet és gyanítom, itt maradt, amíg el nem ért a sötétség. Gáz. Halálgáz.
Mezítláb, hangtalanul osontam végig a folyosón, nem is tudom, hogy miért, hiszen senki nem volt itthon Chenen és rajtam kívül. Ziyinek még iskola volt, apáék meg dolgoztak már. Egy részem aggódott, vajon Chen tényleg itt lesz-e, vagy máshol aludt, de rögtön elszállt minden kétségem, amikor megláttam a nappali kanapéja mögül kikandikáló szőke, szénaboglya haját. Hmm, a szemei alapján nem sokat pihent.
- Jó reggelt - elmosolyodtam rekedt, álmos baritonját hallva, majd elé guggoltam és megtámaszkodtam a bőrön a térdei mellett.
- Nem lett volna muszáj itt aludnod. Anyáék nem… Furcsállták?
- De, asszem. Nem tudom. Amikor észrevettek, halkabbak lettek - zavartan vakarta meg tarkóját. - Azt tettettem, hogy alszom, nehogy kérdezzenek. Egyébként meg, nem akartam, hogy… Tudod… Rosszul érezd magad amiatt, hogy…
- Köszönöm, Chen - édesen elpirult lágy hangomra és félrenézett, mire önkéntelenül is végigsimítottam orcáján. Kényelmetlen volt már a guggolás, úgyhogy gondoltam, letérdelek, azonban ekkor Chen is előrébb csúszott ültében. Más körülmények között ebből valószínűleg csók lett volna, vagy még több, ám ez nem az a nap volt, nem a tegnapiak után és ezt Chen is látta. Jelenleg bőven elég volt a puszi is, amit az arcomra kaptam tőle.
Jongdae
Morogva piszkálgattam a pirítóst, ugyanis a kenyér beleragadt, közben meg próbáltam ignorálni Lay visszafojtott röhögését. Csak azért nem akadtam még ki, mert zene volt füleimnek ezt hallani. De nem sok hiányzott. Maradjunk annyiban. Segít már, baszki, ne a nyomoromon szórakozz!
- Hogy baszódnál meg ott, ahol vagy! - dühösen vágtam a pulthoz a konyharuhát és már nyúltam egy késért, hogy azzal fejtsem ki, de akkor végre Lay is összeszedte magát.
- Ezt majd én megoldom - fürgén vette ki a markomból a vágóeszközt és el is tette, mielőtt még valami katasztrofális történne. - Ott az enyém, edd meg nyugodtan.
Nem szándékoztam felzabálni az övét, ki tudja, hogy egyáltalán sikerül-e még csinálni, így csak egy kicsit törtem le belőle, holott már kurva éhes voltam. Utoljára akkor ettem, amikor vele vacsoráztam, az meg akárhogy is nézzük több, mint egy napja volt. Szerintem ő se nagyon evett azóta.
- Mit csinálsz? Jó az nekem! - Lay elém tolta a saját tányérját, maga elé pedig lehelyezte az én kissé megégett és igencsak szétcincált pirítósaimat. - Nincs erre-
- Egyél!
- De-
- Mondom, egyél!
- Jól van - duzzogva haraptam bele az ő kajájába és csak figyeltem, ahogy mindenféle fintor nélkül elfogyasztja a kritikán aluli művemet. Lay és a fegyelmezett érzelmek. Belül biztos szarul van. Talán nem is érzi az ízét annak a förtelemnek.
Nem kis időbe telt, hogy kivárjam, hogy megnyíljon ebben a témában és most úgy éreztem, újra bezárt előttem. Ezt nem hagyhatom. Fájni fog, ez tuti, de nem hagyhatom. Ha… Ha ennyi is volt köztünk - megint -, segítenem kell neki. Csak én tudok segíteni neki.
- Lay… Kérdezhetek valamit? Róla.
Yixing
Erre nem számítottam. Chen mindig megvárta, hogy én beszéljek erről és akkor, amikor úgy érzem. És sosem hozta fel ilyen hamar egy szar pillanatom után. Türelmes volt, még ha ez neki rendszerint nagyon nehéz is volt. Nem értem, most miért kérdezett rá így, ilyen egyenesen. Nagyon rossz irányt vehet ez a délelőtt egy szempillantás alatt.
