Elmerengve bámultam kifelé a szobám ablakán. A tizenegy órás takarodó már rég elmúlt, én mégis a gyönyörű, ugyanakkor üres asztalom tetején kuporogtam, hogy minél jobb rálátásom legyen az udvarra. A holdfénynek hála igencsak könnyű volt minden aprócska mozgást kivenni; például azt, ahogy egy lány és egy fiú végigsunnyogott a kollégium felé vezető úton, vagy azt, amikor Wu Yifan somolyogva utánuk nézett. Semmi szokatlan, csak még egy ember, aki tök fura.
Távol akartam magam tartani az egésztől, ám képtelen voltam. A délutáni órák alatt végig az ebédlőben történtek jártak az agyamban és az, hogy Jonginon kívül más nem bukkant fel a termünkbe, nem segített. Folyton azon töprengtem, vajon milyen kapcsolat van a díszes társaság tagjai között - a nyilvánvaló képességeket leszámítva -, illetve azon, hogy mit fognak csinálni a találkozó alatt. Vagyis, hogy miről beszélgetnek majd.
Nem lett kimondva nyíltan, hogy ma folytatják le kis találkájukat, azonban a sürgető hangnemek arról árulkodtak, nem húzzák sokáig a dolgot. Azt nem hittem volna, hogy bár Jongin nem volt ott az ebédnél, kihagynák és mivel ő végig jelen volt, valamint rajta tartottam szemeimet, így úgy sejtettem, nem napközben intézik, hanem este, vagy inkább éjjel. Igen, úgy követtem Jongint, mint holmi magánnyomozó és nem is vagyok rá büszke, de más lehetőségem nem volt.
Pillantásom a helyiség két másik lakójára tévedt, azután vigyázva megmozdultam, hogy elgémberedett lábaimmal kezdjek valamit, viszont testem lebuktatott. Térdem hangosan reccsent meg, a markomban féltve őrzött papírok fülsértően rezzentek meg, miközben pozíciót változtattam. Ijedten mértem végig mindkét kupacot, ám azok mozdulatlanok maradtak, ami igazából még nagyobb aggodalomra adott okot. Kizárt, hogy minimum Jin ne ébredt volna fel. Már ha egyáltalán elaludt, ismerve alvási szokásait.
Igyekeztem csöndesen letenni a szüleimtől szóló mappát a fára, majd egy nem túl biztonságos kihajolás után, elrejtettem azt az egyik fiókban. Annak ellenére, hogy miattuk döntöttem úgy, hogy ide fogok járni, nem foglalkoztam velük. Persze nincs egy hete se, hogy beiratkoztam és valljuk be, olyan szituációkba kerültem itt, hogy csoda, még itt vagyok, de tényleg szerettem volna mindent kideríteni róluk, arról, hogy mi is történt tizenhat évvel ezelőtt. Vagy legalább egy képet találni valahol édesanyámról.
Óvatosan mustráltam végig a két fekhelyet, aztán újfent a nyílászáró felé fordultam, s megtámaszkodtam a párkányon. A kicsiny résen át egy fuvallat meglibbentette a hajam, azonban nem törődtem vele, még közelebb hajoltam az üveghez. A fiúk nem szóltak egy szót sem, amiért kinyitottam az ablakot, bár a yutás incidens óta levegőnek néztek. Megérdemlem.
Összevontam szemöldökömet, amint íriszeim észrevettek egy magas alakot, azt követően pedig egy alacsonyabb, bottal közlekedő illetőt. Chanyeol és Baekhyun. Elmém rögtön kapcsolt, testem magától mozdult és egy fél pillanattal később már a talpamon álltam, menetkészen. Egy egészen rövid időre, komolyan csak néhány tized másodpercre, úgy voltam vele, nem megyek, nem érdekel, de az… Hazugság lett volna.
- Remélem, jól meggondoltad - összerándultam a hátam mögött felhangzó halk szavak hallatán, noha erre számítanom kellett volna. Nagyot nyelve pillantottam át vállam fölött a takaróba bugyolált, kócos srácra, majd lesandítottam az ágya szélén ülő Yutára. Bőven elég fény volt a szobában a hold miatt ahhoz, hogy lássam a két nyugtalan szempárt. Mindennek ellenére továbbra is aggódnak értem. Ezt nem érdemlem meg.
