Sors, dögölj meg! [LayChen] 39. Fejezet

Sziasztok :) Megjöttem a LayChen új fejezetével :D Kissé később hoztam, mint szoktam, de sajnos már nincs nagyon időm írni, de igyekeztem. Lehet jobb lett volna még később hozni, mert félek, nem fogtok nagyon szeretni xD Na, mindegy, kellemes olvasást ^^

39. Fejezet

Jongdae

Idegesen toltam el az embereket az utamból a buszon. Az utunkból. Leszartam magasról, hogy mit gondolnak rólam, sosem érdekelt, most meg főleg nem. Kellő határozottsággal és erővel, de mégis gyengéden tartottam Lay-t a lábain, nehogy összeessen nekem, aztán végül inkább lenyomtam az egyik ülésre. Nem értem miért reagált így, csak a családja az, nem a maffia. Mégis mire fel ijedt meg ennyire?

Értetlenül pillantottam Chanyeolra, aki legalább olyan tanácstalan volt, mint én, na meg aggódó. Mindketten féltünk attól, hogy Lay esetleg megint rohamot kap vagy isten tudja mi lesz vele. Óvatosan simítottam arcára, majd magam felé fordítottam azt és úgy próbáltam szóra bírni. De elég reménytelen volt a helyzet. Talán tíz perc is eltelt mire végre megszólalt. És abban a pillanatban csak még jobban gyűlöltem az apámat.

- A szüleim megtudták, hogy… Az apád kapcsolatba lépett velük… Ott vannak a kórházban és épp… Beszélnek az orvossal… - szinte hangtalanul beszélt és a hangzavarban nehéz volt figyelni minden szavára, de mivel nagyon lassan ejtette ki őket, értettem mit mond. Most megint nem vágom a dolgot, a szülei nem tudnak semmit vagy mi?

- Lay, a szüleid nem tudnak arról, hogy… Mi van veled? - váratlanul könnyek szöktek a szemébe, majd lehajtotta a fejét és megrázta azt. Hát ez… Király…

- Mégis… Honnan tudnák? - lehelte csöndesen. Mi az, hogy honnan? Akaratlanul is dobbantottam párat a lábammal, egyfajta ideglevezetésként, ugyanis nagyon nem értettem, hogy miért nem tudják a szülei mi történt. Nem mondta el vagy mi a jó élet?

- Lay, istenem, akkor mégis hogy a francba jártál iskolába? Az a rohadék-

- Osztályozó vizsgát tettem. Nem jártam az óráira - motyogta, majd a kezeivel eltakarta könnyes arcát. Nos, ezt jó tudni. Már azt hittem járt annak a fasznak az óráira…

- Srácok, már nem azért, de… Elmondanátok mégis mi van? Olyan mintha valami külön nyelven beszélnétek.

Yixing

Olyan szinten rosszul voltam, hogy azt se tudtam mi a faszt csináljak. Mindenem remegett, féltem attól, hogy akármelyik pillanatban elhányom magam az idegességtől, rettegtem attól, hogy találkozzak a szüleimmel. És akkor még egy esetleges rohamot meg se említettem…  Jézusom, sosem mondtam nekik mi történt!

Mikor… Volt az az eset, ritka pocsékul voltam. Mármint úgy istenigazából. Két hétig ki se dugtam az orromat a takaró alól, utána is csak azért, mert anya már nagyon erősködött, hogy kórházba visz, ha tényleg ennyire szarul vagyok és azt… Nem akartam. Persze, nem voltam hülye; jártam én orvosnál, de csak magamban. Az kellett volna még, hogy kiderüljön!

Szedtem én mindenféle faszom tudja milyen gyógyszert, folyamatosan tiszteletemet tettem az orvosnál, a pszichológusnál, de szart se segített egyik se. Az egyetlen dolog, amitől úgy éreztem jobban vagyok, az a zene volt. Akkoriban rengeteget jelentett számomra. Meg nyilván most is, de akkor… Ha az nincs, talán az érettségit se élem meg...

Nem akarattal tettem, de olyan erővel szorítottam meg Chen kezét, hogy kiroppant az egyik ujja, ő maga meg halkan felszisszent. Bocsánatkérően pillantottam fel rá, de ő csak egy elnéző mosollyal nézett vissza rám, majd szemével Chanyeol felé jelzett. Nem az, hogy nem bíztam benne, de nem szerettem volna elmondani neki, elég volt, hogy Chen tudja. Nem akartam mást is az én bajommal traktálni. Mindenkinek van elég gondja amúgy is.

