Vihar után szivárvány [LayChen] 14. Fejezet

Sziasztok :) Kissé hosszúra nyúlt, de megjöttem a LayChen legújabb részével. Igyekszem, de sajnos nem hiszem, hogy ennél sűrűbben fogom tudni hozni őket. Remélem, volt, aki várta már ^^ Véleménynek örülnék, mert mostanában nem igen írtok, csak páran és kissé kezd elmenni a kedvem, úgyhogy bízom benne, megdobtok néhány szóval majd akár itt, akár a csoportban :3 Kellemes olvasást hozzá ^^

14. Fejezet

Ügyetlen mozdulatokkal igyekeztem kitárni a mosdó ajtaját, ám csak sokadik nekifutásra jártam sikerrel, a kezeim annyira remegtek, hogy alig bírtam lenyomni a kilincset. Mélyeket lélegezve estem neki a falnak a helyiségben, szemeim előtt összefolyt a világ, lábaim minden lépésem után megrogytak, elmondhatatlanul rosszul voltam. Orromban még mindig éreztem a förtelmes égett szagot, olyan volt, mintha követett volna, képtelen voltam szabadulni tőle.

Reszketve támaszkodtam a hófehér porcelánra, s el sem jutott az agyamig az a tény, fájnia kéne a tenyeremnek, csak azzal voltam elfoglalva, hogy mindjárt elhányom magam. Erőtlenül nyitottam meg a csapot, hogy némi vizet fröcsköljek arcomba, bíztam benne, segíteni fog, ám nem így lett. Felrémlett előttem Chanyeol rémült tekintete, majd ismét átjárt az akkor érzett erő, amitől még inkább felkavarodott a gyomrom. Mit csináltam?

Hálás voltam azért, hogy már elkezdődött a következő óra, mert így legalább egyedül lehettem; nem látta senki sem, ahogy esetlenül bezuhantam az egyik fülkébe, s kiadtam magamból a… Konkrétan a semmit. Szörnyű érzés volt, a sav marta a torkom, a könnyeim megállás nélkül folytak és közben még a szívem is sajgott amiatt, ami történt. Bántani akartam a fiút, szívesen néztem volna a gyötrelemtől eltorzult ábrázatát.

Csöndes sírdogálásom hangos zokogássá változott, ahogy elképzeltem, mi is lehetett volna még a végkimenetele a dolognak. Suta hadonászások közepette zuhantam a hideg kőre, fejem fájdalmasan koppant a fán, ám nem nagyon érdekelt, bármilyen fizikai kínt szívesebben viseltem volna el. Undorítónak találtam már önmagában azt is, ha csak eszembe jutott ilyesmi, nemhogy még… Képtelenség, hogy megtörtént az az előbb. Sosem tennék ilyet.

A némaságban ijesztően nagy hanggal nyikordult meg a mosdó ajtaja, ahogy valaki kitárta azt, majd nem sokkal később felcsendültek az alak nesztelen lépései is. A kezemet a számra szorítottam, vissza szerettem volna fogni magam valamennyire, azonban tudtam, ez édeskevés volt ahhoz, hogy hangtalanná váljak. Szemeimből még mindig haragos folyóként ömlöttek a sós cseppek, szürke nadrágom már teljesen elsötétült miattuk.

Akkor árultam el végleg elrejtőzött valómat, mikor a másik tenyeremmel is tompítani akartam a sírásomat; ismét megcsapott a bőr gusztustalan, égett szaga, mire újra öklendezni kezdtem. Rémülten rándultam meg, amikor hátamon egy puha érintés véltem felfedezni, fel se tűnt, hogy bejött az illető a fülkébe hozzám, ám furcsa mód alig néhány pillanat múlva megnyugodtam.

Melegség áradt szét bennem, ahogy a vékony ujjak lassan simogattak gerincem mentén, egyáltalán nem kapkodva, vagy éppen azért, mert kényszerből kellett volna. Szégyenkezve fordultam el kissé, amint feltűnt még a könnyeimen át is, hogy közelebb próbált hajolni arcomhoz, borzalmasan néztem ki. Szörnyen kínosan éreztem magam, ám egy másodperc alatt döbbentbe ment át az egész; gyengéd, s óvatos mozdulatokkal törölgette le számról gyomrom nemlétező tartalmát.

- Sajnálom - suttogta csöndesen, mire még inkább elképedtem; reggeli megmentőm segített ismételten. Finoman túrta félre a látásomat takaró sötétbarna, már-már fekete tincseimet, majd lassan maga felé döntötte arcomat. A kínai tekintete kedves, ugyanakkor némileg dühös volt, de tudtam, ez nem nekem szól, amiért még hálásabb voltam neki, mint bármi másért. Jól esett.

- Mit? Nem tettél semmit - motyogtam rekedten, miközben zavartan félresandítottam és csuklón fogtam, hogy abbahagyja, amit eddig csinált, ám nem bírtam megállítani. Határozottan húzta ki markom fogságából tagját, majd újra nekiveselkedett a teljes megtisztításomnak.

