Elillanó harmat [ChanLay]

Sziasztok :) Ezúttal egy rövidke kis ChanLay történettel érkeztem, amiben a szokásos hangulatot prezentálom, de azért remélem, lesz, akinek tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

Sajnos nincs mostanában sok lehetőségem írni, a tanulás, illetve az új munkahelyem több időmet elveszi, mint azt szeretném, ezt a nyúlfarknyi kis szösszenetet is már lassan egy hónapja szeretném megírni, de eddig a LayChenre fordítottam a meglévő szabad perceimet, most viszont nem, így arra némileg kissé többet kell várnotok, bocsánat. (nyugi, lassan, de biztosan íródik a következő fejezete, nagyjából a fele már kész van :3)

Cím: Elillanó harmat

Páros: ChanLay / ChanXing

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: Csak a szokásos; a páros, illetve a szemszög tetszés szerinti, tőlem megszokottan, azokat képzeltek el, akiket csak szeretnétek.

A fűszálakon lévő hajnali harmat parányi cseppjei lassan váltak eggyé a homokszemekkel, amint a fiatal férfi óvatosan kilépett a félrecsúsztatható üvegajtón át a kertbe. Fázósan rándultak össze lábai, mikor csupasz talpa a nedves talajjal érintkezett, ám ahogy hozzászokott az estével érkezett hideghez, rögtön ellazultak izmai, s kellemesen merítette el tagjait az inkább sáros, mintsem száraz földben.

Tekintete vontatottan járta körbe a néma táj minden szegletét, majd leguggolt, ami fülsértően törte ketté a meghitt környezetet, ugyanis térde hangosan reccsent, végül leült. Hófehér köntöse féltően vigyázott rá, nem hagyta, hogy alvásra használt, hétköznapi, fekete rövidnadrágja koszos, vagy éppen vizes legyen; igyekezett melegíteni testét, hiszen a reggeli órákban nagyon hűvös volt. Miért is volt kint egyáltalán? Könnyen megfázhatott volna.

Ujjbegyei gyengéden simultak a nyakában logó, már kissé foszladozó madzaghoz, aztán finoman markába zárta a rajta lévő fehérarany gyűrűt. Megremegett, ahogy bőre összetalálkozott a fagyos ékszerrel, nem számított rá, hogy a szobában töltött éjszaka után ennyire dermesztő lesz hozzáérni. Egyre erősebben szorította, nem szerette volna, ha továbbra is ilyen az anyag hőmérséklete, ám bárhogy próbálkozott, nem járt sikerrel.

Elkeseredetten tépte meg a szegényes, bomló nyakláncot, s az szinte azonnal meg is adta magát, hangtalanul hullott vékony, de izmos combjaira, majd gyorsan tovább is csúszott, le egyenesen a növények rengetegébe. Pillái sűrűn rebbentek meg, ahogy megkísérelte visszafogni könnyei tengerét, mégis alig egy lélegzetvételnyi időbe telt és már követték is azok az előbb leesett tárgyat.

Lelki szemei előtt felrémlett az a nap, amikor az általa oly nagyon szeretett férfi leügyetlenkedte saját kezéről a gyűrűt, hogy nekiadhassa még mielőtt különváltak volna. Mikor is volt már? Fél éve? Egy éve? Nehéz megmondani. Párizs csodálatos hely volt; gyönyörű, telistele szebbnél szebb helyekkel, nevezetességekkel, olyan, amit mindenképp meg akar az ember osztani valakivel. Főleg, ha épp a szerelmesek városáról van szó, de egyedül…

Óvatosan nyúlt a nyirkos fűszálak közé, majd az ázott földön kezdett el keresgélni, hogy meglelje a számára tömérdek érzéssel, illetve emlékkel bíró gyűrűt, ám csak nehezen bukkant rá, a felpuhult talaj elrejtette előle. Pillanatnyi kétségbeesés költözött szívébe, bár már a lemondás, s elengedés ott volt elméjének egy elzárt, vagy talán már inkább félig nyitott részén, voltaképpen még nem volt kész rá. Lehet sosem lesz.

Ijedten rezzent össze a közeli fa madárcsaládjával együtt, amikor egy autó dudája felhangzott, egy másodperc alatt ébredt fel a nagyváros déli részén fekvő, jelentéktelen kis falu, a fiatal légzése pedig izgatottságában felgyorsult. Lábujjai mélyre süllyedtek, ahogy egyre magasabbra igyekezett nyújtózkodni, látni szerette volna, ki jött, azonban a kerítés útját állta. Nem is volt baj.

