Hazug gyönyörűség [LayChen]

Sziasztok :) Meglepődtem még saját magamon is, nem hittem volna, hogy még ebben az évben hozok bármit is, főleg nem tök betegen, s ily korán, de egy utolsó löket hatására csak megírtam kb fél-háromegyed év után ezt a kis történetet. A megjegyzés résznél már regéltem egyet, nem tudom, miért ott, úgyhogy itt nem fogok, csak annyit mondok, kellemes olvasást hozzá ^^ És Boldog Új Évet Nektek ^^

Cím: Hazug gyönyörűség

Páros: LayChen

Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: idézethez írt szösszenet lett végül, bár nem annak készült. Egyébként konkrétan Jongdae régen sűrűn hordott gyűrűi, illetve Yixing - Goodbye Christmas száma, továbbá távolléte, majd találkozása CBX-szel ihlette a történetet. Amúgy meg valahol a Sors, dögölj meg! és a Vihar után szivárvány laychenmentes ideje alatt született maga az elképzelés, ám a megvalósítás csak most jött össze kisebb-nagyobb behatásokkal.

“Az összes hazugság közül, amit hallottam, a Szeretlek volt a kedvencem.”

Elgondolkozva szemléltem a lomhán hulló, gyönyörűséges hópelyhek hadát, ahogy komótosan keresztülsétáltam az üres parkon. Cipőim alatt halkan roppant az érintetlen téli csoda, még senki sem járt erre, bár az ünnepek alatt ez nem meglepő, mindenki a szeretteivel volt. Akkor Én mit kerestem itt?

Kesztyűbe bújtatott kezeim óvatosan kulcsolódtak az évszak által mesebeli képet mutató tó körüli kerítés hideg fémére, s elmerengve körbekémleltem a festői tájat. A távolban végeláthatatlan ködbe burkolózott a belváros; magas felhőkarcolói, tágas plázái, óriási hoteljei egy idő után eltűntek a fehér fátyol mögött. Ott vagy valamelyikben Te is, igaz?

Mutatóujjam finoman siklott végig a hűvös felületen, szemeim lassított felvételben követték, ahogy az apró, megdermedt cseppecskék egymásután aláhullottak a mélybe. Sötét, koszos bakancsom miatt egy pillanat alatt mocskosak lettek, majd szertefoszlottak, s beszennyezték a környező területet is. Ennyi volt.

Lábbelim sarka csöndesen koppant egy jéggé fagyott tócsa felszínén, amikor elfordultam, hogy újfent útra kelljek. Íriszeim vontatottan kísérték végig a hajszálvékony repedések gyors szétszéledését, ugyan nem sokáig figyeltem őket. Kezeim elmerültek zsebeim rejtekében, tenyeremnek nyomódott féltve őrzött, az életemnél is többet jelentő tárgy kicsiny doboza. Tárgyak. Kettő volt benne.

Látásom elhomályosult a könnyektől, ahogy felrémlett előttem a zavartan, félősen vizslató, ugyanakkor az izgatottságtól káprázatosan csillogó, barna szempár, mikor vigyázva az ujjaim közé ejtette a kis ládikát. Emlékszem szívem heves dobogására, amikor puhán végigsimított arcomon és szinte hangtalanul azt mondta; egyszer tényleg, igazán együtt leszünk.

Mellkasom szörnyen szúrni kezdett a bal oldalamon, ahogy felderengett gyengéd, ám mérhetetlenül szenvedélyes csókja; érintése nyakamon, derekamon, csípőmön, combjaimon. Még mindig hallom fülemben halk suttogását; visszajön, újra velük lesz. Velem lesz. Az összes hazugság közül, amit hallottam, a szeretlek volt a kedvencem.

A némaságban fülsértően reccsent az aprócska ékszertároló, mikor kinyitottam, egy eltévedt könnycsepp zuhant rá, majd tűnt el. Az ezüst gyűrűk varázslatosan csillantak meg a nehézkesen utat törő napsugarak fényében, lenyűgöző látvány volt a szűz hóval a háttérben, mégis… Úgy fáj a szívem. Hogy mondhattál le Rólunk?

