A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ChanChen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ChanChen. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 18., csütörtök

Rossz csillagzat alatt [ChanChen]

Cím: Rossz csillagzat alatt 
Páros: ChenYeol / ChanChen (Exo) (kinek melyik tetszik)
Szereplők: Park Chanyeol és Kim Jongdae
Korhatár: 12+
Figyelmeztetések: Fiú x fiú szerelem, trágár beszéd (nagyon minimális), halál (?)
A történet AU; Jongdae orvos, Chanyeol pedig páciens. Továbbá változtattam a korokon, Jongdae fiatalabb Chanyeolnál két évvel.


Bizton állíthatom, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Komolyan. Nincs olyan dolog, amit ne törnék össze, beleértve saját magamat is. Az orvosom szerint (igen nekem saját van!) már minden csontomat eltörtem legalább egyszer. De akad olyan is, amit már többször. Például a kezemet. Először két éves koromban történt meg, bár erre nem emlékszem, de apám nagyon szereti emlegetni úgy, mint a “Tökéletes repülés”. Állítólag felüldöztem a fára egy macskát, majd én is utána mentem, aztán szépen leestem. Ekkor egyébként az állkapcsom is eltört. Aztán másodszor az általános iskolában esett meg, még elsőben. Nagymenőn beálltam focizni, de sokáig nem tartott a részemről; nagyjából három percig játszhattam mikor megbotlottam a saját lábamban és hasra estem. Pontosabban a kezemre. Aztán megtörtént két évvel később is mikor elmentünk az állatkertbe. Megcsúsztam a megolvadt fagyimon és ismét eltaknyoltam. És még mesélhetnék tovább, összesen nyolcszor törtem el a kezeimet; a jobbat ötször, míg a másikat háromszor. Vagyis hogy pontosak legyünk négyszer, mivel most ezért voltam megint kórházban.

Mióta az eszemet tudom sose aggódtam a vizsgálatokon, hozzájuk szoktam, de most be voltam parázva. Sajnos az orvosom elhunyt néhány hete egy balesetben, így újat kellett keresnünk. Nem az volt félelmem oka, hogy új, hiszen eleinte sok orvosnál megfordultam, hanem hogy fiatal. Nagyon fiatal. Még nálam is jobban. Persze anyu nyugtatgatott, hogy egy zseni meg full okos meg minden, de a tapasztalat hiányát ez nem pótolja. Féltem, hogy rosszul teszi vissza kezem vagy mit tudtom én. A végén még fordítva fog állni a karom. Na jó, azért ez nem történhet meg, de akkor is!

- Park Chanyeol! - összerándultam a nővér szólításától. Aish, legyél már férfi Chanyeol!

Nem jött össze. Remegve, a karomat ölelve sétáltam az ajtó felé. Oké, nincs mit szépíteni rajta, félek. Talán mégis kérnem kellett volna anyut, hogy jöjjön velem.

Nagyot nyeltem amint beléptem a szobába. Az egész helyiség fényben úszott pedig nem volt egy lámpa sem felkapcsolva, csak a függönyök voltak széthúz teljesen. A megszokott fertőtlenítő szag helyett kellemes fahéjas illat fogadott. Zavartan vizslattam körbe az orvost keresve, hamarosan meg is találtam, az asztal alatt. Értetlenkedve sétáltam közelebb hozzá, bár ne tettem volna. Mikor ki akart jönni belefejelt a térdembe, mivel nyilvánvalóan nem számított rám, én meg seggre estem. Most már ott is fáj…

- Jézusom, de kemény a térded - nyöszörgött halkan a fejét fogva.

A számat is eltátottam mikor megláttam. Az odáig rendben van, hogy fiatal orvos létére, de hogy ennyire, az nem. Isten bizony maximum tizennyolcnak nézem. Vagy még annyinak sem. Majd kiszúrja a szemem a kis tábláján a “doktor” titulus. Ez nem normális így.

Aprót nyeltem mikor belenéztem szemeibe - immár újra két lábon. Szórakozott képpel simogatta homlokát, ajkain egy széles mosoly ült és édes istenem még soha sem láttam ilyen tökéletes mosolyt. Ezt tuti nem lehet tanulni, erre születni kell. Egy pillanattal később arca elkomorodott és nyugtalan kifejezést vett fel. Kissé előre dőlt és aggódva nyúlt a… a fenekemhez. MI A FÉSZKES FENE?!