Reményvesztetten görnyedt meg alakja, majd hullott ki tenyeréből a sáros ékszer, ahogy realizálta, nem hozzá jöttek és akkor, abban a pillanatban, végleg úgy döntött, nem vár tovább. A félig nyitott ajtó teljesen kitárult, mikor a Nap első sugarai feltűntek a látóhatáron, a gyűrű pedig az apró udvaron maradt, hogy szép lassan az enyészetté váljon, mint a hajnali harmat a napsütés hatására, noha a hajdani ajándékot már sosem fogja semmi felmelegíteni. Egyszerűen elillan. Az érzéseivel együtt.

Vihar után szivárvány [LayChen] 13. Fejezet

Sziasztok :) Kisebb késéssel, de megjöttem a LayChen legújabb részével. Hétvégén, vagy még előbb terveztem hozni, azonban rajtam kívül álló okok miatt nem volt időm feltölteni, bocsánat >< Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

13. Fejezet

Fekete szemeim félve követték az óra másodpercmutatójának minden egyes lépését, rettentően aggódtam, mi lesz, amikor véget ér a Zhang Yimin által tanított történelem. Feszülten rágcsáltam alsó ajkam, ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy szorongattam őket, az egyébként totál üres padom alatt. Néha körbe pillantottam, ám hamar félre kaptam pillantásomat, szinte mindig nézett valaki.

Nem voltam a humán tantárgyak híve, de ezt az egyet éppenséggel pont szerettem, talán a sok szám miatt és Zhang meglepően érdekesen adta elő a középkor hajnaláról szóló izgalmasabbnál izgalmasabb információkat, így legalább valamennyire le tudtam foglalni az agyam. Igyekeztem a férfira koncentrálni, s nem is ment rosszul; figyeltem karja mozgását, ahogy néha meg-megemelte azt, amikor valamit meg akart mutatni a kivetítőn. Egy nagyobb mozdulatánál vettem észre az ő csuklóján is virító ezüst karkötőt. Tuti eddig rémeket láttam. Fix, hogy ez valami sulis dolog.

Érdeklődve csúsztam kissé előrébb ültömben, mikor száján egy számomra túlságosan is ismerős mosoly tűnt fel, ám rögtön elhessegettem az ötletemet róla, illetve reggeli megmentőmről. Igen, rémeket látok. Tényleg kezdek becsavarodni. Halk sóhajjal dőltem vissza székem támlájának, majd ismételtem az órára lestem, mire kivert a víz, alig volt már pár perc hátra. Idegességem elérte a plafont, bő ruháim, mintha hirtelen összementek volna, szorítottak; úgy éreztem, menten meghalok a levegőhiánytól.

Abban a pillanatban, hogy felhangzott az óra végét jelző csengő, látásom elhomályosult és szerintem ki is esett jó néhány másodperc, mert amikor végre képes voltam felnézni, már Chanyeol a padomon terpeszkedett nagy lazán. Nyugtalanul húzódtam hátrébb, ám felesleges volt, a fiú váratlanul lehajolt, így egy magasságba kerültek tekinteteink.

- Mily örömteli viszontlátás - ajkai hatalmas vigyorba görbültek, ahogy sötét íriszeit az enyémekbe fúrta. Biztos voltam benne, tökéletesen látta, mennyire is rettegek ettől az egésztől; mennyire nincs ínyemre ez a szituáció.

Pilláim zavartan rebbentek meg egy lélegzetnyi időre, amikor észrevettem a vörösön is a kifogástalan iskola egyenruhát, furcsa volt a tegnapi lázadó szerelése után. Bár nyakkendője csak a nyaka köré volt dobva, mint egy sál, illetve egy igen drágának tűnő bakancs díszelgett lábain, de ezektől eltekintve meghökkentő volt a látvány számomra. A vasárnap még kusza, összevissza álló tincsek ma már sehol sem voltak, nem fénylett az ujjain több gyűrű is, csak egyetlenegy, fülében nem volt egy hosszú láncon lógó fülbevaló. Kész röhej, játssza itt a jó gyereket...