Remegő lábakkal léptem ki a parkból a való világba, noha másra sem vágytam, mint ott maradni és csak nézni a messzeséget. Szorított az idő. Most vagy soha. Ha nem teszem meg most, később biztos, hogy nem leszek már rá képes.

Szívembe ismételten gyötrelmes kín nyilallt; halványan felsejlett előttem, mikor a karcsú zongoraujjakon hordott gyűrű elsőként egy madzagra, s az érzékeny, szemet hívogató, gyönyörű ívű nyak köré került, aztán egyfajta ígéretként az én másik kezemre, végül pedig vissza oda, ahonnan az egész indult, a dobozba. Azt mondtad, amikor újra találkozunk, visszaveszed. Hogy csak megőrzöm Neked.

Kellemes csengőszó hasította ketté a csöndet, amint finoman belöktem az elragadó, bűbájos bolt törtfehér ajtaját. Sután csoszogtam egyre beljebb, tekintetem félénken mérte végig többször is a megannyi ékszertől pompázó polcok sokaságát, majd óvatosan a pultra csúsztattam reszkető markom tartalmát. Sosem akartad vissza, igaz?

Fájdalomtól kövér sós csepp száguldott végig arcom jobb oldalán, hogy aztán bepiszkítsa a makulátlan üvegfedél tetejét. Hazudtál, mikor azt suttogtad, ismét Rajtad fog virítani, csak várjak még egy kicsit, ugye? Becsaptál. Darabokra hullva pillantottam félre, majd ujjaim önkéntelenül is, de az apró láda köré kulcsolódtak. Megőrzöm még Neked, hát ha egyszer… Talán… Visszajössz hozzám.

Vihar után szivárvány [LayChen] 15. Fejezet

Sziasztok :) Először is, mindenkinek Kellemes ünnepeket kívánok, másodszor pedig Boldog Új Évet, ha addig nem adnék jelet magamról ^^ Terveim között szerepelt, hogy hamarabb hozom a részt, de mivel dolgozom, nem volt úgy rá időm, mint szerettem volna, illetve az ünnepek alatt szinte csak családdal voltam, ráadásul még beteg is lettem, úgyhogy eléggé háttérbe szorult az új részt, de most itt vagyok vele. Remélem, vártátok már, s tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

15. Fejezet

Az Akadémia ebédlőjének nem kicsi volt az alapzaja, mégsem jutott el sok minden a tudatomig. Értetlenül meredtem előre sértetlen tenyeremre, csak úgy, mint az elmúlt két-három órában is tettem. Képtelenségnek tartottam az egészet, kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat és bár rettegnem kellett volna, valahogy nem éreztem úgy, hogy legszívesebben kifutnék a világból, ugyanakkor szívem szokatlanul gyorsan, illetve hevesen vert. Miért rémlett fel előttem megmentőm kedves, ám szomorú mosolya folyamatosan?

Összeszorítottam kezemet, ölembe rejtettem, közben óvatosan körbepillantottam hatalmas helyiségben, szinte mindenki jókedvűen falatozott, s beszélgetett barátaival. Aztán itt voltam én. Csöndesen meghúzódva ültem egy félreeső asztalnál és igyekeztem láthatatlanná válni. Lelki szemeim előtt láttam Jongin szakadatlan próbálkozásait arra, hogy kiszúrjon velem, nemcsak a szünetekben, hanem magukon az órákon is.

Hamar elérte nálam, hogy rá se hederítsek, nem vettem fel egyik gyerekes hülyeségét sem, nem érdekelt. Fáradt voltam én az ilyesmihez és volt jobb dolgom is, továbbá más jobban izgatott. Tudni akartam, mi történt velem. Pontosabban mondva; mi történik éppen velem. Semmit nem értettem.

