Ordító némaság [ChenSoo]

Sziasztok :) Ismét itt vagyok, minő meglepő és újfent egy angst műfajban íródott történetet hoztam - minő meglepő. Kérésre íródott, remélem, elnyeri, nemcsak az Ő, hanem mindenki más tetszését is, kellemes olvasást ^^

Cím: Ordító némaság

Páros: ChenSoo

Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Do Kyungsoo

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Apró ujjai lassan, óvatosan siklottak végig a krémszínű, kissé durva érintésű papír kacskaringós betűi fölött, majd egy reszketeg sóhajjal kinézett a vonat ablakán. A Nap gyönyörűen sütött, a megannyi virággal, s fával borított dombok, mezők lélegzetelállítóak voltak, minden varázslatos volt. Pontosan olyan, amilyennek egy ilyen napon lennie kellett.

Kyungsoo fojtogató sírással küszködve igazította meg ünnepélyes, ugyanakkor szolid, fekete nyakkendőjét, aztán ismét kipillantott, hogy újfent tökéletességet lásson mindenhol. Megviselten hunyta le pilláit pár másodpercre; úgy érezte, még a világ is ellene van. Kigúnyolja, orra alá dörgöli azt, hogy képtelen volt lépni akkor, amikor kellett volna. Minden esélye megvolt egy csodálatos életre Vele, ám félt bevallani érzéseit és most az esküvőére tartott, ahol kénytelen volt mosolyogni, gratulálni, örülni... Vele együtt.

Észrevétlenül hullott az első könnycsepp kézfejére, amit még rengeteg követett és bár letörölhette volna, esetleg megállíthatta volna őket, nem akarta. Még egyszer utoljára megsiratta bevallatlan, így viszonzatlan szerelmét ott, a tömött, fullasztó vonat egyik ocsmány ülésén ülve. Mikor az út végén kilépett a járműből, már csak az esküvői meghívó itt-ott nedves, ezáltal kicsit gyűrött valója mutatta, hogy történt valami, ám az néma maradt, óvva Kyungsoo legféltettebb titkát. Egyelőre.

Hamar és meglepően könnyedén talált oda a ceremónia helyére, ami szintén annak a jele volt, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Hiába próbálta szíve legeldugottabb részére száműzni érzéseit, azok mindent félresöpörve kerültek felszínre, amint meglátta a hófehérbe öltöztetett rétet, rajta a vőlegénnyel. Csak úgy, mint a nap, ő is kifogástalan, hibátlan volt.

Mellkasa szúrni kezdett, ahogy Jongdae boldog mosollyal integetett oda neki, majd felé rohant, mikor nem indult el, csak állt egyhelyben. A férfi az összes képzeletét fölül múlta. Természetesen elegáns volt, illetve hihetetlenül vonzó, ugyanakkor valahogy mégis körbelengte őt az a tipikus csibészes báj, ami már a legelső találkozásuknál is felkeltette Kyungsoo figyelmét. Hatalmas szemeivel csak bambán bámulta a gyorsan mozgó szájat, Jongdae-nak szokása volt hadarni, ha izgatott volt valami miatt. Ezt is szerette benne.

Félmosollyal nézte az örömtől kipirult, káprázatos arcot, majd ahogy realizálta, a menyasszonyról van szó, szíve ismét fájdalmasan sajogni kezdett. Szörnyen elkésett, olyannyira, hogy azt már sosem lehet behozni. Csak egy szót kellett volna mondania, nem többet. Sőt, ha elég bátor lett volna, talán arra sem lett volna szükség. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés. Semmi több. Oly kevésnek tűnt, mégis a valóságban rengeteg volt.

Csöndesen lépett arrébb a meseszép zöld füvön, mikor Jongdae odafordult valakihez, hogy vele beszélgessen, amiért még hálát is adott az éppen kicsordulni készülő könnyei miatt, ám váratlanul egy puha kéz kulcsolódott csuklója köré. Ledöbbenve emelte fel fejét, majd zavartan a férfi kérdő, de igencsak kedves tekintetébe fúrta sötét íriszeit. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés volt. Semmi több és úgy tűnt, Jongdae sejti, mi a baj.