Ijedten rándultam össze, mikor két kéz a vállaimra simult, majd lassan masszírozni kezdte görcsbe állt testemet. Összepréselt szájjal sandítottam magam mögé, s ott Jongin széles, semmi jót nem ígérő mosolyával találkoztam. Akaratlanul is kirázott a hideg, mire csöndesen felkuncogott, de nem hagyta abba, amit csinált. Még egy kicsit haver és kifutok a világból…

- Tudom, elég… Érdekes volt az első… Találkozásunk - szólalt meg csevegő hangon Baekhyun, miután komótosan odacsoszogott hozzánk botjával és nekidőlt a falapnak. - Nem akartunk semmi rosszat, igaz Chanyeol? - az említett továbbra sem vette le rólam pillantását, ami most már azért tényleg elég félelmetes volt, ám bólintott. Nos, legalább tudjuk, hall is, nemcsak mered.

Feszélyezetten pillantottam körbe, a teremben maradt pár diák próbált úgy tenni, mint akiket nem érdekel, mi is történik éppen, azonban könnyen le bírtam olvasni bármelyik arcáról, figyelnek minket. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy realizáltam, azt várják, mikor robban a bomba négyünk között, ám… Valahogy nem tűnt úgy, hogy ez lesz. Tényleg nem. Annál előbb ájultam el kis híján.

A világ megfordult körülöttem, amikor Baekhyun tenyerét Chanyeol mellé helyezte, hogy kényelmesebb pozíciót vegyen fel mellettünk, majd ott is felejtette. Jobb kezének mutatóujján megcsillant egy különös gyűrű, ahogy Chanyeol középsőjén is az az egy, amit nem vett le, s nem sokkal később Jongin balján is észrevettem egyet. Nem voltak egyformák, mégis volt valami felettébb rendkívüli bennük, ami azt az érzést keltette bennem, egymáshoz tartoznak. Rosszul leszek. Szekta tag itt mindenki vagy mi a jó isten?

Harmatgyengén ütöttem félre a mögöttem ülő fiú karjait, majd megpróbáltam felegyenesedni, de lábaim képtelenek voltak megtartani, így alig egy tizedmásodperccel később ugyanott voltam, ahonnan indultam, a székemen. Ezúttal már nagyon közel voltam ahhoz, hogy tényleg leszédüljek róla, nemcsak a helyzet miatt, hanem azért is, mert nem voltam hozzászokva, hogy ennyien körülöttem legyenek.

- Tessék, fogd, nehogy már rosszul legyél, baszki! - kábán bámultam Chanyeol óriási kezeire, amik igyekeztek az enyémek közé nyomni egy üveg vizet, azonban annyira remegtek tagjaim, hogy nem bírták még együttesen sem megtartani azt. - Figyu… Rohamod van? Eset-

Hirtelen rántott föl valaki, ezzel belefojtva minden további mondandót a magas srácba, majd húzott ki a teremből, amiért elmondhatatlanul hálás voltam az illetőnek, egészen addig, míg rá nem jöttem, ki az. Még számomra is döbbenetes gyorsasággal rendeztem vonásaimat, amint Jin flegma arcára tekintettem, ám természetesen megköszöntem, még ha önkéntelenül is jött számra a szó.

Óvatosan kémleltem a barna íriszek élettelen csillogását, kutattam a válasz után, miért segített nekem, holott talán ő az, aki a legkevésbé kedvel az egész Akadémián, de nem tudtam kiolvasni semmit sem, az egyébként még fénytelenül is igen gyönyörű szemekből. Ujjai lassan doboltak felkarján, ahogy összefonta karjait, ajkai néha megrándultak, amikor rám sandított egy pillanatra, pusztán már ezek is elég árulkodóak voltak afelől, milyen érzései vannak felém, ugyanakkor… Szó szerint megmentett.

- Tartsd távol magad tőlük - hűvös baritonja ellentétben állt szavaival, s bár még annyival se tisztelt meg, hogy rám nézzen és ne szemben lévő keretezett képre, kihallottam hangjából az aggódást. - Egyik rosszabb, mint a másik, bárhogy is tűnik.

- Nem áll szándékomban még csak a közelükbe se menni - jelentettem ki halkan, ugyanakkor olyan határozottan, mint talán soha semmit még, viszont… Zsigereimben éreztem, ez a mondat hamar hazugsággá változik majd; nem fogok tudni távol maradni tőlük, akárhogy akarom is. Ha belegondolok, alig telt el több, mint tizenkét óra az utolsó találkozásunk óta. Ez nem túl bíztató…

Könnyedén lökte el magát a faltól, miközben egy fintor kíséretében végigmért, majd minden további nélkül elsétált, azonban egyszer visszalesett válla mögött rám. Valami még megvillant a sötét szempárban egy szempillantásnyi időre, aztán egyszerűen eltűnt az egyik kanyarban. Idegesen és némileg igencsak parázva pillantottam a tanterem ajtajára és már ott tartottam, visszafutok a szobámba, amikor is egy tenyér simult vállamra. Ismét. Ez valami szokás itt? Mégis miért taperol mindenki?