Zsebéből előkerült egy gyönyörű, hófehér zsebkendő, amivel rögtön szemeimhez nyúlt, aztán még párszor végigsimított ajkaimon is, végül pedig lágyan karomra kulcsolta kezét, s kivezetett a csaphoz. Kábán figyeltem, ahogy megengedte a vizet, majd alá rakta tenyeremet; a fekete hajkorona ében csillogása totál elkápráztatott, még a helyiség tompa fényeiben is meglepően szépnek hatott. Most megint azt kéne kérdeznem, angyalt látok? Röhejes lenne, igaz?

- Én csak… Sajnálom - feszülten pillantott oldalra, kerülte íriszeimet, pedig eddig ő volt az, aki próbálkozott a szemkontaktussal. Furcsa volt, olyan… Most ugye nem ő kér bocsánatot, ahelyett a bagázs helyett?

- Nincs mit sajnálnod - jelentettem ki semleges hangon. Pillantása szavaim után rám villant, de csupán pár másodpercre, hamar elkapta, s inkább kíméletesen ledörzsölte a koszt tenyeremről. Hosszasan mustráltam a vékony zongoraujjak minden mozdulatát, tulajdonképpen bármennyire is zavart, hogy így lát valaki, hihetetlenül jó érzéssel töltött el ez a csak nekem szóló figyelmesség, ugyanakkor… Talán pusztán illedelmességből tette.

A levegő bennakadt tüdőmben, amikor váratlanul felpillantott és ismét összekapcsolta tekinteteinket. A helyiség viszonylag elég aprócska ablakán meglepő könnyedséggel szűrődött át a napsütés, pedig alig néhány perccel ezelőtt még szakadt az eső miattam, s csak úgy mint reggel, ezúttal is gyönyörűen világította meg a mellettem állót. Teljesen elkábultam, az eddig érzett szörnyű lelki fájdalmam köddé vált, másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, amit akkor láttam. Tuti becsavarodtam.

- De van - lehelte erőtlenül, miközben gyengéden végigsimított kézfejemen, ahogy elengedte kezemet, majd egy igencsak gyötrelmes, mégis lélegzetelállító mosoly után kisétált a mosdóból. Hosszan néztem a hangosan becsapódó ajtóra, ám magam előtt végig a fiút láttam, nem bírtam nem rá gondolni.

Óvatosan érintettem meg a sebem köré tekert selymes kendőt, ujjam lágyan siklottak az egyik sarkába varrt vérvörös írás fölé, ám képtelen voltam kivenni, mi is van rajta. Felismertem a kínait, beszéltem is valamennyire, ugyanakkor olvasni egy fikarcnyit sem tudtam. Sojung mindig mondta, hogy többet is foglalkozhatnék vele, mint néhány órát az iskolában, mert egyszer még jól jöhet, de sosem érdekelt különösképp. Most bármit megadtam volna azért, hogy rájöjjek, mi van a zsebkendőn. Talán a neve?

Komor pillantást vetettem magamra a tükörben, jobban festettem, mint azt vártam volna; arcom egészen kisimult, a sírástól piros szemeim már sehol sem voltak. Különös érzés kerített hatalmába, mire ismét a fa irányába sandítottam, majd újfent végigmustráltam ábrázatomat. Olyan… Miért érzem ilyen jól magam, holott pár perccel ezelőtt legszívesebben eltűntem volna a föld színéről is?

Esetlenül igazítottam meg ruháimat, hogy valamennyire normálisan nézzek ki, aztán halkan kilöktem az ajtót és lassú léptekkel megindultam vissza az osztályterembe. Nem akartam, testem minden sejtje tiltakozott az ellen, hogy én azok közé még egyszer is betegyem a lábam, ám muszáj voltam. Nem, ez így nem igaz. Nem lenne muszáj, ahogy az sem volt az, hogy igent mondjak az igazgatónak, de maradnom kell és órákra járnom, ha meg szeretném tudni, mi történt születésemkor.

Cipőm sarka csöndesen koppant a folyosó némaságában, hátamon kellemetlen borzongás futott végig, ahogy félve körbetekintettem. Nagyot nyelve lestem hol az egyik, hol a másik oldalra és bár első napja, sőt, csupán első pár órája róttam ezeket az utakat, mégis úgy érzékeltem, jó helyen járok, azonban… Valami határozottan nem volt rendben. Idegesen szemrevételeztem a távolba eltűnő, túlságosan is homályos szakasz minden egyes részét, de nem találtam olyat, amire azt mondhattam volna, támpontot adott.

Reszketve simultam a szekrénysorhoz, miközben íriszeim próbálták kerülni az összes falon lévő embert ábrázoló festmény átható pillantását, olyan volt, mintha mind engem bámult volna. Feldúltan markoltam rá valamelyik lakatra, pilláimat szorosan összezártam és mire feleszméltem, már a hűvös kövön kuporogtam menedéket keresve.