Összeszoruló szívvel csúsztatott egy fekete kis borítékot a fehér terítővel letakart asztalok egyikére, amiben őszinte jókívánságait írta össze az ifjú párnak, majd a még mindig nedves esküvői meghívót is odahelyezte a másik mellé. Képtelen lett volna ott és akkor bármit is mondani. Bízott benne, hogy ezek többet mondanak majd, mint ő tudott volna bármikor is. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés. Valamik, amik sosem válhatnak valósággá.

Kuszán összefonódó utak [LayChen] 18+

Huu, hát rendesen eltűntem mostanában. Ezer meg egy okot lehetne felsorolni, ám nem teszem. Ihlet van, nyugi, sőt elárulom, mikor csak időm engedni, dolgozom egy új, hosszabb történeten. Na de, ma egy számomra imádott párossal jöttem, LayChen. A Sors, dögölj meg!-nek a hónap elején volt az egy éves szülinapja, illetve - ami a legnagyobb sokkot okozta, mikor megláttam -, már több mint 45000-s a megtekintés és ehhez van csekély 200 vélemény, amiből a fele enyém nyilvánvalóan, de jézusom, 100! Imádlak titeket, így ezért is jöttem egy ilyen műfajban, ezzel a párossal, mert hát sokan szerettétek. Igaz, sok köze nincs a Sors, dögölj meg!-hez, de aki szemfüles, észrevehet valamiket azért (még a hossza is hasonló, elárulom). Kellemes olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket ^^ (Láttam, írtatok itt-ott, ígérem visszaírok, amit lesz arra is időm :3)

Hát nem elfelejtettem a leglényegesebbet? Ez a századik bejegyzésem :3

Cím: Kuszán összefonódó utak

Páros: LayChen

Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: smut (angst vonásokkal)

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, szexuális tartalom, utalás erőszakra (tényleg hangyányi csupán)

Leírás: A Sors útjai kifürkészhetetlenek.

Megjegyzés: Azért ismertek, nem hard yaoi, inkább érzelem, mintsem testiség.

Az ősz kifejezetten meleg volt és ezt mi sem bizonyította jobban, mint a még mindig lenge ruhákat viselő férfiak s nők látványa. Bár akkor, abban a pillanatban Yixinget csak egy valaki érdekelte. Tekintetét erősen vonzotta egy bizonyos személy, aki éppen átsétált a zebrán egy fekete, feszülős, ujjatlan felsőben, egy szűk bőrnadrágszerű gatyában, illetve egy pár bakancsban.

Igyekezett észrevétlenül végignyalni alsó ajkán, de elég árulkodó volt a mozdulat, mert a fiatal felvonta szemöldökét eme tettére, ám aztán elvigyorodott végül. A kínai elpirulva sütötte le pilláit, hogy elrejtse a zavarát, majd még a telefonját is elővette remegő kezekkel, csakhogy semmiképp se nézzen vissza a srácra.

Feszülten, ugyanakkor mégis izgatottan fújta ki a levegőt, ahogy az időre tekintett, ugyanis egy alig három napja megismert fiúval volt találkozója egy randi keretein belül. Sosem hitt a társkeresőkben, illetve az ehhez hasonló hülyeségekben, a regisztrációja után meg is bánta a dolgot és már ott tartott, hogy le is törölni magát rögtön, mikor meglátta azt a képet. Képtelen volt ellenállni, pedig csak egy félig kigombolt ing és egy ahhoz tartozó mellkas látszódott leginkább a fotón. És az a száj, azzal a mosollyal.

Két perccel múlt hét. Egy késés még nem a világ vége volt, de Yixinget elégszer ültették már fel ahhoz, hogy tudja, már nem jön el a partnere, így úgy döntött, hazamegy. Ijedten huppant vissza fenekére, ahogy két sötét bakancs tűnt fel előtte, majd felnézve, az előbb sétáló srácot pillantotta meg. Arcából valószínűleg kifutott minden szín, pedig ilyen melegben ez nem volt könnyű, de tényleg nem hitt a szemének.

