Sors, dögölj meg! [LayChen] Extra #2 (1/2)

Sziasztok :) Végre elkészültem a LayChen extra második részével, ami ezúttal is kettőben kerül majd fel. Mondjuk, lehet három lesz, majd elválik, mert nem biztos, hogy belefér kettőbe, amit akartam. Na, majd kiderül. Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de nyilván nem csak ezzel foglalkozom és ez kicsit háttérbe került most, de itt van, az a lényeg :D Remélem tetszeni fog nektek, kellemes olvasást ^^

Extra #2

Yixing

Szemforgatva és teljesen totálisan ignorálva hallgattam Chen siránkozását arról, hogy ő bizony nem fogja repülőre tenni a lábát. A reptéren. Harminc kibaszott perccel a felszállás előtt. Az idegeimen táncolt, amik a vizsgák miatt, illetve kapcsolatunk jelenlegi helyzete miatt amúgy is papírvékonyak voltak, de ő azért csak mondta és mondta. Baszki, ezt tényleg most kell?!

- Kizárt! - csattant fel vagy századszorra, de ezúttal fogta magát és csapot-papot otthagyva rohant el, egyenesen a mosdók felé. Idegesen dobbantottam a lábammal, majd egy apró sóhaj után felkaptam a földre dobott táskáját és utána eredtem. Hónapok óta tisztában volt vele, hogy mégis hogyan fogunk utazni hozzám, de egyszer sem említette nekem, hogy nem szeret repülni. Egyszer sem!

Lehunytam pilláimat, majd a helyiség egyetlen csukott ajtajához sétáltam és csöndesen nekidőltem, hogy megvárjam, míg kiszenvedi magát. Elmosolyodtam, ahogy morgását hallgattam, már csak azért is, mert édes volt, mikor arról győzködte saját magát, hogy értem képes lesz eltámolyogni odáig. Ráütöttem egyet a fára, mire minden hang elhalt, valószínűleg levegőt sem vett, miután realizálta, itt vagyok. Legalábbis bíztam benne, hogy rám gondolt, nem valami vadidegenre.

Kaparászott egy kicsit, majd végre kinyitotta előttem az ajtót és már láttam, hogy mondana valamit, de nem engedtem neki. Szürke, rövid ujjú pólójánál fogva húztam magamhoz és hintettem egy lágy, de kellőképp szenvedélyes csókot szájára. Halkan nyögött bele ajkaink játékába, majd egyik kezét tarkómra csúsztatta, így vont közelebb testéhez és én készségesen mozdultam felé. Fél év alatt sem lettünk átlagos pár, de ezekért a pillanatokért megérte bármely szenvedés.

Jongdae

Mikor Lay egy kellemes tavaszi napon kijelentette - nem, nem kérdezte, csak úgy mondta, mintha alap lenne -, hogy a nyári szünetet nála fogom töltöm, nem hazudok, kurvára boldog voltam. Tényleg. Egészen három percig, míg le nem esett, hogy ez repülést jelent. Nem voltam beszari alak, de több ezer méterre a földtől lenni… Nos, ne szépítsük, rohadtul be voltam fosva miatta.

És ez sajnos a kapcsolatunkra is hatással volt. Igyekeztem, de a régi önmagam levetkőzni nem könnyű, így elég volt két nap, hogy meglátszódjon gond van, majd öt perc, hogy vissza se fogjam magam. Persze a valódi okot nem mondtam meg, mert elég gáznak találtam, viszont ezek után Lay úgy szűrte le, hogy a családjával van bajom, ami megint nem vetett jó fényt az amúgy is elég ingatag lábakon álló kettősünkre. Na meg, mert volt benne igazság.

