Sors, dögölj meg! [LayChen] 40. Fejezet

Sziasztok :) LayCheeeeen :D Gyors voltam, igaz? Haha, tudom :D Mire nincs ideje az embernek, ha kiderül nincs órája egész nap, de felkelt hajnalok hajnalán? xD Kellemes olvasást ^^

40. Fejezet

Jongdae

Tekintetemet nem bírtam levenni a gyönyörű kislányról, de ő sem rólam. Hatalmas barna íriszeivel tetőtől talpig végigmustrált többször is, végül édes mosolyt villantott rám. Olyat, amilyet Lay is szokott. Lassan emeltem el róla szemeimet és anyámra pillantottam, aki nagyon bizakodóan nézett vissza. Oké, Jongdae-program leáll. Újraindul. Mi retkes faszom van?

Mély levegőt vettem és nagyon próbáltam visszafogni magam és nem azért, mert egy kórházban voltam, nem azért, mert itt volt apám, az anyám vagy Lay apja. Csakis a kislány miatt. Olyan aranyosan kérdezgette anyámat, hogy ki vagyok, hogy egy pillanatra a szívem úgy vert, ahogy eddig még csak Lay közelében. Aztán elhangzott az a bűvös szó…

- Anyu, na, mondd már! - ezek után bármit is mondott bárki, szart se hallottam belőle, csak a fülemben csengő “anyu” szót. Ezt most… Jól értelmezem? A kislány Lay apjának és az… Anyámnak a gyerek?

- Jongdae? Kisfiam? Mi-

- Egy szót se! - mordultam fel a kezemet is feltartva, majd idegesen hajamba túrtam. Képtelenség! Lay sosem mondta, hogy… Hogy van egy húgom! Az istenit! Igazán… Mi a rohadt élet van?

- Ne beszélj így az anyáddal! - sziszegte ingerülten az apám, mire felhorkantam és még a szemeimet is megforgattam. Nicsak ki beszél…

- Mert neked aztán sok jogod van megszólalni! Muszáj volt kavarnod a szart? - egyszerre kezdett el az össze jelenlévő felháborodottan magyarázni arról, hogy mégis hogy beszélek egy gyerek társaságában és elismertem igazuk van, de kimondani nem voltam képes. A férfiúi büszkeség…

- Segíteni akartam - szólalt meg végül apám, mikor elhalt minden hang. - Yixingnek… Komoly bajai vannak. Nem tudom, hogy mennyit tudsz, de-

- Eleget! És bőven elég vagyok neki én, hogy segítek! Semmi szüksége vizsgálódásra, folyamatosan neki szegező kérésekre, csak nyugalom kell neki! Igen, nem reagál jól váratlan helyzetekre, igen, pánikrohamot kap ilyenkor, igen, klausztrofóbiás, ig-

- Klausztrofóbiás is? Ezt még… Nem hallottuk…

- A rohadt…! Ne az érdekeljen már titeket mi történt vele, csak el akarja felejteni! Ha nem basztatjátok, nem lesz baja!

- Chen…?

Yixing

Feszülten követtem az orvos ceruzáját, ahogy fel és le ment a papírlapon. Az én orvosi papíromon. Még mindig nem értettem, hogy mégis erre mi szükség volt. Öt év után mégis mit hittek a szüleim, mit fognak találni? Lepillantottam a földre, majd onnan felnézve a szobában tartózkodó pszichológusra tekintettem. Na, tőle kurvára be voltam szarva!

Kedvesen mosolygott rám, de ez rohadtul nem nyugtatott meg, sőt, csak rosszabbul éreztem magam. Kényelmetlen volt az egész helyzet számomra, másra sem vágytam, hogy innen kijussak, még a rengeteg kérdés előtt, ha lehet. Chennel akartam lenni. Nem kellett volna azt mondanom, hogy ne jöjjön...

- Yixing… - Jézusom, ez a hang… Nem sok jót ígér… - Mesélnél nek-

- Nem! - vágtam rögtön a szavába. - És nem azért, mert nem akarok róla, csak magának nem akarok.