- Szeretem, ha ilyen reakciókat tudok kicsalni az emberekből - súgta halkan Yixing fülébe, ahogy lehajolt elé. A kínai tekintete rátapadt az így pont vele egyvonalba kerülő szépen ívelt nyakra, ami körül egy ezüst nyaklánc is helyet kapott. Íriszei lassan követték végig, ahogy egy eltévedt izzadságcsepp vándorolt lefelé, egészen a vadító felsőig, ahol is eltűnt az anyagnak köszönhetően.

Nagyot nyelve nézett feljebb, hogy végre az izgató hanghoz, illetve az észveszejtő testhez egy arcot is kapcsolhasson, de akkor, mint egy villámcsapásként érte, most csúnyán elrabolták az eszét s szívét egyaránt. A fiatalnak nem kellett semmi mást mondania, elég volt néznie rá azokkal a csábító fekete íriszekkel és ő önként s dalolva követte őt, holott nem sűrű tett ilyesmit, csak nagyon-nagyon ritkán.

Meg volt róla győződve, hogy a sötétbarna már-már fekete hajú sietni fog majd, de tévednie kellett, igazán kényelmes, laza tempót diktált. Szorosan mellette haladt, zsebre tett, csupasz karja néha az övéhez simult és olyankor mindig felé küldött egy szívdöglesztő mosolyt, amin először csak elcsodálkozott, hiszen egy macskamosolyra hasonlított, aztán már csak el-elvörösödött minden alkalommal, noha ez sem volt jellemző rá.

Hosszasan sétáltak, az égbolt besötétedett, ahogy lement a nap. Bőven kiértek a belváros zsúfolt, tömött világából, de Yixing nem bánta, mert így legalább volt lehetősége gondolkodni azon, hogy mekkora hibát is készül elkövetni, ám aztán elvetette azt. Nem az első alkalom volt, hogy így szedett össze valakit.

Riadt, de csöndes kiáltás csúszott ki ajkain, ahogy a koreai fiú váratlanul nekilökte az egyik félreeső ház kerítésének, mert erre nem számított, majd minden előzmény nélkül hevesen szájának esett. Első döbbenetén túljutva, megpróbálta eltolni, viszont ahogy megérezte a mámorító s eddig egyik előző csókjához sem hasonlítható érzést, rögtön viszonozta. Sosem volt a vad dolgok híve, lehet volt már egyéjszakás kalandja, de azért ilyen még nem.

A heves, szenvedélyes, ugyanakkor valahol mégis lágy és óvatos csók hamar elkábította és bár érződött egyfajta elővigyázatosság a másik részéről, ezzel igyekezett nem foglalkozni. Határozottan fogott rá a karcsú csípőre, majd nekiveselkedett, hogy átfordítsa magukat, mert számára kissé kényelmetlen volt így, de nem tudta megtenni, mert a fiatal nem engedte neki. Párszor még próbálkozott, ám mindig kudarcba fulladt a kísérlet, így elengedte magát és hagyta, hogy a srác teljesen a kerítéshez szorítsa.

- Megkeresed a kulcsaimat? - kérdezte csöndesen, némiképp rekedten ismételten a füléhez hajolva, mire Yixingnek esze ágában sem volt ellenkezni, így rögvest vándorútra keltek tagjai. Pillanatok alatt simított végig a vékony felsőn, holott nyilvánvalóan ott nem lehetett a keresett tárgy, ám ennek sem tudott ellenállni, majd a szűk, szexi nadrág zsebeiben kezdett keresgélni.

Nem volt idióta, feltűnt neki, hogy a másik nem szívesen rendelné alá magát neki, mégis a visszafogott nyögés, amit akkor adott ki, mikor a fenekébe markolt a hátsó zsebekben történő keresés közben, azért elég árulkodó volt. Győzedelmes vigyorral pillantott a fekete szemekbe, ahogy ujjai közé került az össz-vissz két kulcsot tartalmazó kulcstartó, majd ezúttal ő kezdeményezett egy igen vad csókot.

