Vihar után szivárvány [LayChen] 12. Fejezet

Sziasztok :) Saját döbbenetemre itt vagyok az új LayChen résszel, amiben Jongdae ismét megismerkedik néhány emberrel, illetve lát egy-két régit is. A következőt nem ígérem ilyen hamar, de igyekszem majd vele ^^ Remélem, tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

12. Fejezet

Fekete íriszeim teljesen elvesztek megmentőm csillogó sötétbarna szemeiben, elfelejtettem, hogy nekem valahogy talpra kéne állnom, nem a derekam ölelő kínai fiú vállaiba kapaszkodni, de képtelen voltam rá. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy az elragadó szempárba tekintettem; testem szokatlan erő járta át, ahogy megéreztem az egyenruháján keresztül is a bőréből áradó forróságot.

Szempilláim zavartan rebbentek meg egy pillanatra, de ez elég is volt ahhoz, hogy egy másodpercre lejjebb sandítsak. Ajkaim döbbenten nyíltak szét, ahogy realizáltam, a tegnap látott meseszép mosoly tulajdonosa volt az, aki segített nekem. Ilyen véletlen a világon nincs.

Csak úgy, mint Jin esetében, most is láttam a levegőben az elektromosságot cikázni, de ezúttal biztos voltam abban, nem azért van, mert feszült a szituáció. Legalábbis nem negatív értelemben. A futás miatt tapasztalat szúrás a szívemben és sajgás a tüdőmben, illetve fáradtságom egyszeriben eltűnt, mintha nem is lett volna, helyette kellemes nyugalom szállt meg.

- Jól vagy? - kérdezte halk, szelíd hangon. Nem bírtam kinyögni egy szót se, egy bólintásra futotta csupán, de az is elég volt neki, szája még feljebb görbült, viszont közben karjai szorítása erősödött körülöttem. Pillantása mögém tévedt, rá a felmosott kőre, s köddé vált barátságos aurája, mérges lett, ám alig egy szempillantásnyi időre, hamar rendezte vonásait.

Sötét hajkoronája meglebbent a nyitott ajtón beáradó kellemes szellő hatására, a távolban a ködön átvergődő Nap varázslatos fényekkel ruházta fel. Angyalt látok? Esetlenül veselkedtem neki, hogy végre a saját lábamra álljak, amikor sikerült felébrednem kábulatomból, aztán arrébb léptem, de vigyáztam, nehogy ismét hasra essek.

- Köszönöm - motyogtam csöndesen, miközben lesimítottam ruhámat, csak hogy csináljak valamit zavaromban. Továbbra is szívélyesen mosolygott és bevallom, kezdtem aggódni. Eddig még nem találkoztam normális személlyel Damienen kívül és bár ez a srác jófej volt… Ami azt illeti, túlságosan is. Üldözési mániám lesz vagy mi?

- Sajnálom, hogy rajtad csattant a dolog, alighanem nekem szánták - szólalt meg némileg már bosszúsabban, s frusztráltan tincsei közé túrt. Vastag, vörös ajkai összepréselődtek, ahogy egyre mérgesebb ábrázatot vett fel, pisze orrát félre húzta és ez… Nem tetszett. Jobban kedveltem akkor, amikor még kedvesség lengte körbe.

- Semmi baj - mosolyogtam vissza rá megnyugtatásképp, noha nehezemre esett. Most, hogy nézem, tényleg több a víz, mint egy felmosásnál, de… Ez valami hülye tréfa volt? Mégis ki szórakozik ilyesmivel? Ingerülten markoltam szürke, kissé bő nadrágomba, hogy izzadt, remegő ujjaimat elrejtsem, ám arcom elég árulkodó lehetett, mert felnevetett, habár sok öröm nem volt benne.