- Én csak aggódom, Yixing - szólalt meg csöndesen, mikor feltűnt neki a dolog. - Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned, de… Nagy a baj? - beharaptam alsó ajkam, fingom se volt, hogy most erre mit válaszoljak. Kinek mi a nagy baj? Számomra az, hogy a szüleimmel kell találkoznom emiatt, igenis nagy. Talán másnak nem, nem tudom.

- Ez… Bonyolult és… Nekem kell megoldanom. Egyedül kéne mennem - az utolsó mondatnál belenéztem Chen szemeibe és láttam nem tetszik neki ez az ötletem, de… Mégis hogy gondolja, hogy ő is ott lesz? Nem lesz neki kellemetlen? - Chen… Az anyád is a kórházban lesz. Nem hiszem, hogy… Nem bírok elviselni ennél több drámát. Ne haragudj, de nem akarom, hogy gyere!

Jongdae

Oké, hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt Lay kijelentése, de igazat adtam neki, tuti dráma lett volna. És ahogy ebbe belegondoltam, rájöttem, hogy nem is akartam egyikükkel se találkozni; se az apámmal, se az anyámmal, se Lay apjával. Viszont nem fűlött a fogam ahhoz, hogy otthagyjam szegényt egyedül velük. Patthelyzet…

- Tényleg nem lenne jó ötlet, de… Biztos meg leszel egyedül? Nem szívesen hagylak velük egyedül… Félek, hogy apám még olyat mond, ami… Nem lenne szép - leguggoltam mellé, ami a buszon elég furán jött ki és nem volt épp a legbiztonságosabb se, de nem igazán érdekelt. Gyengéden simítottam térdére, mire elmosolyodott és rákulcsolta ujjait kézfejemre. Ha így folytatjuk, csak befekszem szívinfarktus miatt… Ahj, mindjárt meghalok úgy ver a szívem…

- Nem lesz gond… - olyan hangon mondta ezt, hogy nem hogy én, de szerintem még saját maga se hitte el. Talán mégse jó ötlet őt egyedül hagyni…

A kórház előtt egy megállóval szálltunk le, hogy legyen még egy kis ideje Lay-nek összeszednie magát, na meg nehogy az legyen, hogy az épület előtt várják, azt velem is összetalálkozik a szép kis család. Tényleg nem akartam őt velük hagyni, de ha arra gondolok, hogy találkoznom kell az anyámmal menten rosszul leszek.

Chanyeol komoly szemekkel figyelt és szinte sugallta, hogy ne merészeljem Lay-t egyedül elengedni, mire én meg megajándékoztam az egyik legszebb tekintetemmel. Halvány lila gőze sincs, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk, úgyhogy nagyon nem tetszett ez a nézése…

- Chanyeol, adnál nekünk pár percet, kérlek? Szeretnék Chennel kettesben beszélni - ketyegőm nagyot dobbant mellkasomban, mikor Lay megszólalt, majd behúzódott a kórház és egy másik épület közötti kis zsákutcába. Chanyeol fáradtan felsóhajtott, de bólintott és megállt tisztes távolságra tőlünk. Tényleg magával kell vinnie egy újraélesztésre, ha tovább folytatja ezt a dolgot… Lay miatt egyszer még megadja magát a szívem…

- Baj van? - kérdeztem rögtön, de ő csak megrázta a fejét, majd egy édes mosoly után közelebb hajolt és lágyan megcsókolt. Igen, muszáj lesz nekem is bemenni!

- Csak… Szerettem volna rendesen elbúcsúzni - Miért hangzik ez úgy, mintha mégis gond lenne?

- Lay… Bármikor örülök, amikor így akarsz búcsúzkodni, de biztos nincs baj?

- Félek, hogy talán nem találkozunk egy darabig és nem akartam csak úgy elválni tőled egy intés után...

Yixing

Furcsa, de úgy érzem, hogy attól még jobban rettegek, hogy el kell válnom Chentől egy hosszabb időre, mint attól, hogy most beszélnem kell a családommal. Félek, hogy beutalnak valahova. Most, hogy itt vannak a szüleim, már nem lesz olyan könnyű lelépni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ha apám azt mondja, kezelésre kell járnom, én nem tudom, hogy mit fogok csinálni…

Szorosan öleltem át Chen derekát, kb úgy mint, aki el se akarja engedni soha többet, de… Ebben rengeteg igazság volt. Erősen tartottam karjaim között, miközben ő az arcát a nyakamba fúrta, majd halkan arról suttogott, hogy mennyire szeret. Hihetetlenül jól esett hallani, de ezek után már még inkább nem akartam elengedni. Sose hittem volna, hogy fogok valaki iránt így érezni.