- Egyél! - váratlanul vágódott le egy tálca étel Jin jóvoltából elém, majd a következő ő maga volt. Döbbenten néztem magas alakjára, elképzelni sem tudtam, miért telepedett le pont hozzám, mikor eddig úgy tűnt, a háta közepére se kívánt. Széles vállain megfeszült a szürke zakó, ahogy kissé előrébb dőlt, majd fel is tűrte azt, hogy kényelmesebben hozzáférjen a maga elé helyezett ebédhez. - Még mindig rossz rád nézni, szóval zabálj, kérlek. Kösz.

Kábán pislogtam a fekete hajúra, meglepett az utolsó két szava, még akkor is, ha ugyanúgy gúnytól és rosszindulattól csöpögött, mint minden, amit mondott eddig nekem. Automatikusan közelebb húztam magamhoz az egyik, igencsak megpakolt tányért, aztán csöndesen enni kezdtem. Azt hittem, nem kívánok semmit, ám alig kaptam be pár falatot, megjött az étvágyam, talán azért, mert rég - inkább sosem - volt lehetőségem olyan kaját elfogyasztani, ami jelenleg is előttem volt. Na, meg azt se tudom, mikor ettem utoljára…

Kellemes meghittség szállt meg, magam sem tudom, miért, ahogy kettősünkre gondoltam és bár volt valami fura az egészben, tekintve, mennyire nem voltunk egy hullámhosszon, jól esett közeledése. Ő volt az első, aki - még ha az asztal legtávolabbi részére is -, de hozzám ült.

Hangos nevetés csapta meg fülem, mire rögtön abba az irányba pillantottam és tekintetem rögtön megakadt Jisoo karcsú, nőies alkatán. Összehúzott szemöldökkel figyeltem az általam oly nagyon nem kedvelt egyének körében, elképzelni sem tudtam, mit keres közöttük. Legutóbb úgy tűnt, nem szívlelik egymást, most mégis jóízűen kacagott Chanyeollal.

Óriásit nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, majd fancsali arccal ledobtam a pálcikákat a tálcára, aztán még arrébb is löktem azt. Frusztráltan túrtam sötét tincseim közé; komolyan mondom, semmit nem értek… Próbáltam kiszűrni a hangokat, ahogy eddig is csináltam, ám nem bírtam, akaratlanul is arra felé koncentráltam, végül egy idő után már a szemeim is folyton arra felé tévedtek.

- A közelükbe se menj - nyakam ijesztően reccsent meg, ahogy Jin irányába rántottam fejemet, mikor meghallottam csöndes, ugyanakkor döbbenetesen aggódó hangját. Mélybarna íriszei egyenesen előre meredtek, a kinti őszies időt méregette egykedvűen, még akkor sem nézett félre, amikor bekapott egy-egy falatot. - Már mondtam neked, egyik rosszabb, mint a másik.

Hiába volt a figyelmeztetés, önkéntelenül történt, de ismételten a díszes bagázs felé lestem, s majdnem mindenkit fel is ismertem. Baekhyun, Chanyeol, Jongin. Meg a szőke kínai. Illetve még valaki. Óvatosan siklott végig pillantásom a kissé kusza fekete hajkoronán, majd a férfias arc minden vonásán. Túlságosan szembetűnő volt a többi között, vagyis… Inkább kitűnt közülük.

Váratlanul átsandított tenyerei rejtekében megbúvó bögréje fölött, és összekapcsolta tekintetét az enyémmel. Egy szemvillanásnyi idő alatt elvesztem a fagyos, sötét szempárban, azonban hamar felébredtem bódulatomból, hogy aztán egy másikba eshessek.

Totál elkábulva követtem végig a vastag, vörös ajkakon játszó könnyed, kedves kis mosoly egyre szélesebbé való változását, ahogy megmentőm komótosan besétált a látómezőmbe. Hosszú, vékony ujjain ügyesen egyensúlyozott egy tálcát, míg a másik kezével igyekezett lapozni egyet könyvében. Ötletem sem volt, miért nem akkor csinálta, mikor már ült, talán érdekes volt az olvasnivalója, ám... A csalódottság felülmúlta a kíváncsiságomat vele kapcsolatban. Hozzájuk ült le. Ahhoz a társasághoz.

