Elillanó harmat [ChanLay]

Sziasztok :) Ezúttal egy rövidke kis ChanLay történettel érkeztem, amiben a szokásos hangulatot prezentálom, de azért remélem, lesz, akinek tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

Sajnos nincs mostanában sok lehetőségem írni, a tanulás, illetve az új munkahelyem több időmet elveszi, mint azt szeretném, ezt a nyúlfarknyi kis szösszenetet is már lassan egy hónapja szeretném megírni, de eddig a LayChenre fordítottam a meglévő szabad perceimet, most viszont nem, így arra némileg kissé többet kell várnotok, bocsánat. (nyugi, lassan, de biztosan íródik a következő fejezete, nagyjából a fele már kész van :3)

Cím: Elillanó harmat

Páros: ChanLay / ChanXing

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: Csak a szokásos; a páros, illetve a szemszög tetszés szerinti, tőlem megszokottan, azokat képzeltek el, akiket csak szeretnétek.

A fűszálakon lévő hajnali harmat parányi cseppjei lassan váltak eggyé a homokszemekkel, amint a fiatal férfi óvatosan kilépett a félrecsúsztatható üvegajtón át a kertbe. Fázósan rándultak össze lábai, mikor csupasz talpa a nedves talajjal érintkezett, ám ahogy hozzászokott az estével érkezett hideghez, rögtön ellazultak izmai, s kellemesen merítette el tagjait az inkább sáros, mintsem száraz földben.

Tekintete vontatottan járta körbe a néma táj minden szegletét, majd leguggolt, ami fülsértően törte ketté a meghitt környezetet, ugyanis térde hangosan reccsent, végül leült. Hófehér köntöse féltően vigyázott rá, nem hagyta, hogy alvásra használt, hétköznapi, fekete rövidnadrágja koszos, vagy éppen vizes legyen; igyekezett melegíteni testét, hiszen a reggeli órákban nagyon hűvös volt. Miért is volt kint egyáltalán? Könnyen megfázhatott volna.

Ujjbegyei gyengéden simultak a nyakában logó, már kissé foszladozó madzaghoz, aztán finoman markába zárta a rajta lévő fehérarany gyűrűt. Megremegett, ahogy bőre összetalálkozott a fagyos ékszerrel, nem számított rá, hogy a szobában töltött éjszaka után ennyire dermesztő lesz hozzáérni. Egyre erősebben szorította, nem szerette volna, ha továbbra is ilyen az anyag hőmérséklete, ám bárhogy próbálkozott, nem járt sikerrel.

Elkeseredetten tépte meg a szegényes, bomló nyakláncot, s az szinte azonnal meg is adta magát, hangtalanul hullott vékony, de izmos combjaira, majd gyorsan tovább is csúszott, le egyenesen a növények rengetegébe. Pillái sűrűn rebbentek meg, ahogy megkísérelte visszafogni könnyei tengerét, mégis alig egy lélegzetvételnyi időbe telt és már követték is azok az előbb leesett tárgyat.

Lelki szemei előtt felrémlett az a nap, amikor az általa oly nagyon szeretett férfi leügyetlenkedte saját kezéről a gyűrűt, hogy nekiadhassa még mielőtt különváltak volna. Mikor is volt már? Fél éve? Egy éve? Nehéz megmondani. Párizs csodálatos hely volt; gyönyörű, telistele szebbnél szebb helyekkel, nevezetességekkel, olyan, amit mindenképp meg akar az ember osztani valakivel. Főleg, ha épp a szerelmesek városáról van szó, de egyedül…

Óvatosan nyúlt a nyirkos fűszálak közé, majd az ázott földön kezdett el keresgélni, hogy meglelje a számára tömérdek érzéssel, illetve emlékkel bíró gyűrűt, ám csak nehezen bukkant rá, a felpuhult talaj elrejtette előle. Pillanatnyi kétségbeesés költözött szívébe, bár már a lemondás, s elengedés ott volt elméjének egy elzárt, vagy talán már inkább félig nyitott részén, voltaképpen még nem volt kész rá. Lehet sosem lesz.

Ijedten rezzent össze a közeli fa madárcsaládjával együtt, amikor egy autó dudája felhangzott, egy másodperc alatt ébredt fel a nagyváros déli részén fekvő, jelentéktelen kis falu, a fiatal légzése pedig izgatottságában felgyorsult. Lábujjai mélyre süllyedtek, ahogy egyre magasabbra igyekezett nyújtózkodni, látni szerette volna, ki jött, azonban a kerítés útját állta. Nem is volt baj.

Reményvesztetten görnyedt meg alakja, majd hullott ki tenyeréből a sáros ékszer, ahogy realizálta, nem hozzá jöttek és akkor, abban a pillanatban, végleg úgy döntött, nem vár tovább. A félig nyitott ajtó teljesen kitárult, mikor a Nap első sugarai feltűntek a látóhatáron, a gyűrű pedig az apró udvaron maradt, hogy szép lassan az enyészetté váljon, mint a hajnali harmat a napsütés hatására, noha a hajdani ajándékot már sosem fogja semmi felmelegíteni. Egyszerűen elillan. Az érzéseivel együtt.