- Megesik - felsóhajtott, majd legyintett egyet, mire tekintetem egy, az igazgatóéhoz hasonló, gyönyörű, ezüst karkötőre tévedt. Meglepődve figyeltem, ahogy megcsillan rajta a lámpák fénye, ám ezúttal sem volt több időm jobban megszemlélni, mint múltkor, másodpercek alatt eltűnt a hosszú ujjú ingnek hála. Furcsálltam, azonban nem akartam foglalkozni vele nagyon, semmi közöm nem volt hozzá, ráadásul kisebb bajom is nagyobb volt annál, minthogy ezen töprengjek.

- Tudnál… Segíteni? A másodikosokat keresem. Új vagyok és… Hát, eltévedtem - nyögtem ki szinte hangtalanul, miközben igyekeztem nem totál elvörösödni a hitetlenkedő íriszeket látva. Elcsodálkozva siklottak végig rajtam az elkerekedett szemei, aztán mintha felismerés csillant volna bennük.

- Kim Jongdae, ugye? - kérdezte ismét mosolyogva. - Jobban vagy már? - először megdöbbentem, ahogy elhangzott szájából a nevem, gőzöm sem volt arról, honnan is tudja, de mielőtt még megérdeklődhettem volna, folytatta, s utána már inkább a másik izgatott jobban. Rögtön észrevette, mi is foglalkoztat igazán, mert válaszolt a fel sem tett kérdésemre. - Láttam, mikor Zhang tanár úr behozott ájultan.

Lassan pislogva meredtem rá, agyam dolgozott és csakhamar felderengett egy fiú lágy baritonja fülemben tegnap kora délutánról, mire szívem újfent furcsán dobbant meg, csak úgy, mint akkor. Óvatosan pillantottam bele a barna szempárba, ő pedig azon nyomban visszatekintett rám, így pillantásunk összekapcsolódott, s újra elvesztem a szép íriszekben. Félre akartam nézni, de képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust, olyan… Nem is tudom, mit mondhatnék rá, milyen volt.

Továbbra sem veszített egy csöppnyit sem ajkai játékából, sőt talán még szélesebb lett mosolya, ami ismételten elvarázsolt ragyogó szemeivel együtt. Hihetetlen. Különös nyikkanás csúszott ki számon, mikor váratlanul orcámra simult tenyere, pár pillanat volt csupán és oly leheletnyi, mintha csak a kinti szél lett volna, majd elkapta kezét, s félresandított.

- Fel kell takarítanom, mielőtt valakinek tényleg baja esik - suttogta zavartan, aztán néhány esetlen fordulás után megindult, de még sebtében elhadarta a választ a rég feltett kérdésemre. - Csak balra mindig. Ismerve… Khm, egy-két másodikost, ne aggódj, hallani fogod, hova kell bemenned.

Bólintottam, miszerint tudomásul vettem, közben pedig csak figyeltem, ahogy eltűnt karcsú, de láthatóan azért izmos alakja pont a másik irányba. Egy részem reménykedett abban, ő is velem egy osztályba jár, csak késett, de nyilvánvalóan röhejes képzelgés volt. Nem is kellene ezzel az egésszel foglalkoznom. Inkább… Mégis mit jelent az, hogy “Zhang tanár úr behozott”? Csak nem a… Karjaiban? Ha így volt, tényleg elsüllyedek szégyenemben…

Ez az épület sem maradt el kicsit sem a többitől; sugárzott belőle a régmúlt, ugyanakkor sokkal jobban kitűnt mennyivel modernebb, főleg az osztálytermeket látva az ablakokon keresztül. A folyosón ugyanúgy rengeteg különféle kép volt felfüggesztve, szebbnél szebbek, de például a megszokott vitrineket sehol sem láttam, helyettük szekrényeket, néhol automatákat figyeltem meg.

Cipőm hátborzongatóan koppant minden egyes lépésemnél, elnyűtt táskám csöndesen zizzent meg, ami még idegtépőbbé tette az egészet, aztán rosszabb lett, amikor elfojtott hangok ütötték meg fülemet pont arról, amerre nekem kellett volna tovább mennem. Nagyot nyelve simultam a falhoz a sarkon, s hajoltam ki, hogy megnézzem, kik azok. Voltaképp nem volt okom félni, az eddigieknél borzalmasabb élményben aligha lehetne részem, ám valami azt súgta, jobb lesz távol maradnom.