- Asszem… Jobb lesz menni... - nyögtem ki csöndesen, miután telefonom ismét csöngeni kezdett, majd egy utolsó csók után elváltam Chentől, Chanyeolnak meg intettem egyet. Oké, ez elég bunkó volt… El kellett volna tőle is rendesen köszönnöm…

- Fiam! - összerándultam, amint meghallottam apám kiáltását már a kórház folyosóján, ezért kissé megszaporáztam felé lépteimet. - Az istenit, miért nem szóltál, hogy baj van? Ájulások? Pánikrohamok? Mégis mióta tart ez? - lehunytam szemeimet a sok aggodalmaskodó kérdés hallatán. Tudtam, hogy ez lesz. A francba! Ezért nem akartam semmit se mondani!

- Majd, ha anya is itt lesz, oké? Nem szeretném ezerszer elmondani… - édesapám felháborodottan nézett rám a hangnem miatt és én rögtön bocsánatot is kértem tőle, mert tényleg elég flegma voltam. Ahj, nem lesz ez így jó…

- Yixing! - mély levegőt vettem, ahogy anyám is felbukkant és még jó, hogy így tettem, mert olyan erővel és olyan hosszan ölelt magához, hogy nem kaptam levegőt vagy öt percig. Többet nem is mondott csak elsírta magát, mire azonnal nekifogtam a nyugtatásának, de nem jártam sok sikerrel. Na szép, még meg is sirattam… Hát nagyon jó gyerek vagy, Yixing, baszod…

- Most már elmondod mi történt, amiért… Ide kerültél?

- Apa… Én… Ez… Bonyolult… - Ennél azért jobb szöveget kéne már kitalálom, mert kezd unalmas lenni… - És hosszú lenne elmondani, de… Röviden? Még öt évvel ezelőtt volt egy… Esemény, ami miatt küszködök pár problémával. Megerőszakoltak.

Jongdae

Egyre idegesebben hallgattam magam mellett Chanyeolt, amint arról magyaráz, hogy hogy volt képem Lay-t egyedül hagyni. Azt hiszem igazán sokáig kibírtam; körülbelül öt utcán keresztül, aztán kiabálni kezdtem vele. És én már azt hittem rendbe jött köztünk minden. Legalábbis valamennyire.

- Jobb? - kérdezte végül mosolyogva, mire döbbenten pislogtam rá. Most… Mi van? - Ismertek, Jongdae. Most, hogy kiengedted a gőzt, jobb? - elnevettem magam, oldalba böktem és közben hálásan pillantottam íriszeibe. Igen, tényleg minden rendben.

- Szerinted… Tényleg vele kellett volna maradnom? - hogy őszinte legyek, már fogalmam se volt, hogy mi lenne a jó döntés. Menjek utána vagy maradjak Chanyeollal?

- Még ha azt is mondta, hogy nem akar több drámát, hogy nem akarja, hogy vele menj, szerintem jobb lett volna. Szüksége van a támogatásodra, Jongdae. És ha esetleg… Rosszul kezeli a helyzetet, rád lesz szüksége - megálltam a járda kellős közepén és frusztráltan túrtam bele a hajamba. Rohadtul nem voltam jó barátja Lay-nek. Igaza van Chanyeolnal, vele kellett volna mennem!

- Kösz - ordítottam vissza neki már az utca másik feléből. Olyan gyorsan rohantam, hogy úgy éreztem mindjárt kiszakad a tüdőm a helyéről, de szartam rá. Minél előbb vissza akartam érni a kórházhoz, hogy Lay-jel lehessek, hogy segítsek neki, ha kell. Abban a pillanatban nagyon nem érdekelt az elbaszott családom.

Óriási hévvel rontottam az épületbe, mire a nővérek felháborodottan néztek rám, de én csak Lay-t kerestem a szemeimmel. De nem találtam őt. Ingerülten ütöttem rá a pultra, hogy a recepciós hölgyek méltóztassanak végre rám figyelni, de ott is csak megbotránkozó tekinteteket kaptam. Mégis mi szar van az egészségüggyel, de komolyan?

Mikor nagy nehezen választ kaptam, már siettem is a kivizsgáló felé. De minek kivizsgálni? Öt év után mégis mit várnak? Mondhatni becsúsztam a folyosóra és sprinteltem is tovább, ahogy megláttam apámat, mert tudtam jó helyen vagyok. Rögtön bombázni kezdtem kérdéseimmel, de ő csak meredt az egyik irányba és mikor én is arra pillantottam, megértettem. Anyámra nézett. Pontosabban a karjaiban lévő hat-hét év körüli kislányra.