Összetört boldogság [ChanLay]

Sziasztok :) Tudom rég hoztam bármit is és ez még mindig nem a LayChen, de íródik az is apránként. Ezúttal ismételten egy ChanLay-t hoztam és a tartalmát tekintve ez akár a kis ChanLay-történetek végét is jelenthetné, de nem. Fogok még írni velük, nyugi. A szokásos hangulat megvan, bocsi, de ezt egyébként még hónapokkal ezelőtt írtam egy nem épp boldog pillanatomban és sokáig úgy voltam vele meg sem osztom, de most itt van. Remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

Cím: Összetört boldogság

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: Szokásosan nem kapcsolódik az előzőekhez, de ki hogy érzi.

Gyengéden simítottam végig kézfején annyira óvatosan amennyire csak tudtam, hisz biztos nagyon fájt neki. A jelenleg kicsit dagadt, lila ujjai megremegtek érintésem nyomán, úgyhogy rögtön el is engedtem őket. Szomorúan hajtotta le a fejét és láttam tekintetében, hogy mennyi is zavarja az, hogy nem tudok rendesen hozzá érni. Egyszer lehetne és akkor sem...

Combjára csúsztattam tenyeremet és igyekeztem minél közelebb húzódni testéhez, ami már jobban tetszett neki. Mosolyogva bújt nyakamba és, ahogy megéreztem forró leheletét bőrömön, egyfajta elégedettség járt át. Végre itt van. Velem. Mellettem. Olyan régóta vártam már arra, hogy így lehessünk.

- Ki kéne menni, Channie - súgta halkan fülembe és már kezdtem is volna ellenkezni, de nem volt rá szükség, mert neki sem állt szándékában megtörni a meghitt együttlétünket. Ép kezét arcomra helyezte, majd ajkait puhán az enyémekhez nyomta. Szívem őrült tempóban kezdett verni, főleg azután, hogy realizáltam szokatlan hevességét. Ezek szerint ő is legalább olyan szinten vágyott a dologra, mint én. De valami nem jó. - Ki kéne menni - ismételte meg csöndesen az előző mondatát miután elvált számtól.

- Csak még egy kicsit - motyogtam vissza ugyanolyan hangerővel, majd szorosan köré fontam karjaimat. Olyan ritkán adatott meg egyáltalán az, hogy találkozzunk nemhogy még az, hogy kettesben is lehessünk.

- Neked bármit - lehelte szinte hangtalanul, majd még jobban hozzám simult és egy újabb csókkal is megajándékozott. Hol van a szokott érzés?

Szemeim ebben a pillanatban pattantak ki és olyan gyorsan ültem fel ágyamban, hogy a hátam fájdalmasan reccsent egyet. Zihálva néztem szét az apró szobában, majd a helyiség másik ágyában csöndesen alvóra bámultam. Remegve rúgtam félre a fehér takarót, majd megpróbáltam lábra állni, de csak sokadik nekifutásra sikerült függőlegesbe kerülnöm. Álom. Álmodtam.

Az hittem, összeesek azon a néhány méteren, míg eljutottam az ajtóig, de szerencsére, nem történt ilyen, de azért párszor majdnem összerogytam. Telefonom a kezemben volt, erősen szorítottam, de még nem volt merszem feloldani a képernyőzárat, pedig ahhoz is jól jött volna, hogy eltámolyogjak a konyháig, így viszont teljes sötétségben tettem meg odáig az utat. Jelenleg mindenhol csak sötétséget érzek.

Könnyes szemekkel támaszkodtam meg a csap mellett, majd pár gyötrelmesen hosszú perc után végre képes voltam levenni a polcról egy poharat, hogy igyak egy kis vizet. Mobilon halkan, ugyanakkor a teljes csönd miatt mégis hangosan koppant a pulton. A sírást visszafojtva nyúltam hozzá, hogy ismét megnézzem azt a bizonyos utolsó üzenetet. És akkor lábaim végleg felmondták a szolgálatot.

Mindent kiadva magamból zokogtam a helyiség hideg kövén ülve, az üveg darabjai szanaszét hevertek a telefonoméival együtt, miután kiejtettem őket az ujjaim közül. Tudtam, hogy nagyon nem vagyok éppenséggel hangtalan, de nem érdekelt, hogy ki hallja meg fájdalmamat, sőt igazából azt akartam, hogy mindenki hallja. De leginkább ő.

Mikor először olvastam, el se hittem a leírtakat, egyszerűen fel sem fogtam, csak elaludtam és a képzeletem kreált egy teljesen más szituációt. Ismét látva szavait mélységes, kínzó fájdalmat éreztem minden egyes sejtemben, az kívántam, bárcsak nem a valóság lenne. Talán ezért is álmodtam.

“Sajnálom, sok idő el fog telni, mire vissza tudok menni. Nem kérhetem, hogy várj. Nem is tenném. Ne várj, Channie.”

Az üzenet ott virított a betört képű készüléken és hiába nyomogattam a gombokat, semmire sem reagált. Idegesen kaptam fel, majd nem törődve azzal, hogy mit fogok eltalálni, hatalmasat dobtam. Csörömpölést hallottam, esetleg tányérok hangját és ez meglepően kellemes érzését keltett bennem, majd váratlanul két kar rántott talpra.

- Mit csinálsz? - a szívem őrült tempójától, a zokogásomtól nem tudtam beazonosítani ki tettel fel nekem a kérdést, de őszintén, nem is érdekelt. Újfent megragadtam valamit, majd elhajítottam és ismét éreztem azt, amit az előbb. Megnyugtatott, ellazított a dolog. Össze akartam törni mindent, hogy minél jobban hasonlítsanak a szívemhez. Azt hiszem, összetörtem.

Ritkán jött. Olyan ritkán, hogy akár azt is mondhattam volna, hogy sosem, mégis egy részem mindig reménykedett, hogy azért írt, mert azt fogja közölni, hogy végre itt lesz velem. Erre totálisan az ellentétét pötyögte be nekem. Tudom, hogy nem ő dönti el, de… Miért nem jössz sosem, ha kéne?

Az alak, aki segíteni próbált csöndesen figyelte, míg mindent, amit csak képes voltam megmozdítani, ordítva dobáltam el, ahova csak tudtam. Végül, amikor már semmi sem maradt, visszarogytam a kőre és halkan sírdogáltam tovább. Nem várok többet, Yixing. Képtelen vagyok.