Összepréseltem a számat és kvázi ledobtam a kenyérszeletet a kezemből. Feszülten bámultam magam elé és addig, amíg Chen puhán rá nem fogott a kézfejemre, fel se tűnt, hogy milyen erősen ökölbe szorítottam tagomat.
- Tudom, hogy mi történt tíz évvel ezelőtt - Ne hozd ezt fel, ne most, Chen. - És tudom, hogy… Volt az az alkalom a szakításunk után, amikor egyedül-
- Elég… Nem akarok erről beszélni…
- Akkor eljöttél tőle - Chen rendületlenül folytatta, de nekem csak a gyomrom kavarodott fel az emlékektől. - Hazajöttél. Egyedül. Azok után, hogy bezárkóztál, lehet, ez nem tűnik nagy dolognak, de az volt!
- Nem volt az - suttogtam elhalóan, kiszáradt torokkal, s kihúztam a kezem az övé alól, azután az ölembe rejtettem a másik mellé.
- Ha akkor ment-
- De nem ment! - kiáltottam rá könnyes szemekkel. - Rád vártam akkor is! Téged vártalak, hogy felbukkanj az utca végén, mint most! Hogy te legyél a kibaszott szőke hercegem fehér lovon!
- Lay…
- A szüleim… A szüleim sem tudtak utána hozzám érni hónapokig, Chen. Hónapokig! Szerinted mégis milyen volt anyának, hogy egy nyamvadt ölelést nem bírtam elviselni karácsonykor? A születésnapomon meg sem próbálta. Egy évbe, egy istenverte évbe telt, hogy… És most nézz rám! - hisztérikus nevetés szakadt fel belőlem, miközben széttártam a karjaimat, immáron állva. Egy fél másodperc és totál szétesem. - Ha annyira tudni akarod - kapcsoltam össze tekinteteinket -, ő hagyott ott engem aznap.
Jongdae
Szomorúan pillantottam fel Lay zaklatott alakjára, a testem többször is megmozdult, hogy felálljak és odamenjek hozzá a kirohanása alatt, ám nem mertem. Ezt elbasztam. Nem hittem, hogy Lay ennyire maga alatt van. Nem reménykedtem csodában, de abban bíztam, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni és, hogy talán a nap végén együtt alszunk. Mondjuk, jelen állás szerint járunk még? Faszom se tudja, mi van most közöttünk.
- Engem te hagytál ott - leheltem szinte némán a helyiségbe. - Miért, Lay?
- Mondtam, nem akar-
- Nem. Engem az érdekel, miért hagytál ott egy kurva szó nélkül, éjjel, a legédesebb álmomban. Miután úgy volt, kitartasz mellettem. Elfogadtad a döntésem. Elfogadtad, hogy majd akkor teszünk bármit is az ügy érdekében, ha kell. Reggel… - hangom megakadt és sűrűn pislogva igyekeztem nem felzokogni. - Reggel nem voltál ott. Hűlt helyed volt. Szó szerint.
- Sajnálom.
- Nem a bocsánatkérésed akarom hallani. Téged akarlak. Csak és kizárólag téged. Nem a félelmeidet a jövőnkről, vagy az aggályaidat arról, hogy megláthatnak.
Végre sikerült összekaparnom magam, úgyhogy feltápászkodtam és odamentem hozzá. Lassan, reszkető kezekkel simítottam vállaira, majd lágyan megfogtam kétoldalt az arcát. Annyira próbál vigyázni rám, hogy észre sem veszi, mit tesz. Tudom, hogy féltesz, de ezzel bántasz, Lay. Te bántasz a legjobban.
Fokozatosan hajoltam egyre közelebb hozzá, nem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát. Időt és teret akartam hagyni neki, hogy el tudjon húzódni, ha nem jó valami, azonban ő csak nézett rám a két szép sötétbarna íriszével. Ami hát, ugyebár a gyengepontom volt. Az egyik.
Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam és igen, figyeltem Lay-re, de baszki, eskü, nem tűnt fel, hogy egyre közelebb volt. Hogy én egyre közelebb voltam hozzá. Aztán a szívem összetört. Lay elfordult, így ajkaim csak az arcélét érték el. Nem azért éreztem úgy, hogy menten meghalok, mert így tett, hanem azért, mert rettegtem, hogy ez nem amiatt a rohadék miatt van. Nem akarja folytatni velem. Csak mondd ki, Lay. Legyen benned ennyi, nem úgy, mint legutóbb.
