A szél süvít, mégis csönd van [KaiBaek]

Sziasztok :) Mostanában nem igen vagyok aktív a blogon, nagyon máshol sem igazából, aki olvassa ezt a kis egypercest valószínűleg sejteni fogja miért. Teljes mértékben saját tapasztalat alapján készült, bár más körülmények között. Nem húzom az időt, nincs is kedvem, kellemes olvasást ^^ (láttam, írtatok itt-ott, ígérem, a hétvégén válaszolok :3)

Cím: A szél süvít, mégis csönd van

Páros: KaiBaek

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Byun Baekhyun

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál

Leírás: Az elvesztés fáj, hát még ha búcsú nélkül történik.

Megjegyzés: Tőlem megszokottan nem hangzik el név benne, de még csak az sem érezhető kinek a szemszögében készült, tehát bárkivel elképzelhető bármilyen szemszögből. Bevallom, mikor írtam, mindketten megfordultak mindkét szerepben nálam.

A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, ezt már a legelső pillanatban megállapítottam, mikor találkoztam Vele. Késésben voltam egy családi vacsoráról, amire ígértem egy tortát is az ünnepeltnek, de sajnos se időm, se lehetőségem nem volt venni, ugyanis elfelejtettem. Mint oly sok mindent folytonos sietségem okán.

Záróra volt, mikor beestem a kicsiny cukrászda ajtaján Ő mégis készségesen, egyetlen rossz szó nélkül segített nekem. Csak elmélázva figyeltem, ahogy a vékony ujjai dolgoznak és biztos voltam benne, hogy egy fikarcnyival sem fog több fizetést kapni azért a plusz majd’ egy óráért, amiért kiszolgált engem. Tényleg nem kapott.

Haja a szemébe lógott, de még így is tökéletesen láttam a fekete íriszekben mennyire is fáradt, ám nem szólt egy szót sem érte, ahogy a ruhája miatt sem, ami már a hazamenős szerelése volt és tiszta kosz lett miattam. Precízen, gyorsan, azonban nem kapkodva készített nekem egy meseszép tortát, a tetején egy hercegnővel. Az unokahúgom imádta.

Mindene lisztes, cukros és még ki tudja milyen volt, mégis képtelen voltam ellenállni, meghívtam a kis családi partira, holott nem is ismertem. Rögtön ellenkezett, mint minden normális ember egy ilyen szituációban és meg is értettem érte, de mindenképp kárpótolni akartam, Ő pedig belement. Óriási mosollyal az ajkain bólogatott, de én mást sem tettem, mint néztem a meseszép fénnyel megvilágított arcát. Így kezdődött túlontúl idilli kapcsolatunk.

Annyira… Tökéletes volt az együtt töltött idő, hogy igazából számíthattam volna rá, valami biztos történni fog, elvégre semmi sem megy könnyedén, ám elmondhatatlanul boldog voltam, így eszembe se jutott aggódni. Aztán természetesen a valóság megmutatta magát.

A lemenő nap fénye bármit, s bárkit képes volt gyönyörűvé varázsolni, nem volt ez másképp egy temető esetében sem. A fehér, szürke, fekete márvány sírok, a szebbnél szebb virágok, minden csodálatosan festett. A hatalmas fák levelein keresztül a Nap fénye áttört és, amit csak ért, lélegzetelállítóvá változtatott.

Akadozva emeltem fel kezemet és simítottam végig ebben a pompában túlságosan is egyszerű síron, majd végül ujjaim a fekete tintával írt néven pihentek meg. Mellkasom szörnyen fájt, de nem - alighanem - életem szerelmének elvesztése miatt, hanem mert csúnyán elkéstem. Mardosott a bűntudat, hogy nem köszönhettem el tőle. Hogy nem voltam ott vele utolsó perceiben, pedig megígértem neki.

Összerándultam, ahogy egy erőteljesebb fuvallat söpört végig az egész temetőn és ennek hatására magamhoz is tértem. Ki nem csordult könnyektől égő szemekkel néztem körbe, immár a lámpák által megvilágított helyen, majd halkan letelepedtem a földre és csak meredten bámultam előre, néha megérintve a cukrász sapkát, amit még én hoztam ide, hogy díszítsem vele nyughelyét. A szél süvített, mégis csönd volt. Bárcsak hallanám nevetésedet, olyan jellegzetes volt.