- Jól vagy? Nem tört el semmid? Láttam az aktád és-

- Mégis hova nyúlkál? - szakítottam félbe hisztérikus hangon. Mi a francot képzel ez magáról?

Értetlenül vonta össze szemöldökét, látszódott rajta, hogy tényleg nem érti kifakadásom okát. Tudom, hogy orvos, de akkor se nyúlkáljon ott, ahol még más sem járt soha. Nem is bírok orvosként nézni rá. És mi ez a tegezés? Tudtommal nem vagyunk barátok. Még csak ismerősök sem. Nem vagyunk mi semmik egymásnak. Hát ez kész röhej…

- Csak féltem, hogy… Mindegy - lehajtotta a fejét és kedvtelenül nézett félre, majd egy sóhaj után az asztalához ment. Ez szép volt Chanyeol…

Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, olyan volt mintha a szobát betöltő fény egyszer csak… eltűnt volna, amint az orvos mosolya is semmivé vált.

- Üljön le! - lábaim a padlóhoz tapadtak, térdeim remegni kezdtek. A tegezés eltűnt, magázni kezdett és… és olyan ridegen ejtette ki ezt a két szót, hogy esküszöm megfagyott a vér is az ereimben. - Mi történt a kezével? Hogy szerezte a sérülést?

- É-é-én… öhm… El-eles-tem. Igen. Elestem - Mégis miért zavar ennyire ez a hangnem? Mégis minek kezdtem dadogni? Kit érdekel, ha nem bír? Keresek mást helyette. Rendbe teszi a karomat és viszontlátásra.

Halkan felhorkantott, majd egy határozott mozdulattal kirúgta székét és elém sétált. Ijedten léptem hátrább, de ő csak követett, egészen a falig. Riadtan néztem a hideg, fekete szemekbe, amikből csak úgy sütött a lenézés.

- Hülyének néz?

- H-hogy? Tessék? N-nem…

- Biztos? - kérdezte furcsán búgó hangon, majd a következő másodpercben megragadta az alkaromat és megszorította. Fájdalmas kiáltás hagyta el ajkaimat, összegörnyedtem, szemeimből azonnal folyni kezdtek a könnyek. Úristen, ez nem normális! - Ez nem egy elesés miatt áll így! Tehát megkérdezem újra, mi történt? - hajolt le hozzám.

- Én… - összeszorítottam szemeimet, s közben lecsúsztam a fal mentén, azután leültem a földre. - Én egy szerencsétlen vagyok. Mindig történik velem valami. Csak egyszer, egyszer szerettem volna valami olyat csinálni, ami… ami extrém. Tudja… Biztos látta az aktám, olyan vastag, mint tíz másik együttvéve. Szóval, csak valami izgalmasat akartam, mert anyuék úgy féltenek, félnek, hogy egyszer a hullaházból hívják őket. Úgyhogy elmentem motorozni egy… egy barátommal. És elestünk.

Felsóhajtott, majd beletúrt a hajába.

- És ez volt ilyen nehéz?

- Én csak… Tudom hogy vélekednek rólam az emberek, amint megtudják, hogy hogy vonzom a bajt. Van, aki a közelembe se jön nehogy őt is valami baj érje és van, aki retteg, hogy meghalok valamelyik pillanatban. Ilyen anya is. Maga szerint mi lenne, ha megtudná, hogy motoroztam?

- Chanyeol - gyengéden tette kezét vállamra és ismét elmosolyodott -, én az orvosod vagyok. Köt az esküm, ha nem akarod, senki nem fogja rajtunk kívül tudni, hogy mit csináltál - Nem tudom miért, de a szívem óriásit dobbant, amint újra tegezett. Miért? Az előbb nagyon zavart, most meg… Aish, nem értem magam…

Ezek után vártam mikor történik velem valami, hogy ismét találkozhassak Kim Jongdae-val. Tudom furcsán hangzik, de… látni akartam. Így élni kezdtem új hobbimnak, az extrém sportoknak. Elég átlátszónak tűnhetett, amiket csináltam, de őt nem érdekelte. Vagy csak nem mutatta. Többet sosem kérdezett arról miért vagyok nála, csak begipszelte, bekötözte, összevarrta vagy akármi az éppen eltört részemet és… és mosolygott.

Évek teltek el így, aztán történt valami, ami… ami katasztrofális volt. Úgy éreztem soha sem jövök rendbe. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Autóbalesetünk volt a családommal. Még mindig eszembe jut minden nap másodpercről másodpercre pontosan mikor megtudtam, hogy… hogy… egyedül maradtam.