Meglepetten kapott az izmos vállak után, mikor hirtelen eltűnt mögüle a kerítés; a fiú kinyitotta, hogy bemehessenek. Ügyetlenül botladozott végig a sötétségben úszó kertben, bár a Hold világított, itt túl sok fa volt, így többször is beakadt lába a kis kövekből kirakott úton, aztán végül fény gyúlt, ahogy a ház ajtaja kinyílt és felkapcsolódott a lámpa.

Yixing teljesen lefagyott, amint észrevette a fényárban fürdő sötét ruhákba bújtatott alakot, meg ment volna esküdni, hogy ennél szebbet, gyönyörűbbet még életében nem látott. Tekintete lassan siklott végig a körvonalakon, majd akadozó mozdulatokkal közelebb sétált, hogy a vágytól csillogó íriszekbe pillanthasson, alig fél centiről. Sosem érzett sóvárgás kerítette hatalmába, bármit megadott volna azért, hogy az előtte álló az övé legyen. Most s mindörökre.

Óvatosan érintette meg, majd simított végig a fedetlen karokon, közben csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. Végre tökéletesen látta a másik tekintetét és meglepődve vette észre, hogy az félt kissé. Talán csak játékok voltak a suttogások, esetleg rejtegetni próbált valamit, de úgy tűnt, ebben a pillanatba, hogy sokkal sebezhetőbb a fiatalabb, mint először látszódott.

A kínai még senkihez sem ért olyan vigyázva, olyan finoman, mint most hozzá. Lágyan fonta karjait a karcsú derék köré, majd gyengéden magához szorította a jelenleg igencsak törékenynek tűnő fiút. Puhán simogatta a reszkető hátat, aztán egy döntés következtében lekapcsolta a villanyt és inkább a telefonjával világította meg a folyosót. Sejtése könnyen beigazolódott, miszerint valami gond van a másikkal, ugyanis az alig fél pillanat alatt ellazult, ahogy homályba borult a helyiség.

- Elmenjek? - kérdezte suttogva és már épp készült elengedni a vékony testet, mikor is a tulajdonosa olyan hévvel kapott a biztonságot nyújtó karok után, hogy véletlenül mindkettőjüket nekilökte a falnak.

- Jongdae… - lehelte halkan, remegő hangon, mire Yixing szíve fájdalmasan szorult össze a felismeréstől, valaki másra gondol éppen a fiatal. - Olyan rég hallottam… Kérlek, szólíts Jongdae-nak az éjjel - a könyörgés még inkább szíven ütötte az idősebbet, hiszen annyira kétségbeesettnek és reményvesztettnek hatott, mintha csak tényleg valaki más lett volna és már kezdett volna arról elfelejtkezni, ki is valójában.

Hirtelen a fiú átfordította magukat, majd még kint a kerítésnél történteknél is hevesebben esett ajkainak s közben ruháinak is. A kínai egy pillanatra úgy volt vele, ellenkezik, ám az előbbi elkeseredett hang miatt képtelen volt, így minden ellenállás nélkül tűrte, hogy megszabadítsák a testét fedő anyagoktól. A könnyed kis fehér ing hamar a barnás parkettán végezte, a világos farmernadrággal együtt, a cipőiről meg igazából azt se tudta, mikor is kerültek le.

A kapkodó és ezáltal kissé ügyetlen mozdulatok miatt hamar leesett Yixingnek, hogy bizony tényleg nincs minden rendben a másikkal, viszont addig nem tett semmit sem, míg meg nem érezte az alsója felé elkalandozó ujjakat. Határozottan fogott rájuk, majd igyekezett elkapni a homályban felvillanó sötét szemeket. Ahogy összekapcsolódott tekintetük, megszűnt minden hang körülöttük. Sem a kint hangosan sétáló, beszélgető embereket nem lehetett hallani, sem az elsuhanó autókat, sem az őszi meleget kicsit felkavaró hűvös szellőt.