- Nézd, megértem, hogy ilyenkor-

- Nem, kurvára nem érti meg. Azt hiszi, megérti, de nem. Vagy, elnézést, magával is történt már ilyen? Mert akkor visszavonom az előbbit - Oké, tudom rohadt bunkó voltam, de gyűlölöm az ilyen embereket. Azt hiszik, tudják milyen… Olyan kiszolgáltatott helyzetben lenni, mint amilyenben én is voltam, de nem, szart se tudnak. Az előző pszichológusom se tudott semmit… Segíteni főleg nem…

- Nos, nem, nem történt, de ez nem azt jeleni, hogy nem tudok segíteni - a halál nyugodt jelleme se festette le szebben a szememben és már nagyon húzni akartam innen a picsába. Egy határozott mozdulattal álltam fel kissé hátrébb rúgva a széket, majd gúnyosan rájuk vigyorogtam és elindultam kifelé. Nem vagyok képes több időt ezek között tölteni. Ha azt akarják, hogy maradjak, ide kell kötözniük. És azért nem hiszem, hogy ebbe belemenne az apám.

- Miért nem hagyod, hogy segítsek? - kérdezte még utoljára a férfi és a szomorú hangnem hallatára megtorpantam.

- Mert nem maga az első, aki segíteni akar. És értékelem az igyekezetét, de… Pontosan tudom kire van szükségem ahhoz, hogy jobban legyek. És most megkeresem azt az idiótát, ha nem gond!

Jongdae

Szívem nagyot dobbant mellkasomban, ahogy Lay felbukkant az egyik ajtó mögött és már léptem is volna hozzá, de apám karjai megakadályoztak. Erősen tartottak fogva és egyre messzebb húzott a folyosón tartózkodó többi embertől. Ingerülten kiáltottam fel, vagyis csak akartam, mikor is egyik tenyerét számra tapasztotta, így nem tudtam. Van egyáltalán joga ahhoz, hogy ezt tegye velem?

Döbbenten néztem bele Lay szemeibe és szinte fizikai fájdalomnak éreztem, hogy nem mehetek oda hozzá, pedig… Láttam, hogy mennyire szeretné. Segélykérően pislogott rám, majd egy óvatos pillantást vetett a mögötte megjelenő két férfira. Szüksége van rám és én nem tudok odamenni…

- Mi a francot csinálsz? - mordultam rá apámra olyan idegesen, amilyen szerintem még sosem voltam a szerencsétlen életem során. - Szüksége van rám és-

- A családjára van szüksége, nem rád! A szülei majd segítenek neki, ahogy az orvosok is. Jongdae… Kérlek… Gondolkodj… Nem érted miért hoztalak el? - apám hangja egy pillanat alatt vált hihetetlenül gyengéddé, amit nem vágtam. De nem is foglalkoztam vele, annyira dühös voltam rá.

- Nem! - fakadtam ki végül elkeseredetten. Szemeim könnybe lábadtak, lábaim megremegtek és muszáj voltam leülni a székre mögöttem, mert féltem, összeesek. De, értettem… - Én… Istenem…

- A szülei nem tudják, hogy ti… És a húga…

- Ne… Csak… Kérlek, ne… - abban a másodpercben végem volt. Olyan hangosan sírtam, hogy biztos voltam benne, hogy mindenki hallja ez egész kibaszott épületben, de kurvára nem érdekelt. Most mégis mi lesz? Velünk? Ennyi volt? Egy kibaszott nap? Ennyi jutott nekünk? Sors, tényleg? - Te… Te tudtad, hogy… Hogy anyának van még egy gyereke? Lay apjától?

- Szerinted miért nem néztem jó szemmel, hogy együtt vagytok?

Yixing

Kibaszott szarul éreztem magam. A sok kérdés, a féltés, az aggódás, Ziyi. Most, hogy személyesen is látom, rájöttem, hogy nekem és Chennek van egy közös kistestvérünk. Ebbe eddig miért nem gondoltam bele? Ez… Ha mi Chennel járunk, ez fura, igaz? Nem… Normális…

Nagyot nyelve guggoltam le kishúgomhoz, majd hagytam neki, hogy nyakam köré kulcsolja apró, vékony karjait. Egy halk szusszanással emeltem fel és csak néztem szép barna íriszeit, amiket az anyjától örökölt. Chen anyjától.

Kedvesen, aranyosan mosolygott rám, majd erősen magához ölelt, legalábbis annyira, amennyire egy hat éves képes lehet erősen ölelni. Lehunytam pilláimat és csak hagytam, hogy néhány percre minden bajom elszálljon. De aztán apám kérdése után istenesen arcul vágott a valóság.

- Beszéltél velük?