Most mégis úgy csókolt, mintha soha többet nem akarna elereszteni, ami hihetetlenül jól esett ketyegőmnek. Elvörösödve bújtam nyakához, majd szinte hangtalanul elmotyogtam, hogy mi is a szenvedésem tárgya, mire csak halkan felnevetett. Hát kösz, baszd meg…

- Szerinted megsüketültem vagy mi? Elég hosszú ideig lökted, hogy nem szállsz fel arra a “kicseszett repülő koporsóra”. Csak hogy a te szavaidat idézzem - magamban morogva lendült a kezem, hogy rávágjak a hátára, de inkább taktikát váltottam, mert tudtam, hogy hogyan is kínozhatnám. Vigyorogva öleltem át mindkét kezemmel, hogy megtartsam testét, majd egy óvatos puszit nyomtam a nyakán legjobban kidudorodó érre és a várt hatás nem maradt el, lábai megrogytak kissé. Fél év alatt tökélyre fejlesztettem képességemet a kínzása terén. Nehogy már csak neki legyen rá lehetősége!

Yixing

Gyengéden simogattam Chen karfán pihenő kézfejét ujjaimmal, de sajnos nem igen értem el nála sikert abban, hogy megnyugodjon. Keze egyre jobban elfehéredett az erőlködéstől, ahogy szorongatta a puha anyagot, majd mikor bezárták az ajtót olyan erővel markolt tagomra, hogy féltem, eltörte azt. Oké, az első alkalommal én is be voltam rezelve, de azért ennyire tuti nem!

Fájdalmasan nyöszörögve próbáltam kiszabadítani fogva ejtett karomat, de nem eresztett, sőt, mikor elindultunk, még jobban rászorított. Ezek után már nem is veselkedtem neki egyszer sem, mert nem tartottam valószínűleg, hogy elengedett volna. Mikor egyenesbe jöttünk kicsit lazított, de ugyanúgy fogta a kezem, mint eddig és falfehéren meredt az előtte lévő ülés hátuljára. Istenem, remélem, nem ájul el, még csak az kéne…

Váratlanul igen mély levegőt vett, mire rögtön ránéztem és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, ahogy megláttam valamivel már nyugodtabb arcát. Ő is rám pillantott, majd egy elég gyér mosoly után vállamnak dőlt és közelebb húzódott hozzám. Hangtalanul figyeltem egyre lassabban nyíló pilláit és reménykedtem, hogy hamarosan elalszik a töménytelen nyugtató miatt, amit bevett, mert nem szerettem volna ehhez hasonló helyzetben tölteni az út hátralévő részét. Imádom meg minden, de ennyi elég is volt a halálra rémült Chenből.

Mikor szorítása teljesen elgyengült, vigyázva nehogy felébresszem, kulcsoltam össze ujjainkat, majd némi szerencsétlenkedés után kivarázsoltam táskám rejtekéből a fülhallgatómat és a zenének szenteltem magam. És belül imádkoztam, hogy Chen a leszállást is átaludja.

Jongdae

Elmosolyodtam, ahogy a puha ujjak érintését élveztem arcomon és tudtam, hogy valószínűleg eljött az idő, hogy felkeljek, de nem akartam. Motyogva simultam bele a forró tenyérbe, mire csöndes nevetés ütötte meg fülemet, ami miatt megint csak nem szerettem volna kinyitni szemeimet. Imádtam Lay nevetését.

- Itt hagylak - súgta halkan és a testem megremegett, ahogy realizáltam milyen közel is van hozzám. Lassan nyíltak ki pilláim és szembe is találtam magam barátom kb öt centire lévő vidám tekintetével. Íriszei hihetetlen mértékű melegséget árasztottak magukból, annak ellenére, hogy mostanában nem volt felhőtlen a viszonyunk - szokás szerint. Lay sosem volt egy haragtartó típus, de döbbenetes mennyire elnéző velem. Mindenben.

- Azt próbáld meg és garantálom, hogy visszakapod valamilyen formában! - hangom rekedten csengett az alvástól, illetve néhol el is halt, de ő láthatóan tisztán értett mindent és nem is hagyta szó nélkül.

- Alig várom! - vigyorodott el, majd övemet kicsatolva felhúzott álló helyzetbe, hogy induljunk végre. Kábán botladoztam utána, amit elég hamar megelégelt és inkább maga elé tolt.