- Miért… - mondandóm azonnal elhalt, nem bírtam egyszerre végig mondani azt, amit akartam, szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam. - Miért vagy itt? Azt hittem, nem kedvelsz. Sőt! Tudom, hogy nem kedvelsz - fájdalmas volt elszakítanom pillantásomat a másik asztalról, ám muszáj voltam, nem figyelhettem őket tovább, minden pillanat szörnyen kínzó volt. Tulajdonképpen miért is izgat?

A röhejes szituáció alatt most volt az első alkalom, hogy Jin nem az ablak túloldalán lévő világot fürkészte, hanem engem. Fénytelen íriszei szánalommal teltek meg, ahogy rám sandított, mire belsőmben harag gyúlt. Nem kell senki szánalma. Eddig is tökéletesen elvoltam a nyomorúságommal kettecskén.

Ingerülten álltam fel, felkaptam ütött-kopott táskámat a földről és sebes léptekkel megindultam az ebédlő kijárata felé, ám egy erős rántás megakadályozott. Tompa sajgás nyilallt vállamba, ahogy a fiú keze egy határozott mozdulattal maga felé fordított. Az eddig fakó, sajnálattal teli tekintet eltűnt, helyette egy igencsak komoly került a felszínre, illetve… Az inkább nyugtalankodó, mintsem ijedt szemek is köddé váltak, s rémülettel teltek meg.

- Nem… Nem te vagy az első. Gőzöm sincs, mi a franc baja van annak a bandának, de… Kérlek, Jongdae. Ne menj a közelükbe. És bármennyire is kedvesnek, vagy segítőkésznek, vagy akárminek is tűnnek, csak megtévesztés. Hallottam hírét annak, hogy már találkoztál velük és annak is, mi volt. Maradj távol tőlük.

Meghökkenve bámultam a gyorsan elsiető srác után, alig fejezte be az elképesztően rossz óment sugalló szavakat, elviharzott otthagyva totál értetlenül, s teljesen kétségbe esve. A szívembe érzett óriási rettegés az egész hely, illetve az emberek miatt csak még rosszabb lett, menekülni vágytam. Ismét. Egy pillanatra elhalványult a környezet előttem, azt hittem, összeesek ott, a helyiség félreeső kis sarkában, azonban egy hűvös tenyér észhez térített.

Kábán pillantottam a különös társaság egyetlen olyan tagjára, akit itt vettem észre először, miután valamennyire összeszedtem magam. A markáns vonások újra lekötötték a figyelmemet; túlontúl hibátlan arccsont, szép ívű szemöldök, igéző barna szemek. Miért néz ki az összes ennyire… Tökéletesnek? Képtelenség…

Zavartan nyikkantam egyet, amikor a felkaromon pihenő kezét minden előzmény nélkül egyszer csak kézfejemre kulcsolta, kissé megemelte azt, majd egy bögrét csúsztatott remegő ujjaim közé. Értetlenül mustráltam az alig egy decis kis csészét, óvatosan vizslattam a forró kávé által megjelenő gőz lassú táncát, aztán lopva a másikra tekintettem. Ez mégis mi a halál most?

- Szeretem a kávét. Bármilyen rossz napom is van, mindig feldob. Biztos nehéz lehet most neked. Évközben jöttél, ez sok bajjal járhat - Aha… Veletek jár a legjobban…

Vigyázva kémleltem a hideg, ugyanakkor láthatóan pusztán csak a jót akaró udvarias íriszeket, ám nem tudtam nem Jin szavaira gondolni. “Bármennyire is kedvesnek, vagy segítőkésznek, vagy akárminek is tűnnek, csak megtévesztés.” Persze igazából mindegy volt, mit mondott, minden hajszálam az égnek állt, hacsak ezekre gondoltam. Akkor se akarnék tőlük semmit se, ha nem létezne rajtuk kívül más ezen a bolygón.