- Még mindig felhő illatod van - lábaim megrogytak, amint füleimet megütötték a szinte hangtalan szavak az éjjel hallott gyerek hangján. Ijedten ugrottam a folyosó másik oldalára, tekintetemet rögtön Sehun halkan dúdoló alakjára irányítottam, még véletlenül sem akartam szem elől veszteni, ki tudja, mit csinál velem megint. Nem hittem volna, hogy lehet ennél is rosszabb ez a nap...

Óvatosan mértem végig; szörnyen gyerekesen festett, ahogy testét ide-oda forgatta, illetve még lábain is lassan billegett előre-hátra. Aggódva préseltem testemet a falhoz, közben íriszeim félve követték a keretes szemüveg mögött megbúvó sötét szempárt, ahogy többször is izgatottan megszemlélte halálra rémült személyemet. Próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a többi kint lévő diák arról sugdolózott - teszem hozzá, nem éppen csöndesen -, hogy Sehun sosem beszélt senkivel sem.

Váratlanul hunyt ki az érdeklődés szemeiből, mikor oldalra pillantott a szépen összegyűlt tanulók hadára, aztán a következő másodpercben már valami más csillant meg bennük, ugyanis a hirtelen jött tömeg azonnal elkezdett feloszlani. Kétségbeesetten néztem körbe, igyekeztem egy menekülő utat találni, ám nem voltam túl gyors, a fiú két pislogás után már közvetlenül előttem állt. Összeszorított pillákkal rebegtem magamban egy imát, nehogy megismétlődön egy előző eset, mert tuti nem bírtam volna ki még egyszer. Ha újfent azzal jön, barátkoznunk kéne meg ölelgetni kezd, én nem tudom, mit fogok tenni.

- Ebédelsz velem? - meghökkenve meredtem az alig néhány centiméterre lévő szemekbe, képtelen voltam feldolgozni a kérdést, ugyanakkor… Hihetetlenül jól esett. Sosem ettem még senkivel sem életemben. Mindig máshogy vélekedtek rólam és… Bár olyan fura volt ez a gyerek. Szerintem a szakadt ruhás énemmel is így viselkedne. Ami szívem egy igencsak rejtett részének mondhatni, a világot jelentette. Akaratlanul billent meg fejem beleegyezésképp, mire ajkai egy aprócska mosolyba görbültek, ugyan csak egy lélegzetvételnyi időre, de legalább valami reakció érkezett tőle.

Hirtelen vált ismételten érzelemmentessé arca, amikor egy kéz lendült át nyaka körül, majd észrevettem Chanyeol széles vigyorát is. Feszélyezetten simultam még jobban oda a falhoz, nagyon nem vágytam arra, ami a teremben is volt, ráadásul… Muszáj, hogy mindkettő ilyen égimeszelő legyen?

- Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. Sehun, nem szép dolog egy ilyen dolgot eltitkolni a barátaid elől - nyugtalanul fikszíroztam az épület padlóját, ugyanakkor próbáltam úgy tenni, mint akit egy csöppnyit sem izgatja, mi is történik éppen, ám a vörös hajú tenyere pontosan a nyakhajlatom felett nyomódott neki a szép tapétának, s a reakcióm elárult, kíváncsian feltekintettem rá.

Idegesen nyeltem egy óriásit, ahogy a két szempár egyenesen rám bámult, voltaképp ötletem sem volt arról, miért, hisz engem konkrétan nem érintett az, amit a magasabbik mondott, nem hozzám beszélt. A barna, s fekete íriszek hosszasan figyeltek, szinte pislogás nélkül és ismét úgy éreztem, nem kapok levegőt, megint el akartam rohanni jó messzire, vagy legalább nem összeesni itt helyben.

- Sehun, talán el kéne indulnod. Elég messze van innen a termed. Nehogy elkéss, még rossz pontot kapsz - bár Chanyeol hangjában érezhető volt a gúny, mégis volt valami a hanglejtésében, ami miatt nem tudtam azt gondolni, szórakozik a másikkal, inkább azt, hogy tényleg figyelmeztetni szándékozott őt.

