Lelkileg teljesen kiégve sétáltam végig jobbomon Yixinggel az Akadémia udvarán a kollégiumok irányába. Az első órák kezdetéig már nem sok idő volt, viszont az időjárás siralmas állapota miatt alig tartózkodott kint diák, ám az a néhány, aki mégis… Nos, nézett. Nagyon.
Tüntetőleg lefelé meredtem; cipőm az eltelt hosszú gyaloglás ellenére is sárcsíkot húzott maga után, nadrágom már inkább volt barna, mintsem szürke, illetve aljából csöpögött a víz. A megolvadt jég maradványa. A zakóm végül is annyira nem sínylette meg a történéseket, bár itt-ott foltos volt, azért legalább a színét megtartotta. De az élet is megfagyott bennem, ahogy átfújt a ruhámon a szél.
Lopva oldalra pillantottam megmentőmre. Tényleg az. Ábrázata semmi jót nem ígért. A bánatos íriszeknek már nyoma sem volt, egyre sötétült el, mialatt közeledtük az épülethez. A fekete hajkorona mondhatni szállt a levegőben felfedve előttem arca minden szegletét. Arccsontja feltűnően kirajzolódott, mert túlságosan is erősen szorította össze ajkait, amik így szinte vonallá préselődtek. Tekintetem lejjebb vándorolt; nyakán egy ér feltűnően hevesen lüktetett, megerősítve előbbi feltételezésem, miszerint… Síkideg.
A környezetre ereszkedő fátyolos ködréteg nem volt meglepő, bár ezen a ponton nem igazán tudtam belőni, ez miattam van, vagy esetleg más tehet róla. Az időközben betonúttá változó földút sem volt sokkal jobb, mint elődje, míg attól még koszosabb lett lábbelim, addig az utóbbit tócsák tarkították. Itt esett volna? Mondjuk, bármit kinézek most már bármiből.
Azonnal a zaj irányába fordítottam fejem, amikor megütötték füleimet társam feszült sóhajai. Pilláim megrebbentek, ahogy észrevettem, kezei ökölbe vannak szorítva és rángatóznak idegességében. Beharaptam alsó ajkam, majd némi belső vesződés után, vigyázva bal tagjára kulcsoltam jobbomat. Tenyerem valami hűvösre simult, s mikor lejjebb tekintettem, megláttam az egyszerű, mégis káprázatos ezüst karkötőt.
A felhős, ködös táj ellenére is lenyűgözően festett a vékony csuklón, nem csillant meg rajta a napfény, de szörnyen hívogató volt és mielőtt feltűnt volna, lassan végigsimítottam az ékszeren, s így egyúttal tulajdonosa bőrén is. Elpirultam, mihelyst realizáltam tettem, el akartam kapni karom, viszont ekkor Yixing puhán visszahúzta azt. Pillantásunk összekapcsolódott, s én elvesztem a ragyogó szempárban. Ez nem helyes. Mit csinálok?
- Nem kérdezek, kijelentő mondatokat fogok használni és szeretném, ha megerősítenéd, vagy megcáfolnád őket. Nem fogadom el, ha hárítasz - semmi követelőzés nem volt a hangomban, egyszerűen határozott voltam. Yixing szomorkás íriszekkel mustrált, tartásában változás állt be, megadódó lett, így biztos voltam benne, valóban válaszokkal sétálok el innen.
Orcáim nem vesztettek pirosságukból, sőt… A világ megszűnt körülöttem, holott annak a pár embernek zavarnia kellett volna, aki kint volt, azonban mikor a kínai ujjai lágyan végigcirógatták arcomat, majd egy szempillantásnyi időre megérintette ajkaimat, én nem láttam, hallottam, éreztem senkit és semmit rajta kívül. Talán…? Nem, nem vonzódhatok hozzá. Nem lehet. Nem szabad.
Nehezemre esett megtalálni azokat a szavakat ezek után, amiket oly gondosan összeszedtem magamban és bevallom, egy részem szeretett volna csak tovább úszni ebben a kellemes kis érzésben. Testem melegséggel és eddig még sosem tapasztalt érzelmekkel telt meg. Olyan hirtelen jött, lehetséges, hogy ez is ő volt?
Morogva dörzsöltem meg ott, ahol a fiú hozzám ért, mire sértetten fordult el, végül leeresztette jobb karját, a másikat pedig finoman kiszabadította markomból. Nem szándékoztam megbántani, ám reakcióm sajnos elárult. Nem tudom, mi az, ami valódi, s mi az, ami nem.
- Jongin… Teleportál - Yixing felém kapta fejét, utána akadozva bólintott egyet, megerősítve szavaim, így egy apró sóhaj után folytattam is. - Minseok irányítja a jeget - ismét ugyanaz a válasz érkezett, úgyhogy gyorsan mondtam is tovább. - Baekhyun dolga nem tiszta, valamit a szemekkel tud csinálni. Te pedig… Gyógyítasz. Sosem… Sosem köszöntem meg neked illendően - motyogtam csöndesen, miközben óvatosan belenéztem a gyönyörű sötétbarna szempárba. - Köszönöm!