Sietett és igazából megértettem érte, hiszen régen nem látta a családját, egészpontosan a kórházi hajcihő óta, de én még mindig féltem a találkozástól. Azt hiszen tudat alatt, Lay miatt, valamilyen szinten már túltettem magam a dolgon, de… Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha egy légtérbe kerülök azokkal az emberekkel. Aztán ott volt Ziyi, akit csak egyszer láttam egy pillanatra. Vajon milyen lesz vele? És… Vajon mit szólnak majd a kapcsolatunkhoz?

Yixing

Meglepő nyugalommal gondoltam az előttem lévő valójában kurva nagy dologra, de egyáltalán nem izgultam. Annyi szarban volt már részem, hogy az, hogy esetleg a szüleimnek nem tetszik, hogy egy fiúval vagyok, hogy Chennel vagyok, nem zavart. Tudtam, hogy bár fájdalmasan, de túlélném. És bevallom, nem hittem volna, hogy ezért kibasznának otthonról. Az egyetlen, amitől féltem, az a tény volt, hogy Chennel valamilyen szinten testvérek vagyunk.

És Ziyi. Tisztában voltam vele, hogy egy hét évesnek már van fogalma a környezetéről, arról nem is beszélve, hogy mindenről meg is van a véleménye. Agyamban rengeteg forgatókönyv végigfutott mindenféle végkimenetellel, de végül elhessegettem az aggodalom legkisebb morzsáját is. Hiszen Chen itt volt nekem.

Apró mosollyal az ajkaimon pillantottam a taxiban mellettem ülőre, aki idegességében már a körmét rágta, pedig ezt eddig sosem csinálta. Bal lába sebesen járt fel s alá, így a szokásos módszerrel igyekeztem megnyugtatni; combjára simítottam. Szám széle még jobban felfelé görbül, ahogy tagja rögtön abbahagyta a rángatózást és tenyeremen éreztem, hogy izmai görcsös szorítása másodpercek alatt engedett. Ez mindig beválik!

Mérhetetlen világfájdalommal az arcán nézett rám és egyszerűen nem bírtam visszafogni magam, hangosan elnevettem magam ábrázatán. Durcásan húzta fel ajkait, majd fogta és minden figyelmét az elsuhanó tájnak szentelte, viszont az előbb kézfejemre csúsztatott kezét nem vette el. Erősen - de nem úgy, mint a gépen - szorította és én nem voltam rest viszonozni, mert tudtam, hogy számára ez is legalább olyan nagy ügy mint, ami az ő szüleivel is volt. Most sem vártam csodát, de bíztam benne, hogy nem lesz gond végül.

Jongdae

Biztos voltam benne, hogy legalább olyan fehér ábrázattal bámultam az ajtóra, mint amilyen hófehér volt a Zhang-család kerítése és Lay aggódó arca sem segített azon, hogy másképp érezhessem magamat. Halálfélelemmel meredtem barátom kezére, amiben a kulcsai pihentek és értékeltem, hogy még nem nyitott ajtót. Várt, hát ha megnyugszom kissé. Előbb rohannék világgá.

- Szeretnéd, ha… Előbb csak én mennék be? - kérdezte halkan és egy pillanatra arra gondoltam, hogy ez kurva jó ötlet, de… Baszki, én egyedül be nem megyek!

Határozottan fogtam rá kezére, közben hevesen a fejemet ráztam, hogy még véletlenül se jusson ez eszébe itt hagyni, majd egy hatalmas nyelés után ráböktem a fára. Bár volt egy bizonyos alapzaj, mégis tökéletesen hallottam a kulcs elfordulását a zárban és már készültem az összeesésre, mikor is Lay váratlanul odahajolt, majd egy lágy csókot adott ajkaimra. Anyám, miért tudja mindig, hogy…?!

- Bármi lesz, veled alszom. Csakhogy tudd! - zavartan vigyorodtam el, amit kiejtette a szavakat, szívemben pedig kellemes melegség áradt szét, hiszen tudtam, hogy ez mit jelent; ha a szüleinek nem tetszik a dolog, akkor akár egy padon is éjszakázik velem, de nem hagy egyedül. Ja, Lay mindig tudja, hogy mit mondjon és tegyen. De irigylem ezt tőle.

