A tökéletes ajándék [SuChen]

Sziasztok :) Hát én nem tudom, hogy én milyen egyetemre járok, de hogy nekem a tanáraim sose tartanak órát… xD Na, mindegy, így viszont akadt időm a lassan már vagy egy hónapja érő SuChen OS-ra, amit szerettem volna megírni. És még aktuális is, hiszen nálunk még mindig tart a Jongdae szülinapja (oké, igen, végül azért változtattam, hogy ténylegesen aktuális legyen xD) Kellemes olvasást ^^

Cím: A tökéletes ajándék

Páros: SuChen / ChenHo (az utóbbit mostanában leltem, nagyon bejövős, de ez a ship név eddig is volt?)

Szereplők: Kim Joonmyun (Suho) és Kim Jongdae (Chen)

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Leírás: Miért olyan nehéz ajándékot venni egy szeretett személynek, akinek még amúgy sem adtunk soha semmit?

A húszas évei közepén járó férfi idegesen toporgott a hosszú utca szélén, nagyon nem tudta, hogy még hova is mehetne. Szinte a város összes üzletébe benézett már, de egyszerűen bármire pillantott is rá, nem találta elég jónak. Tisztában volt vele, hogy volt egy maximalista oldala és sajnos egy hétköznapi ajándékot nem talált megfelelőnek barátja számára.

Ismét a mellette lévő bolt kirakatára tekintett, hát ha azóta már megváltozott a kínálat, de nem. Még mindig ugyanazok az ékszerek voltak bent, mint mikor kijött és ettől csak újra felsóhajtott, isten tudja hányadszorra a nap folyamán. Jongdae nem egy ékszeres típus.

Frusztráltan túrt bele tökéletesen álló barna hajába, ami így már mindenhogy állt, csak normálisan nem. Nagyon kétségbe volt esve, hiszen este ünneplik a fiú születésnapját és hiába keres már lassan hat hete ajándékot, semmit nem talált. Ez nyilván nem volt igaz, sőt, már vett vagy három meglepetést, de úgy döntött végül, hogy mégsem azokat adja, így szépen egymás után visszavitte őket.

Valami különlegeset szeretett volna adni és furcsa, de a három év alatt, amióta együtt vannak sosem ajándékoztak még meg egymást, mert a fiatalabb nem szerette az ilyesmit. Szerinte nem volt szükség ajándékokra ahhoz, hogy kifejezzék szeretetüket. Joonmyun ezt nem így gondolta. Mármint egy bizonyos szinten egyet értett vele, de azért… Néha lehet, nem?

Ez olyan kedveskedés a másik felé. Ha megtehetné, ha tudná, hogy nem zavarja a másikat, csak úgy hirtelen ötletként, egy semmitmondó nap is meglepné valami aprósággal, de nem tette. De most már mindenképp kicsikar magából valamit. Akármit. Próbálkozott ő saját maga is valaminek a készítésével, de miután összeragasztotta két ujját a ragasztópisztollyal inkább felhagyott a dologgal. Az égiek is összeesküdtek ellene…

- Joonmyun! - a váratlan kiáltás hatására ijedten ugrott meg és egészen a kirakathoz simult, majd döbbenten pislogott Jongdae felé siető alakjára. A nagyon sötét barna haja mindig homlokába lógott, de most a rohanástól kettévált fején és ettől egészen vicces látványt nyújtott. Körülbelül három másodpercig, aztán Joonmyun rájött mennyire is jól áll ez a másiknak. Neki minden jól állt.

- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte csöndesen kissé félve, mert barátja gyanakodva nézett fel az ékszerbolt táblájára, majd ahogy leesett neki mi is van, csípőre tette kezeit és úgy meredt rá tovább. - Ne kezd! Nem érdekel, hogy zavar, ma akkor is megleplek valamivel! Bár… Ez így már meglepetés biztos nem lesz…

- Nem az, hogy zavar, csak felesleges ilyesmire költeni a pénzt! Pláne ékszerre. Nincs szükségem ilyen cuccokra, csak… Együnk valamit, oké? - Joonmyun szótlanul egyezett bele, majd követte párját, de igazán nem érezte magát éhesnek. Amúgy is apróra volt zsugorodva a gyomra, hát még most!

Még mindig szavak nélkül választottak egy egyszerű kis éttermet, majd hasonló körülmények között asztalt is. A férfi sosem volt úgy vele, hogy kényelmetlen a fiatalabb társaságában, de akkor, abban a pillanatban olyan volt. És nem értette miért. Nem először került szóba közöttük ez a téma. Akkor meg?

Nem mondta volna fagyosnak a hangulatot, de valami határozottan nem volt rendben még akkor sem, amikor már hazafelé sétáltak a lakásukra. Jongdae sosem volt haragtartó ember, hamar megbocsátotta neki a rendetlenséget is, amit gyakran hagyott maga után, de most menthetetlennek tűnt a dolog.

Joonmyun végül egy hatalmas sóhajjal torpant meg, majd széttárta karjait így kérve magyarázatot. Elég érdekes helyzet volt, főleg, hogy még mindig nem szóltak egy szót sem, de félt elsőként megtörni a csendet. Igazán érett felfogás volt huszonhét éves létére…

- Gond volt a munkában - nyögte ki végül Jongdae az igazi problémát, majd szomorúan pillantott a másik szemeibe. - Ne haragudj, kérlek! Rajtad vezettem le és… Sajnálom… Ugye nincs köztünk baj?

- Nincs, persze, hogy nincs, hogy is lehetne? Szeretlek, Jongdae és ennél sokkal, de sokkal rosszabbnak kell lennie ahhoz, hogy megszabadulj tőlem!

- Ezért nincs szükségem tőled ajándékokra - mosolygott rá azzal a jellegzetes macskás arcával az idősebbre, mire annak szíve felgyorsult, imádta mikor Jongdae így nézett rá. - Amikor ilyenek mondasz nekem, úgy érzem, hogy már nekem adtad a legértékesebbet, amit csak adhattál, a szerelmedet!