Szemem sarkából követtem végig, ahogy a fiú némán, egy utolsó pillantás nélkül elsétált, majd amikor eltűnt, egyenesen előre néztem, s megkíséreltem kerülni a vörös tekintetét, de nem jártam sikerrel; határozottan állon fogott és maga felé fordította arcom. Körmeim tenyereimbe vágtak, ahogy igyekeztem visszafogni magam, azonban biztos voltam abban, hogy másodpercek kérdése és leszaggatom a tetőt az iskoláról.

Az akadémia ajtaja nyitva volt a szünet miatt, diákok jöttek-mentek - vagyis inkább rajtunk lengették pillantásukat -, így tökéletesen érzékeltem, ahogy az égbolt lassan sötétségbe borult egy közelgő, általam keltett vihar okán. Az első villámcsapást észre sem vettem, ahogy a dörgést sem, csak a következőket, ugyanis azok már sokkal hangosabbak, erőteljesebbek voltak. Az elektromosság csak úgy cikázott körülöttünk, a levegő felforrósodott és mielőtt még gondolkoztam volna, megragadtam Chanyeol csuklóját.

- Csak mert kisebbnek, gyengébbnek tűnök, nehogy azt hidd, nem tudom megvédeni magam - suttogtam csöndesen fülébe a hatalmas robajok közepette, majd egy heves mozdulattal közelebb rántottam magamhoz, s még jobban rászorítottam kezére.

Élvezettel figyeltem a döbbenettől, illetve félelemtől elkerekedő íriszeket, ám csupán pár pillanatig tartott az érzés, hamar felváltotta azt a pánik és a rémület. Hányingert keltő égett szag kezdett terjengeni a folyosón, aminek hatására rögtön eleresztettem a fiú karját, ám nem ő volt az, aki megsérült. Elképedve szemléltem tenyerem hamuval, s vérrel borított felületét, mégis ami igazán vonzotta a tekintetemet az az ő csuklója volt; az egyenruhája megégett, de a bőre sértetlen volt.

Vihar után szivárvány [LayChen] 12. Fejezet

Sziasztok :) Saját döbbenetemre itt vagyok az új LayChen résszel, amiben Jongdae ismét megismerkedik néhány emberrel, illetve lát egy-két régit is. A következőt nem ígérem ilyen hamar, de igyekszem majd vele ^^ Remélem, tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

12. Fejezet

Fekete íriszeim teljesen elvesztek megmentőm csillogó sötétbarna szemeiben, elfelejtettem, hogy nekem valahogy talpra kéne állnom, nem a derekam ölelő kínai fiú vállaiba kapaszkodni, de képtelen voltam rá. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy az elragadó szempárba tekintettem; testem szokatlan erő járta át, ahogy megéreztem az egyenruháján keresztül is a bőréből áradó forróságot.

Szempilláim zavartan rebbentek meg egy pillanatra, de ez elég is volt ahhoz, hogy egy másodpercre lejjebb sandítsak. Ajkaim döbbenten nyíltak szét, ahogy realizáltam, a tegnap látott meseszép mosoly tulajdonosa volt az, aki segített nekem. Ilyen véletlen a világon nincs.

Csak úgy, mint Jin esetében, most is láttam a levegőben az elektromosságot cikázni, de ezúttal biztos voltam abban, nem azért van, mert feszült a szituáció. Legalábbis nem negatív értelemben. A futás miatt tapasztalat szúrás a szívemben és sajgás a tüdőmben, illetve fáradtságom egyszeriben eltűnt, mintha nem is lett volna, helyette kellemes nyugalom szállt meg.

- Jól vagy? - kérdezte halk, szelíd hangon. Nem bírtam kinyögni egy szót se, egy bólintásra futotta csupán, de az is elég volt neki, szája még feljebb görbült, viszont közben karjai szorítása erősödött körülöttem. Pillantása mögém tévedt, rá a felmosott kőre, s köddé vált barátságos aurája, mérges lett, ám alig egy szempillantásnyi időre, hamar rendezte vonásait.

Sötét hajkoronája meglebbent a nyitott ajtón beáradó kellemes szellő hatására, a távolban a ködön átvergődő Nap varázslatos fényekkel ruházta fel. Angyalt látok? Esetlenül veselkedtem neki, hogy végre a saját lábamra álljak, amikor sikerült felébrednem kábulatomból, aztán arrébb léptem, de vigyáztam, nehogy ismét hasra essek.

