Alea iacta est [SeXing] 6. Fejezet

6. Fejezet

Kellemes, lágy szellő fújdogált a népes városban, a perzselő hőségnek sikerült búcsút inteni pár napra, már ha igazat nyilatkoztak az időjárás-jelentésben. Bár a júliusra nem volt jellemző a szeszélyesség, azonban meglepően gyakran tombolt vihar, vagy éppenséggel kánikula.

Sehun tekintete lassan siklott arrébb az ablaktól, amin át az elmúlt tizenöt percen keresztül vizslatta a rengeteg rohanó ember alakját, hogy a kicsinyke, otthonos étteremre függessze barna szemeit. Alsó ajkát harapdálva figyelte az egyik pincért, amint ide-oda loholt, utána a nem messze állóra tévedt pillantása. Maga sem tudta, miért, s hogyan kötött itt ki vele, egyszerűen csupán megtörtént. Zhang Yixingnek képtelenség volt nemet mondani.

Óvatos volt, nem csinált semmit se, sőt nem is tette szóvá, mit szeretne, de nem is volt rá szükség, látszódott rajta. Íriszei szenvedélyesen villantak meg akárhányszor csak összenéztek és Sehun nem volt hülye. Nem beszéltek róla, hogy összeülnek; a férfi pont akkor lépett ki Sehun édesapja vállalatának ajtaján, mikor az bemenni készült, végül megvárta kint. És most itt voltak. Ez már nem lehetett véletlen.

Elmerengve bámulta, ahogy szép komótosan közelebb sétált, aztán letett elé egy tányért, rajta egy látványosan is túlontúl édes süteménnyel, illetve egy pohár hideg italt is precízen mellé helyezett. A fiatalabb nem értette, miért nem a felszolgáló hozta ki és rá akart kérdezni, ám nem jött ki hang a torkán. Ha kérdezett is volna valamit, az nem ez lett volna.

Sehun zavartan simított végig hétköznapi, ugyanakkor azért az egyik szebb nadrágján, majd a térdein megpihentetve tagjait, szemlélte az előtte ülőt. Yixing elgondolkozva iszogatta jeges teáját, ugyanúgy a kinti tájat mustrálva, akárcsak ő maga is tette nemrég. Profilja tündöklően ragyogott a Napnak hála, hiszen az továbbra is sütött annak ellenére, hogy jóval hűvösebb volt, mint eddig.

Elpirulva sandított félre, mikor a fényességnek köszönhetően az aranybarnán világító szempár végigpásztázta, viszont sokáig nem bírta megállni, hogy ne viszonozza a pillantást. A két sötét tekintet elveszett egymásban és Sehunt abban a lélegzetvételnyi időben nagyon nem érdekelte, hogy mi zajlott le ott, Edinburgh szélének félreeső utcáján, csak élvezni szerette volna a megadatott pillanatot.

Ujjai vigyázva siklottak végig a tányér peremén, nehogy megvágja magát akár véletlenül is, azután enni kezdett, ugyan a szemkontaktust nem szakította meg. Sosem nézett rá még senki sem úgy, ahogy jelenleg ő. Kellemes borzongás futott végig egész testén valahányszor az idősebb pislogott egyet, majd ismét kinyitva pilláit, újra összekapcsolta íriszeiket.

- Mondd csak, Sehun, hiszel abban, hogy mindenkinek létezik egy lelki társa valahol a világban? - a kérdés hirtelen, illetve halkan érkezett egy jóleső hűs fuvallattal együtt a hűtött innivalónak hála. Yixing hangjából tisztán kivehető volt, mennyire is kíváncsi a magasabbik reakciójára és Sehun nem is váratta sokáig, ugyanis önkéntelenül is, de kicsúszott ajkain válasza.

- Nem - és valóban így is gondolta. Egy lelki társnak tökéletesnek kell lennie mindenben, s ilyen személy nem létezett a világon. Ráadásul szent meggyőződése volt arról, hogy saját választás, ki mellett éljük le a maradék hátralévő időnket, nem holmi… Felsőbb hatalom döntése. Bár az előtte lévő nagyon közel volt a tökéletes szó jelentéséhez Sehun szótárában.

A kínai fénytől csillogó szemei kissé elsötétültek a csöndes, gyors, valamint határozott felelettől, aztán egy nagy sóhajjal hátradőlt székében és újfent a kinti tájra fordította figyelmét. Hosszasan ült szótlanul, végül a Nap is lebukott a látóhatáron, s csak akkor nyílt a szája, hogy megossza vele véleményét.