Vannak a filmekben azok a lassított felvételek és én pontosan ugyanígy láttam a szituációt. Egy fél életnek éreztem, amíg barátom kitárta az ajtót és mikor megláttam az anyját… Az anyámat... Az anyánkat kisétálni a konyhából, szerintem totálisan leállt az agyam. Talán ezért sem tűnt fel először a két vékonyka kar, ami lábaim köré kulcsolódott, csak mikor lépni akartam. Ziyi még mindig hihetetlenül aranyos volt. És még mindig ugyanolyan mosolya volt, mint Lay-nek.

Yixing

Félve figyeltem Chen sápadt arcát, de közben kíváncsi is voltam, hogy vajon mit tesz, viszont semmi sem történt, így gyengéden megfogtam húgom kezeit, hogy lefejtsem őt barátomról. Na, akkor megmozdult végre. Nagy szemekkel bámultam, ahogy lehajolt, majd némi tanácstalan motyogás után, óvatosan karjaiba vette a testvéremet. A testvérünket.

Hevesen verő szívvel néztem kettejüket és igen, bevallom, rohadtul bejött, amit láttam. Elvigyorodtam, majd odahajoltam Ziyi-hez, hogy egy lágy puszit adjak a fejére és már mentem is tovább Chen felé, mikor rájöttem, ezt azért nem kéne. Zavartan pislogtam rá, ő szintén rám, végül néhány fura köhögésnek álcázott szó után elindultam be a házba. Hát ez égő volt…

Nagy mosollyal a számon öleltem át anyámat, majd apámat is és láttam, hogy örülnek nekem, de nem bírták levenni tekintetüket Chenékről, akik még mindig kint toporogtak. Érdeklődve néztem arcukat, de rosszat egyikük sem gondolt, inkább úgy tűnt… Megkönnyebbültek. Amit igazából megértettem, hiszen Chen és Ziyi testvérek, tehát egy család vagyunk. Istenem… Vajon mi lesz, ha kiderül, hogy mi…?

Beharaptam alsó ajkam, miközben Chen lassan besétált, majd vigyázva letette maga mellé Ziyit és… Megölelte az anyját. Az anyánkat. Azt se tudom, hogy hogyan illessem őt. Döbbenten, kerekre tágult szemekkel meredtem kettősükre, mert nem akartam elhinni, amit látok. Ismertem őt, az elmúlt fél év alatt meg aztán végképp megismertem minden új oldaláról, de erre még így sem számítottam. Hónapok óta nem tudott meglepetést okozni, most mégis… Chen, ezt nem néztem volna ki belőled. Úristen, de szeretlek.

Jongdae

Gyengéden öleltem magamhoz édesanyám törékeny testét és bevallom, hihetetlenül jó érzés volt. Rengetegszer futott át mindenféle az agyamon, hogy mit fogok majd mondani neki, ha odajutok, de mióta Lay elmesélte, hogy miért is hagyott el, csak ezt akartam. Nem vágytam már arra, hogy gyűlöljek mindent a világon, nyugodtan szerettem volna élni - Lay-jel - és ehhez változnom kellett. Édesanyám karjai között ezt nem volt nehéz megvalósítani.

Abban a pillanatban, hogy kicsordult az első könnycsepp, gáznak találtam, de aztán rájöttem, hogy semmi ciki nincs ebben. Szorosabbra fontam körülötte karjaimat, közben arcomat nyakába temettem, mert nem akartam, hogy más is lássa mi van velem. Oké, ez inkább Lay-t takarta, de valószínűleg ő úgy is észrevette már az első másodpercben a dolgot. Mert neki hogy nem tűnne fel?

Összerezzentem, ahogy megéreztem ismét egy apró testet lábaim körül, így azonnal elengedtem anyámat és lehajoltam Ziyi-hez. Nagy szemekkel pislogott rám, néha ránézett a szüleire, illetve Lay-re, majd szomorúan szipogni kezdett. Meglepve figyeltem a megjelenő könnycseppeket, majd tanácstalanul pillantottam fel, hiszen nagyon nem vágtam, hogy mi az isten van. Ez rohadt jó. Megsirattam a húgomat. Fasza.

