Sziasztok :) Hát én nem tudom, hogy
én milyen egyetemre járok, de hogy nekem a tanáraim sose tartanak órát… xD Na,
mindegy, így viszont akadt időm a lassan már vagy egy hónapja érő SuChen OS-ra,
amit szerettem volna megírni. És még aktuális is, hiszen nálunk még mindig tart
a Jongdae szülinapja (oké, igen, végül azért változtattam, hogy ténylegesen aktuális legyen xD) Kellemes olvasást ^^
Cím: A tökéletes ajándék
Páros: SuChen / ChenHo (az utóbbit mostanában leltem, nagyon bejövős, de ez a ship név eddig is volt?)
Szereplők: Kim Joonmyun (Suho) és
Kim Jongdae (Chen)
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Leírás: Miért olyan nehéz ajándékot
venni egy szeretett személynek, akinek még amúgy sem adtunk soha semmit?
A húszas évei közepén járó férfi
idegesen toporgott a hosszú utca szélén, nagyon nem tudta, hogy még hova is
mehetne. Szinte a város összes üzletébe benézett már, de egyszerűen bármire
pillantott is rá, nem találta elég jónak. Tisztában volt vele, hogy volt egy
maximalista oldala és sajnos egy hétköznapi ajándékot nem talált megfelelőnek
barátja számára.
Ismét a mellette lévő bolt
kirakatára tekintett, hát ha azóta már megváltozott a kínálat, de nem. Még
mindig ugyanazok az ékszerek voltak bent, mint mikor kijött és ettől csak újra
felsóhajtott, isten tudja hányadszorra a nap folyamán. Jongdae nem egy
ékszeres típus.
Frusztráltan túrt bele tökéletesen
álló barna hajába, ami így már mindenhogy állt, csak normálisan nem. Nagyon
kétségbe volt esve, hiszen este ünneplik a fiú születésnapját és hiába keres
már lassan hat hete ajándékot, semmit nem talált. Ez nyilván nem volt igaz,
sőt, már vett vagy három meglepetést, de úgy döntött végül, hogy mégsem azokat
adja, így szépen egymás után visszavitte őket.
Valami különlegeset szeretett volna
adni és furcsa, de a három év alatt, amióta együtt vannak sosem ajándékoztak
még meg egymást, mert a fiatalabb nem szerette az ilyesmit. Szerinte nem volt
szükség ajándékokra ahhoz, hogy kifejezzék szeretetüket. Joonmyun ezt nem így
gondolta. Mármint egy bizonyos szinten egyet értett vele, de azért… Néha lehet,
nem?
Ez olyan kedveskedés a másik felé.
Ha megtehetné, ha tudná, hogy nem zavarja a másikat, csak úgy hirtelen
ötletként, egy semmitmondó nap is meglepné valami aprósággal, de nem tette. De
most már mindenképp kicsikar magából valamit. Akármit. Próbálkozott ő saját
maga is valaminek a készítésével, de miután összeragasztotta két ujját a
ragasztópisztollyal inkább felhagyott a dologgal. Az égiek is összeesküdtek
ellene…
- Joonmyun! - a váratlan kiáltás
hatására ijedten ugrott meg és egészen a kirakathoz simult, majd döbbenten
pislogott Jongdae felé siető alakjára. A nagyon sötét barna haja mindig
homlokába lógott, de most a rohanástól kettévált fején és ettől egészen vicces
látványt nyújtott. Körülbelül három másodpercig, aztán Joonmyun rájött mennyire
is jól áll ez a másiknak. Neki minden jól állt.
- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte
csöndesen kissé félve, mert barátja gyanakodva nézett fel az ékszerbolt
táblájára, majd ahogy leesett neki mi is van, csípőre tette kezeit és úgy
meredt rá tovább. - Ne kezd! Nem érdekel, hogy zavar, ma akkor is megleplek
valamivel! Bár… Ez így már meglepetés biztos nem lesz…
- Nem az, hogy zavar, csak
felesleges ilyesmire költeni a pénzt! Pláne ékszerre. Nincs szükségem ilyen
cuccokra, csak… Együnk valamit, oké? - Joonmyun szótlanul egyezett bele, majd
követte párját, de igazán nem érezte magát éhesnek. Amúgy is apróra volt
zsugorodva a gyomra, hát még most!
Még mindig szavak nélkül
választottak egy egyszerű kis éttermet, majd hasonló körülmények között asztalt
is. A férfi sosem volt úgy vele, hogy kényelmetlen a fiatalabb társaságában, de
akkor, abban a pillanatban olyan volt. És nem értette miért. Nem először került
szóba közöttük ez a téma. Akkor meg?
Nem mondta volna fagyosnak a
hangulatot, de valami határozottan nem volt rendben még akkor sem, amikor már
hazafelé sétáltak a lakásukra. Jongdae sosem volt haragtartó ember, hamar megbocsátotta
neki a rendetlenséget is, amit gyakran hagyott maga után, de most
menthetetlennek tűnt a dolog.
Joonmyun végül egy hatalmas
sóhajjal torpant meg, majd széttárta karjait így kérve magyarázatot. Elég
érdekes helyzet volt, főleg, hogy még mindig nem szóltak egy szót sem, de félt
elsőként megtörni a csendet. Igazán érett felfogás volt huszonhét éves létére…
- Gond volt a munkában - nyögte ki
végül Jongdae az igazi problémát, majd szomorúan pillantott a másik szemeibe. -
Ne haragudj, kérlek! Rajtad vezettem le és… Sajnálom… Ugye nincs köztünk baj?
- Nincs, persze, hogy nincs, hogy
is lehetne? Szeretlek, Jongdae és ennél sokkal, de sokkal rosszabbnak kell
lennie ahhoz, hogy megszabadulj tőlem!
- Ezért nincs szükségem tőled
ajándékokra - mosolygott rá azzal a jellegzetes macskás arcával az idősebbre,
mire annak szíve felgyorsult, imádta mikor Jongdae így nézett rá. - Amikor
ilyenek mondasz nekem, úgy érzem, hogy már nekem adtad a legértékesebbet, amit
csak adhattál, a szerelmedet!