- Annyira vártam már, hogy végre mind együtt legyünk, de miért ilyen… Totál más, mint mi. Apa jól elcseszte akkor. Ki tudja, kik nevelték - a kínai fiú baritonja elkeseredetten csengett, ahogy valakiről beszélt; festett, szőke haja össze-vissza állt attól, hogy folyton beletúrt idegességében. Feszülten harapott alsó ajkába, majd fekete karikákkal tarkított szemeit az előtte, kényelmesen a falnak támaszkodó srácra emelte.

- Ne alapozz a többiek elmondásaira. Chanyeol rendszerint túloz, Baekhyun meg… Ha azt mondom, nem lát az orráig se néhány dologban, az erős, nem? - lassan pislogva meredtem a homályban is tökéletesen kivehető, a koreaiakra nem jellemző sötétebb bőrrel rendelkező srác hangosan nevető alakjára, ám pusztán addig, amíg leesett, mit mondott. Most tényleg kiröhögött egy vakot?

Dühösen markoltam a sarok szélére, hogy elfojtsam ingerültségemet, azonban nem igen jártam sikerrel, nem voltam egy hirtelen haragú ember, de ez a mondat azért rendesen betette a kaput. Vagyis a röhögés. Ha vele esne meg, akkor is ilyen jól mulatna rajta? Ki akartam lépni rejtekhelyemről, szóvá tenni az ízléstelen poént, ám képtelen voltam rá, minden idegszálam megfeszült, ahogy megéreztem belsőm újbóli jelzését; jobb, ha a közelükbe se megyek.

- Mindenesetre rohadtul kíváncsi vagyok rá. Eddig leszartam magasról, de most már alig várom a találkozást - a szőke tenyereit izgatottan csapta össze, közben egy széles vigyorral az ajkain rábökött az ajtóra. - Ki fogsz kapni.

- Engem te csak ne félts. Nem mintha ne tudnám megoldani a dolgot, de… Az a hír járja, az én osztálytársam lesz és muszáj látnom még azelőtt, hogy bemenne - megsemmisülten csúsztam le a földre, ahogy tudatosult bennem, rólam beszélnek. Kizárt, hogy rajtam kívül még egy új diák legyen pont most. Ez valami rossz vicc?

Reszketve öleltem át remegő testemet, el szerettem volna futni jó messzire, minél távolabb kerülni ettől a helytől. Miért nem hallgattam arra a kis hangra, ami azt súgta, életem legrosszabb döntését hozom meg azzal, hogy idejövök? Feszülten markoltam hajamba, majd kicsit meg is húztam, s közben abban reménykedtem, mindjárt felébredek az árvaházi rozoga ágyamban. De sajnos nem jártam sikerrel, viszont…

A csönd olyan váratlanul telepedett a folyosóra, hogy először fel se tűnt. Lopva lestem ki a fal mögül és döbbenetemre, egyik sem volt már sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Nem láttam sem távolodó alakjukat, nem hallottam beszélgetések foszlányait, sem semmilyen hangot. Néma csend honolt. Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, menten elájulok a rémülettől. Hallucinálni kezdtem vagy mi az isten? Alig fél napja vagyok itt, de lassan megőrülök.

Esetlenül dőltem neki az egyik felakasztott nagyobb képkeretnek, majd le is vertem egy ügyetlen mozdulattal, s az már igencsak fülsértő következményekkel járt. Meredten bámultam előre a földre, ami úszott az üveg maradványaiban, ötletem se volt, mit csinálhatnék, teljesen lefagytam és az olaj akkor jött a tűzre, amikor a kissé arrébb lévő ajtó kinyílt és felfedte az jelenleg tartó órám tanárát. Zhang Yimint.