- Ziyi, mi a baj? - kérdezte aggódva Lay és ő is leguggolt, majd a kislány nyugtatásába fogott, de nem igen jött össze neki, így végül felkapta. Két másodperccel később pedig már sehol sem volt se ő, se az anyám. Egyedül maradtam Lay apjával. Oké, Kim Jongdae, felnőtt vagy. Normális vagy. Igyekszel normális lenni. Még véletlenül sem teszel megjegyzést arra, hogy lenyúlta az anyádat. Már rég túl vagy ezen. Igen. Túl vagyok.

Yixing

Lágyan simogattam Ziyi fejét, néha adtam neki egy puszit, hát ha abbahagyja a sírást, de sajnos nem váltak be próbálkozásaim. Nem is értettem, hogy mi a gond, hiszen végre együtt volt a család meg minden, mi oka lehetett volna arra, hogy pityeregjen? Szemeim sebesen keresték ágyában a kedvenc bárányos plüssét, majd mikor megtaláltam rögtön odaadtam, viszont az sem használt. Remélem, nem tettem semmi rosszat.

- Ziyi, kérlek…

- Dae… - csöndes kérlelésem végre meghallgatásra lelt, de szívem heves tempóba kezdett, ahogy realizáltam Chenről beszél. Nem bírom ki, ha nem kedveli őt. Ők a legfontosabbak nekem. - Miért sírt? - Zavartan pislogtam rá kérdése után, míg az eddig aggódó anyám elmosolyodott, majd még fel is kuncogott. Értetlenül meredtem rá, rohadtul nem vágtam mi van, azt meg még inkább nem, hogy mi ezen a vicces. Nincs ebben semmi poénos!

- Tudod, rég találkoztunk és… Örült nekem - totál elvesztettem a fonalat anyám válasza után, viszont Ziyi szemei felcsillantak, majd mintha puskából lőtték volna ki, kirohant. Nem, kurvára nem értem. - Azt hitte valami baj van - amint meghallottam a szobában maradó hangját, felé fordultam és vártam a további magyarázatot. - Miután… Miután a kórházban… Rengeteget kérdezett Jongdae-ről, elmondtuk neki, hogy ő is a testvére. Már nagyon várta, hogy találkozhassanak és mikor meglátta őt veled… Istenem, nagyon örült. Mióta elmentél kissé magába fordult, de mutogattam képeket, bár nem maiakat, de látod, felismerte rögtön. Tényleg nagyon boldog volt és mikor meglátta, hogy Jongdae sír, megijedt. Ennyi, Yixing. Kicsi még, így fogja fel.

Elmondhatatlanul megkönnyebbültem anyám szavai után, én tényleg azt hittem, hogy valami komoly baj van. Kellemes melegség járt át, ahogy felrémlett előttem, mikor Chen ölelte őt és bár meséltem neki róla, az még sem ugyanaz, mintha együtt nőttek volna fel. Féltem, hogy esetleg távolságtartóak lesznek egymással, persze az is közrejátszott, hogy ezek szerint Ziyi már tudott Chenről, de mindegy is. Minden rendben van és ennek kurvára örülök.

Jongdae

Zavartan nézelődtem a hosszú folyosón mindenfelé, csakhogy még véletlenül se kelljen Lay apjára pillantanom, mert féltem, hogy valami olyan csúszna ki, aminek nem kéne, de sokáig nem maradtunk kettesben. Ziyi hatalmas vetődéssel érkezett meg ismételten lábaimhoz és már követelte is, hogy játsszak vele. Mosolyogva hagytam, hogy apró kezeivel a nagy, fényes nappaliba húzzon és alig két másodperccel később már egy tea parti közben találtam magamat. Hát ez nem az én műfajom, de csak kibírom majd valahogy.

Vigyorogva bólogattam húgom minden szavára, de igazából nem bírtam figyelni rá. Füleim meghallották a konyhában lévő másik három alak fojtott hangú beszélgetését és bár nem értettem miről van szó, mégis gombóc keletkezett a torkomban. Tisztában voltam vele, hogy Lay el akarja mondani a kapcsolatunkat, de azért rettegtem attól, hogy mit fognak szólni. Érdekes, mikor apámékról volt szó, valamiért kurvára szartam rá.