Az idősebb erősen viaskodott magával, végül aztán mikor egy pillanatra a vékony zongoraujjak meztelen mellkasára siklottak, végleg megadta magát. Egy magabiztos mozdulattal tolta a fiatalabbat az egyik legközelebbi, félig nyitott ajtó felé, remélve, az ő szobáját fogta ki.

A másik heves cselekedeteivel ellenben, Yixing nagyon lassan és óvatosan szedegette le a fekete szerelés részeit. Puhán, csöndesen hullottak egymás után a különböző ruhadarabok és áldotta a Holdat, amiért, még ha csak az első negyedében is volt, de megvilágította valamennyire a helyiséget. A kissé félő, ugyanakkor mégis vágytól csillogó szemek, még szebbek voltak, mint kint az ajtóban, vétek lett volna nem látni.

- Jongdae… - súgta a csókolnivaló ajkakra, majd gyengéden egy apró puszit nyomott a kiálló kulcscsontra. - Tudom, hogy… Véletlen volt, de sosem találkoztam hozzád hasonlóval - lehelte halkan, ezúttal már a fiú fülébe, majd egy kellőképp határozott, ám finom mozdulattal lehúzta magával az ágyra. Nem hitt a szerelem első látásban dolog létezésében, ennek dacára most mégis úgy érezte, valami hasonló helyzetben van.

Talán ezért sem sietett és mintha a szavaira a srác is teljesen ellazult volna. A gyors, figyelmetlen mozzanatok eltűntek cselekedeteiből és bár még mindig remegett, az már az itt-ott felbukkanó csókok miatt történt, s nem azért, mert minél előbb a végére akart érni az estének.

Yixing sosem hallott olyan gyönyörűen csengő nyögéseket, mint aznap a szoba sötétjében, a bíbor ágynemű tetején és a halványlila falak között. Igyekezett Jongdae testének minden pontjára egy-egy lágy csókot hinteni, a hátán fellelhető sebekkel pedig nem foglalkozni az éjjel, holott kész lett volna megölni bárkit is miattuk.

Vigyázva simított végig a vékony, ám igencsak izmos lábakon, közben szemei ki tudja hányadik alkalommal mérték végig a sebesen fel s le mozgó mellkast. Nem tudott betelni a jellegzetes arccsonttal, sem a macskás ajkakkal, a homályban is élénken csillogó fekete szempárral meg aztán végképp nem. Néhány óra csupán és sosem látott módon varázsolta el az alatta fekvő valószínűleg hozzá képest legalább tíz évvel fiatalabb fiú.

Egy hangos, kéjtől ordító nyögés, egy csöndes, élvezettel kevert sóhaj, két megfeszülő test, tíz köröm az egyik háton s tíz köröm a hófehér lepedőn.

Yixing pont abban a pillanatban hatolt a fiatalabb testébe, mikor a házak között felbukkanó Nap utat talált a függöny résein át s megvilágította a fiatal kipirult alakját. Gyengéden fogott a kézre, ami épp készült eltakarni azt a lélegzetelállító arcot, majd lágyan összefűzte ujjaikat.

Órákon át kényeztette Jongdae-t, miközben minden másodpercben egy halk, könyörgő és rendkívül vonzó rekedt hangot kellett figyelmen kívül hagynia, nehogy csábításba essen és rágyorsítson, ám már nem bírt ellenállni. Minden elhaló kívánságot teljesített, ami csak szájába vagy éppen érzékeny nyakába érkezett, mert mindent meg akart adni neki. Most s mindörökre.

- Nem véletlen volt - lehelte a fiú csöndesen, amint mindkettőjüket magával ragadta a mámor. - Én voltam a randipartnered.