- Szerintem… Létezik, de… Csak a kiváltságosoknak jut ilyen lehetőség - suttogta elhalóan, közben óvatosan arrébb tolta poharát az asztalon. Sehun szíve fájdalmasan dobbant mellkasában, amint meghallotta, milyen megtört is a másik, mire gondolkodás nélkül előrebillent és végigsimított a fán felejtett hófehér, fagyos kézfejen. Ismerős érzés hasított belé, már megint, s akaratlanul is, de azon nyomban visszarántotta kezét, amit persze Yixing sem mulasztott el észrevenni.

A fiatalabb némán pattant fel, s iramodott el a mosdók irányába, szüksége volt pár percre, hogy tisztázzon magában néhány dolgot. Sápadtan pillantott tükörképére, miközben igyekezett nem foglalkozni azzal a ténnyel, mennyire szerette volna, ha azok a vékony zongoraujjak az ő bőrét érintették volna, s nem fordítva. Lehunyt pilláin át látta maga előtt éjszakái mámorító pillanatait és valahányszor próbált rájönni, miért fantáziál ilyesmiket egy ismeretlen férfiról, képtelen volt.

- Ugye te is érezted? - súgta fülébe egy hihetetlenül csábító mély bariton, majd mielőtt reagálhatott volna, a hűsítő csempéhez lökték. Lihegve bámult a vágytól izzó sötét íriszekbe és bár többször is elismételte elméjében, nem fogadja ezt a fajta közeledést, nem bírt ellenállni. A döntés megszületett. Hogy jó volt-e, vagy sem, azt az idő dönti el.

Alea iacta est [SeXing] 5. Fejezet

Sziasztok ^^ Bocsi, hogy így eltűntem év végére/év elejére, de beteg lettem, aztán eléggé vívódtam magamban, hogy akarok-e írni még, vagy sem. Magam sem hittem volna, hogy végül ennek a rövid kis minific-nek fogok folytatást hozni, holott emlegettem már, hogy folytattam. Nagyon nem arra haladt a történt, mint szerettem volna, de befejeztem. Ismerem már magam és tudom, hogy elég lenne egy alvás, hogy meggondoljam magam, szóval itt van az új rész, mielőtt még újra félreteszem. És bámulom, ahogy eddig mindig és aggódok, hogy mi legyen. Kellemes olvasást hozzá ^^

(Elég gáz, így két és fél hónap után, de remélem, jól teltek az ünnepek ^^)

5. Fejezet

Hangosan üvöltött Szöul egyik legjobb szórakozóhelyén a mai slágerek leghíresebb dala, a tömeg egyszerre mozdult a zenével, miközben igyekezett túlkiabálni azt. Szörnyű volt hallani a próbálkozásokat, a társaság háromnegyedének nulla hangja volt, a táncnak imitált akármit pedig látni nem volt kellemes. Legalábbis Sehunnak biztosan.

Az egyetemista egykedvűen csúsztatta arrébb a pulton kis felespoharát, majd egy mély levegő után lehúzta tartalmát. A kesernyés íz kellemetlenül marta végig nyelőcsövét, leérve viszont igencsak ellazító hatása volt az amúgy is megviselt idegei számára. Egy ideje nem aludt egy szemhunyásnyit se. Úgy általánosságban véve meg sehogy sem.

Az elgázoláskor tapasztalt undorító szagot felváltotta egy semmihez sem fogható, édeskés, ugyanakkor férfias parfüm illata, amely körbelengte a náluk járt alakot és a teljes lakás abban úszott hosszú-hosszú ideig. Emellé társult egy vadító külső, sebektől mentesen, így a férfi még tökéletesebb lett a szemében. Tisztában volt vele, ilyen nincs, de ha rágondolt, máshogy nem tudta körülírni azt, amit érzett.

A következő pillanatban felrémlett előtte a temetői jelenet, s úgy érezte, tudata lassacskán széthullik. Álmok gyötörték, olyanok, amiket sosem, semmilyen körülmények között nem mert volna bevallani. Senkinek sem. A bőre égett, ahol érintették, szíve hol meg akart szakadni, hol a sóvárgás maradt csupán. Színtiszta, s ormótlan vágy. És apránként már abban sem volt biztos, mi a valóság.

Egész testében megfeszült, ugyanis egy kíváncsiskodó kezet vélt felfedezni vállán, derekán, aztán csípőjén. Zavartan pillantott az ismeretlen illetőre és majdnem rosszul lett, mivel az még közelebb hajolt hozzá. Gyomorforgató bűz csapta meg orrát és öklendezni kezdett, közben azon töprengett, ebből a szituációból mégis hogyan fog kiszabadulni, ám végül kiderült, szükség sem volt rá, hogy aggódjon.