- Apa, kérlek… Nem lehetne, hogy…

- Hát hogyne! - szólalt meg mögöttem a pszichológus mosolyogva, majd kissé hátba veregetett. Meglepve pislogtam rá, de ő csak továbbra is kedélyesen nézett szüleimre. Ez most…? Azt hiszem rossz volt az első benyomásom… - De köztünk marad a dolog. Tudják, orvosi titoktartás - az orvos kacsintott egyet, majd megköszörülte a torkát és elsietett egy beteghez, a pszichológus viszont az ujjával jelzett, hogy szeretne még beszélni velem. Lassan sétáltunk kicsit arrébb a hófehér folyosón, nem vitt vissza a szobába, aminek kifejezetten örültem, mert semmi kedvem nem lett volna oda betenni még egyszer a lábam. Fullasztó volt ott.

- Yixing, szeretném, ha járnál hozzám! - az ajánlat hallatára asszem nem kaptam levegőt pár percig, csak bámultam a férfira bambán. Hogy mi a gecit csináljak?!

- Hát az ki van zárva! Nézze… Köszönöm, az előbbit, de nekem… Nekem tényleg nincs szükségem senkire, csak…

- Csak a barátodra, értem - arcom lángolni kezdett a zavartól, ahogy kiejtette a “barátodra” szót, de próbáltam nem mutatni ezt. - Gyakran a legtöbbet a szeretteink tudnak segíteni, de nem feltétlenül. De jól van. Viszont, ha meggondolnád magad, itt a számom. Keress fel, ha esetleg mégis más döntés hoznál! - a kezembe nyomott egy névjegykártyát, majd elsétált. Csak figyeltem az apró betűket rajta és esküszöm elgondolkoztam azon, hogy elfogadom az ajánlatát. Chennel erről sosem fogok messzemenő részletekbe menni és… És isten tudja mi lesz most velük… Meg kell találnom, muszáj beszélnünk!

Jongdae

Isten a megmondója, hogy rég nem zokogtam úgy, mint akkor, azon a széken ülve. Teljesen kétségbe voltam esve, rettegtem, attól, hogy mi lesz velem és Lay-jel. Sohase voltam szerelmes igazán, sohase éreztem olyat senki iránt, mint Lay iránt és sohase voltam még ilyen helyzetben. Ez még csak nem is egy sima szakítás, bassza meg! Mégis… Jézusom, hogy a picsába történhetett ilyen? Ez.. Ilyen… Ilyen nincs, a rohadt életbe! Az a kibaszott kis köcsög Sors! Hogy rohadj meg ott, ahol vagy!

- És mégis milyen kibaszottul elbaszott gondolat miatt nem szóltál, ha? Hagytad, hogy… Miért nem? - az utolsó két szót már üvöltve mondtam neki, ismét két lábon állva, az öltönyét markolva. Tudtam, hogy nagyon is rosszul nézhetett ki ez kívülről, de választ akartam. Mégis miért nem mondta soha?

- És Yixing miért nem mondta neked soha?

- Faszom tudja! Most tőled kérdeztem valamit! Válaszolj már, az isten áldjon meg! - ennyire még sosem voltam tiszteletlen az apámmal. Azt hiszem új rekord van születőben…

- Mert fájt - nyögte ki végül nagy nehezen és rögtön elengedtem, ahogy megláttam szemeiben néhány könnycseppet. - És igen, önző voltam. Nem akartam róla beszélni, főleg veled nem, de… Sajnálom, Jongdae. Én… Nem hittem volna, hogy Yixinggel… Ennyire komoly. Tényleg igazán sajnálom… - hirtelenjében nem is tudtam, hogy hogy reagáljak erre, de végül nem is volt lehetőségem, mert megpillantottam Lay-t a folyosó túlvégén.

- Beszéljétek meg - suttogta csöndesen az apám, majd elfordult. - De alaposan gondoljátok át a döntést! - mondhatni leizzadtam, míg Lay odaért elém, de legalább közben volt időm megfigyelni végre. Ő sem volt valami jó állapotban, de nem tudtam, hogy ez a mi vagy az ő sajátos helyzete miatt volt. Szerettem volna, ha ő mondd először valamit, de nem tette, így muszáj voltam én kezdeni.

- Lay, édes jó istenem… Egy… Egy húg? Egy közös húg? Mégis miért nem… Sosem mondtad, hogy… A rohadt életbe, mondj már valamit! - fakadtam ki végül, miután baszott bármit is kinyögni.

- Chen… Annyira sajnálom… - Hát ezzel kurva sokra megyek....

- Sajnálod?! Hát baszd meg! Belegondoltál, hogy… Még ha csak közvetetten is, de testvérek vagyunk? Testvérek, baszod! Mégis mi lesz így velünk?

- Mi lenne? Szakítunk…