Egyetlen szó nélkül sétáltam ki az ajtón és siettem végig először a folyosón, utána az épület előterén. Kint már visszafogtam lépteimet; próbáltam nesztelenül elosonni a káprázatos kertek mellett, azután a kollégium falához simulva kíséreltem meg rejtve maradni. Fekete szemeimet egy hangyányi időre se vettem le a távolban baktató párosról, talán nem ártott volna, mert egyszer-kétszer majdnem hasra estem. Tipikus…
Idegesen kulcsoltam össze magam előtt karjaimat, mikor egy nagyobb széllökés söpört végig az udvaron. Csupán csak egy fehér ing voltam rajtam, valamint egyennadrágom, ami utólag belegondolva, nem volt éppen bölcs döntés, ám a takarodókor a takaró alól kikandikáló világos felső könnyebben átment a rostán.
Feszülten kémleltem körbe, közben próbáltam félelmemet minél inkább elnyomni magamban. A két fiú az erdő felé haladt, ráadásul elég határozottan, így kétségem sem volt afelől, nem a szélén fognak megállni. És ez engem rendesen aggasztott. Nem jó emlékeim voltak róla és nem vágytam megint bemenni oda. Mondjuk, semmiről sincs jó emlékem, szóval, ha így nézzük, döbbenet, hogy bárhova is beteszem még itt a lábam.
Rettegve haraptam alsó ajkamba, aztán egy hatalmas sóhaj után, bevetettem magam én is a rengeteg sűrűjébe. Esetlenül kerülgettem a gallyakat, kiálló gyökereket, illetve nagyon figyeltem arra, hogy tompítsam a zajokat, ugyanis itt, a némaságban könnyen meghallhatott bármelyikük. Igazából én se hallottam semmit egy kis recsegésen, ropogáson kívül. Nem tudom, hogy emiatt félnem kéne, vagy sem.
Rendkívül sokáig gyalogoltak és bevallom, egy idő után nem csak időérzékem veszett el, hanem a tér is. Minden végeláthatatlannal tűnt; a töméntelen lombkora nélküli fa, a homály. Miért nem ér el ide is a hold fénye? Az avar teljesen összefolyt előttem és úgy éreztem, hömpölyög, akár egy folyó. Múltkor is biztos voltam benne, hogy ezzel az erdővel valami nincs rendben, de a mostani tudásommal már ezer százalék. Tuti valamelyiknek földes képessége van és szórakozik vele.
Zihálva támaszkodtam neki az egyik törzsnek és igyekeztem kivenni Chanyeol és Baekhyun alakját, azonban borzasztóan nehezen ment. Alig bírtam fókuszálni és az sem segített, hogy mindkettőn fekete ruha volt. Ami amúgy érthető, persze, mégis…
Lehunytam egy pillanatra íriszeimet, majd egy elhaló nyögés után, ismételten megindultam. Elmondhatatlanul reménykedtem abban, most már nincs sok hátra a célig, mert rosszul voltam a gondolattól is, hogy esetleg még beljebb kell hatolni a sötétségbe. Ruháim, s cipőim megsínylették az eddig megtett utat, bár valószínűleg inkább azt kéne mondanom, az elmém. Úgy érzem, mindjárt széthullok.
Lihegve zuhantam térdre egy nagyobb szikla mögött, miután érzékeltem a világosságot, aztán nem sokkal később megütötték füleimet a hangok is. Letöröltem a homlokomon csorgó izzadtságcseppeket, közben vettem pár mély levegőt, hogy megnyugtassam háborgó lelkem, végül ügyelve rá, takarásban maradjak, kilestem rejtekhelyem mögül. Valamiért úgy érzem, meg fogom még bánni ezt a kirándulást…
Tekintetem villámgyorsan siklott egyik egyénről a másikra, hogy felmérjem, kik is vannak itt. Chanyeol gyengéden ültette le vak barátját az egyik óriási kőtömbre, Sehun mellé. Kicsivel arrébb Minseok elmélyültem meredt tenyerére, amiben egy jókora jégdarab pihent. Csodás… Amilyen szerencsém van, ha észrevesznek, ezt holtbiztos a mellkasomba kapom…
Két-három méterrel távolabb Jongin és az általam még nem sokszor látott, illetve névről nem ismert kínai srác diskurált. Semmi lényegesről, amennyit ki tudtam venni a viharos széltől. Talán az iskoláról beszélgettek.
Ahogy pillantásom a tisztás túlsó részére tévedt, megláttam a hiányzó két személyt is, ám bár ne így lett volna. Szívem kínzóan dobbant; Joonmyun Yixing füléhez hajolt, súgott neki néhány szót, mire amaz visszafogottan felkuncogott, azt követően pedig az idősebb finoman végigsimított megmentőm karján és az ezúttal nem húzódott el az érintéstől. Lehet inkább visszamegyek. Ennek semmilyen folytatását nem akarom látni.