- Ziyi, megtennéd, hogy odamész anyuékhoz? - kérdezte halkan mögöttem Lay, mire testem összerándult a váratlan hangtól, viszont nem sokáig tartott ijedtségem. Barátom tenyere melegen, puhán simult vállamra, amitől azon nyomban ellazultam, majd hátrapillantva rögtön találkozott tekintetünk. Halványan érzékeltem, hogy elfutnak mellettem, mert, ha Lay-ről volt szó, sajnos minden érzékszervem csak rá tudott figyelni. Nem nyálas, hogy huszonnégy órából huszonnégyben csak rá koncentráltam… - Gyere, megmutatom a szobámat!

Kábán csoszogtam utána, tényleg csak rá összpontosítottam, így nem maradt meg semmi sem azokból, amik mellett elsétáltunk és tudom, hogy ezt később, mikor majd például a mosdót keresem, megszívom, de… Anyám, Lay feszülős ujjatlan pólója igen szemet gyönyörködtető volt hátulról.

Yixing

- Igazán jól reagáltatok rá, hogy csak úgy váratlanul hazaállítottam Chennel - szólaltam meg csöndesen a húgom szobájának padlóját fikszírozva, majd felnéztem nevelőanyámra. Érdeklődve fürkésztem szemeit, amik döbbenetesen hasonlítottak barátoméra és akaratlanul is, de másra sem vágytam, minthogy végre zárt ajtók mögött tudhassam magamat vele. Rengeteg időt Chennel töltöttem, aztán majd’ egy év után hazajövök és még most is vele akarok lenni.

- Hihetetlenül megkönnyebbültünk - sóhajtott föl hangosan, majd felpattant és elindult lefelé. Azon nyomban követtem őt és már kérdeztem volna tovább, mikor is folytatta. - A kórházban láttuk, hogy… Nagyon örültünk, hogy így összehozott titeket a Sors - szívem heves dobogásba kezdett anyám mondanivalója miatt és kész voltam elé tárni mindent, de a következő mondata után inkább bekussoltam. - Elvégre testvérek vagytok.

Rámosolygott férjére, majd kedvesen végigsimított felkaromon és tovább beszélgettünk, ezúttal már hármasban. Szám mozdult, amikor kellett, válaszoltam, de esküszöm, hogy nem tudom, hogy miről is folyt a diskurzus perceken keresztül. Végül úgy döntöttem, inkább felkeresem Chent és rábírom, hogy jöjjön fel a szobámba és… Oké, ez egy röhejes gondolat volt; ő erre sosem mondana nemet.

Hangosan nyikordult az ajtó, ahogy becsuktam magunk mögött, majd minden további nélkül nekinyomtam a fának testét és a szájára martam. Szenvedélyesen csókoltam, amit azonnal viszonzott is, sőt némi viaskodás után, én voltam az, akit a bejárathoz préseltek. Tudtam, hogy nem így kellene indítani az első Kínában töltött napunkat, de szükségem volt rá. Szükségem volt arra, hogy érezzem, nem változott semmi sem.

Jongdae

Hevesen ízlelgettem Lay édes ajkait, egyik kezem a haját tépte nagy beleéléssel, a másik a kibaszott szexi pólója alatt nyúlkált. Halkan nyögtem bele csókunkba, amikor megragadta derekamat, majd határozottan magához húzott és összenyomta csípőnket. Lihegve váltam el tőle, de alig pillantottam bele vágytól csillogó szemeibe, már vissza is tértem előző elfoglaltságomhoz. Baszki, de imádom mikor így néz rám.

- Szóval akkor… - csöndesen suttogva hajolt fülemhez, majd óvatosan beleharapott, amivel ismételten az őrületbe kergetett. Mi a francért imádom ezt még mindig? - Ez lesz a büntetés? - először nem értettem mire gondol, de aztán leesett.