Zavartan pillantottam félre, ahogy a fiú ajkai egy lélegzetelállító mosolyba görbültek. Számomra ez annyira ismeretlen volt, sohasem ajándékozott meg senki engem ilyennel. Persze a kölyköknek az árvaházban gyakran ért fülig a szájuk, de az más volt. És ez is. Ez nem… Sima mosoly. Egyik sem, amit tőle kaptam. Kíváncsian sandítottam át tekintetem egy részét takaró tincseim között, majd szívem kihagyott egy dobbanást, ugyanis váratlanul gyengéden félretűrte zavaró hajszálaimat.
- Baekhyun a fénnyel játszik - szólalt meg halkan. - Bármilyen fény legyen is az. Mikor… Mikor megérint mást, képes az ő szemein át látni a világot. Néha csak… - fájdalmas ábrázattal fürkészte a homályos tájat, aztán újra rám emelte pillantását. - Néha csak engedjük, hadd fogja a kezünket és… Lásson. - Szóval ezért van mindig Chanyeolba karolva.
Ezernyi dolgot szerettem volna tisztázni vele, azonban a távolban felharsanó iskolacsengő, illetve Yixing keserves arca megakadályozott benne. Féltem bármit is kimondani, mert rettegtem tőle, hogy ismételten ilyen érzelmeket váltok ki belőle. Egészen gyászos képpel meredt az Akadémia irányába, s vártam, hát ha közöl még valamit, csakhogy néma maradt.
Frusztráltan túrtam hajamba, majd egy szinte hangtalan nyögés után, megindultam arra, amerre eredetileg is terveztem menni, a kollégiumok felé, viszont ezúttal Yixing volt az, aki megragadta az én karomat. Nagy szemekkel vizslattam gondterhelt íriszeit, szorítása meglepően erős volt és valami különös aura lengte körbe, ami bevallom, kissé megijesztett. Istenem, csak egy kis pihenőt adj, nincs erőm újfent egy képtelen szituációba keveredni!
- Ebédelj velem, kérlek! - éreztem, ahogy a döbbenettől az alsó ajkam elhagyja párját, agyam nem bírta tartani a lépést, egy furcsa hangon kívül másra nem is futotta, mint válasz. Bármit megadtam volna, hogy vele ebédeljek, ugyan minden idegszálam üvöltött ellene. Ahol ő van, ott lesz a többi is.
- Sajnálom - suttogtam, miközben puhán kihúztam fogva ejtett tagomat a kezéből. - Nem szeretnék a barátaiddal enni. Főleg nem a saját akaratomból - a testemet éltető szerv összefacsarodott a csalódott, ugyanakkor azért reménykedő sötét szempártól. Kizárt, hogy hajlandó leszek azokkal egy asztalhoz ülni. Még érte sem.
- Ha mégis úgy döntenél, várni foglak - nyugalmat erőltettem magamra és próbáltam nem jobban belegondolni, mik bújhatnak meg a kedves szavak mögött. Őszinte, vagy ugyanolyan, talán még rosszabb, mint a díszes bagázs többi tagja?
Mély levegőt vettem és ezúttal tényleg nekilódultam, nem néztem hátra, mert tartottam tőle, a végén ott ragadok. Vele. És azt nem lehet. Sietősen tettem egyik lábam a másik után, tekintetemet nem vettem le a célomról, s igyekeztem nem foglalkozni továbbra sem azzal a pár alakkal, aki kint volt. Cipőm kitartóan cuppogott a betonon és a feltámadó szélnek hála, valóban totálisan kihűltem. Amíg Yixing közelében voltam, fel sem tűnt, milyen borzasztóan hideg van.
Idegesen takartam be magam bő egyenzakómba és, bár nem hittem, hogy képes vagyok rá ilyen fizikum mellett, de felgyorsítottam lépteimet, így mint egy félőrült estem be a kollégiumba, miután kivágtam az épület ajtaját. A felhangzó csengő már egyértelművé tette az első óra kezdetét, emiatt sem aggódtam azon, mit fognak szólni hozzám, noha az meglepett, mennyire is kihaltnak tűnt az egész. Ha megint nem találok - vagy nem engednek - a szobámhoz, inkább bemegyek órára ilyen leharcolt állapotban.
Íriszeim elégedetten csillantak fel, belsőmet átjárta a megkönnyebbülés, mikor ujjaim rákulcsolódtak a megfelelő helyiség kilincsére, csakhogy örömöm nem tartott sokáig. Alig nyitottam ki az ajtót, gyomron talált egy könyv, aztán a következő pillanatban megmarkolták a csuklómat és mondhatni becibáltak a szobába. Felhördültem, mert kicsit sem finoman nekilöktek az egyetlen tárgynak, ami közös volt bent, az asztalnak. Hát ez a nap egyre jobb lesz!
- A francba már! Neked komolyan halálvágyad van! - Jin teljesen kikelve magából ordított rám, miközben idegbeteg módjára tépkedte a haját. Bosszúsan simogattam meg jobb kezemet, szörnyen fájt, nemcsak a rángatás miatt, hanem amiatt is, ahogy nekivágtak az említett dolognak. Elképedve bámultam Yutára, amint észrevettem, hogy az ágyán ül, igencsak komoran. Ezeknek nincs most órája?