- Köszönöm - motyogtam csöndesen, miközben lesimítottam ruhámat, csak hogy csináljak valamit zavaromban. Továbbra is szívélyesen mosolygott és bevallom, kezdtem aggódni. Eddig még nem találkoztam normális személlyel Damienen kívül és bár ez a srác jófej volt… Ami azt illeti, túlságosan is. Üldözési mániám lesz vagy mi?

- Sajnálom, hogy rajtad csattant a dolog, alighanem nekem szánták - szólalt meg némileg már bosszúsabban, s frusztráltan tincsei közé túrt. Vastag, vörös ajkai összepréselődtek, ahogy egyre mérgesebb ábrázatot vett fel, pisze orrát félre húzta és ez… Nem tetszett. Jobban kedveltem akkor, amikor még kedvesség lengte körbe.

- Semmi baj - mosolyogtam vissza rá megnyugtatásképp, noha nehezemre esett. Most, hogy nézem, tényleg több a víz, mint egy felmosásnál, de… Ez valami hülye tréfa volt? Mégis ki szórakozik ilyesmivel? Ingerülten markoltam szürke, kissé bő nadrágomba, hogy izzadt, remegő ujjaimat elrejtsem, ám arcom elég árulkodó lehetett, mert felnevetett, habár sok öröm nem volt benne.

- Megesik - felsóhajtott, majd legyintett egyet, mire tekintetem egy, az igazgatóéhoz hasonló, gyönyörű, ezüst karkötőre tévedt. Meglepődve figyeltem, ahogy megcsillan rajta a lámpák fénye, ám ezúttal sem volt több időm jobban megszemlélni, mint múltkor, másodpercek alatt eltűnt a hosszú ujjú ingnek hála. Furcsálltam, azonban nem akartam foglalkozni vele nagyon, semmi közöm nem volt hozzá, ráadásul kisebb bajom is nagyobb volt annál, minthogy ezen töprengjek.

- Tudnál… Segíteni? A másodikosokat keresem. Új vagyok és… Hát, eltévedtem - nyögtem ki szinte hangtalanul, miközben igyekeztem nem totál elvörösödni a hitetlenkedő íriszeket látva. Elcsodálkozva siklottak végig rajtam az elkerekedett szemei, aztán mintha felismerés csillant volna bennük.

- Kim Jongdae, ugye? - kérdezte ismét mosolyogva. - Jobban vagy már? - először megdöbbentem, ahogy elhangzott szájából a nevem, gőzöm sem volt arról, honnan is tudja, de mielőtt még megérdeklődhettem volna, folytatta, s utána már inkább a másik izgatott jobban. Rögtön észrevette, mi is foglalkoztat igazán, mert válaszolt a fel sem tett kérdésemre. - Láttam, mikor Zhang tanár úr behozott ájultan.

Lassan pislogva meredtem rá, agyam dolgozott és csakhamar felderengett egy fiú lágy baritonja fülemben tegnap kora délutánról, mire szívem újfent furcsán dobbant meg, csak úgy, mint akkor. Óvatosan pillantottam bele a barna szempárba, ő pedig azon nyomban visszatekintett rám, így pillantásunk összekapcsolódott, s újra elvesztem a szép íriszekben. Félre akartam nézni, de képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust, olyan… Nem is tudom, mit mondhatnék rá, milyen volt.

Továbbra sem veszített egy csöppnyit sem ajkai játékából, sőt talán még szélesebb lett mosolya, ami ismételten elvarázsolt ragyogó szemeivel együtt. Hihetetlen. Különös nyikkanás csúszott ki számon, mikor váratlanul orcámra simult tenyere, pár pillanat volt csupán és oly leheletnyi, mintha csak a kinti szél lett volna, majd elkapta kezét, s félresandított.

- Fel kell takarítanom, mielőtt valakinek tényleg baja esik - suttogta zavartan, aztán néhány esetlen fordulás után megindult, de még sebtében elhadarta a választ a rég feltett kérdésemre. - Csak balra mindig. Ismerve… Khm, egy-két másodikost, ne aggódj, hallani fogod, hova kell bemenned.

