Sziasztok :) Nem, most nem a LayChen egy újabb részével érkeztem –
kivételesen. Sajnos arra még várni kell egy kicsit, meggyűlt a bajom az egyik
karakterrel, nem sikerül úgy átadnom őt, ahogy szeretném, így várok vele még. Ezúttal
egy kevésbé megszokott, vagyis inkább nagyon ritka párossal jöttem, XiuBaekkel,
viszont tőlem megszokottan, angst. Elég sokáig írtam, hiába a rövidsége, eléggé elhavazódtam, de igyekeztem. Mindezek ellenére, remélem, lesz, akinek
tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^
(Yep, design váltás volt, kalap-módra. Húztam és Baekhyun lett a szerencsés xD)
Cím: Széttépett szavak
Páros: XiuBaek
Szereplők: Kim Minseok (Xiumin) és Byun Baekhyun
Műfaj: angst, egyperces
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Az aprócska, pasztellszínű szoba sötétségben úszott, az éjszaka már órák
óta megérkezett, s bár a Hold fénye könnyedén áttörhetett volna a homályon, nem
tudott; a kék függönyök megakadályozták azt, akárcsak nappal a Nap sugarait.
Éghetett volna lámpa, ám annak maradványai az egyik sarokban hevertek szanaszét,
rengeteg szeméttel együtt, főként papírokkal.
Halk zizegés törte meg a helyiség némaságát, ahogy egy vékony, barnahajú
fiatal végigsétált a megannyi törmelék között. Erektől barázdált lábfeje
megfeszült valahányszor egy, a padlón felejtett darabkába lépett, de
rendületlenül folytatta útját az úti célja felé. Göcsörtös térde szinte
hangtalanul, ugyanakkor a csöndességben mégis hangosan reccsent meg, amikor
odaért, s leguggolt.
Remegő ujjakkal simított végig valamennyi fecnin, keresett egyet - csupán
csak egyetlenegyet -, amin kivehető volt az összes szó, ám kudarcra volt ítélve
a cselekedet. Tudta jól, a másik megsemmisített mindent. Miért
magyarázkodott volna, ha nem is ő volt a hibás?
Észrevétlenül hullott egy hatalmas könnycsepp karcsú kézfejére, majd
siklott végig a puha bőrön, hogy végül aztán eltűnjön a milliónyi kis lapcafat
tengerében, s a bolyhos szőnyeg rojtjai között. A férfi is ilyen volt a
szemében; különleges, rendkívüli, egyedüli, de oly könnyedén elveszett egy
óriási tömegben, mint soha senki, akit ismert és megtalálni sem volt egyszerű. Most
már biztos nem is akarja.
Hangtalanul telepedett le a földre, a körülötte lévő rengeteg papírdarabból
ráérősen válogatott, bízott abban, hogy legalább néhány szót sikerül kivennie,
azonban az első pár után rájött, ez is esélytelen. A fekete tintával írt szavak
elmosódtak, még nem száradtak meg, vagyis… A könnyek olvashatatlanná
varázsolták.
Felrémlett előtte egy valamikor izmos, erőt sugárzó hát, majd pillanatokkal
később felváltotta azt egy megereszkedett, megrogyott. Emlékezett az
összepréselt, remegő ajkakra, amint próbálta visszaszorítani minden
kikívánkozó, megvető, ugyanakkor jogos szavát azok után, amit csinált a
fiatalabb. Mindig is elnéző volt vele, tűrt, sosem emelte meg a hangját, vagy tett
bármit is. Talán ez volt a vesztük.
Gyengéden simított végig egy nagyobb, számtalan gyűrődéstől szenvedő,
hajdanán fehér, ma már inkább csak szürke lapon, amikor az a kezébe akadt. A
gyöngybetűknek, amik annyira jellemezték a másikat, nyomuk sem volt, a reszkető
ujjak nem bírták tartani a lépést a leírtakkal, mégis… Valamiért még így is
gyönyörűnek találta.
Szíve fájdalmasan dobbant meg mellkasában, az előző könnycsepp mellé szép
lassan egyre több, s több csatlakozott, ahogy tudatosult benne, alighanem
ez volt a legutolsó, amit az idősebb papírra vetett. Bár az írás remegős volt,
ám sokkal tisztább, kivehetőbb, mint bármelyik eddigi. Ő kért bocsánatot egy
olyan dologért, amit soha nem követett el.
Óvatos, de gyötrelmes mozdulatokkal halmozta egy kupacba az össze földön
található apró, megviselt darabkát, majd egy kosárba szedte őket és csak nézett
előre, míg a Nap első sugarai meg nem világították őt magát, miután nagy
nehezen átcsusszantak a hajnali szellő játéka közben a függönyök résein.
Hangosan sírva ölelte testéhez az utolsó szavakat tartalmazó, meggyötört,
ezúttal saját könnyitől elmosódó lapot, majd egy kínzó sóhajt követően,
széttépte azt. Mert reménykedett abban, élete szerelme is ezt akarta tenni,
a többi után küldeni, mintha sosem lett volna, egyszerűen csak ideje nem volt
rá.