- Joonmyun! - fejem azonnal az erőteljes bariton irányába kaptam. Minseok várakozóan fürkészte osztálytársát, gondolom, szerette volna, ha már elkezdik a dolgot. Kicsit sem volt hátborzongató, hogy ujjai között pörgette a jégcsapot. Kicsit sem. Komolyan.
- Igen, szóval… - amint elfordult Yixingtől, ismét felvette azt a vezetői arcot, amit az ebédlőben is láttam rajta és közelebb sétált a többiekhez, nyomában Yixinggel. - Több témáról is beszélnünk kéne, de azt hiszem, a legfontosabb most… Öhm… A matektanár. Baekhyun, nem mondott neked semmit? - Az említett felállt a szikláról, mindeközben hevesen rázta a fejét, továbbá mondott is valamit, viszont azt sajnos nem értettem.
- Sehun, kérlek, lecsillapítanád? - felvontam szemöldököm a különös kérés hallatán, aztán kis híján seggre ültem, amikor leesett. A fiú rezzenéstelen ábrázattal egyenesedett fel, majd miután lezárta pilláit, suhintott egyet és… Csönd lett. Súlyos csönd. Fülemben hallottam a testemet éltető szerv sebes dobogását, nem mertem megmozdulni, mert rettegtem attól, esetleg elárulom magam. Eddig is sejtettem, hogy levegős képessége van, de így átélve…
- Köszönöm. Tehát nem akart semmit. Érdekes… - Joonmyun összekulcsolta hátul a kezeit és lassan sétált körbe-körbe.
Az egész tényleg úgy nézett ki, mint ha a gyülekezőhelyük lett volna. Jócskán bent volt az erdőben és őszintén szólva, abban sem voltam biztos, ez még az Akadémia területéhez tartozik. Egy viszonylag kisebb, a jelenlegi idő miatt eléggé kopár mező terült el előttem, a szélein kidőlt fákkal, illetve gigászi kövekkel. A közepén igencsak ki volt járva a fű, én már csak földet láttam ott, így úgy sejtettem, aránylag sokat járhattak ide. Szeretném megjegyezni, még mindig szektának tűnnek.
- Nagyon nem tetszik nekem a szaga - motyogta alig hallhatóan Sehun. Megijedtem gondterhelt, valamint aggódó hangjától, hiszen ez nem volt rá jellemző. A fiatal szavaitól brutálisan depresszív lett a hangulat a társaság tagjai között, mindegyikük csak bámult maga elé, mintha valóban nem tudnának ezzel mit kezdeni. Most ez komoly? Ennyit számít, hogy a srác… Szaglászik? Elismerem, rémisztő volt hallani, de azért ennyire nem lehet rossz.
- Senkinek sem, másra sem gondolunk, mióta mondtad - szólalt meg hasonló hangerővel végre Yixing is. - Ahogy az sincs rendben, hogy… Itt van. Lehetetlen - a sötétben szinte világított arca, olyan sápadt volt. Remegő kezeit nadrágja zsebébe rejtette, s közben Joonmyunra pillantott, amitől újfent összeszorult ketyegőm. Biztos… Van valami közöttük. Talán legelőször csak éppen… Mosolyszünet volt.
- Nem inkább örülnünk kéne neki? - Baekhyun baritonja váratlanul hangzott fel, s némiképp indulatosan is csengett. Érdeklődve és izgatottan csúsztam kicsit kijjebb rejtekemből, szörnyen kíváncsi voltam, mi történik most. Meglepő a két véglet.
- Ennél a helyzetnél még egy foghúzás is jobb - morogta Chanyeol, mire barátja rávágott a combjára, s utána felé fordult. Elkerekedtek szemeim, amint megláttam a napszemüveg mögött világító két íriszt. Azt hiszem, Baekhyun ideges.
- Nincs erre szükség - suttogta halkan Yixing, majd fájdalmasan lehunyta egy lélegzetvételnyi időre gyönyörű szempárját, hogy aztán folytassa.
A világom megbillent további szavaitól, úgy éreztem, nem kapok levegőt, nem látok, s nem hallok. Érzékeltem, hogy a hátam a sivár földnek ütközik, a következő másodpercben pedig már észleltem is mindenhol az energiákat. Tekintetem előtt pattogtak a szikrák, tenyereim alatt a talaj fokozatosan egyre nagyobb részen égett, végül egy irdatlan erejű villám szelte ketté az eget. Félek. Nem. Rettegek. Képtelenség.
- Meghalt. Mind tudjuk, hogy meghalt tavasszal.