Bólintottam, miszerint tudomásul vettem, közben pedig csak figyeltem, ahogy eltűnt karcsú, de láthatóan azért izmos alakja pont a másik irányba. Egy részem reménykedett abban, ő is velem egy osztályba jár, csak késett, de nyilvánvalóan röhejes képzelgés volt. Nem is kellene ezzel az egésszel foglalkoznom. Inkább… Mégis mit jelent az, hogy “Zhang tanár úr behozott”? Csak nem a… Karjaiban? Ha így volt, tényleg elsüllyedek szégyenemben…

Ez az épület sem maradt el kicsit sem a többitől; sugárzott belőle a régmúlt, ugyanakkor sokkal jobban kitűnt mennyivel modernebb, főleg az osztálytermeket látva az ablakokon keresztül. A folyosón ugyanúgy rengeteg különféle kép volt felfüggesztve, szebbnél szebbek, de például a megszokott vitrineket sehol sem láttam, helyettük szekrényeket, néhol automatákat figyeltem meg.

Cipőm hátborzongatóan koppant minden egyes lépésemnél, elnyűtt táskám csöndesen zizzent meg, ami még idegtépőbbé tette az egészet, aztán rosszabb lett, amikor elfojtott hangok ütötték meg fülemet pont arról, amerre nekem kellett volna tovább mennem. Nagyot nyelve simultam a falhoz a sarkon, s hajoltam ki, hogy megnézzem, kik azok. Voltaképp nem volt okom félni, az eddigieknél borzalmasabb élményben aligha lehetne részem, ám valami azt súgta, jobb lesz távol maradnom.

- Annyira vártam már, hogy végre mind együtt legyünk, de miért ilyen… Totál más, mint mi. Apa jól elcseszte akkor. Ki tudja, kik nevelték - a kínai fiú baritonja elkeseredetten csengett, ahogy valakiről beszélt; festett, szőke haja össze-vissza állt attól, hogy folyton beletúrt idegességében. Feszülten harapott alsó ajkába, majd fekete karikákkal tarkított szemeit az előtte, kényelmesen a falnak támaszkodó srácra emelte.

- Ne alapozz a többiek elmondásaira. Chanyeol rendszerint túloz, Baekhyun meg… Ha azt mondom, nem lát az orráig se néhány dologban, az erős, nem? - lassan pislogva meredtem a homályban is tökéletesen kivehető, a koreaiakra nem jellemző sötétebb bőrrel rendelkező srác hangosan nevető alakjára, ám pusztán addig, amíg leesett, mit mondott. Most tényleg kiröhögött egy vakot?

Dühösen markoltam a sarok szélére, hogy elfojtsam ingerültségemet, azonban nem igen jártam sikerrel, nem voltam egy hirtelen haragú ember, de ez a mondat azért rendesen betette a kaput. Vagyis a röhögés. Ha vele esne meg, akkor is ilyen jól mulatna rajta? Ki akartam lépni rejtekhelyemről, szóvá tenni az ízléstelen poént, ám képtelen voltam rá, minden idegszálam megfeszült, ahogy megéreztem belsőm újbóli jelzését; jobb, ha a közelükbe se megyek.

- Mindenesetre rohadtul kíváncsi vagyok rá. Eddig leszartam magasról, de most már alig várom a találkozást - a szőke tenyereit izgatottan csapta össze, közben egy széles vigyorral az ajkain rábökött az ajtóra. - Ki fogsz kapni.

- Engem te csak ne félts. Nem mintha ne tudnám megoldani a dolgot, de… Az a hír járja, az én osztálytársam lesz és muszáj látnom még azelőtt, hogy bemenne - megsemmisülten csúsztam le a földre, ahogy tudatosult bennem, rólam beszélnek. Kizárt, hogy rajtam kívül még egy új diák legyen pont most. Ez valami rossz vicc?

Reszketve öleltem át remegő testemet, el szerettem volna futni jó messzire, minél távolabb kerülni ettől a helytől. Miért nem hallgattam arra a kis hangra, ami azt súgta, életem legrosszabb döntését hozom meg azzal, hogy idejövök? Feszülten markoltam hajamba, majd kicsit meg is húztam, s közben abban reménykedtem, mindjárt felébredek az árvaházi rozoga ágyamban. De sajnos nem jártam sikerrel, viszont…

A csönd olyan váratlanul telepedett a folyosóra, hogy először fel se tűnt. Lopva lestem ki a fal mögül és döbbenetemre, egyik sem volt már sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Nem láttam sem távolodó alakjukat, nem hallottam beszélgetések foszlányait, sem semmilyen hangot. Néma csend honolt. Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, menten elájulok a rémülettől. Hallucinálni kezdtem vagy mi az isten? Alig fél napja vagyok itt, de lassan megőrülök.