- Yuta, jól v-
- Te csak ne kérdezz tőle semmit se! - szakított félbe a fekete hajú őrjöngve. Ijedten kíséreltem meg kisebbre összehúzni magam, mivel a másik koreai megragadta megtépázott zakóm és úgy mustrált rendkívül közelről, vérben forgó szemekkel. - Gőzöm sincs, mi a szarba keveredtél velük, de mást ne ránts magaddal!
Nagyot nyeltem, míg a haragos tekintet végigsiklott rajtam, szívembe szomorúság költözött; az én hibám volt, ami a japán sráccal történt. Rosszkor bukkant fel, rossz helyen, mindazonáltal ez nem változtatott a tényen, hogy én tehettem róla. Pillantásom figyelmesen járta végig a fiú alakját, kerestem rajta bármilyen sérülést, a fekete szempárt viszont kerültem, holott igazából azt kellett volna szemügyre vennem. Baekhyun mit csinált vele akkor? Talán… Megvakította?
Egy izzadságcsepp kelt útra halántékomon, mikor egy rongyot fedeztem fel mellette egy kis vízzel együtt. Egy másodpercre rám pillantott, utána elfordította a fejét, ennek ellenére pontosan azt láttam, amire számítottam, iszonyt. Lesütöttem pilláimat, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek és hiába pislogtam hevesen, hát ha eltűnnek, sajnos nem jártam sikerrel, kicsordultak. Az én hibám.
- Sajnálom! - leheltem majdhogynem hangtalanul a helyiség csöndjébe. Esetlenül csúsztam le a padlóra, lábaimat erőtlenül öleltem magamhoz, hogy elrejtsem az arcomat végigszántó apró kis gyöngyöket. Jin felhorkantott bocsánatkérésemet hallva, ezzel szemben Yuta nem mondott semmit, pedig neki szántam elsősorban. Nem tudnám körülírni, milyen is volt a kapcsolatom a szobatársaimmal, de ez idáig valahogy sosem bírtam arra gondolni, valóban képesek lennének gyűlölni. Eddig a pontig.
Motoszkálást hallottam, így kilestem karjaim között. Tüdőm összeszorult, s halkan felziháltam; Jin mérhetetlen gyengédséggel törölgette a fiatalabb szemeit az odakészített fehér anyaggal. Újfent igyekeztem elrejteni magam előlük szégyenemben, ugyan mindegy is volt, szerintem számukra halott voltam mostantól.
Elkeseredetten markoltam sötét tincseim közé, számon egy fuldokló hang szökött ki, miközben próbáltam visszatartani zokogásom, végül felpattantam és ügyet sem vetve a másik kettőre, kirohantam a szobából. Reszkető tagokkal robogtam végig a kollégium előterén, az adrenalin jól dolgozott, hisz egyébként nem tudtam volna kijutni. A legtöbb esetben épphogy eljutottam egy mosdóig, hogy ne más előtt essek össze.
Sírva kuporodtam össze az épület egyik oldalánál, az sem érdekelt, hogy így ismét szinte sárban fetrengtem. Szívem kegyetlenül sajgott, elmém újra, s újra lepörgette előttem Yuta tekintetét és, ha nem azt láttam, akkor a fátyolos, vörös erekkel tarkított szempárt. Megsérült. Miattam. Sutba dobtam minden férfiasságom és hangosan elbőgtem magam ott, az intézmény mellett a latyakban egy kopasz bokor takarásában.
Fülsértő dörrenés rázta meg a környéket, íriszeim nyomban kipattantak, ennek következtében pont elkaptam, ahogy egy hatalmas, s erőteljes villám kettészelte az eget. Éreztem magam körül mindenhol az energiát, átjárta nem csak a testem, hanem a környező levegőt is, még a földet is alattam. Rettegve szorítottam füleimre tenyereimet, nem akartam hallani semmit sem. Nem bírom tovább.
Néma sikoly hagyta el ajkaimat; a távolban az egyik fa megízlelte, mi történik akkor, amikor már nem vagyok képes tovább türtőztetni magam. Rémülten figyeltem a szélsebesen terjedő lángokat; pillanatok alatt elemésztette a maradék kevéske levelet a vékony ágakkal együtt. Az égbolt megint felvillant, majd egy lélegzetvételnyi idő múltán felhangzott egy irdatlan erejű mennydörgés is és biztos voltam benne, ez már túlságosan közelről jött. Képtelen vagyok többet elviselni.
- Itt vagyok - suttogta csöndesen a szívemnek oly kedves bariton, miközben óvatosan körém kulcsolta bal karját. Vártam, hogy érintésétől rögvest elszálljon minden bajom, ám nem így lett. Nem játszott az érzéseimmel, ugyanakkor a lassú, egyenletes légzése rám is átragadt, miután lágyan halántékomnak döntötte homlokát, s szépen apránként megnyugodtam. Köszönöm, hogy mindig lecsendesíted viharos és háborgó lelkem, Yixing.