- Kurva gyorsan leveszed a kezed a fiúról vagy itt helyben kettétöröm - a fagyos bariton közvetlenül Sehun háta mögül érkezett. Kissé eldőlt ültében és máris egy kemény mellkas nyomódott neki. A koreai utoljára effajta nyugodtságot, illetve védelmet akkor élt át, mikor édesanyja ölelte magához gyerekkorában.

A részeg csávót láthatóan nagyon nem érdekelte a határozott felszólítás, mert vigyorogva veselkedett neki, hogy megint Sehunhoz nyúljon, azonban ezt a hirtelen jött megmentő nem tolerálta. Villámgyorsan markolt rá a ragacsos ujjakra, azután egy fürge mozdulattal kicsavarta a meglepett pasas tagját, mire az reccsent egyet.

- Ne merészelj még egyszer hozzáérni! - sziszegte szinte hangtalanul, ezúttal már inkább dühösen, mintsem higgadtan. A gyönyörű, sötét szempár élesen villant meg a tompa fények játékában, gyilkos undorral keverve. 

Sehun döbbenten nézte, ahogy a fickót maga előtt lökdösve megindult a kijárat felé és csakhamar el is tűntek mindketten a barna íriszei elől. Nem mintha lett volna lehetősége bárkinek is szóvá tenni, hogy mi történt, mindazonáltal egyszerűen nem jutott eszébe egy épkézláb mondat sem. Hihetetlennek tartotta édesapja üzlettársának felbukkanását, pont itt, hiszen ez egy fiatalok által látogatott hely volt. Na persze, nem látszódott jóval idősebbnek a másik, de… Véletlen lenne?

Óvatosan csusszant le a bárszékről, majd a mosdók irányába próbálkozott utat vágni a sokaságban, bár nem ment könnyedén. Fullasztó volt a rengeteg ember és, noha piáért is milliónyian álltak sorba a pultnál, valahogy ott nem volt ilyen irritáló a légkör. Esetlenül lépkedett ide-oda, s már azt hitte, sosem ér a helyiséghez, aztán csak sikerült neki, csakhogy ott is sokan voltak, neki meg nem volt ereje várni. Végül úgy döntött, ő is a kijárat felé veszi az útját, jóllehet ismét arrébb tolni annyi verejtékező, gusztustalanul vonagló nőt, valamint férfit nem akart, viszont mivel máshogy nem juthatott ki, muszáj volt.

Kényelmetlenül érezte magát, mikor egy-egy test az övéhez simult, gyomra felkavarodott akárhányszor megcsapta orrát egy, az előző pasiéhoz kísértetiesen hasonlító szag és kész volt összeesni ott, a klub közepén, ám akkor két erős kar kulcsolódott derekára. Erőtlenül feszült az edzett vállaknak, hogy ellökje az ismeretlent, mielőtt még ki tudja, mit tesz vele, de végre felismerte azt a jellegzetes illatot, és jóleső biztonságérzettel tűrte, hogy kivigyék az épület elé.

Hunyorogva fürkészte a város fényei által megvilágított markáns arcot és bár elméjében keringett jó pár kérdés azzal a bizonyos estével kapcsolatban, a temetővel kapcsolatban, vagy úgy igazából bármivel kapcsolatban, ami hozzá fűződött, mást sem tett, mint figyelte a tőle néhány lépésre álló alakot.

Vonzó volt, ugyan talpig feketében volt, akárcsak akkor, amikor apjánál járt. Természetesen ezúttal nem milliókat érő öltöny feszített rajta, sokkal lazábban festett, ennek ellenére egy hangyányit sem vesztett megjelenéséből; az éjszínű nadrág remekül passzolt lábaira, a zakó kihangsúlyozta izmos vállait, karjait, felsője pedig mellkasát. Sehun cikinek találta magát mellette egyszerű, itt-ott lyukas, világos  gatyájában, fehér, bandamintás pólójában és szürke farmerkabátjában. Ennél lehetnének még ellentétesebbek?

- Jól vagy, Sehun? - tudakolta csöndesen, miközben többször is végigmérte, alighanem valami sebet keresve bőrén, majd közelebb lépett hozzá és gyengéden hátára simított.

- Huszonhárom éves vagyok. Már nem vagyok holmi kisfiú - halk nevetés csúszott ki az előtte lévő ajkain, amint elhagyta Sehun száját ez a mondat és nem is értette, hogy miért ez foglalkoztatta az elmúlt időből leginkább.

- Elnézést, igazad van. Kész férfi vagy már. Emlékszel rám? Zhang Yixing - nyújtott kezet egy elbűvölő mosoly kíséretében a csupa kérdőjelet rejtő személy. Zhang Yixing? Mint a… Síron?