- Szép kezdet - szólalt meg gúnyosan, miközben zsebre tett kezekkel kijjebb sétált a teremből. Márkás cipője alatt halkan reccsentek meg a darabok, ahogy egyre közelebb lépkedett hozzám, majd fejét oldalra döntve még egyet odaszúrt. - Persze akár a késést is mondhatnám, de még jobb a kettőt együtt, nem? - Sok válaszom lett volna a kérdésre, azonban abban holtbiztos voltam, nem tetszett volna neki, s jelenleg már így is több rosszakaróm volt, mint kellett volna, úgyhogy inkább néma maradtam.

Felsóhajtott, majd miután orrnyergét megmasszírozta, karon fogott és egy határozott húzással berántott a hatalmas, fényes helyiségbe. Feszélyezetten markoltam nadrágomba, amint körülbelül húsz szempár rám szegeződött, közben próbáltam nem elsüllyedni a szégyentől, amit a tanár okozott. Lesütöttem fekete pilláimat és tüntetőleg a minden koszt nélkülöző padlónak szenteltem a figyelmemet, még véletlenül sem akartam senkivel sem szemkontaktust kezdeményezni.

Zavartan töröltem tenyereimet egyenruhámba, miután az idegességtől útra kelt izzadtságcseppeket levadásztam halántékomról, aztán egy óriási nyelés után felpillantottam, de bár ne tettem volna. Totál kivert a víz, mikor tekintetem Chanyeolt vélte felfedezni az ajtó felőli szélső padsorban. Láthatóan jól szórakozott; keresztbetett bal lába izgatottan mozgott fel s alá, mutatóujja egyenletesen vert valami gyors dallamot és, ami a leárulkodóbb volt mindközül, az az ajkain lévő önelégült vigyor volt. Képtelenség, hogy osztálytársak legyünk. Nem hiszem el.

Az egész helyzet csak rosszabb lett, amikor pillantásom a mellette lévő padra tévedt, s a tulajdonosa minőségi napszemüvegére. Baekhyun eminenseket megszégyenítően virított iskolai cuccaiban, mégis valahogy azt érzést kellette bennem, nem olyan jófiú ő. Érdeklődve csúszott előre ültében élére vasalt ruháiban, közben az ő szájára is kiült egy igen különös mosoly, de csak egy másodpercre láttam, ujjait összefűzte arca előtt, így szerencsére nem kellett néznem az elégedett, kaján mosolyát. Még véletlenül sem gondoltam arra, hogy tuti tudja, én vagyok az, aki bejött.

- Mivel méltóztatott végre megérkezni, örömmel mutatom be új osztálytársukat, Kim Jongdae-t - a kínai férfi keze a vállamon landolt, barátságosan megütögette, legalábbis kívülről biztosan úgy tűnt, én máshogy érzékeltem. - Mivel már jócskán benne vagyunk az anyagban, nem szeretném félbehagyni, úgyhogy az ismerkedést inkább majd a szünetben ejtsék meg. Jongin előtt tökéletes helye lesz, Mr. Kim.

Egy apró bólintást produkáltam csupán, aztán meg is indultam a karja által jelzett irányba, végig a diákok vesébe látó íriszei kereszttüzében. Nem az első volt, hogy ennyien bámultak; az árvaházi származásom miatt, rengetegszer lengették rajtam szemeiket az emberek, ám ez most mást volt. Kényelmetlennek kényelmetlen volt, illetve… Hát szar. Úgy egészében.

Ügyetlenül nyúltam a székhez, amikor végre odaértem a helyemre, azonban a mögöttem ülő jövendőbeli osztálytársam hirtelen belerúgott, mire az ujjaimnak vágódott a fém. Idegesen lestem át sötétbarna, tekintetemet igencsak takaró tincseimen keresztül a srácra és már láttam is a dühtől pattogni a levegő energiáit, ám ahogy realizáltam, ki is lesz a hátsó szomszédom, lefagytam. Ezer százalékig biztos voltam abban, nem hallottam ajtónyitást akkor, amikor a két fiú eltűnt, most mégis itt ült a teremben az egyik. Mit is mondott Zhang, hogy hívják? Jongin?