A szél süvít, mégis csönd van [KaiBaek]

Sziasztok :) Mostanában nem igen vagyok aktív a blogon, nagyon máshol sem igazából, aki olvassa ezt a kis egypercest valószínűleg sejteni fogja miért. Teljes mértékben saját tapasztalat alapján készült, bár más körülmények között. Nem húzom az időt, nincs is kedvem, kellemes olvasást ^^ (láttam, írtatok itt-ott, ígérem, a hétvégén válaszolok :3)

Cím: A szél süvít, mégis csönd van

Páros: KaiBaek

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Byun Baekhyun

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál

Leírás: Az elvesztés fáj, hát még ha búcsú nélkül történik.

Megjegyzés: Tőlem megszokottan nem hangzik el név benne, de még csak az sem érezhető kinek a szemszögében készült, tehát bárkivel elképzelhető bármilyen szemszögből. Bevallom, mikor írtam, mindketten megfordultak mindkét szerepben nálam.

A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, ezt már a legelső pillanatban megállapítottam, mikor találkoztam Vele. Késésben voltam egy családi vacsoráról, amire ígértem egy tortát is az ünnepeltnek, de sajnos se időm, se lehetőségem nem volt venni, ugyanis elfelejtettem. Mint oly sok mindent folytonos sietségem okán.

Záróra volt, mikor beestem a kicsiny cukrászda ajtaján Ő mégis készségesen, egyetlen rossz szó nélkül segített nekem. Csak elmélázva figyeltem, ahogy a vékony ujjai dolgoznak és biztos voltam benne, hogy egy fikarcnyival sem fog több fizetést kapni azért a plusz majd’ egy óráért, amiért kiszolgált engem. Tényleg nem kapott.

Haja a szemébe lógott, de még így is tökéletesen láttam a fekete íriszekben mennyire is fáradt, ám nem szólt egy szót sem érte, ahogy a ruhája miatt sem, ami már a hazamenős szerelése volt és tiszta kosz lett miattam. Precízen, gyorsan, azonban nem kapkodva készített nekem egy meseszép tortát, a tetején egy hercegnővel. Az unokahúgom imádta.

Mindene lisztes, cukros és még ki tudja milyen volt, mégis képtelen voltam ellenállni, meghívtam a kis családi partira, holott nem is ismertem. Rögtön ellenkezett, mint minden normális ember egy ilyen szituációban és meg is értettem érte, de mindenképp kárpótolni akartam, Ő pedig belement. Óriási mosollyal az ajkain bólogatott, de én mást sem tettem, mint néztem a meseszép fénnyel megvilágított arcát. Így kezdődött túlontúl idilli kapcsolatunk.

Annyira… Tökéletes volt az együtt töltött idő, hogy igazából számíthattam volna rá, valami biztos történni fog, elvégre semmi sem megy könnyedén, ám elmondhatatlanul boldog voltam, így eszembe se jutott aggódni. Aztán természetesen a valóság megmutatta magát.

A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, nem volt ez másképp egy temető esetében sem. A fehér, szürke, fekete márvány sírok, a szebbnél szebb virágok, minden csodálatosan festett. A hatalmas fák levelein keresztül a Nap fénye áttört és, amit csak ért, lélegzetelállítóvá változtatott.

Akadozva emeltem fel kezemet és simítottam végig ebben a pompában túlságosan is egyszerű síron, majd végül ujjaim a fekete tintával írt néven pihentek meg. Mellkasom szörnyen fájt, de nem - alighanem - életem szerelmének elvesztése miatt, hanem mert csúnyán elkéstem. Mardosott a bűntudat, hogy nem köszönhettem el tőle. Hogy nem voltam ott vele utolsó perceiben, pedig megígértem neki.

Összerándultam, ahogy egy erőteljesebb fuvallat söpört végig az egész temetőn és ennek hatására magamhoz is tértem. Ki nem csordult könnyektől égő szemekkel néztem körbe, immár a lámpák által megvilágított helyen, majd halkan letelepedtem a földre és csak meredten bámultam előre, néha megérintve a cukrász sapkát, amit még én hoztam ide, hogy díszítsem vele nyughelyét. A szél süvített, mégis csönd volt. Bárcsak hallanám nevetésedet, olyan jellegzetes volt.