- Nem hagytál ott, tehát nincs miért - súgtam vissza, közben övét azért erősen megrántottam, hogy jelezzek neki, kövessen. Vigyorogva vonszoltam magam után, aztán az ágyhoz érve, egy gyors fordulás, lökés és már az ölében is ültem. Lábaimat köré kulcsoltam és igyekeztem minél szorosabban hozzátapadni, hogy még a levegő se férjen közénk. Felkuncogtam, ahogy meghallottam morgását, majd szitok szavait, mikor közelebb hajoltam hozzá, de nem csókoltam meg. Mondtam, én is megtanultam kínozni őt.

Irányt változtattam; a nyakát vettem célba és reagálni sem hagytam neki időt, kidugtam nyelvemet, majd végignyaltam azon a bizonyos sebesen lüktető éren, így lehetőségem volt véletlenül megízlelni a pengető láncát is. Igazán fasza íze volt… Nem épp férfias nyikkanás csúszott ki belőlem, amikor megragadta a derekamat és kb belepasszírozott az ágyába, de nem zavart. Nyilván nem zavart. Zihálva túrtam sötét tincsei közé, hogy lehúzzam magamhoz fejét egy csókra, de a köcsögje nem engedte, inkább ő is belekezdett az én kínzásomba. Rá fogok baszni. Mint mindig.

Túlságosan is hangosan nyögtem, miközben hasamat puszilgatta, illetve combomat simogatta a rövidnadrág szára alatt benyúlva és kész voltam totál elveszteni a fonalat, mikor is egy döbbent kiáltás észhez térített. Kábán, ugyanakkor ijedten bámultam édesanyám hófehér arcára, közben igyekeztem visszarángatni pólómat a helyére, majd rápillantottam Lay szintén elég sápadt valójára, végül egy istenes káromkodás után visszadőltem a párnák közé. Bocs, helyesbítek. Rábaszunk. Most komolyan, másra is ennyiszer rányitnak, vagy csak nekünk van mindig ilyen szerencsénk?

Összetört boldogság [ChanLay]

Sziasztok :) Tudom rég hoztam bármit is és ez még mindig nem a LayChen, de íródik az is apránként. Ezúttal ismételten egy ChanLay-t hoztam és a tartalmát tekintve ez akár a kis ChanLay-történetek végét is jelenthetné, de nem. Fogok még írni velük, nyugi. A szokásos hangulat megvan, bocsi, de ezt egyébként még hónapokkal ezelőtt írtam egy nem épp boldog pillanatomban és sokáig úgy voltam vele meg sem osztom, de most itt van. Remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

Cím: Összetört boldogság

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: Szokásosan nem kapcsolódik az előzőekhez, de ki hogy érzi.

Gyengéden simítottam végig kézfején annyira óvatosan amennyire csak tudtam, hisz biztos nagyon fájt neki. A jelenleg kicsit dagadt, lila ujjai megremegtek érintésem nyomán, úgyhogy rögtön el is engedtem őket. Szomorúan hajtotta le a fejét és láttam tekintetében, hogy mennyi is zavarja az, hogy nem tudok rendesen hozzá érni. Egyszer lehetne és akkor sem...

Combjára csúsztattam tenyeremet és igyekeztem minél közelebb húzódni testéhez, ami már jobban tetszett neki. Mosolyogva bújt nyakamba és, ahogy megéreztem forró leheletét bőrömön, egyfajta elégedettség járt át. Végre itt van. Velem. Mellettem. Olyan régóta vártam már arra, hogy így lehessünk.

- Ki kéne menni, Channie - súgta halkan fülembe és már kezdtem is volna ellenkezni, de nem volt rá szükség, mert neki sem állt szándékában megtörni a meghitt együttlétünket. Ép kezét arcomra helyezte, majd ajkait puhán az enyémekhez nyomta. Szívem őrült tempóban kezdett verni, főleg azután, hogy realizáltam szokatlan hevességét. Ezek szerint ő is legalább olyan szinten vágyott a dologra, mint én. De valami nem jó. - Ki kéne menni - ismételte meg csöndesen az előző mondatát miután elvált számtól.

- Csak még egy kicsit - motyogtam vissza ugyanolyan hangerővel, majd szorosan köré fontam karjaimat. Olyan ritkán adatott meg egyáltalán az, hogy találkozzunk nemhogy még az, hogy kettesben is lehessünk.