Egy igen erőteljes mozdulattal nyomtam vissza az ő markába a kapott bögrét, majd a tálcámat megragadva elindultam újfent a kijárat felé, ám ezúttal sem jutottam tovább pár lépésnél. Fájdalmas nyögés hagyta el torkomat, ahogy a könyökömnél fogva magához rántott, kezem tartalma pedig a földön végezte. Idegesen haraptam alsó ajkamba; kész voltam minden eddig érzett idegességemet, s frusztrációmat erre a gyerekre zúdítani, és aztán nem kevés akadt csupán a mai napon, de nem tettem.

- Nem szeretem a forró kávét - szűrtem a fogaim között csöndesen, miközben megpróbáltam kiszabadítani fogva ejtett tagomat, azonban nem eresztett. Nem szerettem volna ismételten valami képtelen helyzetbe kerülni, de szinte biztos voltam benne, elkerülhetetlen a dolog. A sötét szemek egyre fagyosabban méregettek, mégsem kerített hatalmába a rettegés, hiába vártam, aztán… Azt hittem, meghalok. De tényleg.

Füleimben hallottam szívem heves dobogását, ám alig pár pillanatig tartott, szép fokozatosan egyre lassult a levegővételem tempójával együtt. Döbbenten bámultam az aprócska párafelhőket magam előtt, amik egyenletesen hagyták el számat, majd rémülten az előttem állóra pillantottam. Elmondhatatlanul féltem, szabadulni akartam, megvédeni magam, de képtelen voltam rá, amitől csak még jobban bepánikoltam.

A testemet éltető szerv egyre lomhábban vert, magával ragadott a dermesztő hideg és mikor már azt éreztem, nem bírom tovább, vége lett. Megrogyva, reszketve tekintettem fel az egyébként velem egymagas fiúra, s nem titkolt iszonnyal siklott végig rajta pillantásom. Nem… Hogy nem tudtam semmit se csinálni? Sosem vágytam még annyira édesanyámra, mint abban a néhány szemvillanásnyi pillanatban. Bármit megadtam volna azért, hogy magához öleljen, megvédjen. Akár a lelkemet is odaadtam volna.

Könny szökött szemeimbe, ismét nekiveselkedtem, hogy elhúzódjak az iszonyatos sráctól és ezúttal már készségesen engedte el karomat. Remegve öleltem magamhoz ijesztően hűvös tagomat, közben hátrébb léptem párat, bár nem igazán voltam képes arra, hogy talpon maradjak, csak a kevéske önbecsülésem tartott még öntudatomnál. Félelemmel telve mértem végig többször is, az emlékezetembe szerettem volna vésni minden porcikáját minél jobban, még egyszer a közelébe nem megyek. Egyiknek se.

- Így már csak jó lesz - vigyorgott rám hihetetlenül hátborzongatóan, majd az elgyengült ujjaim közé préselte az általa hozott kávés bögrét, aztán nagy lazán, zsebre dugott kezekkel kisétált az ebédlőből.

Szívem fájdalmasan dobbant meg mellkasomban, ahogy realizáltam, megmentőm most nem fog segíteni, rég nem volt más sehol sem, se ő, se a többi fura egyén. Nem. Nem mehetek az ő közelébe se. Biztos, hogy ő vele se oké semmi. De… Hangosan csattant markom tartalma a helyiség kövén, ahogy agyam végre feldolgozta az utolsó mondat jelentőségét, a csésze már nem volt forró többé. Jeges volt. Teljesen jéggé volt fagyva benne a folyadék.