Esetlenül dőltem neki az egyik felakasztott nagyobb képkeretnek, majd le is vertem egy ügyetlen mozdulattal, s az már igencsak fülsértő következményekkel járt. Meredten bámultam előre a földre, ami úszott az üveg maradványaiban, ötletem se volt, mit csinálhatnék, teljesen lefagytam és az olaj akkor jött a tűzre, amikor a kissé arrébb lévő ajtó kinyílt és felfedte az jelenleg tartó órám tanárát. Zhang Yimint.

- Szép kezdet - szólalt meg gúnyosan, miközben zsebre tett kezekkel kijjebb sétált a teremből. Márkás cipője alatt halkan reccsentek meg a darabok, ahogy egyre közelebb lépkedett hozzám, majd fejét oldalra döntve még egyet odaszúrt. - Persze akár a késést is mondhatnám, de még jobb a kettőt együtt, nem? - Sok válaszom lett volna a kérdésre, azonban abban holtbiztos voltam, nem tetszett volna neki, s jelenleg már így is több rosszakaróm volt, mint kellett volna, úgyhogy inkább néma maradtam.

Felsóhajtott, majd miután orrnyergét megmasszírozta, karon fogott és egy határozott húzással berántott a hatalmas, fényes helyiségbe. Feszélyezetten markoltam nadrágomba, amint körülbelül húsz szempár rám szegeződött, közben próbáltam nem elsüllyedni a szégyentől, amit a tanár okozott. Lesütöttem fekete pilláimat és tüntetőleg a minden koszt nélkülöző padlónak szenteltem a figyelmemet, még véletlenül sem akartam senkivel sem szemkontaktust kezdeményezni.

Zavartan töröltem tenyereimet egyenruhámba, miután az idegességtől útra kelt izzadtságcseppeket levadásztam halántékomról, aztán egy óriási nyelés után felpillantottam, de bár ne tettem volna. Totál kivert a víz, mikor tekintetem Chanyeolt vélte felfedezni az ajtó felőli szélső padsorban. Láthatóan jól szórakozott; keresztbetett bal lába izgatottan mozgott fel s alá, mutatóujja egyenletesen vert valami gyors dallamot és, ami a leárulkodóbb volt mindközül, az az ajkain lévő önelégült vigyor volt. Képtelenség, hogy osztálytársak legyünk. Nem hiszem el.

Az egész helyzet csak rosszabb lett, amikor pillantásom a mellette lévő padra tévedt, s a tulajdonosa minőségi napszemüvegére. Baekhyun eminenseket megszégyenítően virított iskolai cuccaiban, mégis valahogy azt érzést kellette bennem, nem olyan jófiú ő. Érdeklődve csúszott előre ültében élére vasalt ruháiban, közben az ő szájára is kiült egy igen különös mosoly, de csak egy másodpercre láttam, ujjait összefűzte arca előtt, így szerencsére nem kellett néznem az elégedett, kaján mosolyát. Még véletlenül sem gondoltam arra, hogy tuti tudja, én vagyok az, aki bejött.

- Mivel méltóztatott végre megérkezni, örömmel mutatom be új osztálytársukat, Kim Jongdae-t - a kínai férfi keze a vállamon landolt, barátságosan megütögette, legalábbis kívülről biztosan úgy tűnt, én máshogy érzékeltem. - Mivel már jócskán benne vagyunk az anyagban, nem szeretném félbehagyni, úgyhogy az ismerkedést inkább majd a szünetben ejtsék meg. Jongin előtt tökéletes helye lesz, Mr. Kim.

Egy apró bólintást produkáltam csupán, aztán meg is indultam a karja által jelzett irányba, végig a diákok vesébe látó íriszei kereszttüzében. Nem az első volt, hogy ennyien bámultak; az árvaházi származásom miatt, rengetegszer lengették rajtam szemeiket az emberek, ám ez most mást volt. Kényelmetlennek kényelmetlen volt, illetve… Hát szar. Úgy egészében.

Ügyetlenül nyúltam a székhez, amikor végre odaértem a helyemre, azonban a mögöttem ülő jövendőbeli osztálytársam hirtelen belerúgott, mire az ujjaimnak vágódott a fém. Idegesen lestem át sötétbarna, tekintetemet igencsak takaró tincseimen keresztül a srácra és már láttam is a dühtől pattogni a levegő energiáit, ám ahogy realizáltam, ki is lesz a hátsó szomszédom, lefagytam. Ezer százalékig biztos voltam abban, nem hallottam ajtónyitást akkor, amikor a két fiú eltűnt, most mégis itt ült a teremben az egyik. Mit is mondott Zhang, hogy hívják? Jongin?