- Neked bármit - lehelte szinte hangtalanul, majd még jobban hozzám simult és egy újabb csókkal is megajándékozott. Hol van a szokott érzés?

Szemeim ebben a pillanatban pattantak ki és olyan gyorsan ültem fel ágyamban, hogy a hátam fájdalmasan reccsent egyet. Zihálva néztem szét az apró szobában, majd a helyiség másik ágyában csöndesen alvóra bámultam. Remegve rúgtam félre a fehér takarót, majd megpróbáltam lábra állni, de csak sokadik nekifutásra sikerült függőlegesbe kerülnöm. Álom. Álmodtam.

Az hittem, összeesek azon a néhány méteren, míg eljutottam az ajtóig, de szerencsére, nem történt ilyen, de azért párszor majdnem összerogytam. Telefonom a kezemben volt, erősen szorítottam, de még nem volt merszem feloldani a képernyőzárat, pedig ahhoz is jól jött volna, hogy eltámolyogjak a konyháig, így viszont teljes sötétségben tettem meg odáig az utat. Jelenleg mindenhol csak sötétséget érzek.

Könnyes szemekkel támaszkodtam meg a csap mellett, majd pár gyötrelmesen hosszú perc után végre képes voltam levenni a polcról egy poharat, hogy igyak egy kis vizet. Mobilon halkan, ugyanakkor a teljes csönd miatt mégis hangosan koppant a pulton. A sírást visszafojtva nyúltam hozzá, hogy ismét megnézzem azt a bizonyos utolsó üzenetet. És akkor lábaim végleg felmondták a szolgálatot.

Mindent kiadva magamból zokogtam a helyiség hideg kövén ülve, az üveg darabjai szanaszét hevertek a telefonoméival együtt, miután kiejtettem őket az ujjaim közül. Tudtam, hogy nagyon nem vagyok éppenséggel hangtalan, de nem érdekelt, hogy ki hallja meg fájdalmamat, sőt igazából azt akartam, hogy mindenki hallja. De leginkább ő.

Mikor először olvastam, el se hittem a leírtakat, egyszerűen fel sem fogtam, csak elaludtam és a képzeletem kreált egy teljesen más szituációt. Ismét látva szavait mélységes, kínzó fájdalmat éreztem minden egyes sejtemben, az kívántam, bárcsak nem a valóság lenne. Talán ezért is álmodtam.

“Sajnálom, sok idő el fog telni, mire vissza tudok menni. Nem kérhetem, hogy várj. Nem is tenném. Ne várj, Channie.”

Az üzenet ott virított a betört képű készüléken és hiába nyomogattam a gombokat, semmire sem reagált. Idegesen kaptam fel, majd nem törődve azzal, hogy mit fogok eltalálni, hatalmasat dobtam. Csörömpölést hallottam, esetleg tányérok hangját és ez meglepően kellemes érzését keltett bennem, majd váratlanul két kar rántott talpra.

- Mit csinálsz? - a szívem őrült tempójától, a zokogásomtól nem tudtam beazonosítani ki tettel fel nekem a kérdést, de őszintén, nem is érdekelt. Újfent megragadtam valamit, majd elhajítottam és ismét éreztem azt, amit az előbb. Megnyugtatott, ellazított a dolog. Össze akartam törni mindent, hogy minél jobban hasonlítsanak a szívemhez. Azt hiszem, összetörtem.

Ritkán jött. Olyan ritkán, hogy akár azt is mondhattam volna, hogy sosem, mégis egy részem mindig reménykedett, hogy azért írt, mert azt fogja közölni, hogy végre itt lesz velem. Erre totálisan az ellentétét pötyögte be nekem. Tudom, hogy nem ő dönti el, de… Miért nem jössz sosem, ha kéne?

Az alak, aki segíteni próbált csöndesen figyelte, míg mindent, amit csak képes voltam megmozdítani, ordítva dobáltam el, ahova csak tudtam. Végül, amikor már semmi sem maradt, visszarogytam a kőre és halkan sírdogáltam tovább. Nem várok többet, Yixing. Képtelen vagyok.