Megfagyott nyár [TaeXing]

Sziasztok :) El se hiszem, hogy végre volt időm arra, hogy megírjam ezt a kis TaeXing szöszt, annyira régóta terveztem már, bőven még a ChanLay előtt, ám eddig nem jött ki úgy a lépés. Az OS címén is látszódik, hogy messze nem karácsonyi, de még csak nem is téli történt, hanem nyári. Ennyire rég akartam, khm. (nincs is karácsonyi hangulatom, ami azt illeti…) Rendesen meg is lepődtem, amikor tudatosult bennem, hogy az utolsó, ezzel a párossal írt kis irományom háromnegyed éve volt. Úgyhogy eljött az ideje :D Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá, véleménnyel meg dobjatok meg nyugodtan ^^

Cím: Megfagyott nyár

Páros: TaeXing

Szereplők: Kim Taewoo (Kasper) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, hangyányi szexuális utalások (tényleg minimális, kb nincs is)

Megjegyzés: Nem kapcsolódik szervesen a Könnyező tavasz című OS-hoz, megállja a helyét külön történetként is, azonban, ha valaki szeretné, veheti úgy, hogy ahhoz a számomra csak Évszakok-ciklusként emlegetett sorozathoz tartozik, viszont akkor az ELŐTT játszódik jóval.

A látóhatáron feltűnő narancsos napsugarak gyönyörű mintákat festettek a falra, ahogy finoman keresztülhatoltak a függöny virágos díszítésein, aztán elenyésztek egy kóbor felhő miatt, majd ismét felbukkantak. Lágyan libbent meg az anyag egy, a forróságot éppen hogy csak enyhítő kósza szellőnek hála a kora reggeli órákban, ám csupán pár pillanatig tartott a kellemes érzés; amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott.

Csöndes szuszogás töltötte be a kicsiny szoba minden szegletét, majd elhalt minden hang, amikor az egyik test óvatosan megmozdult. A bágyadtan kinyíló sötét íriszek komótosan kémlelték végig az álomszép motívumokat a világosságban, aztán a mellette fekvő karcsú alak felé irányította tekintetét.

A derékig csúszott szürke, néhol fehér csíkokkal tarkított egyszerű pléd, amit még sebtében kutatott ki az este az alacsonyabb számára, épp elrejtette a kíváncsi pillantások elől a vékony, ugyanakkor izmos lábakat, azonban az edzett hátat már nem. A nyári melegben halványan lebarnult bőr aprót rándult, mikor a fiatalabb gyengéden rásimított, közben a másik pillái is megrebbentek. A sűrű szempillák mögött megbúvó barna szemek kábán, illetve némileg ijedten pillantottak körbe a helyiségben, majd az ágyon ülőn állapodtak meg, hogy aztán megnyugodva záródjanak le újfent.

A magasabbik remegő kezekkel érintette meg újra a kínait, tenyere nyirkos lett a hirtelen a testén végigszáguldó érzések miatt, félt, hogy szerelme egy másodperc múlva köddé válik. Itt hagyja, mint mindig teszi. Ám úgy látszódott, ezúttal ez nincs így. Az idősebb száján egy káprázatos mosoly terült el, miközben lassan oldalra fordult, s felült.

A férfi hasán átsejlő kockák vonzották a tekintetét, de csak addig, amíg a csintalan takaró le nem vándorolt a csípőjéig, de aztán már az sem érdekelte kifejezetten. Az ébenhajú egyre közelebb hajolt hozzá, majd egy lágy, de kelőképpen szenvedélyes csókot hintett az ő kiszáradt és cserepes ajkaira. Mérhetetlen öröm költözött a szívébe, ám pillanatok alatt arcul csapta a rút, s fájó valóság.

A meztelen testet egy lélegzetvételnyi idő alatt borították be a ruhák, amit ő csak könnybe lábadt szemekkel és szótlanul figyelt. Miért nem mondott semmit sem? Az apró, sós cseppek egymás után hullottak a selymes ágynemű redőire, hogy egy festői képet alkossanak egy szerteszét ágazó folyóról, ugyan pusztán néhány másodpercig voltak felfedezhetők, hamar felszívódtak.

Hangosan csapódott be a halványra mázolt ajtó a kiviharzó alak mögött és akkor kibukott a környezet számára hangtalan, ám látványra kínkeserves zokogás. A gyötrelmes fájdalom első magjai már hónapokkal ezelőtt el lettek vetve, most pedig ki is csíráztak, hogy szép lassan behálózzák az időközben megkeményedett, fagyos szívet. Ez volt az utolsó.