A rettegés összeszorította a tüdőmet és szerintem nem sok kellett volna ahhoz, hogy elájuljak, ám akkor egy halk csettintést hallottam, s hatalmas fény gyúlt a folyosón, pedig eddig sem volt sötét. Ritmusos kopogás ütötte meg fülemet és rögtön felismertem Baekhyun botjának semmivel sem összehasonlítható hangját, majd felpillantva meg is láttam őt, magát. Magasról tettem arra, hogy ő jött, az sem érdekelt, hogyan is talált meg, már ha utánam jött egyáltalán, és az egész szituáció furcsasága, abszurdsága sem izgatott, csak örültem, s hálás voltam.

- Nem kéne egyedül járkálnod addig, amíg nem ismered ki magad - szólalt meg kedves, ugyanakkor meglepően féltő hangon. Kinyújtotta felém kezét és azonnal elfogadtam a felkínált jobbot, nem foglalkoztam azzal sem, hogy szinte mértani pontossággal pont az orrom alá dugta azt.

- Én… - szavaim rögvest elhaltak, képtelen voltam tovább mondani, amit akartam. - Köszönöm - leheltem kb hangtalanul, közben megszorítottam a karcsú ujjakat, amik még mindig óvva ölelték körbe az enyémeket. Elragadó mosoly kúszott a keskeny ajkakra, majd egy apró rántással maga mellé húzott és belém karolt. Határozottan indult meg az egyik irányba, végig ő vezetett, egyszer sem bizonytalanodott el, pontosan tisztában volt azzal, hova is akar menni. Különös volt, de… Nem érdekelt már ez sem.

Vigyázva sandítottam oldalra, így tökéletesen átláttam arca, illetve méregdrága napszemüvege közötti résen, ám akkor szemeit felém kapta. Elcsodálkozva figyeltem a megannyi fényponttól csillogó fekete tekintet minden rezdülését, a sűrű, viszonylag hosszabb szempillák gyors mozgását, majd hirtelen felrémlettek előttem a legelőször látott, betegesen szürke íriszek. Biztos nem jól láttam akkor.

- Gondolkoztál már azon, milyen lehet más szemén át látni a világot? - kérdezte váratlanul, közben rendületlenül haladt tovább arra, amerre ő szeretett volna, ám a pillantásunk egy másodpercre sem szakadt szét. Lassan pislogva meredtem rá, agyam többször is nekifutott, hogy feldolgozza az elhangzott kérdés minden szavát, azonban nem bírtam. Vagyis… Nem akartam a kérdés mögé gondolni, mert féltem attól, mik jutottak volna eszembe.

- Pont elég a saját nyomorult életem, nincs szükségem arra, hogy másét is lássam - jelentettem ki hűvösen, majd elkaptam róla fekete íriszeimet, illetve elléptem tőle. Az egyébként is túlságosan hófehér arc alig egy pillanat alatt sápadt el még jobban, remegő ujjai erősen markoltak rá botjára, de megijedni nem volt időm, hamar rendezte vonásait.

- És ha… Szükséged lenne rá? Ha muszáj lenne? - tudakolta némileg halkabban, s talán kissé félősebben, mintha… Aggódna, mi lesz a válaszom. Óvatosan siklottak végig vékony alakján szemeim, igyekeztem összetenni a darabkákat, de nem tudtam. Nem értettem, hogy jön ez most ide, miért érdekli őt ennyire, miképp is vélekedek erről a dologról. Vak, viszont… Azt szeretné, ha éreztetném vele, milyen látni vagy mi? - Mindegy - legyintett vigyorogva, majd gyorsan belökte a tőlünk nem messze lévő ajtót.

Felvont szemöldökkel néztem utána, nem izgatott az ismeretlen tanár felháborodott tekintete sem, csak Baekhyun különös kérdései jártak a fejemben. És arca. Egyáltalán nem volt vidám utolsó szavánál. Kábán csoszogtam be én is a terembe, automatikusan meghajoltam a férfi előtt, bemutatkoztam és szerintem ő is, azonban nem jutott el tudatomig a neve. Mikor értünk vissza ide? Ennyire nem lehettünk közel!

Zavartan ültem vissza helyemre, Jongin ezúttal sem mulasztotta el, hogy belerúgjon székembe, ám most résen voltam; határozottan megragadtam a fémet, majd egy fülsértő húzással a megfelelő pózba igazítottam. Ingerülten húzta össze szemöldökeit, sőt ábrázata még idegesebb lett, mikor félig felé fordulva helyezkedtem el, de pillantása hamar inkább döbbent lett, mintsem bosszús.

Követtem hatalmasra tágult íriszeit, amik meglepő mód a kezem köré tekert zsebkendőn pihentek, jobban mondva, a vérvörös írásjeleken, de engem valami más foglalkoztatott. Bár az anyag itt-ott elvétve véres volt, tenyerem makulátlanul világított a helyiség fényeiben. Ez mégis mikor és hogyan történt?