- Chanyeol. Chanyeol! Hallasz? - orvosom hangja tőrként fúródott fejembe, de nagy nehézségek árán sikerült legalább a szemeimet kinyitnom és ránéznem. Egyik orvosom arcán sem láttam soha ilyen sok érzelmet megjelenni, mint most az övén. - Kérlek, csak engem figyelj, jó? Nem alhatsz el! - ujjai az enyémekre kulcsolódtak és gyengéden megszorította őket. Olyan puhák voltak. Az orvosom tenyere mindig meleg és puha volt.

- A-a… a szül-ei-m? A nőv-ér-em? - az arcán az érzelmek kavarogni kezdtek, míg végül tisztán kivehetően csak a sajnálat maradt. Zokogtam. Hangosan és sokáig. Az arca többet mondott minden szónál.

Hosszú idő volt mire összeszedtem magamat, de ő kitartott mellettem, míg akkor is mikor egy idegesebb pillanatomban finoman közöltem vele, hogy húzzon a francba. Azt hiszem ekkor (vagy előbb?) változott meg a kapcsolatunk. Vagyis… nem változott csak átalakult valami mássá részemről. Tudtomon kívül történt az egész, észre sem vettem. Rájöttem mi bújik meg amögött, hogy mindig látni akarom, hogy olyan tökéletesnek találom őt, a mosolyát. Kedveltem az orvosom. Talán szerettem is. Nem tudom. Csak egy valamit tudtam; másik doktort kell keresnem.

Miután bevallottam magamnak mi van, tudtam, hogy nem maradhatok a páciense. Képtelen lettem volna vele lenni kettesben, így alig egy héttel a megvilágosodásom után már egy másiknál voltam konzultáción. Rá két héttel később pedig már arra vártam, hogy összevarrja a tenyeremet, amit akkor vágtam el amikor Jongdae-n gondolkodtam.

Lassan sétáltam hazafelé a kórházból a hidegben, elgondolkozva figyeltem bekötözött kezemet és… persze, hogy hanyatt estem a jeges úton. Halkan nyöszörögve tápászkodtam fel a fenekemet simogatva.

- Már megint seggre ültél - hallottam meg egy ismerős és fájdalmas hangot. Elkerekedett szemekkel néztem rá és egy kisebb nyögés csúszott ki a számon. Jongdae szomorúan vizslatott fekete íriszeivel.

- Hisz ismer - vontam meg félszegen vállaimat. Tekintetem nem bírtam levenni róla; még így közel a negyvenhez is ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint évekkel ezelőtt. Bár azért akadt rajta egy-két ránc.

- Egyetlen szó nélkül hagytál ott. Miért? - kérdezte néhány perc múlva síri hangon. Hatalmasan nyeltem. Mégis mit mondjak erre?

- Csak… csak muszáj volt már váltanom - volt orvosom arca egy pillanat alatt torzult el. Nem is csodálom, ez a mondat olyan volt, mintha egy régi tárgyat cseréltem volna le egy újra.

- Értem. Legalább végre tudom.

A beszélgetés itt meg is halt, már ha egyáltalán ezt annak lehetett nevezni; mindketten egy hátra arccal otthagytuk a másikat.

A mai napig sokszor elgondolkozom; ha itt bevallom az igazat, mi lett volna? Együtt lennénk? Vagy megutál egy életre? Talán jobb lett volna, ha elmondom, mert úgy esélyem lett volna egy boldog életre, de így… Azt hiszem igaz az, hogy az emberek elgondolkoznak fontos dolgokon, mikor már közel a vég. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb hibája.

- Mr. Park, látogatója jött! - lépett be a nővér a szobába. Gyorsan megigazított az infúziós tasakot, megnézett a monitorokon pár dolgot, majd már ment is ki és helyette bejött… Kim Jongdae.
- Jobban örültem volna, ha újra seggre esve talállak - szólalt meg kissé rekedt hangon, mire belőlem kitört a nevetés. Hangosan nevettem, de egy idő után sírásba fulladt jókedvem.

Azt hiszem rossz csillagzat alatt születtem vagy csak nem szeret a sors; újra van lehetőségem látni őt, bevallani az érzéseimet, de ez már nem változtat semmin sem, haldoklom. De legalább még láthatom őt. Már csak arra vágyom, hogy újra érezhessem puha tenyerét a kezemen. Egyszer, utoljára.